Guns of Brixton

 -:-

Középszerű, ismeretlen kis zenekar szerencsétlenkedett a színpadon. Fogalmunk sem volt, hogy kerültek az egyetemi napok programjába, főműsoridőben - amíg ki nem derült,hogy a nagybőgős srác húgát a kiskirálynak számító festő-tanár kezelgeti. Így már érthető - de kit érdekel? Senkit. Volt bennünk épp elég szesz, hogy tessen, és az igazat megvallva nem is voltak annyira szarok. Jó, meg ez különben sem a kibaszott CBGB's, könyörgöm!

A sörben pácolt pálinkagőz tetejére csikkekből piramist építettünk, izzadtságunkkal ragasztottuk őket egymáshoz, majd beszíneztük a fiatalságunk oktalan optimizmusával. Tarkára festettük vele nap mint nap a világot.

Huszonhat voltam. Ő huszonegy. Engem ugyan kicsit már megtört az élet, még mielőtt megedzett volna, elvette az összes addigi vágyaim, kiölte belőlem a gyerekes álmokat, és cserébe addig még semmit se adott, csak némi neszesemmi tapasztalatot. Ahhoz épp eleget, hogy azt higgyem, tudok valamit az életről - pedig nem is. Őt viszont, szerencsére, még nem pofozták föl hétköznapi nyűgök, nem darálták be a sárga csekkek, a diákhitel, meg a személyi jövedelemadó. Nekem már nem sok ép csontom maradt addigra - és hol volt még az igazi kintsugi?!

Színültig élettel, hogy a fülén folyt kifelé, még nekem is jutott belőle bőséggel. Talán ezt szerettem benne a legjobban. Hogy ő mit látott bennem? Rosseb tudja. Rejtély, mint Columbo hadnagy keresztneve. Soha nem fog kiderülni - de cserébe már ez se számít.

És akkor megszólalt a Guns of Brixton. Én meg nem láttam mást, csak a két telihold méretű kék szemét; táncolt és én is vele mozogtam - pedig mindig is rühelltem táncolni. Most is rühellek. De akkor is képes volt kiégetni belőlem minden gátat. Elkaptam a derekát és felkentem az egyik koszos, hengeres műmárvány oszlopra, aztán megcsókoltam. De nem. Ez így nem igaz. Egymás szájának estünk, mint két kiéheztetett szaracén. Mintha nem lenne holnap - mert nem is volt. Csak az a pillanat, meg a Clash kevés jó dalainak egyike, egy nyamvadt világvégi főiskola aulájában, valamikor tizensok éve...

-:-

Emlékszem, amikor gyerekkoromban, nyolcvanvalahányban a balatonfenyvesi szabadstrandon először láttam smároló felnőtteket (vagy legalábbis öt évesen felnőttnek tűntek), megkérdeztem öregapámat: ők mégis mit csinálnak? Vigyorogva azt felelte: megeszik egymást. Ezen aztán éveken át jókat röhögtem.

Pedig tényleg ez történik. Velünk megtörtént - ott, aznap este, és még számtalanszor. Egymásba feledkezve felfaltuk egymást. És vele több szenvedély volt ebben, többet jelentett, mint előtte vagy utána bárki mással...bármi. Felzabált, megrágta, elnyelte és megemésztette a lelkem egy részét, ami soha többé nem lesz már az enyém. Azóta is benne lakik.

Fordítva - nos, nem hinném, hogy ugyanez lenne a helyzet. De ezt csak Ő tudná megmondani. És nem fogom megkérdezni.

Különben meg lehet, hogy nem is ő vette el a lelkem, hogy felzabálja és megeméssze, hanem önként adtam oda. Nem ugyanaz, de - hogy ismételjem magam - már nem számít.

 

-:-

Majdnem negyven vagyok. Ülök a járdaszegélyen, tűz a nyári delelő nap, miközben kőművesnek maszkírozva, egyenízű péklófaszt rágva bámulom a smároló tinédzsereket. Ahogy megeszik egymást. Olyan vagyok, mint egy vén, kéjenc, perverz kukkoló. Annyi a különbség, hogy nekem nem a faszom áll föl a látványtól, hanem a szívem hasad ketté. Mert pontosan tudom, milyen érzés ilyen mélyen elveszni valakiben - mégsem tudom felidézni. Paradoxon? Eléggé. Mégis igaz. Képtelen vagyok újraélni azt, ami elevenen él bennem. Képtelen vagyok újra megtenni, mert nem emlékszem, hogyan kell így érezni. És mégis fáj a hiánya. Képtelenség, de törvényszerű. Ez van.

When the law break in
How you gonna go?
Shot down on the pavement
Or waiting in death row

Akárhányszor megszólal, összeugrik a gyomrom.

Oh-oh, the guns of Brixton

Pretty fly

 -:-

Megroppant testtel gubbasztok a padkán, kezemben háromnapos kenyérből tákolt szendvics-dejavu várja, hogy az arcomba gyűrjem. Az unalomig ismert ízekre oda sem figyelve rágódok az előző falaton. Tíz éve még röhögve bírtam ennyit. Páros lábbal ugrottam föl a platóra, mint egy kibaszott légtornász; utolsónak tettem le nap végén a szerszámot. Néha úgy kellett kivenni a kezemből. Így a harminckilencedik év derekán szarik engedelmeskedni ez az elnyűtt, megnyomorodott test.

Megöregedtem, bassza meg? Nem értem....Hogyan, mikor múlt el az idő? Mikor történt, hogy a Pretty fly 26 éves lett? 98-ban, mikor hányásig ismételte az emtíví szidták, mint a bokrot, dohszagú közhelyeket szajkóztak az "öregek": ez már rég nem az az Offspring...mára meg klasszikus... Mondjuk arra a videoclipre megszámlálhatatlan alkalommal kivertem - ahogy világszerte több millió velem egykorú, hormontúltengéses kamaszsrác. Részei voltunk egy orbitális, pubertás kollektív tudatnak. Uno, dos, tres, cuattro cinco cinco seis!

- Mikor történt? - válik bennem szavakká a néma gondolat.

- Micsoda? - néz fel a kezében pörgő android félkarú rabló révületéből gorilla-forma munkatársam.

- Hogy megöregedtünk. Ez mikor történt? - majd röviden előadom a hirtelen szőtt elméletet az elfajzott offspringről meg a szexi táncoslányokkal kitömött sláger-clipről.

- Kedden. - vigyorog rám pár másodperc látszólagos gondolkodás után.

- Szerintem hétfőn. Ilyen szar dolgok csak hétfőn történhetnek.

- Mert?

- Emlékszel a travel channelre?

- Asszem...

- És arra, hogy éjféltől mindig pornót adtak?

- Arra emlékszem!

- Na látod. Hétfőnként csak melegpornó volt...

- Jahh...tényleg....- szakad fel benne a fájó emlék.

- Kurva hétfők...

- Ahogy mondod, Garfield. - tér vissza arcára a korábbi, kaján mosoly.

Vajon hétfő van egyáltalán? Vagy egy folytonos hétfőben élünk? Az ebédszünet mindenesetre lejárt...

-:-

Mivel a mai penitencia gyorsan elkészült, korábban bontunk vitorlát a szokásosnál. Felhúztuk, amit fel lehetett, befalaztuk, amit be lehetett. Pakolj, pucolj! Menet közben úgyis fel kell szedni egy valag anyagot holnapra, az is hosszú kitérő a megérdemelt (?) pihenés felé. Csak, hogy legyen mit megemelni, legyen miben megizzadni.

Arccal az otthon felé zötyög a rozsdás szekér. Télen hűt, nyáron fűt, a csavarjai meglazultak, eszi az idő, zörög minden csontja, de működik. Mint az utasai.

A főút mellett ismerős favágók ülnek a félig megkopasztott domboldalon. Nekik még tart a kései ebédszünet. Zsebből majszolják a reggel óta összetömörödött toast-kenyeres szendvicseket, féldecis várda keserű, töviskorona az ingzsebben, kifürkészhetetlen, foghíjas mosoly a semminek. Erdei Mona Lisák, láthatósági narancsban megfestve. Lesik, ahogy az autók elhaladnak mellettük, de ők maradnak - minden nap, ugyanott...

Ahogy bámulom őket a koszos üvegen keresztül, az egyikük arcában magamra ismerek...én ülök ott azon a kurva domboldalon. Én eszem zsebből a toast-kenyeret. Az idő visszafordul önmagába, egy állandó, véget nem érő hétfőbe; én pedig megragadok ebben a gyantás időben, benne minden egykori nyomoromban, mint a tapadós, agyagos, dunántúli földben. Ott száradok a göcsörtös törzsű, senkinek sem kellő gyertyánok között.

Ott pácolódok a gőzben minden étterem konyháján, a kiöltözött vendégeknek láthatatlanul megbújva, a mosogató fölé görbült testtel, könyékig az ételmaradéktól és nyáltól sűrű mosogatólében. Tucatnyi dupla espressotól guvad véreres szemem, pattognak az erek a halántékomon, hajnalonként sajgó izületeim ébresztenek.

Ott ülök valamennyi fűnyíró traktoron, kánikulában éget a nap, szakadó eső áztat rongyosra, miközben kezemben az összes motoros kasza pörgő fejei rostélyon átszűrt, lágy kutyaszart permeteznek az arcomba.

Ódon kastélyok galambszaros padlásain, vegyvédelmi hófehérben vakarózom a testemen mászkáló atkáktól. Ott guberálok minden szeméttelepen, éjszakai műszakban, műanyag és papír hegyláncok közé ékelve, a repedezett betonplacc eldugott sarkain édeskés marijuana-füstöt eregető marokkói kollégákkal.

Ott takarítom az öltözői WC-k retkét a drogfüggők után, kerülgetem a herkás tűket, minden szarás előtt gondosan magam mögé nézek, nehogy beleüljek egy nagy rakás szuper-AIDS-be.

Ott húzom a lóbőrt minden disznótelepen lerakott irodakonténerben, vegyszeres kannák között, hogy hajnalban üzembiztos ébresztőként rám rúgja az ajtót százhúsz éhező mangalica éktelen visítása.

Guggolok a németországi salátaföldeken, válogatom a berohadt gyökér-zellert, aminek örökre megutálom a szagát, esténként legalább két üveg sörrel tompítom a hirtelen jött sokkot, hogy milyen rohadt tud lenni az élet, amit kicsit sem érdekel, hogy még csak 18 éves vagyok. Vérző orral kerülgetem a rögvalóságot, miközben Jürgen azon agyal a paplan alatt, hogyan baszhatna át, mint szart a palánkon.

Ott kéregetek fröccspénzt a járdaszegélyen az összes egykori mohikánnal, ott szenvedem a másnapot a négyjegyű függvénytáblára borulva, ott vitázom a nyúlfogú alsótagozatos tanítónővel, mint egy arrogáns kis pöcs, hogy a kígyó bőre igenis száraz és hideg. Megkapom érte a kiérdemelt intőt. Ott duruzsol a fülemben folyamatosan apám és anyám unalomig hallott frázisa: neked az eszedből kell megélned, fiam!

 Abból, bazmeg...

És ott fetrengek hanyatt az összes magatehetetlen csecsemőben, aki körül nincs más, csak a légüres, feje tetejére állt semmi, és a saját, ostoba, önző kis élete.

"And all the girlies say I'm pretty fly for a white guy"

A Dél-Dunántúl lelke I.

 (történetek a semmiről III.)

– Era, ne molesztáld a gyerekeket!

Ez a mondat fogad Muki barátom boltja előtt, miközben kikászálódunk a rozsdaette teherautóból. Bizalomgerjesztő. Huszonéves kis kollégám szemében meg is csillan a rettegés. Az enyémben a kíváncsiság – régen voltam gyerek. Nem mondom, meglepő belépő, de végül is…ez a barcsi cigánytelep. Hangzottak el itt már cifrábbak is.

Bokor Era fogalom a telepen. Nem csak a szabad szája miatt, abból akad errefelé bőven, inkább, hogy több tucat faszit képes az asztal alá inni. Az már munka! Általában kora-délután nekiáll a küldetésnek, lehetőleg zárásig. Jobb estéken verekszik. Hol az aktuális párját veri, hol késsel megy neki azoknak a nőknek, akikre éppen féltékeny. Ötven körül járhat, hirtelenszőke, fakó és szeplős, cserébe csíp, mint a cseresznyepaprika másnap reggel a budin.

– Szia Muki!

– Mi újság, öcsi?

– Semmi extra, mára vége.

– Isztok valamit?

– Én csak egy kávét, meg egy nullás citromost. Márk? – fordulok a beszart tekintetű ifjú kollégához.

– Én is csak egy kávét…

– Itt a sör, a kávét meg tudod, hogy működik.

– Kösz Muki, mennyi?

– Hagyd a picsába!

– Dehogy hagyom!

– Mondom! Tedd el azt a bukszát!

– Hát, akkor köszi…

Nem érdemes vitázni vele. Miközben zörög a kávégép Muki pakolja a szerszámos táskát, felesége is megérkezik, hogy leváltsa a pult mögött.

– Na, nekem el kell ugrani megnézni egy melót. Holnap találkozunk, öcsi.

– Jól van Muki, reggel jövünk, szokásos időben.

– Szevasztok!

Ahogy kilép, Bokorék nagylánya nekiszegezi a kérdést, melyikünk szingli. Persze röhögve az én nevemet mondja be. Kurvaélet, Muki…na mindegy. Szarni bele. Széttolom a zsinórfüggönyt, bal kezemben kávé, másikban félig megsodort cigi. Bokor Era bal szeme csillog, a másik kacsint.

– Melyikőtök a Levente?

– Én.

– Szingli vagy?

– Nem.

Ilyen könnyen még nem hazudtam senki szemébe. Era arca elnyúlik, nem érti.

– Akkor a Muki miért mondta?

– Viccből, gondolom.

– Honnan jöttél? Nem barcsi vagy.

– Nem. Kurdról.

– Kurd? – vakít az újra felcsillanó bal szem.

– Az.

– És ott lehet kúrni? Hazavihetnél.

Most kell vigyázni, ha nem akarok benősülni a Bokor családba – márpedig nem terveztem.  A betonoszlopra teszem a kávét, folytatom a sodrást. Nem válaszolok, csak röhögök, az a biztos.

– A barátod fél tőlünk?

Most tűnik föl, hogy az ifjú kolléga bent maradt a boltban, ott szürcsöli a gépi Lavazzát.

– Hát, lehet.

– Gyere ki, babám! Nem harapok esküszöm! Csak, ha kéred.

Gyáva kis fasz, leskelődik a függöny mögül, mint egy kíváncsi vénasszony. Rágyújtok, vigyorogva nézem az előttem erjedő életet. Bokor Erában forrnak a gondolatok, nem nyugszik a vére, kacéran lesi a pofámból lógó cigit.

– Sodorsz egyet nekem is?

– Persze.

Előveszem a dohányzacskót, nekiállok, tarkómon érzem ahogy feltámad a balkán felől érkező, forró szél.

– De jól nyálazd meg, érezzem a csókod ízét!

Egy pillanatra megáll kezemben a rutinmozdulat, de aztán újra felröhögök.  Kurva élet, másként nem lehet!