Pretty fly

 -:-

Megroppant testtel gubbasztok a padkán, kezemben háromnapos kenyérből tákolt szendvics-dejavu várja, hogy az arcomba gyűrjem. Az unalomig ismert ízekre oda sem figyelve rágódok az előző falaton. Tíz éve még röhögve bírtam ennyit. Páros lábbal ugrottam föl a platóra, mint egy kibaszott légtornász; utolsónak tettem le nap végén a szerszámot. Néha úgy kellett kivenni a kezemből. Így a harminckilencedik év derekán szarik engedelmeskedni ez az elnyűtt, megnyomorodott test.

Megöregedtem, bassza meg? Nem értem....Hogyan, mikor múlt el az idő? Mikor történt, hogy a Pretty fly 26 éves lett? 98-ban, mikor hányásig ismételte az emtíví szidták, mint a bokrot, dohszagú közhelyeket szajkóztak az "öregek": ez már rég nem az az Offspring...mára meg klasszikus... Mondjuk arra a videoclipre megszámlálhatatlan alkalommal kivertem - ahogy világszerte több millió velem egykorú, hormontúltengéses kamaszsrác. Részei voltunk egy orbitális, pubertás kollektív tudatnak. Uno, dos, tres, cuattro cinco cinco seis!

- Mikor történt? - válik bennem szavakká a néma gondolat.

- Micsoda? - néz fel a kezében pörgő android félkarú rabló révületéből gorilla-forma munkatársam.

- Hogy megöregedtünk. Ez mikor történt? - majd röviden előadom a hirtelen szőtt elméletet az elfajzott offspringről meg a szexi táncoslányokkal kitömött sláger-clipről.

- Kedden. - vigyorog rám pár másodperc látszólagos gondolkodás után.

- Szerintem hétfőn. Ilyen szar dolgok csak hétfőn történhetnek.

- Mert?

- Emlékszel a travel channelre?

- Asszem...

- És arra, hogy éjféltől mindig pornót adtak?

- Arra emlékszem!

- Na látod. Hétfőnként csak melegpornó volt...

- Jahh...tényleg....- szakad fel benne a fájó emlék.

- Kurva hétfők...

- Ahogy mondod, Garfield. - tér vissza arcára a korábbi, kaján mosoly.

Vajon hétfő van egyáltalán? Vagy egy folytonos hétfőben élünk? Az ebédszünet mindenesetre lejárt...

-:-

Mivel a mai penitencia gyorsan elkészült, korábban bontunk vitorlát a szokásosnál. Felhúztuk, amit fel lehetett, befalaztuk, amit be lehetett. Pakolj, pucolj! Menet közben úgyis fel kell szedni egy valag anyagot holnapra, az is hosszú kitérő a megérdemelt (?) pihenés felé. Csak, hogy legyen mit megemelni, legyen miben megizzadni.

Arccal az otthon felé zötyög a rozsdás szekér. Télen hűt, nyáron fűt, a csavarjai meglazultak, eszi az idő, zörög minden csontja, de működik. Mint az utasai.

A főút mellett ismerős favágók ülnek a félig megkopasztott domboldalon. Nekik még tart a kései ebédszünet. Zsebből majszolják a reggel óta összetömörödött toast-kenyeres szendvicseket, féldecis várda keserű, töviskorona az ingzsebben, kifürkészhetetlen, foghíjas mosoly a semminek. Erdei Mona Lisák, láthatósági narancsban megfestve. Lesik, ahogy az autók elhaladnak mellettük, de ők maradnak - minden nap, ugyanott...

Ahogy bámulom őket a koszos üvegen keresztül, az egyikük arcában magamra ismerek...én ülök ott azon a kurva domboldalon. Én eszem zsebből a toast-kenyeret. Az idő visszafordul önmagába, egy állandó, véget nem érő hétfőbe; én pedig megragadok ebben a gyantás időben, benne minden egykori nyomoromban, mint a tapadós, agyagos, dunántúli földben. Ott száradok a göcsörtös törzsű, senkinek sem kellő gyertyánok között.

Ott pácolódok a gőzben minden étterem konyháján, a kiöltözött vendégeknek láthatatlanul megbújva, a mosogató fölé görbült testtel, könyékig az ételmaradéktól és nyáltól sűrű mosogatólében. Tucatnyi dupla espressotól guvad véreres szemem, pattognak az erek a halántékomon, hajnalonként sajgó izületeim ébresztenek.

Ott ülök valamennyi fűnyíró traktoron, kánikulában éget a nap, szakadó eső áztat rongyosra, miközben kezemben az összes motoros kasza pörgő fejei rostélyon átszűrt, lágy kutyaszart permeteznek az arcomba.

Ódon kastélyok galambszaros padlásain, vegyvédelmi hófehérben vakarózom a testemen mászkáló atkáktól. Ott guberálok minden szeméttelepen, éjszakai műszakban, műanyag és papír hegyláncok közé ékelve, a repedezett betonplacc eldugott sarkain édeskés marijuana-füstöt eregető marokkói kollégákkal.

Ott takarítom az öltözői WC-k retkét a drogfüggők után, kerülgetem a herkás tűket, minden szarás előtt gondosan magam mögé nézek, nehogy beleüljek egy nagy rakás szuper-AIDS-be.

Ott húzom a lóbőrt minden disznótelepen lerakott irodakonténerben, vegyszeres kannák között, hogy hajnalban üzembiztos ébresztőként rám rúgja az ajtót százhúsz éhező mangalica éktelen visítása.

Guggolok a németországi salátaföldeken, válogatom a berohadt gyökér-zellert, aminek örökre megutálom a szagát, esténként legalább két üveg sörrel tompítom a hirtelen jött sokkot, hogy milyen rohadt tud lenni az élet, amit kicsit sem érdekel, hogy még csak 18 éves vagyok. Vérző orral kerülgetem a rögvalóságot, miközben Jürgen azon agyal a paplan alatt, hogyan baszhatna át, mint szart a palánkon.

Ott kéregetek fröccspénzt a járdaszegélyen az összes egykori mohikánnal, ott szenvedem a másnapot a négyjegyű függvénytáblára borulva, ott vitázom a nyúlfogú alsótagozatos tanítónővel, mint egy arrogáns kis pöcs, hogy a kígyó bőre igenis száraz és hideg. Megkapom érte a kiérdemelt intőt. Ott duruzsol a fülemben folyamatosan apám és anyám unalomig hallott frázisa: neked az eszedből kell megélned, fiam!

 Abból, bazmeg...

És ott fetrengek hanyatt az összes magatehetetlen csecsemőben, aki körül nincs más, csak a légüres, feje tetejére állt semmi, és a saját, ostoba, önző kis élete.

"And all the girlies say I'm pretty fly for a white guy"