David Attenborough: Egy fába szorult féreg

Unalmas fának lenni. Ahogy körülem minden múlik, forog körbe s körbe, de velem…velem nem történik semmi. Mellőlem kivágtak több száz köbméterre való rokont, halott forgácsukban fürdik alattam a föld; még többeket gyerekkorukban rágott tövig valami szőrös állat, én meg csak itt állok, rendíthetetlenül, és rendesen nem történik semmi. Leesik a hó, lehullnak a levelek, többet süt a nap, kihajtanak a rügyek. Virágba borulok, termést hozok, és újra lehullnak a levelek. Alattam elsétál egy s más. Egyéb: semmi.

De mostanában valami rág belülről. Még tavasszal jött holmi bogár, de nem foglalkoztam vele. Itt hagyott egy csomagot. Onnét indult az érzés, sokfelé, sokféleképpen. Lehet, hogy hernyók, pondrók, férgek rontanak? Úgy tűnik. Itt a kéreg alatt már kifejezetten fáj…

…szűk ez a hely. Néhány napja jobbra-balra tekereghettem, szabadon, ma meg már levegőt is alig kapok, enni sem merek, még egy falat, és teljesen hozzápréselődök a falakhoz. Kicsit klausztrofób élmény, meg kell hagyni. Összezsúfolódtak a szervek, azt hiszem a gyomrom felcsúszott a nyelőcsövembe. Úgy látszik, nincs más választásom: menni kell valamerre, rágni némi életteret, különben megfojtom saját magam – a saját testemmel. Van egy olyan érzésem, hogy a fogyókúra úgysem segítene. Összébb nem megyek. Legfeljebb a fejem után.

De merre? Jobb híján, ahogy mondtam: amerre a fejem áll – mivel megfordulni úgysem tudok. Izzasztó, de úgy tűnik, megéri. Komfortosabb az élet errefelé, csupa friss rost, ami a számba lóg, s végre ki tudtam nyújtani a testem, ami eddig, abban a petényi lyukban lehetetlen lett volna és – nem mellékesen – nincs tele minden a saját szarommal. Üdítő változatosság az eddigiekhez képest. Persze a lárvának ne legyenek magas elvárásai az életterét illetően, ott és abból kell kihozza a kihoznivalót, ahova tojták. De egy létminimum, mint hogy nem lóg a saját fekáliám a számba, talán nekem is jár.

Kanyar balra, kanyar jobbra, kezdem élvezni a dolgot. Puhul a kaja, a gyomrom szerintem örömében mosolyra fakadt. Egyre gyorsabban kell rágnom az utat, mert kétszer olyan sebesen dagad ez a hurkás test, amit vonszolni vagyok kénytelen, mint az első napokban. Lehet, hogy rekordidő alatt bábozódhatok be? Nem lenne rossz. Első számú pondrónak lenni mindig nagy kiváltság. Hogy mi következik azután, nem tudom, de valami hatalmas dolog kell legyen. Különben miért vágynék rá mindennél jobban?

Azért van itt egy ijesztő apróság. Néha irdatlanul kopogtat valaki. Vagy valami. Mióta ebbe az új – és határozottan finomabb – rétegbe értem, sokkal erőteljesebben hallom. Körülöttem minden megremeg, zakatol a fejem. Meg kellene szokni, de nem kellemes. Nagyon nem. Megint erősödik. Mintha egészen az idegdúcaimban szólna egy kalapács.

Ez viszont újdonság…ez lenne a fény?  Hallottam róla, hogy oda jutunk, de nem korai még? Be sem bábozódtam. És az mi? Valami piros, hosszúkás…és…ragadós…nabasszameg…

A harkály alaposan kilyuggatott, nem kevés munka lesz befoltozni a sebeket. De az egyik fájdalom megszűnt. Akad még! Szinte fel sem tűnt, hogy befelé is tart egy jómadár. Vagyis rovar – kezdemény. Odabenn biztos érzéketlenebb vagyok.

 Azért szép kis doktor, a piros sapkás gyászhuszár. Ekkora varratokat hagyni maga után! A kontár.

…én nem tudom, mások hogy élik ezt meg, de elég depresszívvé tesz a helyváltoztatás. A bogár gyermeke azt hinné: majd csak jobb lesz egyszer! De nem, sőt! Ez itt valami szörnyű! Ha tehetném, azonnal visszakanyarodnék abba a szűk kis lyukba, ahol kezdem az egész átkozott, folyton lefelé ívelő pályát. A teli gyomorral éhen veszésnél a magzatpózban elszáradás is jobb végnek tűnik. Legalábbis rövidebbnek.

Rossz étel, kemény körülmények – a szó szoros értelmében. Ja, igen. Majd’ elfelejtettem hozzátenni, hogy mennyire szoros az értelem. Győzök annyi helyet rágni magamnak, amennyit a senyvedő kis testem elfoglal, s ha tudnék izzadni, biztosan belefulladtam volna a saját verejtékembe. Kriminális, mennyi szemetet, kőkemény rostot kell zabálnom, hogy egy félgrammnyi súlyt felszedjek. A rágóim nem győzik, sem növekedésben, sem erőben. Kopnak és fáradnak, napról napra. Én is kopok és fáradok. Percről percre.

Minden pillanatban úgy érzem: feladom. Hát érdemes így élni?! Az ösztön persze így is erősebb, legyőzi a tehetetlenséget. Akaratlanul is lecsúszik egy újabb falat, s szinte önkívületben araszolok tovább. Egyre tovább...Pontszemem kiguvad az erőlködéstől, egyetlen délibáb lebeg előtte a sötét ürességben: bebábozódni! Átalakulni! Hogy aztán mi lesz, talán valami jobb…? Egyre kevésbé hiszek benne. De tolom tovább a szekeret, mert – nem tehetek mást.

Szomjazom a nedvesség után, de csak fűrészporos semmivel van tele minden szervem. Egyre kevesebb a víz, minden tartalékom feléltem, már ahhoz sem elég a nyálam, hogy elnyámmogjak a semmit érő falatkákon.

Aztán végül mégis megáll a szekér. Elég volt. Ebből nem lesznek naplementék, nem lesz nyárillatú nászrepülés, sem virágporos kábulat – akármit is jelentsenek ezek a dolgok. Hiába, nem tudom meg soha, bármennyire vágyom a meg nem ismert után. Nem így kellene lennie…de akkor hogy? Hol romlott el?

Nem tudom. Talán nem is számít. Talán késő bánat.

Biztosan…

Kettőből kettő – nem rossz arány, ahhoz képest, hogy gallyam hegyét sem mozdítottam a gyógyulásért. Kellett nekik a háncs, kellett a geszt?

Közben a serény rokonok is haladnak bennem, szorgalmasan, fölfelé. Azt hiszem, helyükön vannak, már az ágaim ostromolják. Ideje lépni, a kémia nem várhat tovább. Egy fertőző testrész elvesztése megmentheti a testet – szokták mondani a felcserek. Meglátjuk.

Próba szerencse – szokta mondani mindenki…

…eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Az arany középút megérni látszik, túl vagyok a nehezén. Az átlaggal beérni, ez a túlélés kulcsa. Legalábbis úgy érzem, egyre kevesebb rezgés jut hozzám a többiektől, nem lehetünk valami sokan.

Az első napokban mindenhonnan hallani lehetett a munkálkodó rágók sercegését, igaz, egyre távolabb, de a fokról fokra gyengülő jelek egyszerre megszűntek létezni, míg magamra nem maradtam, saját kis zajommal. Büszke és balsejtelmes érzés is egyszerre.

De mintha megkeseredett volna számban az étel. Nehezemre esik a nyelés, és valami csikar belülről. Hol erősebb, hol gyengébb, de szinte minden falattal emészt belülről. Haladni is napról napra nehezebb. Mi történt?

Pedig jó úton vagyok, érzem. Az irány, a hely, minden stimmel, és mégis…a levegő is megváltozott. Ha elkezd mozogni minden, ami mostanában elég sűrűn megesik, néha furcsa zajok szűrődnek be a járatba. Recseg és ropog minden.

Meg kellett álljak, mert nem bírok a csikarással. Hétrét görnyedve várom, hogy kiürüljön belőlem az utolsó romlott morzsa, aztán megpróbálok kitörni, lesz, ami lesz. Elég erőt érzek a bábozódáshoz. Vagyis inkább készen állok, ha erőm nincs is. Most jól jönne egy kevés energia, de inkább kiköpködöm a megrágott mócsingokat, nem tesznek jót.

Visszatért a recsegés, egyre erősödik, ahogy ide-oda inog a világ. Kezd tényleg félelmetes lenni a dolog. Aztán…egy hatalmas robaj, és forog, pörög, zuhan minden…zuhanok én is…

Összetört a világ. Én is összetörtem. Fás szilánkok közt heverek, bőrömön fejméretű lyuk ereszti kifelé zöldes tartalmát. Azaz tartalmam. Hát ennyi volt. Nincs, aki befoltozzon.

Egy ággal kevesebb. Megesik. A tanulság? Részben elszáradni mégiscsak jobb, mint teljesen.

Lehet, hogy a közel évszázados unalom teszi, de kezdem élvezni, ahogy egyenként elnyomják életük csikkét az aprócska pondrók idebenn, vagy épp én vágom el a fonalat. Az vesse rám az első követ, akit nem borítana ki száz év magány!

Ilyen az élet. Mint egy fa. Lehet rá haragudni is, bár fölösleges. Gonoszság lenne? Hisz belőlem élnek, engem zabálnak! Így is van, aki átvergődik, elvégre minden nem sikerülhet.

…sikerült. Rajtam a kemény héj, melegít a napfény, most már minden rendben. Idebenn nem érhet baj, ha bárki észrevesz, legföljebb száraz rügyet láthat bennem, semmi egyebet. Csak egy újabb barna folt a barna kérgen. Egyenlőre. Maholnap bevégzem a sorsot, és kibújok végre, hogy jöjjön mindaz, amire oly régóta készültem.

De mire is? Majd kiderül. Nem is számít igazán. A lényeg: hogy elérkezett. Végigcsináltam.

A test készen áll, reped a burok, friss levegővel telik meg a fényes kitinhéj minden szeglete. Már megérte!

Bonthatom a sosem használt szárnyat, végre jöhet a nagy kék lepedő, az ismeretlen célok, a dallamos beteljesülés…

…vagy éhes madár, az éneklő halál…

Egy mesélő akvárium

A tisztogató azt mondta, szívesebben lenne ember, minthogy naphosszat a falakat kelljen nyalogatnia. Szerintem nincs igaza. Úgy értem, embernek lenni sem kivételes szerencse – már ahogy innen látom. Kicsit homályosabb a távoli kép, a szemem se a régi, de a lényeg tisztán kivehető.

(...)

A körülöttünk élő négy ember közül az elsőt magunk közt csak Pokrócnak hívjuk, mert állandóan az ágyban fekszik. Szerintem többet alszik, mint a másik három együttvéve. A természetére is ráillik a név. A többieket folyton zrikálja, és ők kitérnek előle, különben mindenkit elsodorna.

A második a két felnőttből a Szellem. Ritkán jár haza, korán indul el, s későn érkezik, olyankor fáradtan néz be hozzánk, táskás szemei alatt ernyedt mosoly bujkál, ahogy egy repeta-vacsorát szór az akváriumba. Folyton dolgozik, aztán mikor megérkezik, csak pár pillanatra ül le, máris siet – ha jól sejtem a másik három embernek ad enni. A kisebbekkel is foglalkozik, de sokszor, mire hazaér azok már lefekszenek. Ilyenkor leül mellénk, és könnyek csurognak a szeméből.

Az Antenna a legkisebb négyük közül. Folyton pörög, beszél, táncol, ugrál, vagy mindezt egyszerre. Ebihal. Néha nekinyomja orrát az akváriumnak, ahol a tisztogató dolgozik. Bután festenek, párban az üvegfalra tapadva. Lehet, az az ostoba hal miatta lenne szívesebben ember? Amúgy kedves kis lény, titokban szokott nekünk ő is kaját szórni. Pokróc vele jön ki legjobban, gyakran úgy tűnik, a többiek nem is léteznek számára. Ilyenkor a Szellem még az átlagnál is szomorúbb.

Negyedik a Szem. Két tavirózsa méretű szemgolyója órákon keresztül mered ránk, mintha megbűvölnénk, vagy valami hasonló. Ő a hivatalos és hivatásos gazdánk, kitakarítja a helyet, növényekkel és új jövevényekkel látja el a közösséget. Ha betegek vagyunk, orvosságot hoz – ami vagy működik, vagy nem. Eltünteti a halottakat. Az Antennára is ő szokott vigyázni, hisz legtöbbször kettesben vannak idehaza, és bámulják a tévét.

Ahogy most is. Pokróc két órája lépett le, mikor a kisebbek hazaértek, súlyosan dagadó táskákkal hátukon. Azóta kettesben játszanak, akár a gyerekek. Talán, mert azok.

Odakint sötétedik. A mi kis üvegotthonunkon és a tévén kívül semmi sem világít a lakásban. Ahogy elnézem, fáradnak ezek ketten. Tányérok a konyhába, irány a fürdő, egymás után. Aztán az ágy. Az Antennácska még átszalad nálunk is leoltani a fényt. Jó éjszakát!

(...)

Megint kiabálásra ébredek. Mostanában egyre gyakoribb. A többiek is – dániók, páncélos harcsák, sügérek – tátott szájjal bámulnak kifelé. Pokróc üvölt a Szellemmel, aki csak sír. Nem értem, mi történt - úgy látszik, ő se. A kis termetű ember eszelősen forgó szemekkel, habzó szájjal mászik az arcába. Igazán átrakhatnák a helyünket a másik szobába! Ott legalább nyugalom van.

A Szellem próbálja csendesíteni, de hiába. A méregzsák mindinkább belelovalja magát a monológba. Megcsalás? Félrekúrt? Furcsa szavak egy furcsa szájból. A nagy darakór járvány előtt, még egész friss voltam itt, pár hétig épp a Pokróc tűnt el, s ahogy a gyerekeknek magyarázó Szellem szavaiból kivettem: egy másik embernél volt, akire őket lecserélte. Fene tudja, nálunk ilyenre nincs probléma.

Az ajtófélfánál – bár az már elég messze van, és nem tudom tisztán kivenni – mintha valami mozogna. A tavirózsa méretű szemek leskelődnek, majd visszaosonnak a másik szobába. Ezek észre se vették. Bár lehet jobb is így.

(...)

Sok-sok napja csendes a lakás. Az éjszakai műsor után lenyugodtak a kedélyek, azóta a megszokott mederben csordogál az élet. Vagyis csordogált – ma délutánig. Hogy mi történt, nem tudom pontosan, mert a folyosóra nem látunk rá. De a Szem tehetett valami rossz fát a tűzre, amíg egyedül volt itthon, mert mikor a Pokróc hazaért egyből nekiesett. Ajtócsapkodás, meg egyéb. Fel-feltűntek a keret nyújtotta csekély kilátásban, ahogy a földön rángatja, rugdalja vagy üti éppen. Majd becsapódott a bejárati ajtó, azóta katlannyi csend ül a lakáson, pedig nem üres. 

A Szem itt ül mellettünk, térdeit magához láncolva védekezik még mindig. A Szellem persze mit se sejt.

Esteledik, és szó sem esik a délutánról. Antennácska a Pokróccal játszik, mire a nő hazaér már mindhárman ágyban vannak. Ő is elnyúlik az ágyon, és ez az alattomos véglény úgy karolja át, mintha mi se történt volna.

(...)

A kardfarkú xifó megszülte 60 utódát, akiknek fel is falta háromnegyedét, amint elhagyták a testét. A maradék az átokhínárok felett lebegve várja a holnapot – néha lekap belőlük egyet a sügér. Csak a szokásos.

Bezzeg odakinn!

Csendesebbek az éjszakák, halkabbak a viták. A sértések mélyebbek, csak suttogva vágódnak a Szellem fejéhez, miután a Pokróc hajnalonkint hazatéved. Egy marék rongyos papírt csap az asztalra, s mintha ebből merítené erejét, fanyar pofával szidja párját. Ennél még kishalnak is jobb lenni. A sügér legalább egyetlen cuppanással végez – a Szellemet apránként zabálja fel az élet. Lassan, fájdalmasan.

Miután sötétség borul az akváriumra jól látszik, hogy egy méretes szempár néha megjelenik az ajtóban, majd gyorsan visszavonulót fúj. Szerencsés a kis Antenna, hogy mélyebben tud aludni nálunk!

(...)

A szerencse azonban forgandó. És véges. Ma véget ért.

Szokás szerint folyt a forgatókönyv: Antenna és a Szem egész délután ketten voltak a lakásban. De a tévé ma, úgy tűnik, unalmas lehetett, és a megszokott videokazetták is hidegen hagyták őket. Játékkal ütötték el az estét; fel-alá rohangáló, viháncoló önfeledtségük minden négyzetcentiméterét kitöltötte a panelkockának, s valamennyien velük nevettünk volna az akváriumban – ha tudnánk. Akár egy farsangi mulatság: felvették szüleik ruháját, amikben évek óta nem járt-kelt ennyi gondtalanság és életöröm. Ártatlan csínyek az ártatlanság korából.

De a Pokróc korábban ért haza.

Antenna szeme láttára verte össze testvérét. A kislány hiába toporzékolt, sírt és sikított, a hideg szemüvegek kegyetlenül tükröződtek a vicsorgó arc hegyén, miközben a fiút rugdalta, ütötte. Ezúttal hiába keresett menedéket mellettünk a sarokban, hajánál tépte ki onnan apja, hogy összekulcsolt, felhúzott térdeire fonódó karjai alatt a bordáit vegye célba. De csak annyira, hogy nyoma ne maradjon. A negyedórás „műsort” elképedt, néma sikollyal voltunk kénytelenek végignézni.

Miután forrongó vére lecsillapodott a lánya után nyúlt, őt nyugtatta. Készült az alibi, s addig mesélt, míg Antenna álomba nem sírta magát, s talán kialudta a rémképeket emlékezetéből, mert reggel semmire sem emlékezett. Szem se szólt egyetlen szót sem. Nem értem...Mi ütött belé? Szellem biztos nem tűrné, ha fogalma volna róla, mi történt.

De nem szól. Magával viszi, lehet a sírig. És másnap kitisztítja az elmocskolódott vizünket. Új növény is kerül a kihaltak helyére.

(...)

Újra csend és béke. Fortyogó magvú, labilis kéreg egy töredezett családon. Esküszöm, nem értem: hogy akarhat a tisztogató ember lenni?! Még nézni is rossz. Inkább egyen meg anyám, vagy a sügér, vigyen el az úszórothadás és kerüljek a WC-be, hogy halvány emléket hátrahagyva tűnjek el örökre a csatornában! Inkább, mint ez a folyamatos rémálom.

Jobb idebent.

Frissen tekergőző tubifexet szór nekünk a gondos, csipeszt szorongató kéz. Zabálunk, kétpofára. Pár csepp fertőtlenítő érkezik, hogy megelőzze a bajt. Kék gyógyfürdőt veszünk, megtisztulunk a parazitáktól. Lerázzuk a minket rágó véglényeket. Mi megtehetjük. Hol lenne jobb, mint idebent?

David Attenborough - Egy elveszett napló

Március 24.

Végre ledobtam magamról ezt a szorongató burkot, és kinyújtóztathattam elpuhult testemet a zöld levelek hátán. Kicsit még fáj ugyan a derekam, de anyu szerint a hajlogatás segít neki – úgyhogy araszolok naphosszat. Ahogy nézem, ennivaló akad bőven. Amerre a szem ellát, még ha csak másfél centire is, de mindenütt zöldet talál. Szép reményekkel tekintek tehát a holnapba.

Április 1.

Bolond idő van, a szél elfújt vagy háromszáz méterre, mire szerencsére sikerült megkapaszkodnom egy fonákon. Más ízű itt az élet, de azt hiszem, meg tudom szokni. A testvérek, kuzinok közül is sokan sodródtak errefelé, így nem unatkozunk. Két rágás közt jut idő a pletykára is. Állítólag egyik másodunokahúgomat elkapta egy madár, meg is halt azonnal. Hiába a rejtő szín? Igazságtalanság. Félni ugyan nincs idő, de nem árt az óvatosság. Bezzeg a tarka gyapjasok! Olyan mérgezőek, hogy a rigónak se kellenek.

Május 1.

Nem akadt mostanság semmi érdemleges, vagy említésre méltó, ezért az egy havi hallgatás. Zabálunk, mint az állatok. Kezd szűk lenni ez a bőr rajtam, meg unom is. Mindig csak fekete, fekete. És a rágóim teljesen kikészültek a folyamatos darálástól – de azt mondják a többiek, hogy muszáj. Meg a belső kényszer is hajt, a gyomrom folyamatosan korog. Elvileg hamarosan változások lesznek, kisebb étvágy, és egy zöld ruha. Alig várom! Addig marad a cellulóz, meg a gyászos külső.

Május 10.

Ma elkezdtem nyáladzani. Először nagyon meglepett, főleg, mivel hetek óta először nem bírtam enni. Aztán megszoktam a gondolatot, és összerendezgettem a nyálgalacsinokat, egész fonalszerű. Csinos kis fal van már köröttem. A többiek szerint elzárkózom, magamba fordulok, pedig nem is. Kifordult minden, én csak idomulok. Új kihívásokra új válaszokat kell keresni. Nem elégedhetek meg a napi betevő levéllel. Majd megértik!

Május 11.

Éjjel a félkész kis lakomban álmot láttam. Szárnyaltam a sötétben, idegen ismerősök illatát csapta arcomba a hűs levegő. Ismeretlen vágyak dúlták a testem…aztán felébredtem.

Éjszakai pillangó akarok lenni – épp, mint anyu.

Május 20.

Napok óta begubózva fekszem. Vagyis lógok. Nem tudom, mi lehet velem, de mintha minden sejtem cseppfolyóssá válna, elvándorolna egész máshová, mint ahol eddig tartózkodott, hogy ott újjászülessen. Már a plajbászt is alig bírom markolni. Lehet, hogy meghalok? Vagy újjászületek? De ahogy a homályon keresztül láttam, a többiek is ezzel küzdenek. Nem lehet véletlen!

Június 2.

Megrepedt! Végre a ma reggeli napsütésben szét tudtam hasítani a nyáli lakom. Ideje volt, teljesen elzsibbadtak az eddig nem létező testrészeim is. Mi ez a szőr? Mi ez a pödört ajakforma? Hová lettek a rágóim? Hol a többi lábam? És valami furcsaság nőtt a hátamra. A derekam se hajlik többé. De hát anyu nem így festett, mikor utoljára láttam…kicsit félek.

Azért kimásztam egy ágvégre, és a napsütéstől mintha alakulna ez a szárnyra hasonlító izé. Holnapra okosabb leszek.

Június 4.

Huh, két napja csak röpködök, nem bírtam leülni naplót írni sem, annyira élvezem! Kinyílt a világ! Mit nekem levél-fonákon araszoló, ostoba múlt!? Hiszen szárnyalhatok. Várnak a virágok, fakéreg-repedések, poshadt vizű tócsák, árnyékban heverő tetemek. Mennyi látnivaló, kóstolni-való! És a sok barát, rokon! Velük együtt hasítjuk cafatokra az éjszakai égboltot. Most jó élni!

Június 19.

A hetek óta tartó céltalanság is fáraszt. Meg kéne állapodni. Legalábbis belülről ezt üvölti valami hang. De ha egyszer annyira jó a szabadság. Csak valami cél kell, nem kell mindjárt egymás potrohájába mászva párzani, mint holmi véglények. Az utódnemzésre ott a többi, egyszerű kis pille. Nekem még feladatom van, érzem. Például ott az a nagy fénylő dolog, minden éjjel. Nem tudok betelni vele. Hol nagyobb, hol kisebb, változó, titokzatos isteni szikra. Lehet, én leszek, aki megfejti? Szeretném azt hinni.

Július 3.

Nem kertelek, összezavarodtam. A fénylő dolog eltűnt az égről, de a láthatáron sok kicsi mását fedeztem fel, s kétnapi repülésre el is értem a forrást. Millióan vannak. Nem olyan nagyok, nem is olyan szépek, de belekáprázik vagy két tucat szemem. Keringtem köröttük, megégettek. Ha el akarnék távolodni, visszahúznak. S ezzel nem vagyok egyedül. Két bátyámat is egy ilyen apró szikránál láttam keringeni, és molyok milliárdjai fekszenek alattuk a végkimerülésben hányódva. Mi lehet ez? Nem adom fel! Érzem, a válasz a küszöböm rágja.

Július 7.

Kicsit eltávolodtam a várostól – mint kiderült városnak hívják ezt a fényben úszó világot. Legalább is az a két csótány így nevezte. Az erdő szélén kevesebb a zavaró tényező, újra megláttam az égi fényt is. Még halovány, a felhőkön át alig látni. De minden nappal jobb lesz – mondják az öregek. Elhiszem.

Július 9.

Megláttam az égi jel földi mását. Tegnap este még vaskosabb felhők takarták az égboltot, így csak üldögéltem egy repedésben, mikor felvillant. A fák között egy tisztáson, tehát semmiképp nem a város próbál újra rabul ejteni. Azért fő az óvatosság, nem hiszem, hogy még egyszer végig tudom csinálni azt a vesszőfutást.

Július 10.

Itt ragadtam. Lehet, hogy ez a vég, már alig látok. Megnéztem a földi fényt, és mint egy mágnes húzott magához. Hatalmas, fehér ideál. De amint hozzá értem, s vártam a csodát, elhagyott az erőm. Nem égetett, mint azok a kis lámpafények. Nem is fájt. Csak mintha leütöttek volna egy puha öleléssel. Most itt fekszem, mozdulni is alig bírok, zsong a fejem. Nem vagyok egyedül, csupa ismerős körülöttem a padlón – amin, hiába érzem magam alatt, furcsa mód mégis átlátok. Mintha lebegnénk, mozdulatlanul. Ez már a megváltás? Szerintem az. A szomszédom szerint formalinos üveg, és végünk. Nem bánom. Nem bánok semmit. Holnap újra felkel a Hold (így nevezik az égi csodát), és új erőre…

Jánoska megörült a gazdag éjszakai zsákmánynak. Különösen egy hatalmas tölgy-pávaszem nyerte el a tetszését. Alapos kikészítés után már fúródott is a vékony tű a lepke tor részébe, hogy a parafa lapon rögzülve köszöntse szétterpesztett szárnyaival az örökkévalóságot.

David Attenborough - Egy elcsípett levél

(a természetrajzi levéltár anyagából)

Drága Édesanyám!

Örömmel vettem leveledet, megkönnyeztem minden szavát! Megható, hogy még ilyen messziről is eszedben tartasz, és tudd: érzem a szeretetet, érzem a melegséget, mely Tőled, s az édes szülőföld felől árad.

Sajnos nem egyszerű a sorsunk ideát a testvérekkel, drága mama. Tudom, legutóbb azt írtam, minden rendben, s nagyszerűen érezzük magunkat, ám be kell valljam, kissé tódítottam. Színeztem a szürkét, halványítottam a fekete fellegeket. Talán inkább kissé elsumákoltam az apróságokat, amik azóta a fejünkre nőttek. Mert időközben világossá vált, bőrünkön érezzük, hogy nem is olyan aprók ezek a nehézségek.

Az igaz, hogy az étkezésünk kielégítő, ami a mennyiséget illeti. Ebben hiba nincs is. Az a bökkenő, hogy errefelé csak emberek vannak, semmiféle állattal nem találkoztunk hetek óta. Egyedül a Sára mesélte, hogy összefutottak valami yorkshire terrierrel, vagy mivel, de a szavai után nem lehetett valami kiadós falat. Ketten alig laktak jól belőle. Attól tartok, ez az egyhangú étrend nem tesz jót nekem. A szomszéd levélen is van már két beteg, s a másik bokor felől is járványos rémhírek terjengnek. Remélem csak bulvár az egész, mindenesetre nem érzem valami fényesen magamat én sem. Vitaminhiányom lehet, vagy valami hasonló. A helyiek is olyan sápatagok, mert hiába van étvágyuk, és esznek is eleget, de mosolyt még egyikük szívókáján se láttam táncolni. Tegnapelőtt például beleittam valami furcsa szagú ember vérébe, s az íze is olyan különös volt, majdnem visszaköptem. Aztán mintha leszakadt volna az ég, szédültem, győztem elrepülni a bérlakásig, reggel pedig minden idegdúcom ki akart ugrani a helyéről, a szemeimnek meg legalább a fele homályos volt és égett. Azt mondják, alkoholmérgezésem volt, ami nem tudom, mi lehet, de állítólag elég gyakori errefelé. Majd megszokod! – mondták a régebb óta itt lakó kuzinok.

Amúgy el lehet viselni ezt a kosztot, távol álljon tőlem, hogy panaszkodni kezdjek! Tudom, ti odahaza alig juttok ennivalóhoz, de most úgy érzem, bármit megadnék egy kis kecske-, vagy marhavérért!

Ez a kisebbik gondunk az új hazánkban. Nem is annyira gond, mint kellemetlenség. Ami azonban letaglózóbb volt, az a helyiek, az őslakosok ellenszenve, amiben részesültünk megérkezésünkkor. Úton-útfélen megjegyzéseket tesznek a külsőnkre, szidják az élősködő anyánkat (mintha az ő anyjuk nem ugyanolyan vérszívó rovar lenne, mint a mienk).

Már a legelső nap, mikor kikeveredtünk az afrikai meleg szelek sodrásából, és lepihentünk egy fagyalbokor levelének fonákján, izgatottan zizegve, szárnyainkat nyújtogatva nézelődtünk, hozzánk röppent néhány helyi érdekeltségű szúnyogpalánta, és lökdösődtek, köpködtek, szurkáltak, hogy minek jöttünk mi ide. Nekik is alig jut ennivaló – mondták -, szűkös a hely, minden nyamvadt hajszálérre jutnak húszan, nincs itt szükség még a hozzánk hasonló, mediterrán élősdiekre is. Az a szóbeszéd járja, hogy tavaly néhány cecelegyet agyonvertek a böglyök a városszéli réten. Igyekszünk elkerülni őket, szteroiddal telített marhákon nevelődött, tagbaszakadt népség, ellenszenves és mocskos nemzetsége a rovarvilágnak. Hidd el, drága mama, még rosszabbak, mint otthon!

Aztán az albérlet, vagy minek is nevezzem ezt a koszfészket. Egy közpark szélén ütöttünk tanyát, ahova esténként sok fiatal, zsenge és tisztavérű kiskölyök látogat, gyorséttermen hizlalt szüleivel karöltve. Könnyű prédák a magunk fajta, fürge feketéken edződött bozótlakóknak – még ha nem is olyan ízletes, vagy egészséges. De annyian vagyunk egy helyre zsúfolódva, hogy a potrohunk egymás szájszervébe lóg. Nincs egy perc nyugta se a szúnyog fiának (azaz lányának). Minden nyavalyás fűszálra jut vagy húsz éhező, nem beszélve a tömött fürtökben megrakott lombokról, ahol vegyesen lakik a helyben született, a bevándorló, és még a többi rovarral is meg kell küzdeniük a helyekért. Kabócák, katicák, mind-mind olyan tömegben rajzanak, mintha legalábbis hektárszámra teremne errefelé a fa meg bokor. Pedig alig van pár tucat belőlük. Mit tehet ilyenkor bárki? Elvégre nem alhatunk a betonon!

Lehet, hogy most ijesztő a kép, amit lefestettem neked, talán túlontúl rémületes is. Ne haragudj, ha soraim elkeserítettek, nagyon röstellem, de meg kell értsd, anyám, nehéz ideát, az idegenben. Rengeteg, nehezen megszokható furcsasággal kell megküzdenünk nap, mint nap. Tudom, azt ígértem, ha kifeküdtük a jó helyet, üzenek értetek, de most azt kell mondjam, ne gyertek! Nem tudnád megszokni ezt a vidéket. Állítólag hideg idők is jönnek pár héten belül, valami novembernek nevezett időszak következik, aztán elvileg havazni is fog…furcsa, hisz a kilimandzsárói rokonok is beszéltek a hóról anno, de ők olyan magasan laknak, itt meg alig vagyunk feljebb a tenger szintjénél, mint odahaza voltunk. Nem megy a fejembe. A gépjárművek kipufogó gázai lehet megkavarták már az érzékeimet. Most is valami hatalmas repülő szerkezet köröz itt fölöttünk, és esik az eső. Furcsa szaga van, és felhő sincs az égen, nem is értem a dolgot.

Szóval jobban teszitek, anyám, ha otthon maradtok, tudom, nem könnyű, de nem bírnád ki a körülményeket…most is egyre nehezebben lélegzem. A papír is kezd elmosódni, és émelyeg a gyomrom. Be is fejezem a levélírást inkább.

Csókoltatom az otthon maradtakat, az egész családot, különösen a húgaimat! Vigyázzatok magatokra, és ha tehetem, adok hírt még magamról, addig is…

…ezen a ponton a levél megszakadt, mellette rovarirtótól görcsbe merevedett lábakkal heverő moszkitó. Összetett szemében még megcsillan a távolodó permetező repülőgép fémtestének körvonala, s utolsó leheletének halk neszezése elvegyül a motorok zúgásával, s haldokló társai ízelt lábainak utolsó rúgásaival…

David Attamborough: egy elcsípett tárgyalás

(természetrajz sorozatunkból)

Szereplők:

B: a bíró

Ü1: a vád ügyvédje

Ü2: a védelem ügyvédje

T: a tanú

valamint két öltönyös úriember

A bíróság épülete előtt, amint láthatják nagy tömeg gyűlt össze, és transzparensekkel a kezükben követelik a vádlott faj azonnali kivégzését. Az evolúciós lépések egyik legmeghökkentőbb példájának lehetünk éppen szemtanúi, de siessünk is közelebb, mert megnyitották a kapukat! Amint a tömegen sikerül átverekednünk magunkat élőben közvetítünk a tárgyalásról!

(...)

B: Kérjük a vád jogi képviselőjét, szólítsa a következő tanút!

Ü1: Bíró úr, ezúton szólítom a tanúk padjára a Piaci Legyet!

B: Kérem a tanút, mondja el a bíróságnak a nevét és foglalkozását!

T: Albert. Piaci L. Albert vagyok, hivatásos kéregető és bacilus-terjesztő kisiparos március harmadika óta.

Ü1: Mondja Albert, hogyan került kapcsolatba a vádlottal?

T: Megette a családomat, kérem!

Ü2: Tiltakozom, bíró úr! Ez szándékos ferdítés! A tanú nem ismerhette a családtagjait. A piaci legyek szaporodási rátája alapján az átfutási idők átfedése és az elvándorlási mutatók ismeretében vagy már halottak voltak azok a rokonok, mire a tanú bebábozódott, vagy már...

B: Elutasítom! A védelem ügyvédjét szeretném megkérni, ne keresse a csomókat a kákán!

(A padsorok közt siheder nyüvek kuncogása hallatszik: csomót a kakán? Hehehe...)

Ü1: Köszönöm, bíró úr! Kérem, Albert, folytassa!

T: Szóval a családom a vádlottnak köszönhetően teljes mértékben elhalálozott. Én is egész életemben az üldöztetésnek voltam kitéve, kérem!

Ü1: Elmondaná nekünk, ez az üldöztetés mennyiben befolyásolta az ön hétköznapjait? Hogy úgy fogalmazzak, mennyire változtatta meg az ökoszisztémában betöltött szerepét?

T: A folyamatos stressz miatt nagyon korán kezdtem őszülni, és nagyjából ötven pontszememen hályogosodás indult meg. Itt vannak a papírok az orvosomtól, megmutassam?

Ü1: Nincs rá szükség, már felvettük őket a per iratai közé. Folytassa csak!

T: Szóval a lábszőrzetem is hullani kezdett, és ennek a kopaszságnak köszönhetően a napi trágyakeresés is sokkal nehezebben ment, a nőstények pedig alig akartak párosodni velem. Az utódlásom is nagy kárát szenvedte...

Ü2: Tiltakozom, bíró úr! A tanú ferdíti a tényeket és nem megalapozott, ellenőrizhetetlen adatokkal kábítja a bíróságot!

Ü1: Engedje meg bíró úr, a kérdésemmel a tanú szubjektív véleményét, életét és sorsát kívántam kidomborítani, hogy személyes vonatkozás bemutatásával érzékeltessem: az egyszerű táplálkozási láncnak tűnő légyfogyasztás mögött milyen mély genocídium húzódik.

B: Elutasítom! Kérem a védelem ügyvédjét, hogy mellőzze ezeket a fölösleges közbeavatkozásokat! Csak nehezíti a bíróság munkáját. Kénytelen leszek megrovásban részesíteni.

Ü1: Köszönöm, bíró úr! Nincs több kérdésem a tanúhoz.

B: A védelem ügyvédje kíván kérdezni?

Ü2: Nem, bíró úr.

B: A tanú távozhat!

Ü1: A védelem szólítja következő tanúját, a Lószúnyogot!

(...)

Eközben a bíróság épülete előtt parkoló limuzin hátsó ülésén két, drága öltönyt viselő úriember kipukkantott egy üveg francia pezsgőt.

1: Mondja, ön szerint elég ideig tud húzódni ez a bolhacirkusz?

2: Nem hinném, hogy egyhamar befejezik. A védelem ügyvédjének egy pályakezdő ficsúrt küldettünk, és amúgy sincs semmi a kezében.

1: Remek! A vádnak vajon elegendő pénzt adtunk, hogy még pár tucat tanút előrántson a a kalapból? Időre van szükségünk.

2: Persze! Ezek beérik kevéssel is, és a vád vaskosan el van látva. És a bíró is a mi emberünk. A lánya a mi pénzünkből jár az orvosira.

1: Csodás! Akkor bőven ad időt ez a bohózat az új rovarirtó befejezésére. Aztán már mehet is az engedélyeztetés, és irány a boltok polcaira!

2: Ahogy mondja! És az ostoba WWF, meg a többi állatvédő sem sírhat a szerencsétlen kis fecskéi miatt. Elvégre ők maguk fogják elítéltetni a drágalátós madaraikat, minimum kegyetlen bánásmódért, vagy az is lehet, hogy népirtásért.

1: Akkor a konkurenciára is keresztet vethetünk végre. Nem hiszem, hogy tavasszal beengednék őket az országba. Ez után a per után szinte biztos!

2: Akkor mehetünk, kiélvezkedte magát? Éhen halok! Vadast kívánok...

1 a sofőrnek: István! Hajtson kérem a Trófeához!

Egy gerilla-kiállítás lábjegyzete (természetrajz sorozatunk folytatása)

Hogy is volt? Úgy vélem, kissé kapatosak lehettünk, mikor felvetette fejét a gondolat, csak amúgy a két üveg közt létrejött csörömpölés háttérzajaképpen: mi lenne, ha összehoznánk? S mivel felelősségteljes ember nem beszél csak úgy a levegőbe fogtuk magunkat, fáradtsággal és csatakzó verejtékkel nem törődve összeraktuk sajátos kis tárlatunkat. Erre nem kívánok most részletesebben papírt pazarolni, egyrészt mivel az írás tárgya nem tárlatvezetés, másrészt a képek önmagukért beszélnek – helyettünk. Inkább amolyan állatkerti séta-forma módon járjunk körbe a három nap eseményein. Annyi a csavar a dologban, hogy jelen esetben a szerepek megfordultak: mi, emberek álltunk a rácson belül, s a ketrecből figyeltük, ahogy körbezsongott minket sok-sok, egzotikusnak aligha mondható állat.

Ha van türelmük hozzá, most pár mondatban megpróbálom visszaadni a háromnapos szafári tapasztalatait, s csoportosítani a legkülönbözőbb állatfajokat:

1.Szimplán odapillantó: jellemzően valamennyi korosztály hozzátette a maga részét. Semmit érő kis életének fejezeteit rendezgetve, teendőit intézni lógó nyelvvel lohol el, fél szemmel odakacsint, mindennemű érzelmet vagy értelmet mellőzve tovarohan.

2.Tétován nézelődő: zömmel nyugdíjas korcsoportú. Ritkaságszámba menően egy-egy fiatal, ezek jellemzően párban, csordában vonuló lányok. Elhaladva aprócskát lassítja lépteit, megragadják szemét a tarka képek, de a nem várt agymunkától visszahőköl, kedvét szegve elinal.

3.Unszolásra savanyúan végigmérő: a sokadik sör hatására, illetve hölgyismerősünk spontán lelkesedésében megszólított járókelő fancsali álvigyorral orcáján közelebb somfordál, üveges tekintetét meglehetős felszínességgel végighordozza a képeken, majd az „ezismegvolt” arckifejezését elővéve a sublót képéből némán elvonul.

4.Ténylegesen érdeklődő: odajön, aprólékosan végigmér mindent, levonja a konzekvenciát, megköszöni az élményt (!). Igen-igen ritkán előforduló példányok!

5.Kíváncsi kisnyugdíjas: elnevezése is egyértelműsíti a koreloszlást. Szabad szemmel is tisztán kivehető rajta a fogalmatlanság. Közelebb csoszog, elpiszmog pár alkotás előtt – természetesen biztonságos távolságból. Elköszön (néha), majd elbotorkál. Csordában vonuló.

6.Szabadelvű közönylovagok: tipikusan 15-40 év közötti korosztály, ritkán kicsinyeikkel együtt. Oldalra sem néz, igyekszik a lehető legrövidebb időn belül távol kerülni. Kölykeit is óvva inti: „Gyere, már szól a zene!” Egész nap szólt, csak két lábon járó önkifejezésükben nem tudtak jobbat kitalálni.

7.Érdektelen individuum: jellemzően raszta frizurát hord, művészeti szakközépiskolás jelleget mutat. Fejrándításra, szemtengelyének mozdítására sem méltat semmit a külvilágból. Elvont viselkedésével álcázza lelki szegénységét, közönnyel kezeli a számára felfoghatatlan szűk világot. Csúnya.

8.Gyerekek: neveletlen kis piszkok. Két alfaj különböztethető meg élesen. Az első a: „Nézd anya, ott a popója!”, tehát valódi gyerek. A második: waldorf-ovi szökevény. Csapatosan rohangál, a földön fekvő képekre rátapos, mit sem törődve szigorú dorgálásunkkal, melyet a hanyag, nemtörődöm szüleik helyett megtettünk. Meg kellett volna ütni...

9.Kultúrsznobok: jellegtelen, hatvanas, jólöltözött társaság. Nagy rajokban, de párokra oszolva vonul. Félútig közelít meg csupán, látványos fintort vág, majd orrát égig emelve (jó nagy heftijük van) tovalép.

10.  Ingyenes szóra odatévedt cigány: ennyi.

A nagyobb mennyiségben felbukkanó fajoknak ezzel végére értünk, most pedig következzen néhány valódi ritkaság. Mindössze egyetlen példányt sikerült megfigyelnünk mindegyikükből, s természetbarát szívünk majd meghasadt a ritka látvány felett érzett örömében.

Nosztalgikus: rövid nyaggatást követően megtekintette az egész kiállítást, megfontolt alapossággal! Kedvesen biztatott a folytatásra, s mélységes bánatát fejezte ki afelett, hogy réges-rég nem találkozott hasonló kezdeményezéssel. Az egyik legpozitívabb élmény volt a három nap alatt.

Önreklám radikális: a fiatal egyed figyelmesen vizslatta végig a felkínált kultúrmorzsákat, kedélyesen elbeszélgetett velünk, érdemileg beszállt bizonyos kérdések megvitatásába, melyeket a (következőkben ismertetett) nyugalmazott pedagógussal folytattunk. Később azonban a „hogy tetszett?”-kérdésre mindössze annyit felelt, hogy sehogy. Csak az alapelv. Ám számára ez nem elég radikális. Odahajította saját internetes megjelenésének címét, ahol rossz, unalmas és semmitmondó képregények találhatók, pingvinekkel és jegesmedvékkel, favicc-köntösben. Mert az radikális...

Nyugalmazott pedagógus: szótlan, beletörődött-arcú nejével érkezett. Az érdeklődés már az elején kiült arcára, majd hozzám intézte kérdését, miszerint használok-e hallucinogén szereket, vagy tiszta fejjel látom ilyen torznak a világot. Aggodalmát fejezte ki, miszerint a szélsőséges megnyilvánulások még szélsőségesebb tettekhez vezethetnek, tehát veszélyes vizeken evezünk. Lehet, nem ez a megfelelő eszköz a nagyobb tömegek megszólítására. Óvva intett a – saját kifejezésével élve – kondaszag átvételétől. A legtovább ő maradt, a legnagyobb érdeklődést is nála tapasztaltuk.

Villámkritikus: ötvenes, ősz úr. Fotómasinát cipelő cimborájával érkezett, aki az ő kérésére sem lépett tíz méternél közelebb. Onnan örökítette meg a kis megmozdulást. A villámkritikus képeinket egy-egy szóval illette, számára megmozdult, tehát hatásos. Nem úgy, mint elmondása alapján a helyi művészeti iskola fejének családjában burjánzó művészsarjak végtermékei. A szar szóval illette őket. Köszönt, viharosan elszelelt. Mindezt rövidebb idő alatt, mint amíg a róla szóló bekezdés elolvasása tart.

Újgazdag mecénásjelölt: fogatlan, fogalmatlan negyvenes, kölkével egy tuja tövén vizelt, majd a képekre sem pillantva bárgyú tekintetét, s az alábbi kérdést szegezte nekünk:

-   Ti megrendelésre is dolgoztok?

-   Nem...mi csak ide hoztunk pár képet, megmutatni...

-   És ilyen csatajeleneteket sem? (HE?)

-   Nem...mi csak ilyesmiket szoktunk.

-   Aha...és ez olaj? (De rá se néz)

-   Pasztellkréta, linómetszet, kollázs. Egy festmény sincs.

-   Köszi, szevasztok!

-   Viszlát...(Ez most mi volt?)

Művészeti központ igazgató: odajött sietős teendői közepette nézgelődött, méregetett. Nem fizettünk a helyért, de nem jött rá. Ellenben kérdezett:

-   Ez mi akar lenni?

-   Bosznia könnyei. Kettő.

-   Hol az egy? Kértek kávét, vagy vizet? Bent van WC. Honnan jöttök?

-   (Bemondom helyi lakcímem)

-   Na ne vicceljünk! Mi adunk ám itt segítséget! Bármi baj van. Vagy anyag kell...mármint festék, ilyenek. Meg vannak pályázatok, lehet belőle egy kis pénz. Ezért vagyunk. Igyatok kávét! (Ésígytovább...)

Gyakorlatilag drogfüggő hajléktalannak nézett bennünket, akiknél gondol vannak otthon. Pedig konszolidált volt a ruházatunk.

Hivatalos mecénás: barátnőjével érkezett, megtetszett neki az egyik megállító-táblánk, amit fejenként kettő sör ellenében megvásárolt. A kiállításról is jó véleménnyel volt mellesleg, de az a reklámtábla! Köszönjük a sört, finom volt!

Most, hogy kis körsétánk – melyen egy helyben álldogáltunk – végére értünk meg kellene próbálni összegezni, szavakká formálni, mi volt a tulajdonképpeni apropója ennek a zoológiai ismeretterjesztő irománynak. Ugyanakkor némi végkövetkeztetés levonása is illendő lenne. Próbáljuk meg!

Elsőként le kell szögeznem, mi piszkosul jól éreztük magunkat. Friss levegőn, jó társaságban töltöttük el felszabadult időnket. Amire számítottam, tulajdonképpen száz százalékig bekövetkezett, csak a mérték, amivel arcunkba vágta magát a közöny, az volt csupán, mi már-már meglepett.

Érdektelenség. Ezzel a szóval le lehet írni mindent. Az embereket nem érdekli semmi, túl vannak töltve információval, így magasról tesznek is mindenre. Ez az egész kulturális fesztivál nem volt más, mint egy nagyra nőtt vursli, vásári komédiásként pózoló, öntelt, önjelölt művészek baráti seggcsapkodása, szűk körökben kiosztott plecsnikkel, ami a nagyközönséget teljességgel hidegen hagyta.

De még ez is csak elenyésző része volt a nagy bazárnak, ahol a cserépköcsög árusok hada, matyó ingek és közhelyes tájképek, hippiforma generációk vasárnapi seregszemléje tobzódott a piaccá torzított főtéren. Sületlen rock-zenekarok rossz dalokkal, konga-raszta-liberál maszlagot dúdoló ethno-multikultúrált söpredék, és így tovább. Túl sok lenne felsorolni, pláne pazarolni rá a drága tintát. Ezek után úgy érzem, nem illettünk oda. Ezért is jó volt ott lenni.

Azért érezhetően romlik az átlag. A legkisebb agymunka is elriasztja az embereket, és tartózkodnak akár egyetlen egy lépést is tenni a komfortzónájukon kívül – legyen az telefon, zene, lépések számlálása. Különösképp a fiatalabb generációkra érvényes, akik már túltöltődtek a világgal, csak az interneten élik hétköznapi életüket, verbális kommunikációra teljesen alkalmatlanok, félnek, rettegnek bármit is tenni, ami hús és vér, eleven és kézzel fogható. Egy mókásnak tartott bejegyzés, vagy videó „lájkolásával” (de ocsmány ez a szó, édes Istenem!) letudják a napi szereplést az élet taposómalmában. Abszurd valóságuk életképtelen egy normális világban.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy kissé meglepett az idősebb generációk bátorsága, érdeklődése – bár, ha belegondolok, számíthattam volna rá. Ők még nyitott szemmel járnak, a tényleges életet élik, tudnak köszönni, bemutatkozni, parolázni. Romlatlanabb, tisztább lelkületű emberek – a kivétel persze jelen esetben is erősíti a szabályt, hisz szarháziak mindig is voltak.

Azért el lehetne gondolkodni rajta másoknak is rajtam/rajtunk kívül. Lehet, hogy jobb példával bicegnek előttünk, mint az ál-nyitott, mélyművelt, ostoba és érdektelen liberális népnevelők? Nem lehetséges, hogy többet érnek ezeknél az istenített szemfelnyitogató mitugrászoknál, hogy többet értenek, tudnak az életből? Meglehet.

Egyben azonban teljességgel bizonyos vagyok: ha őrajtuk múlna, nem néma tüntetések tarkítanák a köztereket. Hanem lángoló épületek, üszkös gerendák.

David Attenborough: egy elcsípett beszélgetés

(...)

- Ma böjt van.

- Ezt meg hogy érted? Mi az, hogy böjt?

- Nincs kedvem.

- Micsoda? Mit akar ez jelenteni?

- Nincs kedvem, és kész. Ennyit akar jelenteni.

- De éhen fogsz halni! Én is! Meg a gyerekek.

- Ugyan már, ne gyere nekem folyton ezzel! Vagyunk rá 132 560-an. Majd pont én fogok hiányozni a leltárból!

- Ja, na persze. De ennek csak a harmada dolgozik az ételszerzésen, te szerencsés! Másik harmad katonáskodik, minket védenek. A maradék meg csak lárva, vagy pete.

- És? Nekem szabadság kell, egy kis pihenés. Unom a robotolást.

- Unod?

- Igen. Önmegvalósítok éppen.

- Itt, a falnak dőlve, nézelődve?

- Igen. Ha tudni akarod, épp kitalálom, mit kezdjek a felvilágosulásommal.

- Felvi...menten összecsinálom magam! Mit képzelsz?

- Hogy ideje magammal törődnöm a hálátlan sokaság helyett.

- De legalább a királynőre gondolnál!

- Bekaphatja! Hordtam neki a tápot untig eleget. Meg rendezgettem a kölkeit is látástól vakulásig. Oldja meg nélkülem.

- Az anyádról beszélsz te hálátlan! Te is épp olyan „kölke” vagy, mint akiket most éhen akarsz halasztani. Téged is rendezgettek mások, hogy élhess.

- Nem érdekel.

- Ezt így nem lehet...mi az, hogy nem érdekel?

- Mert?

- Mert ez a szabály. A szabály, a rendszer, ami a fennmaradásunkat szolgálja, eztért kell nekünk engedelmeskedni, és őt szolgálni.

- Teszek rá! Engem már senki nem korlátozhat! Szükségem és jogom van a szabadságra.

- Önző egy rohadék vagy, remélem tudod.

- Lehet, de te meg csak egy ostoba gép! Hagyod, hogy dróton rángasson egy kiváltságosnak született hisztérika, aki történetesen az anyád. De aki azon túl, hogy kipréselt magából semmit sem tett érted! A méhe lassan elporlad, a zsírtól pedig moccanni sem bír a dagadt disznaja. Meg a többi ingyenélő, csak parancsolgatni tudnak, meg követelőzni. Nyisd már ki a szemed!

- Elment az eszed! Galócát ettél? Különben se kiabálj, még meghallja valaki!

- Persze, ne kiabáljak...blablabla! Hallgattassátok el hamar! Veszélyes elem! Elég volt ebből! Értsd meg végre, hogy nem bírom tovább, egyszerűen nem megy! Folyton az jár a fejemben, hogy mi van, ha nem is ez a sorsom, ha többre vagyok hivatott? De el vagyok nyomva!

- Elnyomva...te nem vagy ép!

- De igenis! Felnyílt végre a szemem, és nem hallgatok tovább. Majd én megváltoztatom ezt a piszkos-mocskos rendszert, majd én felforgatom a világot!

- Te?

- Igen, én,

- Kapaszkodj meg barátom: egy szutykos kis hangya vagy, semmi több. Ahogyan én is. Dolgozó hangya méghozzá. Arra születtél, hogy a bolyért serénykedj. Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Guevara?

- Ugyan, ne gyere nekem ezzel! Hol van az megírva, hogy egész életemben csak ezt tehetem? Hogy egy hangya csak erre való?

- A génjeinkben. Például.

- Bagatell.

- Bagatell? Lehet, hogy annak tartod, de így van. Ez az igazság.

- És ha éppen én vagyok az evolúciós lépés? Ez még nem jutott eszedbe? Ha én vagyok az első magányos hangya, az individuum, aki kitör az évmilliók szokásainak rabságából. Mérföldkő, a fejlődéstörténet következő csodája.

- Hülye vagy te, nem mérföldkő.

- Mert?

- Tényleg fogalmad sincs? Ennyire nem érzed, veszélyes és ostoba dolgokat hordasz össze?

- Nem ostoba. És különben is, minden, ami újdonság, ami a szebb jövő záloga, azt veszélyesnek titulálja az uralkodó rend.

- Ezt honnan a fenéből szeded?

- Olvastam.

- Olvastad. Na remek. Na akkor hallgass csak ide egy percre. Te könyvmoly. Ha nem dolgozol, nem hordasz ételt, akkor mások se akarnak majd, és ők is egyéniségek, magánzó kis hangyák akarnak lenni. Megvalósítani önmagukat, hogy a te szavaidat használjam. És egyszer csak kihalunk, mert éhen vesznek a katonák, és nincs, aki megvédjen. Vagy ahogy kiöregszenek a melósok nem lesz, ki a helyükre lépjen, mert éhen halt a következő generáció. Azt mondod, mit se számítasz, vannak elegen. De az egész része vagy, könyörgöm! Minden egyes rész hozzáteszi a magáét, hogy működjön. Különben ha a királynő megunná a peterakást, szintúgy éhen vesznénk. Vagy a katonák sztrájkolnának, a végzet épp úgy utolérne. És csak úgy mellékesen: ha egy kis pont vagy csupán, aki mit se számít, miért épp te volnál az a bizonyos evolúciós lépés, a csoda? Megmondjam, voltaképpen mi a te bajod? Lusta és ostoba vagy!

- De...hagyd ezt abba!

- Nem tetszik valami?

- Nem, te elnyomsz engem!

- Én? Hogy elnyomlak? Na menj már!

- De de! Pontosan ezt csinálod. Nekem, mint a közösség tagjának vannak bizonyos elidegeníthetetlen jogaim!

- Berosálok a dumádtól...jogok? Hát a kötelesség?

- Háttal nem kezdünk mondatot.

- Nyald ki! ÉS a kötelesség?

- Mondtam: vannak arra épp elegen.

- Ha mindenki ezt mondja majd, mi lesz abból szerinted?

- Szabadok lesznek.

- És halottak.

- De boldogok.

- Nem vagy magadnál!

- De, és életemben először pontosan tudom, mit is akarok. Igazam van, és kész!

- Igazad...na jó. Hagyjuk inkább! Itt vitatkozom veled, miközben millió a dolog.

- Menj is, ha nem tudsz vitába szállni a mélyről jövő értelemmel! Szürke kis hangya.

- Vörös.

- Az. Tudd meg, akkor is megvalósítom az álmom! Autonóm közösséget alapítok a magamhoz hasonlatosoknak!

- Autonóm mit? Vagyis tudod mit? Nem érdekel. Tégy belátásod szerint, engem cseppet sem izgat.

- Igen, autonóm közösséget! Bárki odajöhet, szívesen látjuk!Legyen az fekete, vörös, sárga vagy tűzhangya, lepke, hernyó, bogár vagy giliszta. Egyenlők leszünk, harmóniában fogunk élni, békében és mindenen megosztozunk. Nem lesz szükség az ostoba hierarchiára, a boly-rendszerre. Gyermekeink már ebbe születnek, így nőnek fel. És ha egy nap majd.....ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

A hangyász ragacsos nyelve pedig lecsapott. Így szippantotta föl az anyatermészet a haladást...
De menjünk csak tovább, ott egy zöldhátú réti pacsmagoló hímje (...)!