Kertészeti tripek II.

Ádám csutkái

-  Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek, miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.

Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha nem muszáj – márpedig miért lenne?!

Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik, a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény, hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába, szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény. Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.

Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik, hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.

Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.

Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!

Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt egytől férfiak.

Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán. Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem neki.

-   Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? – vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.

-   Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.

-   Mondom! Az összes férfi.

Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:

-   Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném faszinak őket.

-   Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.

Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll magyarázni.

-   Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby mellett csupa faszi árulja magát.

Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen valagamnak.

A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja, kik vagyunk, vagy mit kellene csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon, hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé. Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.

Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen, megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem. Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót, mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.

A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva van.

Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a fejét – hát ezzel mi legyen? Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő – vigyétek a picsába! Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.

A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész tényeket:

-   A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.

Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom. Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.

Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű kurvának:

-   Mennyi az áru?

-   Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.

A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli tüdőből vigyorog.

-   Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.

Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok tudom, mit fogok rémálmodni.

Az ürdüng hídja

- Ez meg mi a faszt bámul? Tetszünk neki?
Négy hónapja az első magyar szavak, amik megcsapják a fülem. Ha otthon lennék, biztos visszakaffogok, valami velőset, hogy felháborodott szóváltás legyen a dologból, amin majd órákig röhöghetek magamban, vagy elmesélhessem este a többieknek. De nem szólok vissza. Nem vagyok otthon. Nincsenek többiek.
Gondolom, a ferdepóznát veszik célba, ahogy az idelátogató népek elsőnek szokták – mi is megejtettük a stációt, annak idején. Mintha évek teltek volna el, pedig csak hónapok. De a röpke látogatás után, az éjszakai rácsodálkozással véget is ért a több évszázados mérnöki balfogás révülete, s mi azonnal a pisai éjszakába vetettük magunkat. Ma pedig, akár a helyiek, hiába csodálom a tornyot, csak a „tudom, itt van” típusú elfogadás maradt meg az első találkozásból. Így kell lennie.
Négyen vannak. Mármint a hazámfia turisták klánja. Zsírtest úr, aki magabiztosan kopaszodik a horgászsapka alatt; Zsírtestné őnaccsága, rikító melegítős, hurkás körvonalaival bokáz az oldalán, sántikáló túlsúlyával ellensúlyozva gyermeteg arcjátékát szívja magába az antikvitás húgysavszagát; egy távolinak tűnő rokonnő, lilára őszített toronyhaj tövén izzadja le a naptejmázat az alapozóról, s a későn érő, szoknyamenti biztonságban evickélő Mamakicsifia. Arcukról lesír, hogy fagylalt lesz az ebéd. Csavaros.
Hozzáértő szemmel fürkészik a várostérképet, mindösszesen erre a két mondatra méltatják bennszülöttnek vélt figurámat, s baktatnak is az Arno mentén sietve, nehogy ledűljön az a kurva torony, mielőtt megnézhetnék. Még a végén mázlijuk lesz és sikerül lencsevégre kapni a pusztulását, hogy a szerencsétlenség okozta váratlan szerencse egy életre kitömje a mindennapi bélszínre szomjazó beleiket – kár, hogy az elképzelt sikeren is osztozni kell pár száz japán turistával.
Tudom, felszínesen ítélkezem. Ismeretlenül is felszínesnek képzelem őket. Mentségemre szolgáljon: adja magát! Az otthonról hozott katonai málhám mellettem hever a kőkorláton, szándékosan feltűnő buzgalommal gyűröm a nemrég hozatott, kincset érő barnaszofi dohányt a cigipapírba. Nem tűnik fel. Digó szofi. De nem húzom fel magam. Minek? Mi a faszt bámulhatok? Sztereotípiákat, gyükerek, tömény sztereó típiákat.
A poén kedvéért a nyomukba szegődök – na jó, egyébként is arra van dolgom. Partra vetett bálnákat juttat eszembe esetlen vergődésük az idegenhon homokjában; úti szótárból kölcsönzött, darabokra tört olasz vartyogásuk, ahogy útbaigazításért kalapolnak a folyton siető, mégis ráérősen tesze-tosza helyieknél. Nem szép dolog, persze, s idegen vagyok magam is, mégis megszáll valami bennfentes felsőbbrendűség, amit, ha felkötnek se tudnék megmagyarázni, honnan ered. Talán csak az a bajom, hogy annyira tipikusak. Annyira megfestettek. Annyira filmvászon és annyi ezer alkalommal leírt az egész, hogy már zavaró. Talán csak az a bajuk, hogy mindennel akad valami bajuk. Hogy úgy akarják látni a világot, hogy nem merülnek el benne. Üveggömbben. Az volna a jó! Kihagyni a húgyszagot, a megélhetésért arrogáns, esernyőt áruló szenegáli háborús bűnösöket, a tuniszi hasiscsempészt, bokáig érő csikket a macskakövön és az öt centi távolságból is üvöltve-hadonászva beszélgető helyieket. Ezek nélkül mi értelme az egésznek? Gúgl sztrít? Az ilyenek akarnak Indiában marhapörköltet zabálni. Hogy is mondogatja mindig Carlo? Compripa, o lo fai in casa? Megveszed a kenyeret, vagy megcsinálod otthon? Kezdem érteni. Kinézem belőlük, hogy üzembiztosan lapul a szatyorban pár rántott húsos zsemle, termoszban kávé, tubusnyi teszkós naptej, szalmakalapnyi közönyös felsőbbrendűség. Merre vannak a látványosságok? És a meki?
Szívom a hazai füstöt, fürdök a hazai beszédben – kis híján. Mert ezek pestiesen sejpegnek. Lehet ez az igazi bajom velük? Émelygés kerülget a gömbölydedre kerekített, választékosnak szánt szavaiktól. Bár esne a szájukból ízes somogyi bakkancs, tolnai hunnand, ormánsági éngöm, akár borsodi furik, vazs megyei kágyilló! Zalaissan darált, nyálcseppekben fürdetett „t” betűk. Vegeta-testű ólomgalambok, sótlan a lelketek! Meggyorsítom inkább a lépést, kámforosan elillanok mellettük egy macskaköves sikátorba. Az ír kocsma felé! Elkések a találkozóról egy pöttömke szerb kollegával, ami egy ingyen fuvar előtti korsó sör mellett esedékes. 
Hogy ki az aprócska szerb? Niko, a százhatvan centin megrekedt politikai menekült. Vadregényesnek hangzik, valójában – fene tudja. Ő mindenesetre büszkén meséli mindenfelé. De hogy lehet egy gyerek politikai? Csak hétéves formán lehetett, mikor eljöttek Szerbiából, kilencvennégy környékén. Tény, hogy apja, Niko bácsi a zoknis fiók mélyén mai napig dédelgeti a bejáratott csetnik sapkát. Gyanús. Azt hiszem a szomszédság nem a legszebb emlékeket őrzi róluk a családi albumban, orvosi kartotékokon. Ifjabb Niko szerencsére nem politizál, nincs köze ahhoz a világhoz, leszámítva saját, kitalált politikai státuszát. Ő csak az olasz csajokat hajtja, meg a motort, közben mellékesen a szeméttelepen gürizik, az imballaggio rakodógépén hányja a zöldhulladékot a válogatóba. Jobb, mint a papírt csipegetni a marokkóiakkal, herkásokkal,ésatöbbi…
A második Guinnes fölül vigyorog, mikor belépek a város egyetlen kricsmijébe, ahol bagózni is lehet. Lehetni lehet, de nem szabad – idézzek egy klasszikust. Ha érted a különbséget, pajtás. Nem egészen kristálytiszta, mitől is igazán ír ez a krimó. Az ajtó meg az ablakkeret zöld. Oké. Meg van egy-két Guinnes reklám a falakon. Meg egy ír zászló a sarokba feszítve. És kész. Az is lehet, hogy a lobogó is olasz volt, csak megfakult raja a rosso. Annyi baj legyen! Ha Gianninak írül tetszik, lelke rajta.  
Egy sörrel még vezethet az ember, nem zéró a tolerancia, úgyhogy Niko huncut kacsintást megeresztve, nyugodt szívvel berendeli a harmadikat. Fél liter szénfekete, angol habost én is beverek, csak hogy ne árválkodjon a korsója az asztalon. Beszélgetésindító helyett néma cinkossággal kínálom neki a szofit, amit jó szomszédi ízléssel megdicsér. Pécsre már befújnak a balkáni szelek, biztos attól ilyen jó  - rötyög barátságosan néhány bégető füstpamacs mögül. Hát persze, még mit nem, pajtás.
Gianni, a tulaj közben feltett patákkal kuksol a bárpult mögötti magas széken, ölében hét decis viszkisüveg szomorkodik, alig lötyög valami az alján. Üveges szeme jól passzol a koptatott cowboy-csizmához. Hamarosan antiszociálisra issza magát, úgyhogy sietve kell fölhörpintsük a söröket, öt-tíz perc, és a faszba küldi a teljes vendégséget. Megesik, minden héten legalább egyszer. Néha ki se nyit ilyenkor. Nem túl profitorientált kocsmáros. Hál’istennek.
Félig üres korsóm fölött felsejlik a Zsírtest család gomolyfelhő-sziluettje, és magamban elröhögök rajtuk. Vagyis kihallatszhat a dolog, mert Niko gyanús szemekkel méreget.
- Mit nevetsz? Meg se szólaltam.
- Ja, bocs, csak eszembe jutott, hogy idefelé találkoztam Zimmer Feriékkel, amint épp újrajátsszák a Go trabi, go-t.
- Hányadik korsód ez ma?
- Az első, de nem azért van. Csak láttam egy magyar családot az Arno partján. 
- Ismerted őket?
- Dehogy.
- Akkor honnan tudod a nevüket?
- Nem, nem. Az nem az ő nevük. Egy magyar filmcím, ami eszembe jutott róluk. Magyar sztereotípiákról szól. De csak részben igaz.
- Aha…mindegy. Akkor se értem.
- Na, várj! Hogy magyarázzam el…gondolom láttál már Kusturica filmeket.
- Persze, hogy láttam. 
- Na. Mondjuk, hogy fogalmad sincs, milyen emberek a szerbek, aztán megnézed pl.: Az ígéret szép szót, vagy az Undergroundot, és ha elég hülye vagy hozzá, akkor elhiszed, hogy a Balkánon mindenki rezesbandára táncolva lóbálja a gépfegyverét, miközben keféli a legjobb barátja feleségét, de csak amíg be nem repül egy ember a templomablakon. Nagyjából ilyen ez a Zimmer Feri. Csak magyar. 
Mindezt olaszul kell előadni, kirántani a toszkán szótárból, ami a hónapok óta tartó, tanulással egybekötött munkaterápia alatt rám ragadt. Azért kihívás volt, meg kell hagyni! Le is merül a szótár-relé, innen azt hiszem, hagyom, hogy a kölyökből folyjon a szófolyam. 
A korsók kifakultak, Gianni szeme eresedik, szedjük a sátorfát. A szomszéd sikátorban hagyott motorig hallgatom Niko beszámolóját az aznapi fogásról – mindenféle kincsek rejlenek a zöldhulladékban, amit tisztességesen, „ki-mit-talál-övé” alapon osztanak szét egymás közt a kollegákkal, s csinos feketepiacot tartanak fönn belőle odahaza. Más levetett gúnyája, mocska bizony egyeseknek aranyat ér. Vagy eurót. Felpattanunk a kétszázötven köbcentis kis jószág nyergébe, jelképes bukósisaknak látszó tárgy kerül fejemre, s jöhet az ingyen fuvar. Borgo a Mozzano, il ponte del diavolo. Az ördög hídja. Megállapodásunk szerint jól otthagy engem a „puszta” közepén, hadd barangoljon a gyökér magyar magában, cserébe este meghívom egy körre a túlzsúfolt folyópart valamelyik kocsmájában. Ha fel nem falnak a toszkán hegyi trollok.
Erős kanyarokkal operál Toscana hegyvidéke. A motor fékjei tesztfutamon vannak, Niko sem kíméli az előtte haladók idegeit, centizi a városi forgalomban nyüzsgő autók lökhárítóját. A harmincnegyedik akciónál kedélyesen hátraüvölt: ezek a kurva olaszok nem tudnak vezetni! Apám, ne menj Ausztriába! De némi vérnyomás-ingadozással átvészelem a röpke egy és negyed órát, amíg gémberedett ülőgumóim végre elhagyhatják a másfél személyesre tervezett bőrnyerget. Hiába, itt kezdtem el vezetni, én is ebben szocializálódtam. Szarni bele, csak a duda szóljon!
A Serchio folyócska partján rövidtávú búcsút intünk egymásnak, estére úgyis találkozunk, minek cifrázni. Kicsit odébbacska tetettem le magam, így százméternyi járdátlan halálséta vár még az őrült úrvezetők partvonalán, míg fölmászhatok Magdaléna aszimmetrikus építményére. De megéri a rizikót százhússzal kanyargó alfák és BMW-k közt lavírozni, mert a látvány kárpótol akár az esetleges gázolásért is. 
Annyira bizarrul furcsaforma ez a kis csöcs az aszályban kirücskösödött folyócska fölött! Négylikú. Nincs két egyforma. Közben egy Audi menetszele föl akar öklelni. Nem úgy van az, pajtás! A lankásabb feléről közelítve urbanizáltabb a közút, kávézó meg éttermecske búvik a dombok hónaljában, kuncsaftra szomjazó homlokzattal – majd visszafelé beverek egy feketét, csak várjatok! 
Ahogy a renovált kavicsokon lépkedek fölfelé, folyton az jár a fejemben: majd’ ezer éves ez a kúp. És itt van. Valahogy mindig lélegzetelállító ilyen régi dolgokon sétálni, vagy haladni át alattuk, dolgozni a gyomruk történelemszagú gőzeiben. A pózna ferde, ott tolong a tömeg. Egy baklövésnél. Ez meg itt áll kétszer annyi ideje. És üres. Azért nem baj, nem hiányzik kilencven japán harmincegy holland és tíz német turista. Igazából egy se hiányzik. Nincs is. Hétköznap van. És szemerkél az eső. Így a legjobb. 
Megállok a tetején, ami túl van a folyó felén. Vagy innen? Attól függ, honnan nézzük. Melyik a híd kezdete és melyik a vége? Ebből biztos kerekedhetne valami fasza kis tanmese, vagy filozófiai értekezés. Ez a híd az élet. Akárki élete. Felszálló ággal, s leszállóval. Lassan érők a felin túl, később érik el a csúcsát. A koránérők másik felől, hirtelen. Aztán így is, úgy is jön a hanyatlás, az ereszkedés. Kinek mi. Gyors leépülés, vagy hosszú-hosszú csordogálás a biztos végig? Ki-ki a maga hídjának utásza. 
Erős szél csapkodja arcomhoz a ritkás cseppekben kergetőző esőt; hátat fordítok a fergetegnek, hogy meg tudjam sodorni a filoszofiánét. Állítólag itt mindig fúj a szél. Az ördög nem alszik. El is küldök egy füstcsomagot a levegővel, lesse már meg, meddig ér a fuvallat takarója, hol áll meg pihenőre a levegő. Csóri, szerte fog foszlani, mielőtt rájöhetne. Buta kis füstcsomag.
Úgy döntök a meredek oldalon stoppolok le valami járművet a visszaútra,szimpatikusabb, ódonabb a tólpart. Innen úgy tűnik, kávét ott is adnak a szomjazónak, a koffeindílerek mindkét lábat lefedték. Vajon a hídon zajlanak a területvillongások, s itt állítanak a határőr pincérek, megvadult csaposok múlandó kis barikádokat?
Ahogy ereszkedek lefelének, ismerős gomoly-csoport tűnik fel a kaptatón, ziháló tüdővel szedik a föléjük tornyosuló métereket. Nem, ez nem lehet. A Zsírtesték. A Zimmer család. Gyöngyöző homlokuk visszaveri az esőfelhők fodrait, vattacsomó alakjuk puhán görög a gravitáció ellenében. Aztakurva…Hogy kerülnek ezek ide? Éppeg ide. Pont most. És mivel? Valami nincs itt rendjén. Talán mákgubót tett Gianni a Guinnesembe, talán bekaptam idefelé egy toxikus legyet, vagy az időtlen szélrohamok mérgeztek meg valami hallucinogén gomba spórájával. Nem tudom. Egy biztos: ezek nem lehetnek itt. A puszta létük képtelenség, pláne, ha követnek. Megkövetnek.
Ahogy kitágult pupillákkal közeledek a kövér famíliához, feltűnik, hogy mind a négyen tölcsért szorongatnak hurkás ujjacskáik között. Benne fagyi. Csavaros. Mind csokis. Ekkor mintha lezuhant volna egy ormótlan, faragott kő a hídról, akkorát csobban epifániám az agyam körüli feneketlen tóba. Ti tényleg nem léteztek! Titeket valami furcsa összjátékként gyúrt a képtelenség emberi formába, talán pont a saját előítéleteim dús alapanyagaiból lett hús vagytok, semmi több. Jajj, drága betonplazmán kotló ólomgalambok, hát mi a fasz?!
Amint elülnek a hullámok újból helyreáll a vérnyomásom, és a képzelgéseket leszámítva helyrebillen bennem az egyensúly. Átszellemült vigyoromtól félelem-forma csillogás költözik a képtelen család íriszébe, biztos azt gondolják: megszállt az ürdüng. Ugyan melyik? A híd ördöge? Mennymá’!
- Hallod, nem ez a faszi stírölt minket annyira Pisa-ban? Mit keres ez itt? – szól a rubensi némber.
- Biztos zsebes. Azt olvastam rengeteg a tolvaj Olaszországban. Dugd csak a hónod alá a retikült!
Aranyosak, ahogy nem tudják hova tenni a felbukkanásomat. Semmi baj, tubicáim, a lényeg, hogy én már tudom! Odalépek a horgászsipka alatt magabiztosan kopaszodó, kövér emberkéhez, mélyen a szemébe nézek, aztán egy gyors mozdulattal kiütöm kezéből az édestölcsért, flattyan a csoki a kőkorláton. Úgy három centire közelítem arcommal az arcát, orrunk szinte összeér, majd a képébe üvöltök:
- Mégis mi a faszt bámulsz?! Hiszen nem is vagy valóság! Te nem is létezel. – körbepillantok a megszeppent családon – Ti sem léteztek!
Hátra se pillantva otthagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat. Nem kell hátranéznem, tudom, hogy eltűntek, mint akik sosem voltak. Mert ilyen kámforemberek.
 Hüvelykemet az égre szegezve megállok a visszafelé kanyargó út murvás padkáján, hátha akad valami jármű, busz vagy autó, motor vagy szekér, ami végre hazavisz. Ej, ha én ezt valakinek elmesélem!
Dehogy mesélem… 

Kertészeti tripek I.

In medias rest

- Te Vito, mégis mi a szar ez?

- Mi lenne? Metadon.

Kár volt kérdeznem. Mégis mire számítottam egy elvonón levő, ex-drogfüggőtől? Aki helyett a kollégák rendszeresen hugyoznak csinos kis kórházi üvegcsékbe, pár euró fejében, baráti alapon. Cinkos húgyszag a tengeri levegőben.

Meg kell hagyni, egy pillanatra megállt kezemben a nemzetközi szabványra tervezett, négyágú villa, de a furcsaságokra fél szemmel kacsintó tapasztalat hamar újra mozdította a tagokat, s motorikusan tolták tovább pofámba az olívaolajban tocsogó falatokat. Eleve gyanús volt a buzgalom, amivel ebédelni invitált, a megszokott sonkás panini helyett házi kosztra nemet mondani viszont vétek. Na jó, nem ezért kötöttem ki a garzonban. Magamra vethetek csupán, hogy most bő három deci klinikai droggal szemezek a carbonara fölött. Annyi baj legyen!

Sosem tudom hova tenni a fiút. Mármint a Vittoriót. Vagy összeroppant zseni, vagy velejéig romlott, zsigeri őrült. Ki tudja? Annyi biztos, hogy a kemikáliák omladozó tornya mögött valami elképesztő természetesség lapul meg, ami fittyet hány az évszázados hordalékként ránk ragadt konvenciókra és normákra. Ösztönlény, de nem a primitív fajtából. Órákig képes esztétikáról, az élet mély-filozófiájáról beszélni, és nem csupán könyvekben lelt, tanult „okosságokra” támaszkodva, hanem saját tapasztalataiból, savanyú, verejtékes életszagú emlékekből merítve. Megrázó képeket fest elém, amiket tudom, hogy végignézett, végigélt – engem pedig a hideg ráz. Másodpercekkel később az arra sétáló, gyanútlan olasz díva felháborodott elképedésére, farkát markolászva a legválogatottabb szexuális ajánlatokat üvölti, hányféle pózban, mennyi nyállal és egyéb testnedvvel tenné magáévá a nő valamennyi nyílását. Én elvörösödök, ajkaim elfeledkeznek a köztük füstölgő cigarettáról, s szám sarkára ragadt, lógó koporsószöggel bámulom a jelenetet. Csak, hogy újra a nyomorban sarjadó élet virágai nyíljanak Vito mondatainak talaján. Mindezt a legcsekélyebb rendszer nélkül.

Nagyjából egy hónapja érkezett a céghez, a feltételes szabadlábra helyezés egyik velejárójaként. Birtoklással kapták el – megint. Most éppen speed volt nála, pár grammnyi. A testében hordozta a többit, oldott formában. Megfuttatta a rendőröket, de cefetül! A pályaudvartól tíz kilométeres kört leírva tudták csak nyakon csípni, amikor a lélekszakadva loholó test egyszer csak felmondta a szolgálatot, és prózai egyszerűséggel összecsuklott, mint a bicska. Pár hónap jó magaviselet után szabad lábaira helyezték, amiben a nyolc órás munkaidő is feltételként szerepelt. Az Axis pedig ilyenekre specializálódott.

Persze Nápolyból érkezett Toscanába, honnan máshonnan? Egyszer esküszöm, megnézem magamnak azt a várost, annyi különös lény él egy helyen, saját, furcsa nyelvét beszélve, hogy belépőt szedhetnének, mint egy vadasparkban!

Vitót azonnal beosztották a kertészethez, miért is ne? Logikus, hogy egy súlyos tudatmódosítókkal terhelt, idegileg labilis, nápolyi vehemenciával felturbózott tesztoszteronbombának motoros kaszát, metszőollót, láncfűrészt adunk a kezébe, meg egy böszme nagy platóst a valaga alá, hadd szórja a város népét! A tapasztalatok ismét nem engedtek meglepődni. De eddig semmi zűr, ráadásul meglehetős faszagyereknek bizonyult, akivel ki lehet jönni; főleg, ha nem tol túl nagy adag anyagot.

Ma reggel nem voltam boldog, mikor vérágak közt rángatózó szembogarai össze-összeakadtak a hajnali kipufogógázok keltette bárányfelhőkkel. Kézfejei mintha egy Liszt zongoradarabon gondolkoztak volna, ujjai megannyi apró kalapácsként lüktettek, s a szája sarkán megcsillanó nyálhabcsók árulkodóan kacsintotta: jó hétvégénk volt fiúk! Fasza.

A sofőrködést minek bízná másra? – úgyhogy kilencvenes tempóban szeltük át az óváros macskaköves sikátorait. A nyitott platón szánkóversenybe torkolló szerszámlavina néha a tarkónkba csapódott, majd a hátsó ajtónál torlódtak egymásra, miközben Vito felváltva anyázta, kurvázta, és küldte melegebb éghajlatra a hajnali idegroncs-derbi többi versenyzőjét. Orrhosszal nyertünk, annyi szent.

Ennyire még nem vártam, hogy megérkezzünk a tetthelyre. Majdhogynem a földet csókoltam meg, mikor kiestem az Iveco anyósüléséről a repedezett járdára. Szinte felocsúdni sem volt időm, a Napoletano már serdült is az út közepére, hogy recsegő rükvercbe taszajtsa a masinát, és nyélgázzal áthajtson a szűkös kapubejárón. Nem szívesen tettem volna oda a kezem a fal és a visszapillantó közé, sokat mondok, ha azt állítom, volt 2-2 centi hely.

- Kurvaélet, Vito! Mi van veled?

- Niente, niente....Semmi. Semmi, semmi semmisemmi...na pakoljunk, sose végzünk!

- Mit szedtél?

- Semmisemmi...semmiség...Csak egy kis kokaint...

- Ó, faszom!

Remegő kezekkel vakarom elő oldalzsebemből a Drum zacskót, ráragasztott cigipapírral; a szűrő nem is érdekel. Üssön, mert ütnie kell! Nikotint! Kátrányt! Ép eszet!

Nem festett túl jól a helyzet, hisz egész álló nap e mellé a bepörgött mediterrán mellé zárt a sors, méghozzá testközelbe. De legalább a fűrészekre nem lesz szükség. Az hiányozna még! Mélyre szívom a nyers dohányfüstöt, érzem, ahogy felsikoltanak valaha rózsaszín hörgőim, és sípoló tüdővel nyúlok a hevederem után. Csak minél távolabb ettől az állattól! Komótosan teszem a dolgom, nem kerget a tatár. Legalábbis engem.

Tizenegyre kihajtotta a gépe lelkét, s összeolvadt műanyag alkatrészek megfeketedett masszája fölött zihálva pihegett a platón. Mintha múlna a szer, nem, fiú? De, múlik.

Gyorsan felszórtam mellé a maradék cuccot – mielőbb tűnjünk innen, mielőtt feltűnik valakinek, hogy be van állva, mint a gerely!

- Vezetsz?

- Á...kizárt.

- Akkor csússz át a másik oldalra! – löktem az anyósülésre begőzölt kollégám.

- Tudsz enni, Vito? Vagy csak egy kávé?

- Nem, nem. Menni fog. Ugorjunk föl hozzám, itt lakom kétutcányira. – csillant föl a szeme.

- Nem tartom jó ötletnek.

- Összecsapok valami tésztát. Jobb lesz, mint a kurva szendvicsek állandóan.

- Va bene...- és indítottam, miközben a fiú feje oldalra bicsaklott, és valami távoli emlék köré fonta agyát a kokacserje sűrített gyermeke.

Leparkoltam a betontömb-szerű lakópark hátuljában, s a lépcsőházig már úgy kellett támogatnom a szerencsétlent. Még jó, hogy a félemeleten bérli ezt a lyukat! Ha lehet, még az én rózsaszín álomvillámnál is szegényesebb. Ágy, asztal, két szék. Tévé és mikro. Minimál-luxus, huszonnyolc négyzetméterre zsúfolt Dolce Vita.

De egy olasz akkor is tud spaghetti a la carbonara-t főzni, ha gyakorlatilag öntudatlan. Úgyhogy húsz perc múlva az asztalon gőzölgött a kupac tészta, illatos szószban tocsogva. Megváltás.

- Kérsz belőle? – néz rám a mutatós metadon-befőtt fölött a záptojásszínű arc.

- Kösz, de kihagyom.

- Te tudod.

- Igen, azt hiszem, tudom.

- Több marad nekem! – és ráhúz az üvegre.

A tésztagőzben felsejlő abroszkockák tükörképe pepita rémálmot vetít a közénk ékelt tudatmódosító falára, és Vito merev izmokkal emeli a gépies kielégülést cserepes ajkaihoz. Opálos szemeiben a jobb híján megnyugvása jelenik meg, és egy kigördülő örömkönnycsepp képében vetíti előre a szomorú véget. Szomorú? Belülről biztos sokkal mutatósabb.

- Tudod, egyszer, még Nápolyban...

Nem tudok a mesére figyelni. Csak nézem ezt a magas, kék szemű, gyárilag napbarnított emberi roncsot, és azt hiszem szánom. Nem az embert, a nyomorát, vagy a függőségét. Hanem az elkallódást. Hagyta, hogy megtörje az élet. Ez a legnagyobb hiba, amit ember elkövethet.

Torinoi lepedék VII.

Déli szél

Meglepett a gubanctalan vonatra szállás. Meglepett, hogy nem lepett meg semmi. A peronon csak pár, munkából hazavágyó digó ácsingózott, meg a kalauzok sétálgattak kényelmesen füstölögve. A mi vonatunk indulási helye környékén pedig maga a magányos üresség fogadott. Mégis ki a fene akarna este hatkor délnek indulni? Mindenkinek jó ott, ahol van, a tenger várhat jövő hétig.

Csak az ilyen konzumidióták eshetnek neki ennek az útnak, mint mi.

Utolsó sörömet is kivehettem végre a zsebemből. Erre vártam! Egy nyugodt pillanatra! Hogy ez mennyire kellett! A falat kenyér ehhez képest kutya fasza. Az itteni kenyérről amúgy is jót vagy semmit. Tehát semmit. Sótlan, íztelen, kőkemény semmit.

Hátradőlve a puhán ölelő szivacskarok melegsége olyan élmény, ami szavakkal vissza nem adható. Hónapok eseményeit sűríteni egyetlen nap ketyegve hajszoló másodperceibe piszok fárasztó tud lenni, mint kiderült.

Számhoz emelem a még harmatos dobozt, s ahogy eléri ajkaimat a hűvös bádogperem megindul az endorfin-termelésem. Túlevőnek a csokoládé lehet ekkora öröm. Nyáladzok, mielőtt elérné az első csepp a nyelvem. Sebaj, elvegyülnek egy szempillantás alatt! Hatalmas kortyot húzok elsőre, feldagadt pofazacskókkal forgatom még egy leheletnyit számban a malátát, majd egy nyeletre leküldöm az egészet. A rohanás lázától felhevülten végig érzem, amint leszánkázik nyelőcsövemen, majd a gyomromba érve szétárad a hűvösség. Azonnal le is ver a víz. Na ez tényleg jól esik! Nem olyan, mint a napközben ledobott kényszersörök, hanem kiélvezett, megérdemelt jutalom.

Öt perc az indulásig, addig Ippo eltolt egy gyors zöld rakétát a budiban. Hamar elmerült a süppedékeny fotelban, s pillái lehunyó-félbe ereszkedtek. Talán az ébren álmodó poszt-hippi is képes elaludni? Képes. Még indulás előtt hangosan húzta a lóbőrt.

Meglódult a szerelvény, székemmel egy ritmusra zötyögtem, s éreztem: engem is kerülget az álom. Gyorsan bekészítettem a jegyet, félig kilátsszon a zsebből, akkor az ellenőr anélkül végezheti a dolgát, hogy fölkeltene. Hosszú az út, egy kis kummantás belefér – gondoltam.

Rosszul gondoltam.

Vagyis pontatlan a megfogalmazás. Egy kis kummantás belefért volna. Annál több sikeredett. Arra riadtam, hogy valaki rángatja a vállaim. Félkómásan mellényzsebemből kilógó jegyemre pillantottam, hátha hiába készítettem ki, valami baja van a kallernak. Lekezelve. Kérdőn pillantottam az egyenruhás komára: mi a frászkarika baja van? Végállomás.

Pisa? Rossebet: Livorno.

Remek! Felráztam Ippot, túltoltuk, Béláim! Nem érti…mondom: túljöttünk. Azt kérdi: hogy? De nehéz veled, fiú…átaludtuk a pisai állomást. Húsz kilométerrel odább landoltunk, ez itt Livorno. Tudod! Tudta.

Hamar lepattantunk a vagonból, s információra éhes szemmel vizsgáltuk végig a peront, merre lehet egy menetrend? A lepattanás erős kifejezés, inkább kiléptünk. Na jó: kiestünk.

A tábla úgy tájékoztatott, van még háromnegyed óra egy személyvonatig, ami Pisa-Firenze útvonalon ingázik. Nem vészes.

Kihasználtam az alkalmat, és gyors egymásutánban elpöfékeltem két cigit. Az első kapkodós, nikotinvágy-ölő jellegű, nagy slukkokban elpusztított fajta volt, levegős, laza, erős darab. A második már élvezeti értékkel bírt. Jól megtömött virginia, kék füst, keserédes időhúzás.

Szótlanul üldögéltünk, megcsendesült semmit-vágyó, ágyat váró, leharcolt végvári vitézek a vesztett csata után. Zsákmányunk egy marék zavaros élmény. A szótlanság mélysötét csendjét egy hadaró, magas hang szakította ketté.

Előrehajolva kukkoltam a peron vége felé, ahol egy fél tucat filippino vendégmunkás várta, hogy menetrendszerűen elinduljanak a három műszakba. Várnak a varrógépek, fiúk! Előttük egy cigányképű, cingár kis fickó parádézott. Divatosan szakadt farmernadrágján csillogó, szegecses öv lógott hanyag eleganciával, egy szál pólóján nyitva tátogott a szőrmegalléros kabát. A furcsán tördelt, de azért tiszta olaszt is felmutató mondatokból ki tudtam hámozni, mit akar a bohóc a fülöpkéktől:

-   Nem érted? Bevándorlási hivatal! Ide a papírokat! Mindenki! Munkavállalási engedélyed van? És egy nálad szebb húgod? Ne nézz olyan ostobán! Nekem van egy húgom, de azt nem kapod meg. Azért nekem adhatnád a tiédet. Legalább fél órára…szóval papírok?

És így tovább, akár a vízfolyás. Mikor a megrettent, sárgásbarna fiatalok átnyújtották a személyit hangosan felröhögtünk Ippo-val. A cingár felénk fordult, széles vigyort varázsolt a pofacsontjai közé, s peckes léptekkel, zsebre csapott piszkafa kezeivel dinnyét hordva hozzánk slattyogott. A háttérben nagyot sóhajtva fellélegeztek a szigetlakók. Amint megállt előttünk, a szó szökőárként tódult kifelé a száján, mintha soha nem érne véget a sok összekapcsolt betű özöne. Noéhoz hasonlóan nekem is megfordult a fejemben, hogy bárkát építek.

A legszebb, hogy egy büdös szó nem sok, de annyit nem értettem. Nápolyi a lelkem! Ennél szebb koronát maga a Jóisten se tudott volna kitalálni, így záróakkordként. Egy hús-vér napoletano!

Cimborám persze szépen eldiskurál vele, valami közös, vegyített dialektusban. Örülök, csak nem értem. És féltékeny is vagyok. Miért nem értem? Tudom, gyakorlatilag külön nyelv, mint a sardi.Lemondóan hallgattam a kuruttyolásukat.

Közben befutott a szerelvény, vagyis betolták. Felkászálódtunk, elhelyezkedtünk, ezek ketten egymással szembe, jómagam a másik oldalra. Azért kegyes volt a napoletano. Miután megtudta, hogy magyar vagyok, a félórás szóözönbe beiktatott pár számomra is érthető mondatot. Így megtudtam, hogy a sárgákkal csak azért állt le viccelődni, mert unatkozott, s az éjjel megkéselt egy ürgét lenn, a livornoi mólónál. Bizonyítékként előrántotta a zsákmányt. A nadrágjába volt gyűrve egy vaskos köteg pénz, állítása szerint úgy 350 euró. A farkánál tartotta, ott úgysem keresi senki. Hacsak nem buzi a rendőr. Mert köcsög az összes, de oda nem szívesen nyúlnak. Hát nem? Biztos…

Természetesen az örök kérdés is előkerült:

-   Fumi la Canna? – azaz füvezek-e. Mi más?

Mondtam: nem. Nem, mi? Csak reggel, délben, meg este. Hehe...És vigyorgott , akár a tejbetök.

Aztán Pisanál érzékeny búcsút vettünk, ő utazott tovább Empoliba. Gondolom akadt némi megbeszélnivalója az ottaniakkal. Maradt a tarsolyában egy s más, úgy érzem.

A vasút mögött szerencsére úgy találtuk a bringákat, ahogy hagytuk. Leláncolva, egyben és épségben, üléssel és kerekekkel egyetemben. Piszok szerencse. Hazatekertünk, huszonnégy óra után, ismét hajnalban. Akár egy rohadt fordított deja vu.

A kulcs halkan fordult a zárban, a zsanérok zsáneresen megnyikordultak, mi pedig kurta búcsú után a szobánkba támolyogtunk. Lerúgtam magamról a marten’s-t, ledobtam a kabátot a földre. Kit érdekel? Ki nézi? Mosdatlanul, az élmények mocskában ragadva dőltem el a rugós matracon, kéjesen nyögött alattam a vaslábú keret. Utolsó erőmmel egy utolsó cigarettát nyomorgattam elő maradék motoros funkcióim mélyéről, majd szelíd füstfelhőbe merülve álmodoztam ébren. A hamus konzervdobozért már nem volt erőm fölkelni, hagytam leomlani a salakot, végiggörögni a lepedőig. Belefetrengem majd szépen, hogy csak szürkés foltok maradjanak utána. A körmömre égő csikk ébresztett fel révülésemből. De csak egy pillanatra. Már várt az álom túlfele, ahol végre leülepedhet minden, hogy a holnapokat tovább építhessem, csendes egyhangúságban, de tudva: van mire emlékezni.

Torinoi lepedék VI.

Forza Juve!

Fontos szabály, ha Olaszországba vet minket a sors, hogy megfelelő helyismerettel rendelkezzünk egyes régiók, városok felfedezése közben. A reneszánsz és antik művészetek fellegvárában ez alatt eldugott zugokban meghúzódó múzeumokra, szobrokra, zarándokhelyekre gondolna egyből a tapasztalatlan turista. Csakhogy a legfontosabb tudnivaló: az olaszok erősen lokálpatrióták. A legvéresebb szájú baloldali átlag-talján is mellét döngeti, ha a szülőhelyéről esik szó. S mint azt a világsajtóból jól tudjuk, ennek egy fokkal radikálisabb formája a futballszurkoló. Lokálpatriotizmusa városrészekre is korlátozódhat, darabokra szaggatva a települést – akár szó szerint. Ezért rendkívül fontos a helyismeret!

Persze mikor egy drogtól átszervezett idegpályákkal szaladgáló, heves vérmérsékletű calabriai rohan előttünk a járdán, teleaggatva értéktelen kacatokkal, akár egy agyament zsibárus, elég nehéz a helyismereti szabályokra koncentrálni. Pláne, ha ez a calabriai a lakótársunk, akivel négyszáz kilométert kell még vonatoznunk Toszkánáig. Mellékesen a betépett digót épp felültette egy veszedelmes szemekkel operáló, tüzes formába öntött némber, így az agya épen maradt szeglete sem képes egyetlen racionális gondolatot előpréselni a barázdák mélyéről.

Így szép az élet. Ha zajlik. Nemde?

Csak nagysokára vettem észre, hogy valami zavar van az éterben. Hogy furcsán merednek ránk a járókelők szembogarai. Utánunk fordult valamennyi tekintet; eleinte a vásáros mivoltunknak tulajdonítottam a dolgot. Én is megnéztem volna két hason-forma lényt a helyükben. Azonban a napi huszadik kávé elfogyasztására kiszemelt café-ban megvilágosodásom támadt, s az idősödő pincérnővel folytatott párbeszéd égő csipkebokorként világította be az előttünk álló, veszélyes útszakaszt. Ugyanis beléptünkkor Ippo a sanda tekintet viszonzása képpen összefolyó szavakkal és akadozó nyelvcsapásokkal az alábbi magyarázathullámot zúdította a ráncokba merítkezett kiszolgáló személyzetnek:

-   Nem vagyok szurkoló, csak szimpatizáns. Calabria-ból jöttem, nem vagyok siciliano.

-   Rendben, mit kértek? – érkezett a kétkedő válasz.

-   Két kávét és két dobozos sört.

-   Dobozos sört csak a szomszédban tudtok venni. – és egyre méregetett, mint Caligula lova a karosszéket.

Beértük a feketével. Közben szemem megakadt lakótársamon, s mint akit tarkón vágtak, a felismerés egyből a kisagyamba szökött: a vursliban nyert Palermo sál díszelgett a nyakában. Egy futballsál. Ember, eszeden vagy?! Juventus-honban csámborgunk fél délután, te meg egy gyűlölt szicíliai csapat sálját hordod.

Ebben a szent pillanatban értelmet nyertek az imént elhangzott mondatok is: nem vagyok szurkoló. Meccsnap van! Istenem, add, hogy ne itthon játsszon a Juve…a helyiség televízióján azonban kiábrándító válaszok villogtak. Juventus – Palermo, nemsoká véget is ér. Hát ez fantasztikus!

Megsürgettem kissé Ippo-t, mehetnénk már a vasút irányába. Nem értette az aggodalmam, pedig egyszerű alapokon nyugodott: dél-olasszal, Palermo címkébe burkoltan, a Juve-meccs napján Torinoban…mit nem lehet ezen érteni? Azért sikerült lendületbe hoznom elkocsonyásodott tagjait.

A járdán viszonylag egyenes vonalban, nagyobb akadályok és megtorpanások nélkül haladtunk - reményeink szerint - a vasútra, de valami nagyobb emlékművel is beértük volna, ahol támpontnak kitett „itt áll ön”-térképek alapján könnyedén megtalálhatjuk úti célunkat. Azért csak nagy nehézségek árán tudtam cimborámat lebeszélni arról az elhagyott gurulós bőröndről, ami egy kapualjból kacsintgatott rá, szerinte azt morzézva: vigyél haza! Egyetlen érvem azonban hatékonynak bizonyult. Már tele van minden testrészed cuccokkal, én pedig nem cipelem. Azért szegénykém arca elkámpicsorodott a veszteségen.

A zebránál, piros lámpa előtt ácsingózva egyszer csak begurult elénk egy carabinieri feliratú Alfa Romeo. Aki nem tudná, ők az egyszerű állami rendőrségtől egyel keményebb hatóság. Amolyan fél-katonai, militáris állami szerv. Magyarul olyanok, akikkel nem érdemes baszakodni, mert leverik a veséd. Erre azon kapom Ippo-t, hogy megindul az autó felé, s elkezd magyarázni a szúrós tekintetű henteseknek: ő nem drukker, nyugalom, nem akar balhét csapni, a vonatra megyünk, és így tovább. A lámpánk eközben zöldre váltott, így el tudtam rángatni a carabinieriktől ezt a szerencsétlent, s jól le is gorombítottam:

   - Nem a sál miatt bámulták meg, te barom, hanem mert a pirosnál előttük csámborogtál, ráadásul a vásáros cigányok hozzád képest szegényesen vannak felszerelve áruval.

Persze nem hitt nekem. Mázli, hogy a zsaruk nem vették komolyabban a helyzetet. Meghosszabbíthatta volna a vakációt egy kósza drogteszt is.

Szerencsésen elértünk egy több diadalívből álló monstrumhoz, ami alatt átnézve egy soksávos út üressége ásított a pofámba. A reá függesztett tábla tanúsága szerint jó irányba sikerült haladnunk, a vasútállomás két sarokra van ide.

Egyszerre gyanús zajokat hallottam kiszűrődni a boltív oszlopai közül. Kötve hiszem, hogy a római légió szellemei kísértenének az esti órák csöndjében. Akkor mi ez? Ahogy kikukkantottam a vaskos kőrakás mellől az imént még elhagyott, szélesen ásító útra, vagy ötven fekete-fehér csíkos mezt viselő, ordítozó figurát láttam közeledni, tesztoszteronfürdő utáni felbőszült gerjedelemben lubickolva. Ennek a fele sem tréfa! Ezek nem zebrák! Juve-szurkolók!

Nyakon ragadtam Ippot, s csak ennyit hadartam a fülébe:

   - Ezeknek nem magyarázkodsz, cseszd meg! Futunk!

S még mielőtt észrevettek volna, süllyedő hajónkat patkányok módjára hagytuk magunk mögött, s két sarokkal odébb, látótávolságon kívül tüdőnk szenes darabkáit köpködve dőltünk neki az állomásépület kosz-rágta falának.

Az adrenalintól kissé még viszketős ujjbegyekkel formálgattam nyomorult modern-szoborhoz hasonlóvá csipetnyi dohányom, s a sercenő gyufa hangja elvegyült a fokozatosan lassuló szívverésem kongó zörejével. Jó kis túra volt ez, bassza meg! A vigyort sem bírom leerőltetni a képemről.

Hozzám lép egy csöves: van-e számára is egy cigim? Nézek Ippo-ra: esélytelen, megint repül a fólián. Várjál koma, mindjárt megcsinálom neked! Vagy tudod mit? Szívd el ezt! Majd sodrok másikat magamnak. Most már ráérek.

Torinoi lepedék V.

Circus Minimus

Örülök, hogy nem csaptam fel színésznek. Nem, mintha valaha felmerült volna a gondolat, taszít maga a felvetés is, de hát Istenem! Kőműves és WC-pucoló sem szerepelt a tervek között, mégis megesett. A most fennforgó esetet azonban igyekszem valamilyen úton-módon elodázni. Ehhez kellene felcsapnom alkalmi amatőr színésznek. A rosseb enné meg, sose gondoltam volna, hogy ezt valaha kimondom, de jobb volna most a szeméttelepen lenni! 

Aljas szándékok vezette, undok egy szerep, ami megfekszi a jóérzésű ember gyomrát. Bár lehet, hogy a mértéktelenül fogyasztott méregerős kávé is rátesz egy lapáttal a fekélyre.

Olybá tűnik egy kevéske szerencse is csapódott az oldalamhoz, hisz a leánkák elmondása szerint délután kettő előtt nem mehetünk a házhoz, ugyanis a szülők csak aztán indulnak valami rokonlátogatóba. Még jó, hogy nem akarnak bemutatni! Az lenne csak az igazán szép műsor!

Elképzeltem a jól szituált szülői gárdát, barátokkal felvértezett csevegésben pancsolva, ahogy betoppanunk a hőn szeretett gyermekük és nem kevésbé kedvelt barátnőjének oldalán: egy cafatokban lógó agyú, szanaszét szívott, tengeri csillag értelmi szintjén lebegő dél-olasz, és egy gyanúsan hallgatag, másnapossággal vegyes sörszagot árasztó straniero – azaz külföldi. Minden édesanya és édesapa álma! Magamban hatalmasat röhögtem az elképzelt szituáción, amint Ippo-val letámadjuk a bárszekrényt, a hátunk mögött kérdő, feddő pillantások cserélnek gazdát, suttogott félmondatok tudatják a gyermekekkel az elnéző, de szigorú dorgálást. A baráti kör eközben hallgatagon, kínosan mosolyog. Ezért a pillanatért mondjuk simán megérné! Azért mégse bántam, hogy nem jött össze.

Maradt a városban ide-oda verődő, időhúzó lófrálás. Itt egy szendvics, ott egy sör. Gyermeteg szójátékok röpködtek az időközben megérkezett napsütésben. Mennyire gyermetegek? Szabad-fordításban így hangzott: „fejezd be a megkezdett szót: coca- … -cola…-ina”. Kokakóla vagy kokain, vágták rá a választ, kinek mi alapon. Biztos a Sebhelyesarcú is rengeteget törte a fejét, mielőtt belevágott volna az üzletbe.

Egy idő után kezdett még laposabbá válni az andalító semmittevés, mintha az előjáték mindenkinek kellemetlenül hosszúra nyúlna. Már-már dörzsölt a szituáció, kezdett kipirosodni, s vakarózni támadt kedvem. Találjatok már ki valamit, az Istenért!

S lőn! A szebbik leány kirukkolt a nagy ötlettel, miszerint nem messze akad egy folyamatos üzemű vursli, amolyan letelepedett búcsú. Nem láttam még effélét, hajtott is a kíváncsiság – s az átmeneti, időhúzó egérút puszta ígérete.

Felkerekedtünk hát, s bevágtuk magunkat a palaszürke, huszonéves kis Renault clio hátsó ülésére – a hölgyek meg előre. Alig negyedórányi kocsikázás után (mialatt sikerült majdnem bealudnom) meg is érkeztünk az orbitális méretű nyilvános parkolóba. A betonplacc végében ott állt az irdatlan csarnoképület, Circus felirattal a bejárat fölött, ahol a váltakozó irányú forgalomban türelmetlen apukák és még türelmetlenebb gyermekek vívták közelharcukat, ha jól értettem a vattacukor megvásárlása körül kialakult hadiállapotban. Mialatt pár méterrel odább a sápatag, bazilikakilincs méretű orral felszerelt anyukák kedélyesen trécseltek, mi másról, mint a – valószínűleg hasonló formavilágot mutató – barátnőik viselt dolgairól. Megcsalások, ifjú szeretők, idős, ám pénzes szeretők, kertészlegények és ráncfelvarrások. Sekélyesebb már nem is lehetne! Szex és Torino, élőben. Nosza, irány a Circus-belső!

Mintha hazarepültem volna, egy falusi búcsúba, annyi különbséggel, hogy cigányok helyett divatosan öltözött, harsány digók álltak a standoknál. Valószínű délről jöttek. Talán a szórakoztatóipar remekműveiből összehányt repertoár némiképp nagyobb skálán mozgott, mint odahaza, és nem az átkosból maradt ketyerék forogtak, pörögtek, világítottak és okádtak gyomorforgató muzsikát, de a cél, a lényeg, a módszer ugyanaz. Kísérteties azonosság.

Ringlispíl, karikadobálás, céllövölde – igaz, vízipisztollyal -, és szellemvasút. Akkor hová lett Bástya elvtárs arcképe?

Ippo kocsonyás szemei felcsillantak a pénzéhes pódiumok és körhinták láttán, s gyermeki vigyorral vetette magát egyenest a dolgok sűrűjébe. A céllövöldében eredmény nélkül hagyott egy húszast – a tarka plüssnyuszi továbbra is gazdájára várva bámulta távolodó alakzatunk hátsó fertályát. Tíz lépésen belül újra állj-t parancsolt a kalandvágy, ahol is kis műanyag karikákat kellett dobálni a körbe forgó polcokon álló hasábokra, hogy a tetejükön trónoló nyeremény birtokosává váljék az ember. Barátom minden áron szeretett volna egy tíz euróra taksáló órát magának, mert úgy nézett ki, mintha tízszer annyiba kerülne, ezért el is hajigált bő harminc eurónyi karikát - sikertelenül. A pontedera-i feketéktől egy ötösért kapott volna ugyan ilyet. Egy újabb bankóért azonban lejjebb szállította igényeit, ami annyit tett, hogy a közelebbi, kisebb (tehát még ócskább nyereményt tartó) hasábokat vette célba. Így vált egy aprócska, egyszemélyes adagokra szabott fritőz büszke tulajdonosává. Nyakába aggatta a dobozt, majd tovább álltunk. Nagy szerencsénkre alig hat-nyolc lépés távolságban egy majd’ ugyanilyen sergő micsoda állta utunkat. Újabb összeg került eltékozlásra, ezúttal némi hamisított parfüm érdekében, ami aztán egy tenyérnyi kis hajszárítóvá változott, vigaszdíj szerepben. Sorolhatnám napestig, miként jutottunk el a terem hátulsó felébe, de inkább kihagyom. Elég az hozzá, hogy mire a körhinták erdejébe értünk, cimborám egy alapos műgonddal felcicomázott karácsonyfára hajazott a számtalan ráaggatott nyereménytárgytól.

Mindeközben sokadik Moretti-m is teljesen kifakult, s mivel kezdett oldódni bennem az első sokk okozta tikkadtság-érzés, gyorsan újabb adag maláta után néztem. Utolsó mentsváram az idő múlásával a delírium reménye maradt. Mire visszaértem az aprócska büfés standtól, a triumvirátus már egy hatalmas körhinta ide-oda vergődő, pörgő-forgó székeiben foglalt helyet, a lányok sikongattak a gyönyörtől (vagy a hányingertől), Ippo pedig közönyösen bámulta a mellette elsuhanó, véges tájat. A belső világa valószínűleg éppen jobban lekötötte, mint a körülötte zajló élet. Drága jó ópiátok! A menet véget ért, leszédelegtek a fröccsöntött kosárkákból, s belehuppantunk egy dodzsem szivacsos üléseibe. Sörrel a kezemben kijelentettem, hogy nem vezetek ittasan, s a kormányt átadom Ippo-nak, aki ezt örömmel el is vállalta. Nincsenek hasonló elvei. Faltól falig, kocsitól kocsiig zötykölődtünk vagy négy percig, egy apukát is majdnem sikerült kiborítani a dodzsemből, ötéves-forma kisfiával együtt, amiből kevéske anyázás is kialakult – de a söröm nem löttyent ki.

Elrángattam üvöltöző cimborámat a dühös szülőktől biztos távolságba, így sikerült kikötni a szellemvasút mellett. Ezek hárman mindjárt fel is pattantak a járműre, én anyagi okokra hivatkozva inkább kihagytam. Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt hozzá – nekik meg semmi közük nem volt a kedvemhez. Így tűnt a legegyszerűbbnek. És a sörök halmozódó maligánja kezdett antiszociálissá tenni. Azért a legijesztőbb részen készült fényképek, amiket egy monitoron tekinthetett meg a nagyérdemű, elég viccesek voltak. A leányok visító ábrázata után a kocsiban egyedül üldögélő Ippo fatömb arccal bámult maga elé, szemmel láthatóan fel sem fogva, hogy neki most illene megijednie.

Még szerencse, hogy elértük a terem végét, mert nem maradt több pénzünk, ötletünk – és kedvem. Elbeszélgettem ugyan egy pár percet ezzel a Rémmel, a négy liter parfüm és öt centi vakolat alatt nagyon kedves lény. De bűn ronda. Nagy ívben tettem már az egészre!A sörök csapásán haladva kellően elzsibbadtam, és pattogtak a hajszálerek a hektoliter kávé nyomán. Csak a drogmámorból fel-felbukkanó lakótársam folytonos zargatása és győzködése kényszerré sűrítették az amúgy egyszerű kis helyzetet. Pedig mennyire semmi értelme, jelentőssége ennek az egésznek! Akkor meg minek a nyomás, minek a sok fölös duruzsolás? Lehet, az olasz néplélekben van a kulcs, ezért nem értem. Vagy a hormonok és az ópium egyvelege teszi. Mindegy, csak hagyjuk már itt ezt a digó búcsút, mert a diszkó-körhinta kezd az idegeimre menni!

A sztyeppe méretű parkolóban közben megsűrűsödtek a kikötött gépszekerek, győztük megtalálni a kis Renault-t. Visszasüppedtünk a rég nem látott ülésekbe, s nekivetettük magunkat az útnak – jómagam csukott szemmel.

Merengésemből Ippo kiabálására riadok, de hirtelen nem értem meg minden szavát, az agresszió megint előcsalta a dialektust. Aztán tisztul a kép: kedves barátnéja bejelentette, hogy nem megyünk sehova –együtt –, neki meg a Rémnek dolga van. Ötig ráérnek. Négy múlt pár perccel. Meglepett a hír, mitagadás.

Cimborámat még inkább. A legkülönfélébb, szépen csengő szitkokat csapkodta a lány fejéhez, majd egyre jobban beletüzesedve a sofőrülést kezdte rángatni – itt egy kicsit felszökött bennem az adrenalin – teli torokból üvöltözve, hogy azonnal álljunk meg. Mert a büdös puttana így kibaszott vele, négyszáz kilométer a semmiért, rohadjanak meg, nem maradunk, megyünk vissza a francba, Pisa-ba.

A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy zavartan állok a kocsi mellett, négysávos út szélén, miközben Ippo egyre távolodó karácsonyfa alakját nézem. Ennyi az egész? Legyen. Mit volt mit tenni, elköszöntem a lányoktól, és a begőzölt calabrese után loholtam.

- Hová megyünk?

- A vasútállomásra.

- Van róla fogalmad, merre van?

- Azt hiszem. De előbb bemegyünk egy sörre abba a bárba. A fasz kivan a kurvákkal!

Szép zárógondolat egy csodás nap után.

De hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Több dolog történt ma, mint az elmúlt három hétben összesen. Azt hiszem ebben az érzésben része lehet az egész napos szűrögetésnek. Húha, akkor el ne múljon! Ki kell tartson ez a kedv, messze fekszik Toscana. Hol az a bár? Örömkarikákat füstölök, miközben átlábalok a négysávos túlfelére. Édes-savanyú virginia, mutasd az utat! Mi a mai ajánlat? Moretti csapolt. Na ilyet se ittam még. Itt az alkalom…

Torinoi lepedék IV.

A rém

Lekókadtam, mint egy tavaszi napfényre váró fűszál, mikor a kései fagy hajnali dere megtöri a derekát. Ezért volt az a fölös remény, a kamaszos, hormonokat dúsító felindulás? Mennyi elpazarolt jókedv…

A kisház melletti kőkerítésen üldögéltünk, immáron négyesben, és a nekem osztott lapokra pókerarcom mögötti mélységben keserű csalódottsággal tekintettem. Ippo partnere igazán mutatós, déli leányka képében öltött testet: kreol bőr és gesztenye haj, zöldes fényű szemekkel, remekbe szabott formával. A gesztenyeszínt sejtető hajzuhatag alól kacéran mosolygott felénk. Azonban a hátán púpként hurcibált barátnője, akit nekem szántak az égiek, s a jó szándékú földi helytartók, egy igazi torinoi hegyi rémnek bizonyult. Beltenyészett, görcsös kezek faragta, otromba monstrum. Hurkás alkatán a ruhák kellemetlen fodrokba rendeződtek, cunamit igéző hullámverést keltett valamennyi mozdulata, mosolya alól kivillanó kócos fogsora pedig minden képzeletet alulmúlt.

Persze a késő bánat, meg az eb gondolat is ilyenkor jön, késve, akár egy MÁV szerelvény. Rémlik, hogy előző este Ippo mintha említette volna, hogy az Anna kicsit ciccia. Gondoltam, biztos van rajta mit markolni, ezt azonban egy egész tartomány markolászhatja, akkor is marad pár tucat kéznek szabad felület. Ezt dobta a gép, de köszönöm, nem kérek belőle! 

Ha jól sejtem, bármennyire igyekeztem is leplezni csalódottságomat, némi érzelem kiülhetett az arcomra, hisz a Rém is kényszeredetten mosolygott rám, míg barátom és rég nem látott kedvese pajzán verbális előjátékba kezdtek a fövenyen. Mindenkinek van fogalma az efféle kínos szituációkról, ha jól gondolom. Ül egymással szemben két ismeretlen, akik titkolt, de mindkettejüknek ismert szándékkal érkeztek, de egyikük (vagy tán mindkettő?) mást kapott, mint amit várt. Kiábrándító és kellemetlen helyzet. Csodás!

Némi szokássá kövült botladozás a bemutatkozásnál, pár félszavakba rejtett, tapogatózó kérdés, a „hogy hívnak – honnan jössz – mivel foglalkozol” tengelyén imbolyogva, szigorú keretek között. Mindvégig az oldottság és közvetlenség kliséjében fetrengve. Istenem! Akár egy középkori táncmulatságon: ki kivel táncolhat, mit mondhat, merre nézhet, hogy rebegtetheti tehénszemére biggyesztett, ritkás pilláit, miközben valamennyien tudják, az egész nem más, csupán egy formális előjáték, mely a résztvevők párzásában végződik. Esetünkben ez utóbbit kívántam elkerülni.

De a köröket le kell játszani, úgyhogy hamar vetésforgóba fogtunk, s a lányok összesúgtak egy padra huppanva, mi pedig amolyan férfi módon, a lényegre szorítkozva társalogtunk a kőkerítés tetején.

-   Na hogy tetszik az Anna? – szegezte nekem egyből a nagy kérdést Ippo.

-   Nem az esetem. – mintha lenne olyanom.

-   Mert? – az arcán őszinte meglepetés vert tanyát. Egy olasznak minden nő tetszik. A rés a lényeg!

-   Nekem a kisebb lányok jönnek be. – próbáltam valami indokot felhozni, azt kivéve, hogy szerintem Anna bűn ronda.

-   Hát aztán? Akkor nem is dugod meg? – nem engedte kizökkenteni magát a csapából.

-   Nem hiszem. Amúgy is kezd visszaütni a tegnap éjjel… - ennél olcsóbb kifogást már nem tudtam felmutatni.

-   Hát akkor csak szopasd le! Majd becsukod a szemed. Én is azt csináltam vele. – aha! Szóval neked már megvolt. Miért nem lep meg?

-   Majd meglátom. Kéne inni valamit… – ezzel talán sikerült lerázni.

-   Jól van. Nem kell a Canna? – nyújtotta felém kitartóan a hasissal töltött rudat.

-   Még mindig nem.

-   Akkor igyunk egy sört!

-   Meg egy kávét. – ezt szerettem az olaszokban. Bármikor kaphatóak egy kis koffeinre.

A park szélén egy büfés bódé árválkodott, nem is messze tőlünk, úgyhogy arrafelé irányítottuk kis falkánk vonulási útvonalát. Laza csoportba verődtünk, aminek kifejezetten örültem, mert így nem szakadtunk párokra, egy darabig kevésbé tűnt kínosnak a szituáció. A Rém néha rám vetett egy sunyi oldalpillantást, de közben be nem állt a szája, s olyan gyorsan pörgették mindketten a szavakat, hogy nehezemre esett követni. Cimborámat ez cseppet sem zavarta, bár szerintem épp annyit értett az egészből, mint jómagam. Pár pillanattal korábban ugyanis újfent előbukkant zsebének rejtekéből az ominózus alufólia, s a csinos kis henger, úgyhogy Ippo a két lábon járó révület képében látszott folytatni ezt az amúgy is remekbe szabott túrát.

A bódénál kértem egy jóképű Morettit, az egyetlen valamire való olasz sört, s egy sűrűre főzött rövid kávét. A két hölgyemény csak dobozos üdítőt ivott, szívószállal, ami valamiért az általános iskolai menzát juttatta eszembe. A kábulatban tobzódó kollega is kért egy sört, meg egy jägert, ami annak fényében, hogy melegen szolgálták fel, egy műanyag pohárban, még inkább korainak tűnt.

Magamba merülve nekidőltem egy fának, óvatosan elhelyeztem a bokacsontomnak döntve a söröcskémet, nehogy kiboruljon, és sebtiben sodortam egy virginát. Persze a lányok sem hitték el, hogy nem füves! Itt senki sem hiszi el...aki sodorja, az drogos.

Ahogy frissen eleresztett füstfelhőmön keresztülnéztem egy szempillantás alatt sikerült partra vergődni a gondolataim mocsarából. Drága lakótársam arca falfehérre meszelődött, a két rüfke meredten bámult rá, ahogy üveges szemekkel révedt maga elé, akár egy megszállott. Valami nagy dolog volt készülőben Ópiátfalván, talán túl nagy volt a slukk…a következő pillanatban cimborám oldalra vetődött, és a szomszédos fa tövében megszabadult gyomra teljes tartalmától. Ó, de szép! Ecsetvégre illő pillanatfelvétel!

Ippo-t elnézve előttem már a hazaút viszontagságos szellemképe lebegett. Nincs is jobb annál, mint egy sakálként okádó, belőtt olasszal vonatozni négyszáz kilométert, valamikor a távoli jövőben. Ami olyan távoli, hogy előtte még végig kell zongorázni egy egész napot. 

Ráadásul a zongora billentyűi zsírosak, kibuggyannak a ruhából, és fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni vele. Azt hiszem inkább berúgok, hátha akkor nem kell vele kezdenem. Jöjjön csak közelebb, Doktor Moretti!