Legyen rákos!

A fejlett Földgolyó legnagyobb koponyái újra és újra felkerekednek, hogy a világméretű daganathullám hátán lovagolva lepleket rángassanak a sarkokban és zugokban lapuló apró kis rákgócok áskálódásairól. Mi sem bizonyítja fényesebben állhatatos munkájuk pirosló gyümölcseit, mint a rákkeltő anyagok követhetetlenül bővülő listája. Mindig nyugtatóan hat rám a tudat, hogy miközben a bicskámmal leszelek egy szelet füstölt sonkát, s őrlőfogaim közt pépesre szaggatom, a hátam mögül pusmogó, iskolázott hangok halkan duruzsolják a fülembe: edd csak, és legyél rákos!

„A mai menü összeállítását támogatta a Kentucky Fright Chicken és Iglu kapitány!”

Egyébként kalapom emelem a tudósvilág előtt. Önmaguk felülmúlásában biztosan utolérhetetlenek. Legújabb, általuk indított tömeghisztéria a feldolgozott és egyéb vörös húsok belekben tumort ingerlő mivolta, mint a fő néprontó, világpusztító szokás. A televíziótól az interneten át a főbb rádióhullámokig, mind-mind egy frázist boncolgat, köp a szerencsétlen fogyasztó orcájába: megdöglesz!

A daganatok a spájzban vannak!

De térjünk a puszta tényekre: a feldolgozott húsok, mint a kolbász, szalámi, vagy a sonka, pácolt bélszín és társai azonos besorolást kaptak, mint az alkohol, vagy a kaszát tartó cigaretta. Vagyis, a köznyelvre fordítva: egy szelet szalonna épp úgy rövidíti az életet, mint egy korty pálinka, vagy egy pofa dohány. Nincs más megoldás, mint bezárni a vágóhidakat, Indiához hasonlóan szentnek nyilvánítani a tehenet, a muszlimoktól és a zsidóktól átvenni a disznóhús-undort, a vadat pedig hagyni a maga vadságában természetes halált halni a pusztuló erdők mélyén. Betiltani a füstölőket, hogy a feketevágás újabb hajnala köszöntsön szép, dietetikus világunkra! Házaink falára büszkén aggathassuk az illusztris táblácskát:

„Tiszta végbél, rendes ház!”

Az egyszerű, nyers feldolgozatlanságban kínálkozó vörös húsok is aljadék gonosztevőknek lettek titulálva. Az azbeszttel említik őket egy lapon, ami tudvalevően milliónyi kopasz kiskölyöknek lett fodrásza. Mi következhet még ezután?

A civilizáció egyre sűrűsödő életet él. A nagy tömeg, gyorsuló életvitel pedig vonzza magával a stressz, kimerültség, paranoia, szociális- és egyéb defektes viselkedésminták tömegét. Ennek egyik legaljasabb vállfaja a gasztro-sznob, egészségdiktátor agresszió. Elhiteti, hogy jót akar, a fehér húst és bio-tojást szajkózó, mogyoróolajon párolt másik világ pereméről osztja bölcsességének zamatos gyöngyeit. Erre legalkalmasabb fegyvere a tudomány, a tényeken alapuló megbízhatóság. Vagyis: ha a fehér köpenyes urak és hölgyek (akik évtizedig tanulhattak a nép jóvoltából ingyen és bérmentve) kijelentenek valamit, az a katolikus dogmák középkori jelentősségével bíró súly a latban. Az igazodás iránya, melytől eltérni ostobaság, civilizálatlan, barbár és idejétmúlt. Ahelyett, hogy a valós gondokkal foglalkoznának, ujjal mutogatnak az ellenkező irányba, egyre újabb feketebárányokat hajtva az akolba.

Azon gondolkozom, miközben kolbász helyezz cigarettavéget rágcsálok, és hüledezem az elém táruló ostobaság-hegyektől, hogy vajon a fejletlen világrész mit szólna mindehhez? Csak egy példa: Jakutföld. Ott nincs egyéb, mint rénszarvas és ló. Azaz vörös húst esznek füstölve, ropthasztva, ön-belébe töltve, szívvel, gyomorral, tüdővel fűszerezve, a lehető legváltozatosabb módon elkészítve. Hiszen -50 Celsius fokon értelmét veszíti a melegházi zöldség ideája. És a tyúkok sem tojnak olyan sűrűn. Akármilyen furcsa. Mégis eléldegélnek az emberek akár kilencven esztendeig is! Lehet, hogy nem a lóhús a sátán?

Vérszagra gyűl az éji vad. Te etted ezt? Király!

Az, hogy hormonbomba minden pohár ivóvíz, hogy úgy tolongunk egymás hátán, mint disznók a vályúnál csak smafu egy szelet marhához képest. Hogy különböző mérges gázokat lélegzünk, az utak mentén olyan érzése van az embernek, mintha járó motorú autóval lenne egy garázsba zárva bagatell közhely a füstölt csülök aljas aknamunkájához képest. Zsúfolt laborpatkányok módján simulunk a másikhoz, az életterünket besűrítjük, amennyire csak lehet. Hogy arcon nyaljon valakit, csak dugja ki a nyelvét a tömegközlekedésen! Pillanatokon belül kap egy vállalkozó szellemű útitársat. Stressztől pattogó agyvelővel kelünk és fekszünk, mint az ipari húscsirkék, amit nap mint nap zabálnunk kell, nehogy vastagbélrákot diagnosztizáljanak nálunk tíz év múlva. Mellé egészséges, mesterségesen érlelt, műtrágya ízű, melegházi saláta, cukortól tocsogó öntettel. A változatosság gyönyörködtet!

Hpgy meddig fajulhatnak még a dolgok, azt nem tudnám megmondani, ahhoz nem vagyok elég iskolázott. Csak egy nyers paraszt. De a tudomány álláspontját nem nehéz megjósolni, a fentiek tükrében. Tulajdonképpen jelszavakba sűríthető.

Húst eszik? Legyen rákos!

Vizet iszik? Legyen rákos!

Nem vizet iszik? Legyen rákos!

Lélegzik? Legyen rákos!

Telefonál? Legyen rákos!

Stresszes életet él? Legyen rákos!

Segédmunkás? Legyen rákos!

Háziasszony? Legyen rákos!

Férfi? Legyen rákos!

Maga egy rák? Legyen önmaga!

Időpocsékolás

Ennek a fene ette politikának van egy rossz szokása. Mindenki elhiszi, hogy ért hozzá. Hogy köze van, bele kell pofáznia a nagy szólásszabadság jogán, mert ha jog van, nehogy már ne beszéljen! A jog egyenlő azzal, hogy kell.

Jómagam, főleg a kor előrehaladtával mind kevésbé foglalkozom vele. A napi politikát egyenesen kerülöm. A sok hasztalanul röpködő név, röhejes intézkedés csak arra való, hogy keserítse az ember szájában az ételt, összekapjon rajt a családdal, megutálja a szomszédot. Mire jó az? A paprikát akkor is meg kell kapálni, akár egyik, akár másik uralkodik (bocsánat: kormányoz!), az ereszt ki kell cserélni, mert pártállástól függetlenül csöpög, s a gaz is felüti a fejét a járda repedéseiben. Túl sok a bajság, hogy lekössön egy leköszönő miniszter.

Mégis beleeszik magukat a hétköznapjaimba, s nem hagynak békiben vele. Tuszkolják, nyomkodják a számba, míg végül ki kell köpjek egy-egy darabot, hisz örökké nyelni sem lehet. Belefullad az ember.

Újabban konzultálok. Szavazni jogosult, felnőtt magyar emberként – mint a levélben közlik – megbeszéltem miniszterelnökömmel, hogy összedugjuk a fejünket: mi tévők legyünk a haza dolgában. Komolyan is kell venni a feladatot, fél gőzzel egy nép se kezelheti sorsát, s a nép gyermeke volnék magam is.

A héten ismét hazafias köztelességemnek tehetek eleget, s a kormánnyal karöltve javíthatom az életminőséget, integethetek Brüsszelnek (noha nem ismerek ott senkit), s erre megfelelő szavakat is kaptam a számba, tudjam, mit kell válaszoljak, hogy jobb legyen nekünk, magyaroknak.

Megtudtam, hogy sok külhoni ostromolja erős várunk kapuit, akik ide jönnek békétlenkedni, munkát bitorolni, asszonyokat erőszakolni, kultúrát torzítani, s egyáltalán, rontani a levegőt. Ez ellen tenni kell, ha egyszer Brüsszel nem képes kellő eréllyel fellépni ellenük. Erről kérdezett meg a kormány sok millió magyar sorstársammal egyetemben: mi a véleményem, mit szeretnék. Mit tegyünk?

Na mármost, van egy olyan hülye szokásom, hogy ostoba kérdésekre ostoba válaszokat szoktam adni. Ez a kérdőív mégis kifogott rajtam. Többek közt azért, mert annyira fölösleges kérdésekkel talált meg, annyira valószerűtlenül mellélőtt lényegtelenségeket körmöltek az adónkból, hogy felzokogott kezemben a papír. Csak egy-két példát hadd hozzak, ha netán valaki nem ismerné a tartalmát, vagy nálam okosabb lévén semmibe véve el is felejtette azt. Előre is elnézést.

1] Sokféle véleményt lehet hallani az erősödő terrorcselekményekkel kapcsolatban. Ön mennyire tartja fontosnak a terrorizmus térnyerését (a franciaországi vérengzés, az ISIS riasztó cselekményei) a saját élete szempontjából?

2] Ön szerint az elkövetkező években lehet-e terrorcselekmény célpontja Magyarország?

Most őszintén! Majd ha az öngyilkos merénylő biciklivel nekihajt az inámpusztai önkormányzat falának, lehet meggondolom a dolgot. Addig legyen a csigaevők, meg az ángyélusok gondja!

6] Vannak, akik szerint Brüsszel politikája a bevándorlás és a terrorizmus kérdésében megbukott és ezért új megközelítésre van szükség ezekben a kérdésekben. Ön egyetért ezekkel a véleményekkel?

7] Támogatná-e Ön a magyar kormányt, hogy Brüsszel megengedő politikájával szemben szigorúbb bevándorlási szabályozást vezessen be?

Senkit nem érdekel ezekben a kérdésekben sem az én, sem más magyar polgár véleménye. Azoknak szól, akik szeretik alaptalanul fontosnak érezni magukat.

11] Egyetért-e Ön azzal, hogy a bevándorlás elleni küzdelem legjobb eszköze, ha az Európai Unió tagországai segítik azon országok fejlesztését, ahonnan a bevándorlók érkeznek?

Nem. Bővebben lejjebb.

12] Egyetért-e Ön a magyar kormánnyal abban, hogy a bevándorlás helyett inkább a magyar családok és a születendő gyermekek támogatására van szükség?

Az ózonréteg helyett pedig nem szabad drogot fogyasztani. Legalább ilyen mély az összefüggés. És vajon hány bevándorló örményből jön ki egy havi tápszer? A macedónok feleződésével több jut majd pelenkára? Beszarás…

Erről ennyit, sok is volt. Nem lehet a konkrét tényekhez nagyon mit hozzáfűzni, maximum hogy mennyire értünk egyet. Egyáltalán nem. Teljesen. Vagy inkább egyetértek, csak hagyjanak már békén.

A látszatpolitika odáig fajult, hogy bármeddig képes elmenni. Mert a hülye kérdésekkel megtűzdelt levél is azt bizonyítja: okos emberekkel van dolgunk. Tisztában vannak vele, hogy a liberális csőcseléknek elég egy szabadságot korlátozó gumicsontot hajítani, azonnal ugranak, veszett kutyaként marcangolják a témát (arról nem beszélve, hogy nemzeti érzelműként ellenük szólni maga a hét főbűn!). Akár több tízezren hajlandók megvilágítani az éjszakai égboltot okostelefonjuk kijelzőjével a változás érdekében. Hetekig tüntetnek némán, koradélutántól napnyugtáig, fáradhatatlanul posztolnak a fészbúkon, manikűrt nem kímélve, körömszakadtáig. Közben spekulánsék a nagydolgot elvégezhetik a pitvarban, szép csendben, nem lesz baj. A kutya kiskapunál ugat, jó messze az igazságtól.

Lásd: egyik ismerősöm felhozta a plakátokat, mint témát. Mondom: milyen plakát? Nem hallottam? Hát idegengyűlölő, rasszista kormánypropaganda. Nofene – vontam magasba szemöldököm. Csak nem? Másnap bele is szaladtam egybe, mikor tejért mentem a boltba. Csak annyi jutott eszembe róla, milyen színes. Mennyi tinta kellett hozzá. Mennyire fölösleges. Mert a mondanivaló csak egy gumicsont. Ezt fekete-fehérben is megoldhatták volna. Vagy a rezsicsökkentő szériából maradt rájuk a festék? Meglehet.

Visszatérve: mondja ez az ismerős, micsoda tragédia, mit gondolhat rólunk ejrópa, meg hogy szegény menekültek, ésígytovább. Szokásos intellektüel okoskodás. És rákezd, hogy ebből a kampánypénzből inkább segítenék azokat az elszegényedett országokat, úgy lehetne elérni bármit is, nem a kirekesztéssel. Na álljon meg a menet, fiú! Nem úgy van az. Hogy te itthon a kényelmes karosszékben, apuka fizetésén ilyen okosakat mondasz, nagyon kellemes. De nem így megy.

A migráció egy megoldhatatlan kérdés. Amíg vannak gazdagabb országok, városok, vidékek, addig a szegények oda akarnak menni, egy jobb élet reményében. A szegények pedig mindig többen lesznek. Nem fogynak el, bármennyi adományt juttat nekik a nagylelkű pénzréteg, bármennyi ingyen póló, számítógép, térítésmentes taníttatás kerül a kezükbe. Nem fogynak el. És oda vágynak, ahol jobb – szerintük. A fehérek gyarmatosítása, a misszionáriusok keresztes hadjáratai, a turizmus elterjedése csak arra voltak jók, hogy a fekete, polinéz, bangladesi, perui csóró mind nyugati ruhát akarjon, ifone-t, meg zuhanykabint, jakuzzit. Előtte sem volt semmije, de elégedett volt a szerencsétlen. Legalábbis elégedettebb.

Aztán kiugrik egy-két tucat, eljutnak, teszem azt: Barcelonába, Rómába, majd egy városszéli bádogvárosban viszi el őket valami betegség, mert az éhbérből nem futja gyógyszerre, TB meg nem jár a feketegazdaságban. Esetleg ideiglenesen letelepedési engedélyt kapnak, negyvenen nyomorognak egy pontedera-i kétszobás lakásban, és esernyőt meg napszemüveget árulnak a pisai ferdetorony tövében a japán turistáknak. Nem egy ilyet ismertem.

Ha valamelyikük netán mosogató, vagy segédszakács lesz, az már karrier. Abból haza is tud küldeni némi pénzmagot, amiből otthon levonják a következtetést: ott csudajó élni, rengeteg a pénz, oda kell menni!

Nem szabad elfelejteni: az a pár százezer magyar, aki odakinn keresi a szerencséjét (kalandozik?), szintén bevándorló ott, ahol éppen van. Tirol, Bajorország, London hemzseg a magyar vendégmunkásoktól. Amit a tiroli, bajor, angol nem hajlandó elvégezni, vagy csak háromszoros órabérért, arra van a külföldi kuli.

Ha valaki szerint ezt meg lehet oldani némi könyöradománnyal, az kezeltesse magát!

Ez a dolog színe, világos, mint a vakablak. A fonákja kicsit árnyaltabb. Drága nagy nemzeti kormányunk kirakatpolitikájával üzenget Brüsszelnek. Középső ujját feltartva küldi el kenyéradó gazdáját a sunyiba. Önfenntartásra törekvés helyett hisztizik, mint egy kislány, ha nem azt a ruhát kapja, amit szeretett volna. Ha meg akar szabadulni a sok béklyótól, nem rázni kell a láncot, hanem ügyesen elfűrészelni. Csak abban kevesebb haszon.

A kerítésépítés arra jó, hogy – a szokásos gumicsont effektus mellett – rángassa a macska bajszát. Ártatlanul. És értelmetlenül. Ezek a szerencsétlenek majd pont ide akarnak jönni! Németország, Franciaország, Olaszország, Anglia, Benelux, satöbbi. A célországok. A jólét melegágyai. Mi átmeneti szállást nyújthatunk, megetethetjük a vándort. Csak álljon tovább! Vagy tábort építünk neki, ahol hónapokig játszhat a pajtásaival, majd hazazavarjuk, mint a rossz gyereket. Svájc elegánsabban megoldotta a kérdést. Az elfajzott hegyi kecskék ugyanis országonként csak X darab munkást engednek be pöttöm ékszerdobozukba. Nem hinném, hogy gondjuk van a menekültekkel. Az a pár száz bangladesi, szlovák, lengyel elfér a kávézókban a pult mögött, meg a mosogató tálca mellett. Azt a frankot nem sajnálják.

Különben is, az EU tagállamok döntöttek egymás közt a szabad átjárás mellet, ez rendben. De akinek nem minden szomszédja van benn a clubban, miért szüntette meg a határőrségét? Nem értem…

Jut eszembe…bár ez kicsit meredek. Ha egy böszme, drága drótkerítéssel kirekesztjük a menekülteket, talán Európa követi a jó példát, és hazaküldi a magyarokat? Elvégre a kormány azt szeretné, ha mindenki hazajönne. Kell a közmunkás, mocskosak az utcák…

Na legyen elég! Tessék, belefájdult a fejem. És elpazaroltam egy egész órát. Mondom én, hogy fene dolog ez a politika. Megkavarja az ember fejét, nem szabadul, amíg ki nem köpködte az összes darabkát.

Abból pedig akad bőven. Össze is gyűrtem a levelet, a postai sorban állással vesződjön, aki akar. Van untig ölég bajom. Hogy is mondta Tánczos Csuda Mózsi?

„De az anyád ne sirasson világ, azért is megélünk benned!”

Két tűz között

Annyira tudom, hogy csak a négy vén majom malmára hajtom a vizet. Nem kell ezeknek más, mint a figyelem. Nem akarnak egyebet, csak hogy beszéljenek róluk. Szóba kerüljenek. Mindegy, mi a szövegkörnyezet, a benyomás, vélemény vagy ítélet, csak szerepeljenek a mondatban. Az a mocsok, cinikus énem mégsem bírja ki. Úgyhogy teszem alájuk a lovat. Az is előfordulhat – ha tudnák, hogy írtak róluk, esetleg olvasnák is –, hogy még inkább felbátorodnak. Sebaj, azért lekörmölöm őket is, hozzá tartoznak a történethez.

Egy átlagos feledékenységgel és egy véletlennel indult az egész. Peca barátommal az elmúlt két évben gerilla-kiállítással készültünk a kaposvári, „festők városa” nevezetű, olcsó, polgári búcsúra. Az első év után a tavalyi erős kétségeket hagyott hátra bennünk, így nem is szándékoztunk idén folytatni a mókát. Elvesztette az élét. Így sikerrel elsiklottam felette, hogy a bazár kinyitott. Gyanútlan találkozóra indultam egy ismerőssel, erre kisült: rendezvény van! Kipakolt a zsibvásár, köcsögöt tessék!

A fényhangár fedőnevű audiovizuális esemény helyszínén egyebekkel is igyekeztek „szórakoztatni a jónépet, tágítani az elmét, módosítani a tudatot. Érkezésemkor pár elvetemült művészlélek koptatta csupán a rockfesztiválok elengedhetetlen kellékeit, a kényelmetlen és labilis sörpadokat. Lehuppantam cimborám mellé hamar, nehogy valaki az expressziók erdejébe próbáljon rángatni, táskámból előhalásztam a gondosan bekészített dobozos söritalt, felpattintottam a tetejét, és kedélyes csevegésbe fogtam a maligánversenyt lépéselőnyben vezető, szűkebb asztaltársasággal.

Hamarosan sikeresen elkoptattam a magammal cíhölt két doboz tartalmát, s a kincset érő laposüveg is megjárta maga köreit az arra érdemesek közt, hát úgy döntöttem, ideje orvosolni a vészesen fogyó dohánymennyiség problémáját; elruccantunk egy nagy nemzeti trafikba. Drága szocreál romantika!

Eztán ért az első csapás. A főtéren a Csík zenekar űzte a húrokat, síplikakat, orrhangú énekesnőjük kábította a magaskultúra fennkölt papjait művészetével. Popzenekarok és alternatívok babérjait átültetve a hagyomány fészkébe nem is olyan nehéz több ezer ember dobogó kis szívibe lopni magát a tolvajnak. Legalább is a degeszre tömött Kossuth-tér ezt sugallja.

A vállalkozó-szellemben bízva buzdítottam az ismerősöket, segítsenek ellopni a Csíkék nagybőgőjét. Rég vágyom már egy ilyen hangszerre, de jó magyar forintjaim nem akarnak eleget fialni, hogy legális úton hozzájussak. Mi az nekik?! Kinek tűnne fel? A többiek elterelik a figyelmet – a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen, pucérkodástól az állatáldozat bemutatásáig – én pedig azonmód hónom alá kapom a szerkezetet, komótosan elsétálok. Senki sem gondolná, hogy ezer ember előtt épp eltulajdonítok egy ekkora hangszert. Pláne a Csíktól. De a szellem az inakban lakozott. Ejj, kiveszett a tökösség, elhalt a virtus!

Csalódottan visszatérve a fényhangár helyszínére örömmel vettem a hupákolásra épített zeneféleség elmúlását, csend fogadott, meg a némileg megszaporodott számú, ittasodni vágyó, kultúrszomjúság gyötörte embermassza. Okosan igyatok gyerekek, látsszon a taníttatás!

Bekukkantottam a helyi művésziskola növendékei által kirakott festményekkel borított szobácskába, ahol hideg zuhanyként ácsorgott egy csokor vénülő kecske. Mintha láttam volna....Ismerős a bárgyú kalácskép, a révedező, táskás szemek, a kopaszodó, ritkás copfok. Ezek…Istenem, a performance…

Tavalyi emlék csapott a tarkómra. Ezek itt bohóckodtak a múlt esztendőben is. Egy böszme keretre feszített celofán-ketrecben vonaglottak, akár a szélütöttek, miközben egy baszatlan némber kínozta azt a szerencsétlen csellót, meg egy fűtől fátyolos hang értelmetlen életigazságokat lehelt a hangfalakba. Sírás és nevetés közt vergődő, tömény apatikus unalomba fojtották az estém. Most megint itt vannak. Beleszaladtam.

De még mennyire! Rövid leírás, a hiányosság igénytelenségével: fehér gipszkarton előtt szobroznak hárman. Rájuk vetítve a saját képük, ugyanabban a ruhában. Egyikük elvontakat vinnyog a mikrofonba. A testükre sújtó fénynyaláb útjában, egy Devo-szerű süvegben ül egy férfi. Vagy nő. Aztán 20(!!!) percen keresztül csak állnak, és néznek. Előkerül egy hatalmas, fekete nylon-fólia, betakaróznak vele. És ennyi. Életigazságok a háttérben, sör az előtérben.

A műsor alatt beszorultam a közönség két rétege közé, a senki földjére. Határőr lettem. Előttem az értők, mögöttem a suttyók. Köztük röhögök. Mögülem néhány kopasz figura kiabált folyamatosan, szidta a bűn unalmas műsort, zsidózás esete is fennforgott, majd két-három ügyesen elhelyezett Auschwitz poén elsütése után hatásszünet (sör), s folytatták a sutyerák, ordenáré óbégatást. Az oldalt álló fotós leány lepisszegett, ne nevessek már olyan feltűnően, mert neki is kell, viszont fapofával kell viseltessen a műsor iránt, meg nehéz röhögés-rázta testtel fényképezni.

Ami miatt még jobban fojtogatott a kacaj-ördög, az előttem álló pár ficsúr. Vagy ficsúr pár – nem derült ki. Szerintem művészeti szakközepesek, vagy fiatal felsőoktatottak. A balra szorult tepsiarcú kölök felháborodott arca akár a vénasszonyoké a színházban. Ahogy feddő pillantásokat lövellve hátrasandított...egyszerűen leírhatatlan. Ujjakat látványosan fülekbe dugó, fennhéjázó kis hülyegyerek; bepróbálkozott nálam is egy ócska lehurrogással, magázódó rendreutasításom viszont sikeresen zavarba hozta, villámgyorsan visszacsobbant a műsor keltette habok közé. Pedig a pofont sem ígértem be. Ki érti ezt?

Cseresznyének a hab tetejére mellénk furakodott egy harmincas, ködös tekintetű kis lény, aki – ha hinne a nemek közti különbségben – valószínű nőnek vallaná magát. Áradozott a négy bohócról, büszkén jelenti: majdnem részt vett benne – miközben majd’ arcul köptem nevettemben. Kiderült: ő csellózott tavaly. És begörcsölt a rekeszizmom.

Végre átvergődtünk a semmit érő hatásvadászaton, s így visszatekintve azt kell mondjam sajnos, hogy ez a kis iromány tényleg ló a műsor valaga alatt. Egy elért cél: szó van a „művész urakról”, s ezzel nagyon elégedettek lehetnek. Több nem kell.

Záróakkordként sikerült három kölyöknek megmentenie az estém. Induló felemet megtorpanásra késztették a hangszóróból kipréselődő dolgok, félbemaradt a búcsúzkodás, s meredt szemmel, éhező fülekkel állva maradtam még bő húsz perc erejéig.

Történt ugyanis, hogy három érettségi előtt álló diák valamikor a közelmúltban megalakította a Kaktus nevű formációt, és ezen az estén első koncertjüket adták az udvaron. Amivel piszkosul megleptek.

Dob, gitár, digitális aláfestés, és még egy dob darabkái a számítógéppel babráló srác előtt. Remekül tördelt, néha latinosan felépített ritmusok, atmoszférát teremtő effektek, elsőre ható dallamok, és a gitár visszafogott, játékos kísérő színezése tökéletesen működő elegyként csapta pofán a közönséget. A szetten játszó, langaléta dobos kölök nem cifrázta szét az egyszerű alapokat, viszont nagyon ügyesen összedolgozott az átszellemülten ugráló effekt-legénnyel, aki veszettül csapta a kontrákat az előtte álldogáló két tamon. A kardigánba bújt gitáros szolidan hozzátette a magáét. Kevés ének, semmi túlzásba vitt elvontkodás, tiszta harmónia. Közönséggel bratyizás is kimaradt szerencsére, befordultak a saját világukba, amit egyszerű hanyagsággal nyújtottak át mindenkinek. És ült a dolog. Mocskosul odapakolták.

Beszélgettem velük a móka után pár szót, kiderült van már egy lemezkéjük is – aminek utána hallgattam, tisztességes anyag. Élőben jobb volt ugyan, kevésbé digitális, de ez csak a javukra szól.

Sikerült megmenteniük a performance után rám ragadt apátiából, és a helynek is tettek egy szívességet, mert a koncert alatt tettem a kasszába pár forintot, vettem magamnak egy ügyesen felvizezett korsónyi, sörnek csúfolt löttyöt.

Móka vége, ami eztán jön, lehet a többieké. Éjfélre jár…hajnalban pedig munkába siet a hülyegyerek. Azért a kölykök miatt megérte végigküzdeni a sok szemetet – továbbá az egész napos nyúzottságot, gyűrött pofacsontokat is.

Magyarabb a magyarnál

Piszok nehezen írom ezt a cikkecskét, összeakadnak a szavak, apró darabonkint körvonalazódik csak a teljes kép. A szempontok egymáshoz verődnek, ős-káoszba taszítják a mondanivalót, és súlyos fejfájásban csúcsosodnak gyötrődő tanácstalansággá. Melyik kezemet harapjam, és hogy tegyem föl a csizmát az asztalra? Mert a szára magyar kontra magyar tudattal, nemzeti és kollektív emberi értékek szajkózásával, érzelmekkel bokán ragadó hatásvadászattal van kitömve. És vékony jégen lépked. Minden félreérthető és félremagyarázható – nem mellesleg divatos is félreérteni és magyarázni ezen kérdéseket. Szívesebben beszélnek mellé, vagy hallgatnak az emberek. Az alábbiakban igyekszem ezt elkerülni.

Legegyszerűbb az elején kezdeni, a mások által már „megénekelt” szegletével. A nemzeti rockzene ezerszer kifigurázott világát, s a köré épült – Pozsonyi urat idézve – „szittya biznisz” rendszerét jól ismerjük. Nem számít újsütetű jelenségnek, remekül bevált, évtizedek óta működő recept szerint fődögél a jó magyar sparhelten, kiváló magyar lábosban, magyar alapanyagokból, külföldi ízekkel bolondítva. Trottyos rock & roll akkordokat tologató, érzelmes produkció, az Aurórát is pironkodásra késztető gitárszólókkal tűzdelt, népdalátdolgozásokat rettentő otromba módon okádó közhelyhalmaz (személyes kedvencem a műfajban rendszeresen alkalmazott, általában bűn rossz, fejhangú női vokál, dalolászás). Gyakorlatilag ez a modern operett – népi köntösbe bújtatott, városi hazafiság.

A németek oldalán pálcát törő, elpuhult nemesség jelmondatait és a Horthy-érát átmentő hangulat nagyon távol állnak egy, a világra természetes szemmel néző embertől. Mű és színpadias melldöngetés, melynek láttán még egy ’48-as időből ideszabadult paraszt is hümmögve vonná magasba szemöldökét, majd legyintene egy egészségeset a nesze semmi nagy szavak hallatán.

Sebaj! Mint azt említettem: megszoktuk. Akik szeretik, azoknak biztos nagyon jó. És különben is: nagyon rendes, becsületes emberek is állnak a közönségük soraiban – valóban irónia nélkül mondom ezt. Ízlés dolgában fölösleges vitázni, nem egyezhet minden barátunkkal a véleményünk, pláne nem „művészeti” kérdésekben. Micsoda unalomhoz vezetne! Belegondolni is rossz.

A jelenség azonban életre hívott egy, nevezzük így: ellenpólust. Egy másik magyarság-hullámot. A liberális propaganda kikérte magának a nemzeti érzelemmel operáló jobboldaltól, hogy kisajátítsa a magyarság életérzést. S megszülte az internacionális magyar-tudatot, a mindenkit elfogadó és befogadó nemzetiességet.

Prototípusként egyértelműen az Oláh Ibolya számára írt Magyarország című megaslágert tekinthetjük (egy francia és egy geszti tollából, egyenest a jónép fülébe). És máris előkerült a hányós zacskó! Egyik oldalon példáztak, másikon pálcát törtek felette, s az olaj a tűzre effektus elharapódzott.

„Én ne lennék magyar?” – kérdezte az MSZP szimpatizáns kisfiú. „Dehogynem! Hatásvadászatból jeles. Leülhetsz!”

Hál’istennek véget ért ez az időszak! – gondolja a naiv olvasó, pedig jobban átitatja hétköznapjainkat, mint sejtenénk.

Még ennek előtte ugyanis a Bëlga nevezetű kis formáció (sose szerettem őket, bármilyen vicces és szarkasztikus, akkor is szaros rapzene) létrehozta a nemzeti hip-hop kultúrát. Azonos című szerzeményük egy fricska, szatíra, poén – volt. Nem lehetett, nem kellett komolyan venni, legfeljebb vigyorogni rajta (lásd még: Anyátok – Kossuth, vagy Burzsoá nyugdíjasok – Gegen nárcisz). Csakhogy a saját kis kultúrkörük nagyon is komolyan vette (ez önmagában is ironikus), így alkotva meg a magyar rap műfaját, vagy nemzeti hip-hopot, ahogy magukat nevezik. Én nem nevezném műfajnak, de rájuk hagyom. Nem vitázom, hisz nem ismerjük, és nem is érdekeljük egymást különösebben.

Ez nem más, mint szittya-biznisz felsőfokon, liberálisoknak! A nemzeties érzéseket már nem csak hogy kikérik maguknak, nekik jár alapon, de ki is sajátítják. Mostantól ők a Valódi magyarok. Szájbarágó, kultúrákat egybe olvasztó, multi-kulti patrióták. Kedvencem köztük is a Fankadeli (Dankafeli?) néven ismertté vált fiatalember, mint a keményen odamondó, intelligens rapper. Az új nemzeti ikon. Suhancos? Könyörgöm! Attól, mert belekever az istenadta némi lassú magyarost, népdalból vett éneket, és hatvanszor elhangzik két perc alatt a magyar szó, még ugyanúgy hip-hop. Fekete gettózene a tengeren túlról, mocsokban született, urbán-nyomor szubkultúra. Másról beszél, másként adja elő? Hagyjuk, gyerekek! Mellesleg, nem tudom, feltűnt-e nékik, hogy ugyan azt a receptet használják, mint a nemzeti rock gyűlölt fasisztái. Ugyan olyan gusztustalanok, mint a Kárpátia Hidegen fújnak…-feldolgozása. Ne legyek már ennyire naiv! Persze, hogy tudják.

Ebbe a miliőbe toppant be a Petőfi rádió. A nagy kedvenc. Az alternatívok nem hoznak elég pénzt fiúk, fogjunk magunknak pár rappert! Még egy vevőréteg nem árthat. S megszületett a Pilvaker. Abszolút kasszasiker, hisz az általános isiből jól ismert verseket „fordítják le” a mai fiatalok nyelvére. Látszik is a különbség. A modern költészet, a ma irodalma: slam poetry!…vagy mi a tőgy…hát köszönöm szépen! Suttyó – a legrosszabb értelemben. Nem az egészséges bunkó, hanem az intellektuelt játszó gyökér. Kiforgat, átformál, értéktelenné alacsonyít, lehúzza a maga szintjére, ahol a többi kis pondróval fetreng a saját mocskában, hogy azok is megértsék. Gyönyörű kultúrmisszió.

Majd ezen hullámot ötvözve a Oláh-féle liberális tarka magyar jelenséggel tucat-számra születnek az opusok. Majka és Körtisz nevű komája Magyar vagyok szerzeménye iskolapéldaként járhat a sor elején. Határok, nemek és színek nélküli nemzeti érzés és „előbb ember aztán magyar”-áhítat. Hisz ez már petíció, politikai kinyilatkoztatás, nem is művészet – szól a sajtóvisszhang. Mintha ettől többet érne. Túlmagyarkodni egymást, ez azért újdonság, nem?

„Az egyenlőség nevében kirekesztjük a gyűlölködőket! Mi magyarabbak vagyunk!” – mutogatnak ujjal az ujjal mutogatókra.

Megszabott kliséket feszegetnek, így szabnak határt a határtalan gondolkodásnak, ismételten a bevált recept szerint. Ez egy igazán jól fizető, barátságos gyűlölet. Izmusokra izmusokkal felelni mellesleg elég trehány és ocsmány szokás. Ha az egyetemes szeretet nevében akarunk felkötni valakit, mert gyűlölködik, az pedig egyenesen képmutatás. Röhej.

Közben persze egymásra is pfujjognak, melyikük a nagyobb seggnyaló, kinek a „dalait” hány millióan hallgatják, s kihúzott, egyenes derékkal döngetik a mellüket, melyikük is a nagyobb egyéniség. Egy hatalmas, gőzölgő, egomán kupac szar.

Innen egy aprócska tyúklépés csupán irományom kiindulópontja, amiért végső soron úgy döntöttem, végigküzdöm magam a szennyvíztengeren. A zene gyógyító ereje.

Nyitókép: egy kilencéves, fogyatékos (bocsánat, ez sértő...fogyatékkal élő…ó jajj, meg fognak kövezni!) kissrác énekli Ránky György ’48-as népdalra írt műdalának hazafias sorait. Szép, tiszta hangon, s az erre fogékonyak meg is könnyezik. Hatásos. Nincs is ezzel semmi gond. Egy tolókocsis, vak kölyök énekel. Aztán érkezik a nagyzenekar, komolyzenei kíséret, operaénekesek, és kissé változik a kép. Kezdődik a vadászat. Végül megérkeznek a nagy öregek, a rockopera, Benkő és Török Ádám, valami Aczél Tamás, és ömlik a nyál. Gitárszóló, szemlehunyás, átható távolba nézések, libabőr. És keserű szájíz. A hatásvadászok tökéletes munkája, ahol nem az a fontos már, hogy a kölyök is ott van, hanem hogy ott állnak mögötte a nagyok. Fiúk, nem vagytok ti pofátlanok?

De lássuk, utána olvastam a gyereknek! Kóti Jánoska, sokgyerekes család, szokásos bulvár tálalás. Ha nagy lesz, dobos szeretne lenni egy zenekarban. Gyerek még, szíve joga. Tűzoltó lehet, s katona, vadakat terelő juhász. Az oviban a dadus már felfedezte, milyen tehetséges. Ez természetes, a dadusok már csak ilyenek. Majd érkezett Aczél úr (aki még mindig nem tudom, ki a rosseb), meg a jazz-haverock (ó, Istenem!), hogy felfedezzék.

„…kézzel foghatóan bebizonyította a zene gyógyító erejét…” – nyilatkozta a számomra ismeretlen ember. Ezért mögé raktak egy csomó zenészt, nagy nevet, és azóta hurcibálják a nagyvilágban, amitől nagyon boldog. Igen. Boldog. De nem ettől nem fog tudni járni, és nem lát egy fikarcnyival sem többet. A zene nem gyógyít, „csak” boldogabbá tette. Könyörgöm, ez nem elég?! Minek ez a patetikus hányinger? Amúgy ha odahaza, a fogyatékos intézetben meg a környékén, falunapokon énekelne, pár száz fős közönség előtt, ugyanilyen boldoggá tenné, mint a tízezres tömeget vonzó fesztiváljaitok.

Az a nagy büdös helyzet fiúk, ez nektek jó és kifizetődő. Hogy odaállhattok mellé, a rivaldafény peremén nektek is jut egy kisebb fénynyaláb, éppen annyi, hogy az arcotok felismerhető legyen. Jól mutat a Zene Gyógyító Ereje fesztiválon, mint a Nemadomfel fogyatékosokból álló zenekara. Akik mellett szintén pózolhat egy-két ikon. A rokkantak örülnek, hogy egy Lovasival énekelhetnek. És Horváth Csárli is lerakja a whiskey-s üveget arra a pár órára. Sőt, van még följebb! A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium Sikernapjának díszei lehetnek. Ahol Arnold „a Terminátor-kormányzó” Schwarzenegger mesél a sikereiről, Schobert Norbi és csodálkozó szemű párja osztják az ételt, és néhány nagyvállalkozó is a gazdagságának titkairól mesél a nagyérdeműnek – persze az eltűnt vetélytársak és eltört karok, kitépett fogak nem szerepelnek a listán. Mi mutatna jól egy ilyen napon, ha nem a tolókocsis, értelmi sérült banda, aki a Piramissal karöltve szórakoztatja a publikumot? Ez maga A Siker, kérem szépen!

S hogy ez miként kapcsolódik az eddig leírtakhoz, a magyar kontra magyar kérdéskörhöz? Azon túl persze, hogy az aktuális  kormánypolitika (mint minden időben) pofátlanul a maga céljaira használja azt a nagyon hatásos képet, amint egy rokkant kölyök énekel.

A válasz a reakciókban rejlik. A videó nagy ismertségre tett szert, több százezren nézték meg. A meghatottság kifolyt a monitoromon keresztül, annyit ömlengtek róla a népek. Aztán következett a túlmagyarkodlak effektus.

„Ilyenkor érzem igazán milyen jó magyarnak lenni! Köszönöm!”

Aki szerint ez a produkció nem szívet tépő, lélekbe markoló, hazafias csoda, az nem magyar – hangzik el sok-sok alkalommal. A másik oldal kontráz, miszerint a kilencéveseknek biztos jó itthon, majd ha felnő, nem lesz ilyen boldog (az igazat megvallva nem értettem az összefüggést). És így tovább.

Véget nem érő sorokban csépeli egymást a fehérmagyar-tarkamagyar tábor, valahol a Nacionalista és az Internacionalista utca sarkán, az Egyenlőség köz és a Kirekesztés tér közelében. Szájtépés a semmiről. Egy üzleti fogásra épített parázs vita, ami csak arra jó, hogy lefoglalja a népeket. Ne foglalkozzanak a valódi gondjaikkal, hanem egy jól felépített körben csapkodják egymás faszával a csalánt. Ez a zászlóban mért identitás és a szimbólumrombolás csürhéjének újabb találkozási pontja, ahol a levegőben kapálózó szájhősök megmutathatják, melyikük a jobb magyar. Aztán persze újfent nem történik semmi. Eltelik pár év, Kóti Janikára alig emlékeznek páran, mert lesz egy újabb találkozási pont, ahol lehet hadonászni és mellet döngetni. Elvégre a vándorcirkusz nem állhat meg, csak mert néhány artista kidől a sorból. A lényeg maga a cirkusz, nem a fellépők.

Nagyjából ez lenne a csizma az asztalon. Még most is csak a peremét kapartam meg a gránittömbnek, elnagyoltak maradtak a formák. Joggal kérdezheti bárki, hogy akkor én melyik oldalon állok, mert választani bizony ha nem is kötelező, de erősen ajánlott. A föld szélén. A fák alatt. A kezemben valami szerszám, készülök a dolgomra. Nincs se kedvem, se időm szájhősködni, emberkedni, mellet döngetni. A kirakatot pedig meghagyom azoknak, akik oda vágynak. Megérdemlik.

Másvalaki Problémája

Közismerten ódzkodom a bulvár zsurnalisztikától, azonban jelen írásom témája a tudományos fantasztikum témakörébe tartozik inkább, noha a pletyka-szintű, szenzációhajhász sajtótermékek tartalmával a célszemély miatt vonható egyfajta párhuzam. Ugyanis szerintem Pataky Attila nem létezik. Sok más fantasztikummal egyetemben, amit az együgyű és megvezetett emberek elhisznek, valónak gondolnak, csak mert látni vélik, ez a jelenség sem más, mint egy fikció, ahogy az észak-amerikai lakosságnak feltálalt nagyláb legendája, vagy a skót tavak fenegyereke, a loch ness-i szörny. Ezeket a kreatúrákat ugyanúgy körbe veszi és átszövi egy hívőkből alakult kör, akik videókkal, hangfelvételekkel, mi több: tudományos kutatómunkával is képesek bizonyítani imádatuk tárgyának valódiságát. Mindez persze nem más, mint gyerekség, olcsó mese. Mint P. A.

A balga világ nagy szerencsétlenségére megszületett egy mítosz, egy ikon, ami (vagy aki?) rettegésben tartja a gondolkozásra képes agysejtekkel rendelkező kevesek elnyomott és elhanyagolt rétegét. Ezúton szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki abban a hitben nevelkedett, miszerint P. A. részét képezi Miskolc, Magyarország, Eurázsia, vagy akár az Univerzum egészének, hogy ez bizonyítottan lehetetlen. A tárgyalt „személy” nem több, mint a gyerekek rémisztgetésére használt, jól bevált rézfaszú bagó, mumus, vagy zsákos ember újragondolt karaktere. Esetünkben a megfélemlített gyerekek alatt a normalitást értem.

Nincs az a vallás, vagy tudományág, mely elismerné, hogy egy effajta lény létezhet, legyen szó keresztényekről, muzulmánokról, buddhistákról, bármely primitív animista vallásról, vagy akár az evolúcióról, kvantumfizikáról, táguló világegyetemről. A kereszt levetné magáról Krisztust, Allah bormámorba menekülne, a vándorló lelkek pedig megállnának a körforgásban, fejvesztve bújnának a kavicsok alá, ahol az ősök szellemei mellett nekik is jutna egy talpalatnyi hely. Önmagába süppedve szűnne meg az a párhuzamos világegyetem, mely olyan elképesztő tettre vetemedne, hogy megteremti, befogadja és elviseli puszta létét, Stephen Hawking is értetlenül tátaná a száját, s meg sem bírna szólalni a döbbenettől, ha Attila valósággá válna. A Föld lehet lapos, gömbölyű, geoid, keringhet a Nap körül, vagy egy teknősbéka hátán is elfoglalhatja a helyét, P.A. létezésének sehogy nincs rajta elfogadható magyarázata.

Miként lehetséges akkor, hogy mégis látjuk, halljuk, és kénytelenek vagyunk elviselni megnyilvánulásainak ezerszínű, folyton bűzös valóságát? A válasz meglehetősen hihetetlennek hangozhat, de kizárva a lehetetlent még mindig ez a legvalószínűbb. Attila nem más, mint egy szellemi kivetülés, ha úgy tetszik: hologram. Ehhez a teremtődéshez szükség volt egy új emberi alfaj kialakulására, melyben nagy szerepe volt a Habsburg kor kontra-ordinált leépítő szelekciójának, a Horty-féle érzelmekkel gondolkodó visszakeresztezéseknek, majd a kora-szocialista agymosások, gyerekfilmek, propagandakönyvtárak földrengető nagyot mondásainak (a felsorolás hely hiányában természetesen erősen megszűrt és hiányos, egy másik, bővebb értekezésre lenne szükség a pontos kifejtéshez). Ezt fejelte meg a Fásy Ádám sejtromboló mulatójában eltöltött hosszú-hosszú órák egymásra gyűrűző rétege, míg végül létrejöhetett a visszafejlődött szürkeállománnyal rendelkező embertípus (Homo Devolutius spec. Hungaricus). Ez az alfaj nem csupán Közép-Kelet Európára jellemző, különböző formai variációkban és súlyossági léptékekben az egész világon megtalálható (spec. Americana, Gallus, Hispanicus, Germanicus, Normannia, stb.), kialakulására azonban minden tájegységen és rendszerben más és más hatások voltak a meghatározók, így tulajdonságaik és ennek megfelelően agyi leépülésük is élesen elhatárolható.

A Homo Devolutius (spec. Hungaricus) kényszerpályára állított, eszméktől, vizuális és zenei szeméttől megcsömörlött agyveleje egy idő után telítődött, nem volt képes befogadni, vagy tárolni a folyamatosan érkező, romboló ingerenciákat. Heves öklendezésbe kezdett, s az agybarázdák elektromos kisülései egy háromdimenziós látleletet hoztak létre a bennük felgyülemlett gondolati fekáliából. S ez a kivetülés lett az a bizonyos lény, melyet a világ ezen kis szeglete Pataky Attilaként ismer. Magyarul tehát nem más, mint egy kényszeredett képzeletből született darabka szar.

De mégis mit lehet vele kezdeni, ha már rájöttünk, hogy megölni, eltemetni, felgyújtani képtelenség, hisz egy testtel nem rendelkező szennyezéssel van dolgunk. A válasz, mint oly sokszor, most is az irodalomban keresendő. Ki más adhatna megfelelő feleletet egy ilyen összetett és filozofikus kérdésre, mint Duglas Adams, több rendkívüli sci-fi regény szerzője? A Galaxis útikalauz stopposoknak címmel ellátott ötrészes trilógiában említ egy módszert, mellyel láthatatlanná tehetőek a tárgyak, emberek, egyéb élőlények, sőt! Gyakorlatilag bármi a végtelen univerzumban. Valójában a dolgok továbbra is láthatóak maradnak a szem számára, azonban az agy nem vesz tudomást róla. Ezt Másvalaki Problémája (MVP) néven tiszteli a szerző, és az alapelve olyan egyszerű, az emberi közönyön alapuló realitás, hogy nyugodt szívvel bízhatunk a hatékonyságában. Egyszerűen el kell hitetni magunkkal, hogy amit a szemünkkel érzékelünk, az másvalaki problémája, s abban a pillanatban megszűnik létezni a számunkra. Bátran állítom, hogy ez a módszer működőképes egy olyan szellemi kivetülés, szennyben született hologram esetén is, mint Pataky Attila. Bocsánat, pataky attila. 

Úgyhogy: nyűglődjön vele, aki akar, számomra ez a káprázat megszűnt létezni! MVP. Ha netán megkérdik, írtam-e róla valaha, majd értetlen képet vágok, és egyszerűen letagadom. Hogy kiről? Hmmm... Sose hallottam ezt a nevet…

Hannibal Lecter????

Vajákos Kisokos

Otromba, böszme nagy fa a mostani, amibe oktalan hebrencs módjára belecsaptam apránként tompuló élű fejszémet, és saját szellemi épségem kockáztatásától sem riadtam vissza, mikor tovább göngyölgettem a felszínen már megvakargatott mezőtéria süppedős sárszőnyegét. Bár cselekedeteim oltárán nem avatnak hőssé, tudom jól, azért tessék megböcsülni azt a szerencsétlent, aki oknyomozás megírására adja a fejét. Első lépésként ugyanis mit tesz, aki cikket kíván kerekíteni egy csőrét pisztergáló dolog kapcsán? Adatot gyűjt. Na mármost ebben a témakörben, ezen a ponton kis híján megfeneklettem, olyan sekélyes vizekre vezetett az a mocsok szél. Ugyanis ez a bizonyos böszme nagy növény nem más, mint az unatkozó, városi háziasszonyok kedvelt információ-forrásának tekinthető (biofalvi Szent Ágoston legfőbb weboldala): a gyöngyharmatos csudafa.

Azt is meg kell hagyni, hogy az összes cikket, jó tanácsot, intelmet és titkot nem bírtam végignyálazni, kocsonyásodni indult agyam egyszer csak állj-t parancsolt ámokfutó tudásszomjamnak és ácsingózó fantáziámnak. Azért két témakörnek alaposan a valagára néztem, végigküzdöttem magam rajtuk, és levontam a konzekvenciákat. Az alábbiakban ezeket fogom bő lére ereszteni.

A vajákos szabóság:

Valódi szabólegényeket rejteget az oldal szerkesztői brigádja, régi iskolás veteránokat, akik nem ma kezdték a vajákolást, kuruzslást. A kisujjuk körme alatti koszban van a szakma, és Jézus csodatételeiben megmártott cérnát fűznek az aranyborjú péniszcsontjából faragott varrótűjükbe, így fércelik szebbé-jobbá a városban elpangó véglények betonszürke hétköznapjait.

A vászon, textília, amit az embör gyereke a testén visel, nem csupán árulkodik a gazdájáról, de befolyással is van reá. Egy szitokszó gonosz, ártó dolgok bebocsátását okozhatja, és fordítva. Példának okáért az Amnesia, Agressor, Exploited, Overkill, Dilemma és Virus69 kifejezések egyértelműen a ruhatulajdonos kínhalálát kívánják, és a családja magtalanná lesz. De ha nincs amnesia feliratú rongyom, mégis mitől lettem feledékeny? A dilemma kapcsán pedig elsőnek a „boldogok a lélekben szegények” frázis ugrott be. Töprengeni bűn, kérem? Kissé nehezen megy a fejembe…elkárhoztam.

 A szimbólumok viselése egyenesen az efféle rontások melegágya! Ha teszemazt egy Komlóról elszármazott bányász (vagy akárki igazándiból) magán hordja ezen hivatás címerét, annak okvetlenül tüdőtágulata fejlődik, a vizeletével pedig ki lehet fűteni a házat, olyan magas lesz a szénkoncentrációja. Sorolhatnám még…

…de ne akadjunk el, hisz gyűrűzik tovább a rogyadozó emberi elme fellegvára! Következő lecke: az emberi test három fő részre osztható. Fentről lefelé haladva: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Fej-Tor-Potroh. Ami pedig a legcsodásabb, hogy valamennyi testrész megbetegedés esetén gyógyítható a testtájnak megfelelő isten szimbólumainak viselésével. Ha leszakad a homloklebenyem, csak magamra ragasztok egy Atyaisten-matricát, és hopp! Már kész is az új lebeny! Nincs lába? Az Anyaisten szimbólumos sztreccs-nadrág növeszt önnek! Vastagbélrákra pedig ott a Fiúisten kapucnis pulóver. Három színben.

A rontástól csapódjunk most az ellene való harc partoldalának! Azt tudták, hogy láthatatlan finomerőhatások ellen védekeztek eleink a ruhadarabjaikkal? Trükkjük a lefátyolozás, vagy a túldíszítés volt. Ezért olyan cicomás a menyasszonyi kelengye. A leendő ifjú ara ugyanis felfokozott lelkiállapotában nyitottabb az őt érő, rontó finomerőhatások előtt. A szemmel verők fészke, vágyaik netovábbja egy nyitott sapkákkal bíró leány! A figyelmüket el kellett terelni, a rossznyavalyát elvonni a lélek tükreitől, ahol a testbe férkőzhetnek. Erre való a sok csipke, fodor, ráadásnak pedig a fátyol, ami egy második erőteret feszít a gonoszok és a szűz közti háborús övezetbe. Ugyanez az elkendőzés óvja a rövidlátó, kancsal, nagyfejű csecsemőket, amit szemruhának nevez a népnyelv – már ahol, tegyem hozzá. Szegény Csipkerózsika! Ha magyarnak születik, a szülei megóvhatták volna pár év kómától egy egyszerű ronggyal, amit az arcára dobnak, amint a rossz tündér megjelenik a láthatáron. Késő bánat. Ugyanezen a gondolathullámon lovagolnak a hajfonatba biggyesztett díszes tűk, varrottas motívumok, mágikus kövek…

Arról nem is beszélve, hogy manapság, az információktól túlterhes levegő mennyi gondolati szeméttel van telehintve, ami ellen a kiút csakis a hagyományos szimbólumok viselésében, szemkendőkben és varázskavicsokban rejtezik.

Nagy vonalakban ezt olvasható a Ruhagyári Kisokos kezdő kuruzslóknak készített szemléltető anyagában. Ha nem tényként kezelt, tudományos köntösbe bújtatott szövegként tálalnák ezt az egészet, még örülne is neki az ember gyereke, hogy lám! Vannak, akik törődnek az ősi hiedelmek, mesék továbbvitelével, ápolják a hagyományokat, és nem külföldről importált szeméttel tömik a gyerekek fejét. Saját gyökereikből merítenek ihletet, élik a kultúrát. De sajnos nem erről van szó. Termékeket árulnak, népet butítanak, ijesztgetik a gyermeklelkű felnőtteket, szilárd alapokat hazudnak a babonának, amit jó pénzért házhoz is szállít a futárszolgálat. A gyógyfű és a homeopátia egy dolog, kérem! Évezredes tapasztalatokon nyugszik, és egyéb orvosságok híján a fűből-fából patikát alkalmazták őseink. Sok előnye van, mi tagadás, és ma is meg lenne a helyük az életünkben; valóban nem kellene azonnal paracetamol után nyáladzani, amint egy csepp takony elhagyja orrunk cimpáját. De amikor már semmi sem segített, régen mit volt mit tenni: a hitbe fektették a bizalmat, s piócás emberek, ráolvasók adták egymásnak a kilincset. Innen ragadt ránk a sok hiedelem egy része, ami csodás és gazdag kultúr-szelet, de nem tudomány.

Az a nagy büdös helyzet (ha úgy tetszik: konklúzió), drága sapka-vitézek, hogy a díszítés, nem egyéb, mint – díszítés! Egy kulturális formanyelv, ami tájegységenként más és más, ezerszínű forgatag, nem pedig a mögé pakolt spirituális tartalom kivetülése. Előbb volt a tyúk, mint a tojás! Bámulatra méltó művészmunkák, zenei nyelven is beszélő, hordható vizuális dallamok, ünnepnapokat bearanyozó ékei a viselőjüknek. Nem pedig túlmagyarázott, varázserejű termékei egy pénzhajhász, mások ostobaságán hízó rétegnek – még ha ez is lenne a szépen kicicomázott végcél.

Úgyhogy a gyógyító bugyogókat, rontás-űző kamáslit, gondolati szemét-szűrő hímzéseket hordják csak a gyöngyvirágos szabólegények és szövőnők!

A vajákos építészek:

Második nagy lépésként járjuk körül a magyar paraszt háza táját! Hisz ezek az építmények mágikus erővel bírtak!

A hagyományos épületek egy az egyben lefordíthatóak a csillagok nyelvére – bár még senki sem látott önfeledten csacsogó csillagokat az életben. A tájolás kelet-nyugati, így a mestergerenda, a gerinc a tejutat testesíti meg. A ház bütüjén (utcafronti tűzfal) állott az ősi világfa, azaz a Boldogasszony, a mondavilág Tündér Ilonája. Ezek szerint a Názáreti egy magyar teremtés-rege gyermekeként látta meg a holdvilágot, valószínűleg Etelközben, és csak a cionisták évezredes aknamunkája tette őt héberré. Na mindegy.

Miért is Keletre néz a magyar ház? Mert ez a Fehér Ló égtája. Innentől kezdve, ha valamely szerencsétlen gyökértelen a kínai Feng-Shui tudományát veszi alapul a bútorok tologatásakor, akkor verejtéke mérgezett cseppeket hint a padlókárpitra! Hisz a kínaiak szerint Kelet a Zöld Sárkány égtája, ami a magyar mondakörben aljas egy tetű, annyi szent! Úgyhogy rohadjon meg a FengSui-sárkány, és maradjon Kínában!

A tájolásnak köszönhetően a Lélek a tűzfali ablakokon át érkezett meg, küld-fény-post, majd hátul távozott – valahol a budi környékén. Szar az élet? A mestergerenda mutatta az utat, ezért a bölcsőt mindig (!) ez alá tették a gyermekecskével, így a Lélek tudta, mi az irány.

A házat befedték – ahogy azt köll. Különben beesett volna az eső, és belesett volna a gondolat-szemét. S ez sátortető volt – az író szerint kontyos, ám ki kell ábrándítsam szegény ezotér-alakítónkat, mert ez csak egy tájegységekre jellemző típusa a sátortetőnek, és nyeregtető is lehet kontyos. Sebaj! Ez legyen a legnagyobb baklövés a mai napon! A födém csúcsán díszek voltak láthatók: nap, tulipán, vagy kettős kereszt. Bármilyen hihetetlen, ezek szimbolizálták a…igen. Háromságot: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Ha megszokja az ember, egész könnyű belerázódni a gondolatmenetbe, nem?

A homlokzat, vagyis Boldogasszony Ilona Fehér Lónak szegezett teste szintén telis tele volt csudálatos motívumokkal, amik a spirituális védőbástyákat képezték a gonosz szellemvilág ellenében, a kapu faragásaival karöltve, nagy egyetértésben. A fedeles kaput ellátták továbbá egy lelkiismeret-vizsgálóval, azaz lélektükörrel. Ki itt belépsz, eressz egy mélyről húzott „D” hangot, tisztítsd meg a sapkáidat – és a csizmát!

Tovább cammogva a verandán elért az ember gyereke a Dél felé néző bejárati ajtóhoz, ami igazán aprócskára lett vájva. Így kénytelen volt fejet hajtani, mikor belépett – ezzel pedig tiszteletet adott a bent tartózkodóknak, akkor is, ha meg sem érdemelték. Itt körbetekintve aztán meglátta a tűzhelyet a középpontban, ami maga a Lélek (amelyik beröppent az ablakon?). S ezt a lelket olyannyira tisztelték, hogy szemetet dobni rá súlyos véteknek számított, hisz ezzel megsértették az Őst!

Itt, vagyis a konyhában tartózkodtak a legtöbbet a népek, hogy a Lélek melegéhez dörgölhessék koplaló testüket. A helység alacsony, világos mennyezettel – ami természetesen az ég szimbólumaként funkcionált.

A belső tér különböző erőtereknek adott otthont. Csoda, hogy elfért mellettük a család! Ezek a terek a következőképpen oszlottak szét:

A Szellem a K-DK-i sarokba húzódott. Itt voltak ablakok, ajtók, meg egy tetőtér. Szex-kuckó, avagy a gyermekgyár. A Lélek a tetőgerendák alkotta kereszt metszéspontjában ütött fészket, a Teremtő pedig a Ny-ÉNy-É-i oldalon vert tanyát, itt kínált nyugodalmat, békét az arra szomjúhozóknak.

A falak telis tele megfelelően elhelyezett tárgyakkal, míves, díszített eszközökkel, szigorúan a szentháromság (Fej-Tor-Potroh) elvei alapján faragványolva.

Az egész tanya elrendezése hasonló képet mutatott, fontossági sorrendben követték egymást az épületek, valamennyi a Fehér Ló jegyében született elvek (nevezzük Góbé-Súlynak) szerint. Meglehet, hogy a tyúkokat és kecskéket is egy felsőbb erő rendezgette a múlt-idéző farmjáték udvarán.

Több-kevesebb nagyolással ez az információköteg olvasható az Égi Építész Lexikon többkötetes gyűjteményében. Ismét egy csomag túlmagyarázott, misztifikált zagyvaság. Ha szó szerint vesszük a szövegezést, akkor a magyar paraszt nem volt más, mint egy spiritiszta pre-hippi. Érzelmekre, mondákra alapozta életét, cselekedeteinek mozgatórugója a szellemvilág parancsaiból fakadt, s a logikát, gondolkodást messzi kerülte. Nehogy lesújtson az Ős!

Drága építészeim! A józan paraszti ész, mint kifejezés, vajh mit takar? Hogy a földművelő nem volt sült-hal, és értette a dolgát. A házak tájolása – praktikum. A Délre néző verandára odasüt a nap, átmelegíti a vaskos falakat, jó kiülni az ajtó elé. Az elé az ajtó elé, ami azért kicsi, hogy télen ne menjen ki a meleg, mikor kinyitják, s nyáron ne szökjön be rajta. Mellesleg egy utcában csak egy oldalon voltak házak, hogy mindegyik tűzfala Keletre nézzen?  Akárhogy is, de a túloldal házai – Nyugatra tekintenek. Esetleg rájuk rontottak a szemközti sor lakói, ha azoknak már nagyon rágta az egészségét a rossz Góbé-Súly, vagy a Zöld Sárkány összeszarta a portát. Ezt nem magyarázta meg, Mérnököm!

S a tűzhely sem mindig középre lett helyezve ám, sőt! És mivel sokáig nyitott rendszerű volt, ezért nem szabadott szemetet dobni rá. Gyomorforgató füst lengte volna be a házat, és az étel is jobb ízű-szagúvá vált volna kifelé, mint befelé. A plafonról a sok kormot meg biztos félóránként, váltva vakargatta a háziasszony és a legidősebb leánygyermek, hogy a ház népe gyönyörködhessen a tiszta ég szimbólumát képező mennyezetben.

A gyermek mestergerenda alá fektetésének törvényét nem tudom, melyik nagymama mesélte a hiszékeny írópalánta unokájának. Efféle íratlan törvények csak a fogatlan vénasszonyok ajkain születtek – némi kegyelem-kenyércsücsök ellenében. Regéljen az éhhalál ellen, nénémasszony!

A díszítések esetét már érintettem az előző témakör kapcsán, s csak annyit tennék hozzá, hogy a míves bútorok és használati tárgyak születése is profánabb kissé, mint spiritisztáink képzelik. A nép faragott, vésett, mikor ráért. Nem voltak kreatív boltok, IKEA, hogy készen vett termékekkel lássák el a rosszul bútorozott tanyákat, hát megcsinálták maguk. Főleg télvíz idején, mikor a mezei munka elmúltával volt rá idejük. Esti sorozatok, DVD-lejátszók és interneten bökdösődés hiányában főképp efféle elfoglaltságokkal ütötték el az időt; és porontyok gyártásával természetesen.

A leggazdagabb faragás-kultúrával és legtöbb díszített használati tárggyal mellesleg a házzal nem, vagy csak ritkán rendelkező pásztoroknál találkozhatunk. Naphosszat a jószág mellett ácsorogva, ücsörögve bőven akadt alkalmuk valamennyi vagyontárgyukat felcicomázni – amiből nem volt sok. Így született a legtöbb faragott dohánytartó, pipa, bot, ostornyél, fokos, furulya, stb. Fél-nomád életmódjuk megőrizte hitvilágunk darabkáit, ezzel tudtak kiválni a dísztelen nyomorban tengődő tanyavilág lakói közül.

Kiábrándítóan hat, drága lélekismerők? Szerintem sokkal szebb és becsülendőbb a végeredmény, ha ebből a szempontból néz rá az ember. Miért lenne rosszabb, pláne kevesebb, mintha a láthatatlan Ős-szellemek, Fehér Lovak és a Fej-Tor-Potroh szentháromság jegyében rettegő, Góbé-Súly szerint rendezkedő, ostoba és tudatlan véglények hozták volna létre mindezt? Ez a rengeteg kincs és örökség Tudást takar, s ez az, amit tovább kellene adni, és használni. A hitet meg kell hagyni a maga helyén, a meséket, regéket pedig a fogatlan öregasszonyoknak, szemmel verő öregbojtároknak, hisz náluk volt a legjobb helyen. Az ő kezükben, az ő ajkaikon nem vált volna haszonleső, együgyű ostobasággá.

Zárszóként mit tehetnék még hozzá? Talán csak annyit, hogy az elején, a felvezető szövegben túlértékeltem kissé az oknyomozás első fázisát, az adatgyűjtő folyamatot. Az összeszedett gondolatok megszülése, papírra vetése sokkal döcögősebbnek bizonyult, mint maga a szellemi ingoványon vaó kószálás, morzsagyűjtögetés. Így visszanézve lehet mindenki (az Olvasó és jómagam is) jobban járt volna, ha bekapok egy marék hallucinogént, nyalogatok egy légyölő galócát, mielőtt nekiesek a csudafának, félig csorbult fejszémmel. Még az is megeshet, hogy remek kis gonzo született volna belőle. Most már azt hiszem, késő, a fa – számomra – kidőlt.

Pályaválasztási tanácsadó

Intézményünk nem vállal felelősséget az esetleges kisiklott életekért, és kijelenti, hogy amennyiben az ügyfél elégedetlen a sorsa alakulásával, azért semmiképpen sem okolhatja a pályaválasztási programot, csakis a személyesen elkövetett hibái, illetve a leírtak be nem tartása okozhatták a zavarokat az életpályamodellben. Vagyis: a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!

Első lépés:

Fontos a megfelelő helyre való születés. Lehetőleg próbálja meg elkerülni, hogy egy kisebb faluban, vidéki kisvárosban lássa meg a napvilágot. Sokkal megfelelőbb helynek bizonyulhatnak a megyeszékhelyek, megyei jogú, illetve egyetemvárosok. Ezeken belül is előnyben kell részesíteni a kertvárost, polgári környéket, s elkerülendő a peremterületre szorulás, munkáskerületek, nyomortanyák.

Ehhez szükséges természetesen a megfelelő szülők kiválasztása. A legkevesebb, hogy középosztálybelieket válasszon, de ajánlott a tehetősebb rétegben keresgélni: ügyvédek, közjegyzők, fogorvosok, politikusok, vezető menedzseri, vagy afölötti beosztásban dolgozók valamely mobilszolgáltatónál, stb. Semmiképp sem javasolt parasztokat (őstermelő), munkásosztálybelit választani, ne adj Isten művészt, pénztárost vagy kőműves-segédet!

Második lépés:

A helyes edukáció elengedhetetlen az életben való boldoguláshoz, s ez már a bölcsőde, óvoda megválasztásánál félresikerülhet. Legalkalmasabbak a kevés férőhellyel rendelkező, fizetős intézmények, messzire elkerülendők a plebs gyermekeinek fenntartott, lepukkant állami megőrzők. Egy Waldorf-óvoda mindenképpen jó választásnak bizonyulhat!

Innen egyenes út vezet egy jobb (lehetőség szerint magán-) iskolába. Ez lehet egy egyszerű általános iskola valamely gazdagabb környéken, vagy akár egy gimnáziummal kombinált intézmény; ennek nagy előnye a korai szakosodási lehetőség.

A leggyakrabban elrontott lépésnek számít a nem megfelelő iskola kiválasztása, a rossz szakmai irányultság. A szakmunkásképzők, szakközépiskolák (kivéve a gazdasági szakiránnyal rendelkezők!) a legkevésbé sem alkalmasak egy egzisztenciális jövő alapköveit lerakni, úgyhogy messzire kerülje az efféle intézményeket!

Amennyiben megfelelően választott egyenes út vezet a jobb egyetemek, főiskolák tárt kapui felé. Ez esetben is a felkapottabb, drágább helyeket keresse, hisz az ott szerzett ismeretségek a későbbiekben vastag kamattal gyümölcsöznek majd! Épp ezért célszerű a lehető legtovább az intézményben tartózkodni: maradjon hallgató, ameddig csak lehet! Ezzel biztosíthatja az álláskereséskor előnyösebb életkor elérését, esetleg – helyes helyezkedés esetén – tanulmányai alatt megcsíphet egy gyakornoki helyet, ahonnan el sem kell többé mozdulnia, s szép karriert tud építgetni.

Harmadik lépés:

Ez már szinte magától értetődő: jó munkahelyet választani. Ha az első két lépést maradéktalanul teljesítette, ezzel semmi gondja nem adódhat: szülei, esetleg a tehetős baráti körének egy tagja minden bizonnyal biztosít önnek testhez álló, zsíros fizetéssel járó állást.

Amennyiben hiba csúszott a számításba nem kell kétségbe esnie! Gerincének gondos eltávolításával, nyelvének nyújtásával még kijavíthatja a csorbát. A jó helyen, jó időben és jól kiválasztott seggek kinyalása, valamint az aljas és alattomos áskálódás az útjában álló vetélytársakkal szemben csodákra képes!

Fontos továbbá nem létező erényeinek hangsúlyozása, ordító hibáinak takargatása, valamint a töméntelen mennyiségben okádott hazugságok és túlzások, önfényezés és jópofizás. A siker garantáltan nem marad el!

Negyedik lépés:

Végül néhány kísérőnek elejtett intelem, csupán a fent leírtakhoz. Éljen kiegyensúlyozott életet! A helyes táplálkozás, a test építése, szépítése, esetleg a feng-shui jó táptalajai a teljes boldogságnak.

Ne sajnálja magától a drágább ételeket, jobb ruhákat, a nyári vakációt, külföldi utazást! Szemránckrém, kézápoló, bőrradír, egy ízléses parfüm és remek szabó, kondi-bérlet, rendszeres nemi élet. Az eredmény: jól ápolt külső, igényes megjelenés, jó közérzet, valamint irigykedő pillantások a kevésbé érdemes emberek részéről.

Amennyiben megértette az elmondottakat, kérjük töltse ki az életre jelentkezéshez szükséges űrlapokat, s adja le az ondóvezeték melletti pultnál! Ügyintézőink iktatják adataikat, s felveszik Önöket a névjegyzékbe.

S még egy jótanács valamennyi útnak induló spermiumnak: furakodjon, gáncsoljon és gázoljon át mindenkin, hogy célba érhessen!

Az a pete csak Önre vár!

A skandináv fekete ló

Ráhangolódás:

Nem kenyerem a színikritikus szakma, sem pedig a filmeket faló ízlésnevelők szerepe – vannak, akik ezt nálam sokkal jobban csinálják – ám most áldozatot hozok a zsurnalisztika oltárán. Úgyhogy ismeretlen vizeken evezek, s a szakmai foghíjak bizony ki fognak ütközni. Kicsit úgy is érzem magam, mint a túl sok rum nyakalásától bódult tengerész, aki rossz irányba kormányozza a teknőt, s most azt kérdezi magától: jó ez nekem? Hogy belevágok. Majd kiderül.

Elöljáróban még annyit, hogy senkit nem hibáztathatok az átélt borzalmakért, sőt! Peca barátom előre figyelmeztetett, és óvva intett, mondván jó messzire kerüljem el ezt az embert. Nos, keménynek és szilajnak éreztem magam, s dacosan úgy döntöttem, hiszem, ha látom. Meg is feneklettem. Zátonyom pedig nem más, mint az egekig magasztalt Lars von Trier.

Kikacsintás:

Azoknak, akik csupán az elmúlt nagyjából tizenöt esztendő hollywoodi kasszasikereit ismernék, mint a filmipar gerincét, azoknak elárulom, hogy van bizony máshol is celluloid. Például pár évtizede odafönn északon, a dánoknál elindult egy mozgalom, mely dogma sorozatként vált ismertté. Úgy, ahogy ismertté. A dogmafilm lényege nagy vonalakban körülbelül, hogy arcpirosító társadalmi problémákat személyes és emberközeli nézőpontból, ridegen és nyersen ábrázol, a lehető legnomádabb technikai eszközökkel, dokumentumfilmszerű megjelenéssel. Persze azóta kinőtte magát, hisz alapvetően nagy ívben lesajnálta a filmes hagyományokat, így aztán a sajátjait is, és a későbbi alkotások már pofás vizuális világgal rendelkeznek. Célkeresztjében legfőképp a társadalmi tabuk állnak, azokat feszegeti nagy elánnal.

Tagadhatatlanul remek filmeket termelt ki magából ez a műfaj, sok kedvencem tartozik a dogmafilm kategóriába. Dániában ilyenek voltak pl.: Festen (Születésnap), Jagten (Vadászat), vagy a Submarino. 

Aztán Nagy-Britannia ködös táján is jó fészket talált a dogma, s megszülettek a szigetországi

unokatestvérek, mint a Tyrannosaurus, Room for Romeo Brass (Hol alszik Rómeó), a Black Mirror sorozat, és szerintem a This is England filmet és sorozatot is ide vehetem. De nem sorolom túl soká, nyálfejlesztésre megteszi ennyi is.

Csak úgy szoktam hívni őket, hogy agyonverős filmek, mert bizony az ilyesmire fogékonyak lelkét alaposan nyakon csapják.

S akkor most a kedvenc fordulatom következik: De…!

Fintorgás

De itt van ez a dán jóember, aki dogma műfajban utazik már jó rég, istenítik is rengetegen, különösen a művészlelkek…és nem értem. Már a felhajtást.

Be kell valljam: kettő darab filmjén bírtam magam átvergődni (míg Peca barátom négyig ment el, le a kalappal!), és kész, köszönöm, elég volt! Láttam, amit látnom kellett, hogy ne akarjak többet a von Trier-rel kezdeni. Felszínes volnék? Meglehet. Nem vagyok kritikus.

Első nekifutás: A nimfomániás.

Fordítottam a kronológián, gondoltam egy érettebbel kezdek, s az utolsó filmjeinek egyikét vettem elő. A Rammstein zenei aláfestésétől övezve elindul szépen a felvezetés, aztán már vagy 5 perc is eltelik, mikor már azon agyalok, hogy szépek ezek a vágóképek, de elég volt. Rétestészta-effektus a vásznon. Későbbre is maradjon, hé! Maradt…

Annyira rossz, nem is tudom, érdemes-e sok szót fecsérelni rá. Na csak a rend kedvéért: ez a nő, aki nimfomániás elmeséli egy idegen férfinak az életét, és megpróbálja meggyőzni, hogy mennyire rossz emberi lény is ő valójában. Az idegen ezt nem hiszi el.

Maszturbálnak a hat éves kislányok, megalázó a szüzesség elvesztése. Hűha. 3-szor pinába, 5-ször seggbe. Az idegen úr erre csak annyit mond, hogy ez a Fibonacci számsor része. De jó!

Horgászattal párhuzamot vonni a vonaton keféléssel kapcsolatban, ahol leszopni egy idegent (igen, mutatják, telibe!) a pergető csali. Édesapja halálakor pedig nedves lett a bugyija, már ha volt rajta, mert lefolyt a combján a nedű. És egyre több szex, lelki nyomor, pénisz és filozófia. Tömören ennyi ez a film. Vége persze nincs, mert megjelent azóta a folytatás.

Végig az járt a fejemben, hogy ez mennyire fölösleges! Sokkoló akar lenni, elborzasztani és felháborítani, de maga a téma annyira felszínes és sekélyes, nem beszélve az erőlködés izzadságáról, ami igencsak átüt az ingen. Hatásvadász, amitől tompa és unalmas. Lényegtelen film. Rossz.

Második nekifutás: Idióták

Azért megpróbáltam újra. Virtusból. A korábbi dogmafilmek Idioterne címmel ellátott darabját vettem elő, ami, meg kell hagyni, szintén rettenetesen rossz volt.

Röviden: pár okostojás, művész, orvos, stb. fogyatékosnak adja ki magát, ezzel keresve a saját és embertársai tűréshatárát. Cél: tisztelni a magukban rejlő idiótát. Felvállalni azt bárhol és bármikor. Persze van benne még „csavar”, de nem mondom meg. Nézze meg, aki akarja! Hehe.

Szóval a filozofáló művészlelkek áltudományt alkotnak az életről, amibe szépen bele is fulladnak. Egyetlen egy mondatnak volt értelme a másfél óra alatt, miszerint a kőkorban az idióták mind meghaltak, manapság idiótának lenni luxus. De ez sem mentette meg a filmet.

Nyáladzás, szőrös pinák, némi csöcsök, és a vége felé egy alapos gruppen-szex, valódi amatőr pornó stílusban. És újra nyáladzás.

Itt is ugyanabban hal el az egész: olyan erőltetetten akarja szembesíteni a nézőt, sokkolni és kiakasztani, hogy mű az egész. Hatásvadász, langymeleg kutyaszar, rossz színészekkel, rossz rendezővel. Mert ez a Trier egy rettenetesen rossz rendező. Ennyi.

Ja, majd’ elfelejtettem, pár éve megpróbálkoztam a Dogvillel, de fél óra után föladtam. Kísérleti színház a moziban. Elég erőtlen. Cseresznye a hab tetején.

Tanulság-féleség

Ennek az agyondicsért, vitatott és nagy hatású Lars von Triernek a filmjeit szépen el kell temetni! Mélyre. Nem kell ez a világnak! Én ezzel a pár sorral tudok hozzájárulni a gyászbeszédhez, s virág gyanánt maximum ánuszrózsát dobnék a koporsóra.

Amikor dogmára támad gusztusom, inkább megnézem újra a Dead man’s Shoes-t. És ha valaki megkérdené tőlem, ismerem-e ezt a dán förmedvényt, otthagyom a fenébe.

Filmkatalógus:

Dánia:

http://www.port.hu/szuletesnap_festen/pls/w/films.film_page?i_film_id=3607

http://www.port.hu/a_vadaszat_jagten__the_hunt/pls/w/films.film_page?i_film_id=130602

http://www.port.hu/submarino/pls/w/films.film_page?i_film_id=111005

Britek:

http://www.port.hu/tirannoszaurusz_tyrannosaur/pls/w/films.film_page?i_film_id=120351

http://www.port.hu/dead_man_s_shoes/pls/w/films.film_page?i_film_id=77473

http://www.port.hu/hol_alszik_romeo_a_room_for_romeo_brass/pls/w/films.film_page?i_film_id=39882

http://www.port.hu/ez_itt_anglia_this_is_england/pls/w/films.film_page?i_film_id=92563

http://www.port.hu/ez_itt_anglia__86_this_is_england__86/pls/w/films.film_page?i_film_id=143924

http://www.imdb.com/title/tt2126154/

Kerülendő:

http://www.port.hu/idiotak_idioterne/pls/w/films.film_page?i_film_id=2834

http://www.port.hu/a_nimfomanias_-_1._resz_nymphomaniac/pls/w/films.film_page?i_film_id=140679

http://www.port.hu/dogville_-_a_menedek_dogville/pls/w/films.film_page?i_film_id=58912