A vajákos Nefertiti

Lidérces egy éjszaka volt, hogy enné meg a fene! Na de mit van mit tenni, ha az ember megiszik pár fröccsöt, mielőtt álomra hajtaná felajzott gondolatoktól terhes kobakját, s elfeledkezik a kiszáradást megelőzendően kötelező liter víz elfogyasztásáról; akkor nagyon is megérdemli a sorsát. Hisz megfelelő óvintézkedések híján egy kósza kis becsiccsentős, pityókás este is duhaj éjszakák utáni másnapot idéző reggelt eredményezhet (a kor előrehaladtával), szerencsére rövidebb lefolyással.

Kicsinykét még kótyagos a fejem, nem is iparkodok felemelni az átizzadt párnáról, még ha nem is túl kellemes érzés. Azért apránként csak sikerül rászánni magam, s erre több okom is akad – még ha nem is bírnám őket így nagy hirtelen fölsorolni, de a tudatom alatt értelmük van ezeknek az okoknak, és nevük.

Az első ok, amit meg tudok nevezni, az a vizes pohár az ágy lábánál. Bár a víz két napja ott áll, porosodik, és ez nem is láb, elvégre jelenlegi főbérlőim gondosan az IKEA tömegcikkeit vásárolják, így a lábak helyett egy pereme van a fekvőalkalmatosságnak. Majd a sajátom…! De legalább nem túl kényelmetlen, és alig fájdul meg reggelre a derekam – mondaná a józan énem. Mindegy. Szóval lenyúlok lassan a pohárért. Hűs kútvíz eshet ilyen jól a delelő marhának. Annak én is elmennék ebben az állapotban.

Következő okom a gondosan ágy mellett elhelyezett hamutálban szendergő, utolsó pillanatban elnyomott dekk. Tudtam én, hogy jól fog jönni! A szobában dohányozni tilos! – úgyhogy bűntudatos arcot vágok, mielőtt megmelegíteném a végét. A kávé majd csak egy távoli lépés lesz.

Ehhez a művelethez azonban már (vagyis a rágyújtáshoz) hanyatt kell forduljak, s így észreveszem, hogy megy a televízió. Felelőtlenül bekapcsolva maradt az este. Minek néz az ember híreket késő este, elalvás előtt? Csak felbosszantja az álmait! Ostobaság, de már késő. Nagyon késő.

Majd’ kiesik a számból a koporsószög a kis képernyőből rám világító látványtól. Egy fáraó néz velem szembe! Egy fáraó-asszony! Egy hús és vér Nefertiti!

Valami hiba van a rendszerben. Tér-idő kapu nyílt volna a szomszédban, amíg aludtam? De hát ott rendőrség van, az lehetetlen! A látvány mégis erről tanúskodik. Hát még a hallottak! Ez a fáraó hozzám beszél, sőt mi több, üvölt velem. Mégpedig azért üvölt, mert nem hívtam még föl. Nem emlékszem, hogy megígértem volna Egyiptom első asszonyának, hogy felkeresem, sem pedig, hogy ismerném, úgyhogy inkább szívok egy mélyet  a sodort Camelmaradékból, és hallgatom tovább: hátha kiderül az igazság. Az igazság pedig csak úgy özönlik, és nem hogy derülne, egyenesen vakítóan rohan felém, akár az afrikai napfölkelte.

Ő egy nagyon-nagyon furcsa egyvelege a vallásnak és hitnek. Ez a Nefertiti. Kérem szépen, azt bizonygatja nékem, hogy ha felhívom, potom 495 jó magyar forint plusz áfáért percenként, kipucolja a csakráimat. El se hiszem, hogy ez is ezzel jön nekem! A rohadt sapkákkal! Könyörgöm, még nincs olyan hűvös idő, hogy ki kelljen tisztítani őket, sildes (siltes?) sapkát meg nem hordok. Különben is, kalap-párti vagyok. Akkor meg minek pucolgatni őket?

Na de mivel akarja őket sikálni, a kedves kolegina? Na kérem, tessék megkapaszkodni, mert nekem is kellett: metatron fénykockával. Nem csalás és nem ámítás! Metatron gyémánt(!) fénykockával. Nem is egyszerűen azzal, mert ma a kilences napja van. Pedig azt hittem tizenkettedike, de hát tévedni emberi dolog. Szóval ma háromszor hármas nap van, ami kilenc, és ez Jézus Krisztus száma – mint az közismert (jöjjön közelebb, Safranek!). Így háromszoros a fénykocka is. Logikus!

Mondjuk azt nem egészen értetem, hogy jön egyiptomi fáraóasszonyként a názáretivel példálozni, de a kétségeimet hamar eloszlatja, mondván ő beszélt Jézussal (mint előtte oly sokan a sárgaházban), aki azt mondta neki, hogy szülessen le. És Nefertiti megtette, csak eddig bujkálnia kellett szegénynek. Biztos üldözték a filiszteusok. De most előlépett az ismeretlenség homályából, csak nekünk, hogy a magyaroknak elhozza sapkatisztítást és a körtéfát (bizony, körtÉ). És népdalokat. Ó jajj, azt hiszem ez is Kodály módszerrel képezte magát zodiákusjegyekből! Mindjárt kezdődik a legényessel meridiánpuculás! Vagy egy gyémánt metatronkúpot akar dugni a végbelembe, hogy kiűzze belőle az ártó szándékot és a rántott csirkét. És még nem végzett velem!

A háttérben dallamosan andalít a vangelis, míg Nefertiti agresszívan üvölt, s már csörren is a telefon. Sándor 550817. El se mondja mit akar, már kapja is az áldást: szem lehuny, karokkal rituális körzések, levegőbe pacsizás, és mormolás. Kész. Fehér, arany és gyémánt tisztítás, teljes krisztusi bőségenergia, és a biztonság kedvéért egy újkori védelem és harmonizálás. Máris jobb!

A következő betelefonáló (Piroska480624) előtt még megtudom tőle, hogy ő ibiszmadár reinkarnációja.  Csak így. A háromszoros tót istené. Ezért hatnak a varázsai háromszor hármasan. Ez persze megmagyarázza a borsodi (vagy nógrádi?) tájszólását is.

Nem tudok megmozdulni – soha nem vártam még ennyire reklámszünetet!

A körmömre égő cigaretta ébreszt föl a révületből, amibe Nefertiti puszta léte rántott. Azért nem semmi, világvallási, össznépi dzsembori a tévékettő-matinéban, egy személybe sűrítve! Reinkarnálódó, egyiptomi istenekből lett tót fáraó, aki mint Buddha köldökéből kibújt, aranyláncoktól terhes szöszcsomó varázsol, körtÉfája van és népdalai, valószínű táltosokat megszégyenítő mennyiségű lábujja, miközben Jézussal parolázik. Az pedig, hogy a Metatronnal (a Dogma óta minden gyökér tudhassa, mi az!)is bensőséges a viszonya, csak cseresznye a hab tetején. Csak a sapkáimat hagyja békén könyörgöm! És az ördögűző kúpot is kihagynám.

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt tényleg láttam. De hát az ujjamon ott a hólyag, ahogy megégetett a csikk – csak valóság volt! Ha nem, akkor többet nem iszom egy kortyot se! Alig volt pár fröccs, esküszöm, kevés az egy ekkora delíriumhoz! Különben is, a valóság gyakran durvább, mint a legelszabadultabb fantázia.

Végre reklám! Gyorsan föl is kelek, a fejem is beleszédül kissé a nagy rohanásba, és fölteszek egy kávét. Az csak kiveri a fejemből ezt a lúdvércet! Azért biztos, ami biztos, kikakapcsolom a tévét, amíg klattyogni kezd a kotyogós. 

A daloskönyv

(mikrodráma négy felvonásban, nagyterpeszben)

-Mi a panasza? – szegezte kérdését az orvos a nőnek, miközben fényesre sterilizált szerszámaival a fülében kezdett turkálni.

-Igazából nem tudom, hogy is mondjam, doktor úr. Annyira furcsa…

-Azért csak próbálja meg, kérem, elég sokan várnak odakinn!

-Pár hete kezdődött. Szóval, folyton hangokat hallok.

-Nos, akkor nem segíthetek. Ez a fül-orr gégészet, a pszichiátriai szárnyat az épület túloldalán találja.

-De nem őrültem meg, doktor úr! Énekszót hallok! És zenét! 

-Most is?

-Nem, csak néha. Pár napig, aztán elmúlik egy időre.

-Mint már említettem: a másik épületszárnyban tessék próbálkozni!

-A férjem is panaszkodik…

-Na látja! Akkor, ha más nincs…

-Mármint a zenére. Ő is hallja. Szerinte belőlem jön.

-Ez valóban érdekes jelenség. De sajnos nem tudok segíteni. A hallójárataiban nem észleltem semmi elváltozást, úgyhogy kénytelen vagyok másik kollegát ajánlani a gondjaira.

-Akkor köszönöm, doktor úr…

-A nővér átveszi a borítékot, viszontlátásra!

-Viszontlátásra!

(…)

Novákné csalódott arccal hagyta el a rendelőt, s betette maga mögött a hófehérre mázolt ajtót. Már vagy egy hete szenvedett (megint) az álmatlanságtól, s a munkahelyén sem bírt koncentrálni a folytonos zeneszótól. Persze, hogy épp ma reggel maradt abba, mikor végre rászánta magát, hogy felkeressen egy orvost! Nem elég, hogy a küszöbét rágcsáló klimaxtól amúgy is megkeseredtek napjai, még ez is! A férjét se meri özel engedni magához azóta, hisz mi lesz, ha épp a legrosszabb pillanatban csendül fel az a rohadt dallam…

Úgy érezte, lassan tényleg megbolondul – ha még nem ment el teljesen az esze.

Kilépett a kórház omladozó épületéből, arcát jólesően simította végig a májusi nap meleg fénye, s az aranyat érő eső illata csiklandozta orrának üregeit. Szép ez a délelőtt, és végre csönd van! Elsétált a buszmegállóig, s leült a háromfalú üvegkalitkába. Egyedül volt, elvégre hétköznap van, mindenki dolgozik, ő is épp oda igyekezett. Vissza a munkahelyére, mert csak a délelőttjét vette ki.

Jó tíz perc is elmúlt, mire megérkezett a helyközi. Üresen persze. Fölszállás, jegyváltás, s a hátsó ajtó mellé sorakozás. Régi berögződés ez már nála, hogy mindig ott kell üljön, még abból az időből, mikor naponta járt be dolgozni busszal a városba. Így nem kellett sokat tülekednie a leszálláskor.

Repült mellette a szelíd dombvidék, csíkokra szabdalta a tájat a sebesség, s már-már elbambult, mikor…jajj ne! Mintha valaki dudorászna a fülében.

Kezdődik!

A sofőr is hátra-hátra pillant, ezek szerint ő is hallja!

(…)

A régi TSZ-irodában működő helyi takarékszövetkezet (szintén TSZ, mintha mi sem történt volna!) szépen kimeszelt irodahelyiségeiben nyomott hangulat ólálkodott már hónapok óta. Egyetlen lakója – nem számítva a részmunkaidőben itt szorgoskodó segédkönyvelő Zsuzsikát – Novák Ernőné, született Pataki Klára zilált és szétszórt fejjel kísértett rosszkedvű, hazajáró szellem módján a faltól falig magányban. Bosszús arccal mászkált föl s alá, az iratokat ős-ellenégként kezelte, csapkodta, senkihez nem volt egy jó szava sem. Egyszerűen leírva: olyan volt, mint az ért kelés.

Ezt még furcsábbá tette, hogy amerre csak elhaladt vidám énekszó kísérte lépteit. Mozdulatain dallamok táncoltak, csodás hangok és életvidám hangulat lengte be lélegzetvételeikor a körötte sűrűsödő levegőt is. Csak ő maga volt komor kőszikla.

Zsuzsika kínjában és félelmében azt se tudta, hogyan szóljon hozzá. De muszáj volt:

-Klárika, nem láttad a Kovácsék elszámoló lapját?

-Nem.

-Csak mert…

-Nem láttam! Elsőre nem volt világos? (s felcsendült a dal…illatos a pinám! Ó, Tereskova!)

-Bocsánat…

És Zsuzsika elvonult pityeregni a szolgálati mosdóba.

(…)

-Klári! Hozzál be egy sört! Kezdődik a film.

-Jövök.

-Ja, várj, még reklám!

-Nem baj, itt a söröd. Meg sós perec.

-Ugye ma tudunk nyugodtan tévézni?!

-Nem tudom…

-Csak mert nincs kedvem megint a dalolászásodat hallgatni, miközben megy a film.

-Nem tehetek róla, tudod jól.

-Hasbeszélő.

-Nem a hasamból jön.

-Akkor honnan?

-Hagyj békén!

-Mindig ez van…hagyj békén…jóvanna! Csak ülj kicsit odébb! Nehogy mégis megszólalj.

A készülékben eközben egymás farába érve csapkodtak a termékek, mikor is egy tamponreklám kellős közepén felcsendült a dal…a beszélő henger énekszólója alatt kikerekedtek Novák Ernő, nyugalmazott mozdonyvezető szemei:

-Ez az a hang!

-Ernő…

-Megismerem! A pinád dalol!

-Ernő!

-A rohadt életbe! A pinád énekel egyfolytában?! 

-Ernő, nem tudom, mi van velem – fakad sírva Novákné.

-Mi van veled? Az van, hogy dalos pacsirta nőtt a lábad közé!

-És mit csináljak, Ernő? Nem tudok mit kezdeni vele! (Klára már zokogott)

-Majd én megmondom! Bevarrom a pofáját!

-Ernő, ne csináld! (Klára hisztérikusan visított férje elborult szemeibe nézve)

De Novák Ernő, nyugalmazott mozdonyvezető a tettek embere volt, s indult is a zsákvarró tűt előkeríteni a fiókos szekrényből. Novák Ernőné (született Pataki Klára) reszketve kuporgott a kanapén, vállai rázkódtak a zokogástól, a tévéből pedig az esti film főcíme világított. Az asszony lábai közül harsány, vidám énekszó harsogott a lidérces estébe:

-A BŐRÖM IS BOLDOG!

Vákuum

Mostanság elég komor és filozofikus jellegű, avagy leíró próza került ki tollam alól, s ha netán vannak emberek, akiknek szokásává vált, hogy elolvassák, amiket firkálok, bizony joggal cöccöghettek magukban. Hogy ejnye. Mi ez a tunyaság? Nekik most sebre gyógyír lesz az elkövetkező pár sor, hisz a társadalmi problémák górcsövébe némi csúfkodás és fröcsögés is kerül. Nem mintha ettől csökkenne a tisztán látás. Egy kis mocsok csak érdekesebbé teszi a tájat.
Tehát.
Egy jó maradi ember a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalomkörével minden bizonnyal úgy van, hogy tudja, hova kell tenni. Oda bizony. Lerágott csont ugyan, de az egyenlősdivel azért ha nem bánják, még foglalkoznék egy picinykét.
A törvény, Isten, egymás előtt mi mind egyenlő emberek vagyunk. Jogilag. Ez az abszolút hierarchiát elutasító társadalmi berendezkedésünk alapja, hisz a szavazatokat valamennyi ember fia leadhatja, s ezzel vélt irányítása alá vonhatja népének sorsát, s az össznemzeti irányelvek alapján egész Ejrópáét is. Ugyanakkor van ennek egy olyan fajta vonzata is, hogy ha már jogilag mindenkit megillet minden, ami a másé is lehet, akkor bizony az anyagi javakra ugyan ezek az egyetemes törvények kell, hogy uralkodjanak. Fontos, hogy bárki meggazdagodhasson, hisz anélkül mégis mit ér az egész? A jogaival még senki nem lakott jól, és az egyenlőség jakuzzijában sem áztatta még senkifia megfáradt tagjait.
Ennek következtében a jogilag egyenlővé tett tömegek semmi másra nem vágynak, mint eltörölni a fizikai, anyagi szegénység fogalmát, emlékét, és gazdaggá kívánják tenni az egész kerek világot.
Hogy ez mekkora parasztvakítás, kérem szépen! És mennyi kulturálisan káros folyadmánya van neki! Abba persze senki nem gondol bele. Lényeg, hogy legyen elég lé, hogy ne kelljen nyomorogni, számolni a pénztárca tartalmát a kassza előtt.
Lehet, hogy a konzervatív beállítottságú olvasók is kissé meg fognak lepődni a következő kijelentésemen, esetleg fejüket méltatlanul ingatják gitár nyakuk tetején jobbra s balra, de szerintem a szegénységre igen is szükség van! Kell, hogy legyenek nyomorban és elszigeteltségben tengődő néprétegek, minden egyes országban, minden vidéken. Kellenek a sáros kis udvarok, nehezen megközelíthető, eldugott vidéki helyek, a makadámutak, a trágyaszagú falvak, rosszindulatú, keserű emberekkel teli puszták, magányos tanyák. Hogy miért? Mert velük teljes a kép. Mert a hierarchiát lehet ugyan tagadni, de igen is szükséges egy ország, egy nép egészséges összetételéhez. Egyszerűen lehetetlen, hogy mindenki jól éljen. Ilyen nincs, csak a szép emlékű mesék végén és az hálivúdi filmekben, ahol győz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését, minden fekete és fehér. És mióta hiszünk a mesékben? Talán túl rég óta.
Kézzel fogható, szabad szemmel is jól látható következményei vannak, ha ez a szegénység kiveszik vagy megritkul egy országban, kontinensen, tájegységen, mindegy, mekkora nagyításban nézzük a dolgokat. Fordítsuk csak tekintetünket egy kissé a fejlett nyugat felé, és nézzük meg alaposan, milyen társadalmi és kulturális deformációkhoz vezet, ha eltüntetik a szegénység nagy részét. Ugyanis régen, a sötét korok közepin a nép nagy része mindenütt nyomorgott. Nyomorgott, és fenn bírt maradni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy oda, ahol ő élt, nem ért el semmi hatás. Vagy csak a minimum, s azt is megválogatták, kiverték belőle az ocsút. Ahol rosszul élnek, oda nem akar menni senki. Elvégre ott legalább annyira szar, mint a helyen, ahol a potenciális emigráns lakik. De ha ott jobb lesz, akkor oda vágyik az ember gyermeke.
S ilyenkor következik a katasztrófa.
A megüresedett puszták népe beözönlik a jobban ellátott falvak felé. Onnan a jónép megindul a fejlettebb városok irányába. Ott nincs elegendő hely, munka, pénz, mert honnan is lenne? A jobb élet ígérete a külvárosi nyomortanyák bűzös viskóiban találja magát egyszer csak, és azon siránkozik, miért is jött erre az átkozott helyre? De vissza sem mehet többé. A helyét elfoglalta valaki más. Bevándorlók, emigránsok, akik hírből úgy tudják, ott jobb, mint náluk, hát jönnek. És ha van egy kis eszük, visszavágynak. A sajátjaik közé.Aztán a pár felkapaszkodott külvárosi szerencsés helyét is elfoglalja egy újabb és még egy és még egy hullám. özönlik a nép, torlódik a nyomor.
Példák? Akad azért pár, még durván bárdolt ismereteim között is: éhínség Írországban, Olaszországban - mindenki megcélozta Amerikát, az ígéret földjét. Ahol a kirekesztés, kultúravesztés és általában egy nyomorban eltengetett élet, vagy a maffiához kötött felemelkedés és hirtelen bukás várta a delikvenseket. Tisztelet a szerencsés kivételeknek, akik nem egy sikátorban ébredtek késsel a hátukban, vagy egy klondike-i aranybányász telep szélén fagytak meg, aranymosótállal a kezükben. Mára mi lett belőle, azt inkább hagyjuk. Ezt a képmutatást szidják már ippeg ölegen.
Franciaország és Anglia régi gyarmatairól ömlik a sok ember az egykori anyaországba, Hollandiát ellepték a gyarmati feketék, Németországban annyi a török, mint szép emlékű Mohács után mifelénk az ország középső tájékán. Miért? Mert ott jó. Oda kell menni! A német nem nyomorog úgy, mint az ázsiai, a Provence-i paraszt nem szegényebb a szenegáli kecskepásztornál. Egyértelmű hát, hogy oda kell mennünk, gyermekeim!
És bizony, London külvárosa is jobb élettel kecsegtet, mint a békásmegyeri lakótelep, úgyhogy ez a hullám tőlünk is megindult, immár sokadszor a fejlett, szép, tiszta és tárt karokkal csak ránk váró nyugati Kánaán felé.
Itt pedig a helyü(n)kön vákuum keletkezik. Amit, ha a híradók képesek lesznek elhitetni a népekkel, hogy nálunk egyáltalán nincs baj, rendben van az ország frizurája, meg fog tölteni a sok balkáni, közel-keleti ésatöbbi népség.
Rasszista volnék újfent, aki viszolyog más országok lakóitól? Nem ez a lényeg, még ha így is volna. Nekem semmi bajom velük - ott, ahol vannak. Mert nem különösebben érdekelnek. Sőt! Ha nem nácziznának le a Ferenciek terén, az se zavarna, hogy ellátogatnak hozzánk, mint egy állatkertbe, szemlélődni. Elvégre mutogatni-valónk az van. Dögivel. De a mi gyökereinkkel mi lesz, ha belefolyik az övék is? Nem a vérünk hígul, az elég kevert így is (aki mutat nekem egy tiszta vérű, amolyan Árpád oldalán belovagoló magyart, esküszöm, körberöhögöm). A kulturális örökségünkben ütött vákuumtól hígul fel az érték.
Nézze meg akárki: ahova nem piszkál bele a környezet, vagy ahol évszázados szűrőrendszeren préselődik át minden információ, mennyivel szebb, tisztább gyémántok csillognak, mint a vasútállomások melletti paneleket díszítő graffiti-k agyondicsért művei között.
Kell a nyomor, kérem szépen! Kellenek a szegény, kilátástalan és elzárt helyek. És - elég nehéz ezt úgy kimondani, hogy ne értse félre az olvasó - kellenek megkeseredett, szenvedő emberek, létminimumon tengődő, szebb életre vágyó, "műveletlen", arctalan senkik. Hogy megmaradhassunk.
Ez teremt olyasmit, ami egyedülálló, csak oda jellemző. A népművelés és a felzárkózás pedig kiírtja, elföldeli, ugyanakkor nem ad semmit, ami garantáltan jobbá tenné az életet. Talán az érettségizettek (majd a diplomások) számának növekedésével kevesebb lett az elégedetlen ember? Egy fenét! Csak annál nagyobb lett az űr, annál mélyebb a vákuum.
A tudatlanságnak és műveletlenségnek nevezett állapotú kultúrrétegekben olyan szintű és mértékű tudásanyag lappang(ott), amit mi, jól informáltak fel se bírunk fogni. El se tudjuk képzelni. A túlélés és életrevalóság ezer fortélya, az abszolút más mértékkel mért tudás kiapadhatatlan és bővizű forrása volt ez az anyagi szempontok szerint szegénységnek hívott valami. És elveszítjük, ha már el nem veszejtettük.
Visszahozni, visszafordítani - sajnos lehetetlen. Túlontúl elszabadultak a lovak. Nincs mit tenni.Csak annyi maradt, hogy érezzük mellkasunkban a vákuumot.

A Menj Kapálni Egyesület második gerillakiállítása

Peca Úr nem kis erőfeszítések árán megvágta idei kiállításunk képanyagát, odalenn látható a végeredmény. 

Többszörös delírium, némi szabadban alkotás, szóviccek és kerékpáros cikázás fenékmagasságban elhelyezett kamerával. Avagy állatkerti séta óvodásokkal.

Egyetlen nap eseményeiből, gyakorlatilag nulla látogatóval (kivéve a gólyalábas embert), és az egyik operatőr (én) rettenetes kameramunkájával is birokra kelve nagy bravúrnak számít így is! 

Csendet a veremben!

Fenn kuporgok a szalmabálák gondosan egymásra halmozott kazlain, bámulva a csillagos égboltot, s halkan hajlítgatom a hangokat az ügyes hosszúfuruglán – nem túl ügyesen. Körbevesz a fetekeség, csend s a nyugalom. De csak: képzeletben. A valóság ennél életszagúbb sajnos, hiába édesíti levegőjét a savanyú istállógőz, a nyári pára szénaillata, s a halott szalma parfümjével kevert, tücsökhangú esti csönd. A város felől kutyaugatás, részeg világfiak otromba ordibálása és szirénaszó rondít a csendbe, pár méterre tőlem minden húsz percben elrobog egy vasúti szerelvény, tömve emberekkel, fával, gabonával vagy kőolajjal. A vonatok közti üres teret pedig az aszfaltúton száguldó zenélő gépszekerek zaja s fénye tölti ki.

Nincs többé csend. Nincs többé magány.

Elvonulni a világtól ebben a nagy zsúfoltságban illúzió csupán, amibe a túlhajszolt, túltartott városlakók hergelik magukat, de valójában nem létezik többé.

Persze relatíve fogalomként is kezelhetjük a kérdést, hisz kinek mit jelent egy-egy fogalom? Csakhogy jelenleg a saját eszmefuttatásom vetem papírra, s jómagam nem vagyok filozófus. Nem gondolkodom más helyett, relatívan, én szubjektív módon ítélem meg a dolgok állását. Egy szemszögből: a sajátoméból.

Na, tessék: máris filozófusként bölcselkedek itt…

Szóval: a falun sem létezik a csend, még ha a város tömény zaj-hegyei után úgy is tűnik. A csecsemőnek minden poén új.

Hiába tetszelgek a falusi paraszt szerepében, ez – sajnos – csak félig igaz. Városban nőttem fel, s életem jó részét jelenleg is ott élem. A szívem húz a falu felé – gyakrabban, mint tehetem.  

Csakhogy a falu is “halad”. Fejlődik! Minden házikó ablakából televízió kereskedelemszagú zaja szüremlik az utcára, a kutyák csaholásával kéz a kézben járják be a települést, csak nagy néha állnak félre, hogy utat engedjenek az elhaladó autóknak.

Tehénbőgés helyett hangosabb és reszelősebb orgánumú traktorok bőgnek a pitvarokon, gépzene szól a faluvégi csárdában – ami inkább a falu közepi presszó, kávézó, vagy kocsma. A benzinkút mellett.

Hol itt a nyugalom? Hol a csend?

Biztos a határban, az erdőn, a mezőn!

Hiú ábránd.

Nincs olyan pont széles e világon, ahová nem nyúlik be a civilizáció suttogó, motyogó, ordibáló zaja. A több ezer hektáros erdőség legeldugottabb völgyébe is behallik a forgalom, vagy ha más nem, a több ezer méter magasan elröppenő gépmadarak sustorgó morajlása.

A végtelen rónaságnak sincs olyan pontja, ahová ne esne hallótávolságon belül egy forgalmas közút, vasúti sínpár.

Nem remek?

Csak éppen csend híján a legfontosabb hangokat nem vagyunk képesek meghallani. Soha nem vesszük észre a növekvő fű majdhogy nem néma suhogását a tavaszi szélben. A rügyet bontogató fák ébredésének ritmusos pattogását. A hangyák menetelését az erdei avaron, s a föld alatt dolgozó vakond szinte hallhatatlan szöszmötölését.

És mindezek tetejébe a bennünk rekedt hangokat sem halljuk meg. Azokat, melyekből dallamok szület(né)nek, szavak formálód(ná)nak. Folyton befolyásolva a zajoktól, hangoktól, melyek körül vesznek minket, csak azok újraformált mását vagyunk képesek visszaböfögni. A belső csendben érlelt dolgok pedig bennünk rekednek, sorvadnak.

…

Ülhetek én akármeddig ennek a kazalnak a hegyibe’, a nyárillatú vidék illúziójának csúcsán, fújhatom a furulyát, még kanász kalapot is húzhatok a tökfejembe, ez sem segít. Nem ugyanaz, nem az igazi. Csak egy ügyes kis utánzat, mert a valódit elfedik a vonatok, autók, s az embereket messzi tájakra békét keresni vivő, fényes testű gépmadarak.