Egy sima, egy fordított

Boldog lennék, ha tisztán emlékeznék a napra, mikor az a cafat bebaszta maga mögött a bejárati ajtót. Persze nem saját indíttatásból, én zavartam el a bús picsába. Csak így,egyszerűen:

- Mire hazajövök, ne legyél itt!

És ennyi volt. Felugrott, magára kapta az első textilt, ami a keze ügyébe került, aztán elviharzott, akár egy sértett, büszke görög istennő. Hatásos volt, meg kell hagyni. Az egyik textil ráadásul az én fél pár fekete zoknim volt. Nem, mintha számítana. Egy zokni a kevés közül, olyan, mint akármelyik másik a fiókban. Pár nélkül. Bűnös volt az is, mint cinkosok közt a néma, vagy hogy mondják. Néha kihagy a memóriám...

Túlreagáltam? Ebben sem vagyok biztos. Akkor úgy tűnt, igazam van. Akkor úgy tűnt, nem az én gyomrom a túlérzékeny, ha nem veszi be az egyszerű tényt, hogy másokkal is megosztja a pináját. Lehet erre mondani: nem volt a nevemen, saját tulajdona, azt kezd vele, amit akar. Jogilag sem tarthatnék igényt azt hiszem más ember vaginájára. De a tények fájdalmas dolgok, és a körzeti megbízottal közös társbérlet a lába közt aznap hajnalban pont ilyen fájdalmas ténnyé vált. Ezért mondtam neki...mire hazajövök...

Neki is fájhatott, gondolom. Talán sírt is, de ebben sem vagyok biztos. Nem láttam tisztán, a zöldhályog és a zöld szemű szörny elmosta a szemét. Azt a kurva kék szemét. Tényleg...kék...majdnem elfelejtettem.

Öt év. Ezalatt annyi minden történt, hogy szinte bűn ilyen elharapott, túldramatizált, ripacs színjátékkal megcsonkítani a végét. Azzal, ahogy lobogott dühödten az a formás, fokhagyma seggéig érő haja...majdnem utána nyúltam. Majdnem megbántam. Szerencsére a seb, amit a körzeti megbízott faszán végzett tornamutatványai okoztak rácsapott a kezemre. Így csak néztem ki értelmetlenül szemüregeimből, mikor meglendült kezében a színehagyott alumínium kilincs.

Önkéntelen reflex volt, hogy odakaptam. Szándék nélkül, túl későn, hogy elérjem.  Viszont az a kurva egérszürke, kötött melós pulóver...kilógott az ujjából egy szál. Milliószor le akartam égetni róla, mindig elmaradt. Erre nem beleakad az ajtózár nyelvébe? Hát de! Mennyire, hogy beleakad!

Egy órán keresztül igyekeztem lefejteni róla, sikertelenül. Csak rontottam a helyzeten. Így aztán hagytam a faszra, rohadjon el rajta - azzal kirongyoltam a csőkonyhába, hogy lezárjam a kávé alatt a gázt. A kotyogósban elforrt a fele, szinte ihatatlanul keserűre sűrűsödött a cucc - sebaj! Nagyon passzol az alkalomhoz! Tej és cukor nélkül. Tökéletes kellék, hogy belekortyolva sajnáljam magam egy percre. Hűdekurvaszínpadias...kijárna egy atyai pofon.

Odakinn, a korhadó ablakkeret túlfelén még láttam egy pillanatra, hogy lobog a januári szélben az a formás seggéig érő haja, miközben eltűnt a sarkon. Stílusos, szinte reklámfilmbe illő a jelenet, azzal az apró különbséggel, hogy nekem utána kéne futni, valami méregdrága csokoládé dobozát markolva, címkével kifelé persze, hogy aztán könnyes szemmel, megbocsájtó tökéletességben egymás nyakába boruljunk, aztán évtizedeken át nagyfejű, kékszemű, szőke gyermekeket nemzzünk nemzetünk épülésére. Ó, nem! A gyárilag undorító, sárga tschibo coop-os reklámbögrében erre teljesen alkalmatlan. Ahogy én is. Meg a bennem, fortyogó epe.

Vágókép.

Ó bazmeg, elkéstem! Ívet húzott a bögre a mosogató felé,aztán szilánkosan csörömpölt egy verset. Felrántottam a melós cipőt, rongyos télikabátot, és irány a mókuskerék-üzem! A lépcsőházban vettem észre, hogy az egérszürke matrózpulóverből kilógó gyapjúszál még mindig követ, és mint egy útkereső keresztespók mögött ősszel az ökörnyál, úszik utánam a levegőben.  Oké, majd ha hazajöttem, leégetem róla. Tényleg. Vagy felgyújtom az egészet. Sok jó emlék nem fűződik hozzá...

Egész nap furcsán méregetnek a kolegák. Tudják. Talán mindig is tudták. Mármint, hogy Kékszeműt a körzeti megbízott is kezelgeti. Talán csak én nem tudtam. Talán, mert túl részeg voltam a testétől. De öt év alatt egyszer sem mondta, hogy unna mellettem feküdni minden este. Mondjuk azt se mondta soha, hogy bunkó vagyok, pedig ez is igaz lett volna. Csak a  fogcsikorgatásom viselte nehezen eleinte. Jogosan. Néha én is fölébredek rá. Viszont reggelente főztem neki kávét - vagy hagytam a sajátomból. Hétvégén még reggelit is kapott. Nem...ez most nem vezet sehova...talán soha nem vezetett...

Mégis mi a faszt bámulnak a többiek? Kinőttek a szarvaim? A homlokomra van rajzolva? Vagy a fogadószelvényeket váltják be, ki mire tippelt, mikor következik be, aminek mindenképp be kellett következnie.

Megint paranoid vagyok. Mindig paranoid vagyok. A hangok is megmondták...

Egy hete állandó műszakon. Huszonnégy órából huszonnyolc munka, így nincs idő nyalogatni a sebeket. Szerencsére. Izzadtan, büdösen, leharcoltan és ingerülten egyre nagyobb faszkalappá kezdek válni, egyre ferdébb szemmel sandít rám a többi melós. Leszarom...

Napok óta a mókuskerék-üzemben alszom. Találtam magamnak egy kényelmes odút. A hátsó sikátorban áll egy elhagyott szalmabála, a kukák mellett. Még az ötvenes években gurította be az üzemkapun egy művészlelkű elvtárs, aki a lelkesítő csasztuskákat írta, hogy kommunista szombaton is jókedvvel húzza az igát a hithű proletár. Nem volt sikere. Viszont ihletre volt szüksége az alkotáshoz, így hozott magának. Különben mit keresne egy ipari üzemben szalmabála? Semmit. De alig hatvan év múltán újra lett haszna a szocialista szellemi múzsának. De mit keresek én itt? Semmit. Hatvan év múlva, talán...

Két hete az üzemben alszom. A főnökség is ferde szemmel sandít ki az irodaablakon: honnan ez a kétoldali munkamorál, ami mohaként lepi el a testem? Pedig nem lettem hirtelen felindulásból sztahanovista, pláne a kétezres évek elején. Csak attól tartok, Kékszemű nem vette komolyan, amit mondtam, és otthon vár. Inkább úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, attól minden megoldódik. Mint a globális felmelegedés. Vagy a holokauszt...hmmm...talán tényleg haza kéne menni. Holokauszt? Ó, bazmeg...elrohannak mellettem, tarkón basznak, aztán röhögnek rajtam a saját metaforáim. Lehet, hogy két hete nem alszom?

Üres a lakás. Tehát komolyan vette. Helyes. Bár ettől nem lett jobb. Viszont összecuccolt, mindenét felpakolta az ekhós szekérre. Az én dolgaimból nem vitt el semmit. Legalább nem tolvaj. Annyira nem, hogy a fél pár, áruló zokni ott les tüntető megvetéssel az üres párnán, az ágy üres oldalán. Ettől sem jobb. A távolságot, mint viselt zoknit...megkapod...Akkor főzzünk egy feketét!

A fürdőszoba előtt, a koszos linóleumon hasra vágódok abban a rohadt egérszürke gyapjúszálban, ami mostanra teljesen befonta a lakást. Aztán ott, hason fekve feltűnik, hogy a koszos linóleum - nem is koszos. Felmosott maga után? Furcsa...

Elmosogatott.

A szárogatón frissen mosott pólók,nadrágok.

Nagyon furcsa.

Leszaggatom magamról az elátkozott gyapjúholmit, és kecses ívben kibaszom az ablakon, csak úgy zörög! A kávéfőző alatt billegő lánghoz tartok egy hosszú gyufát (mikor gyújtottam alá?), és utána hajítom. Sajnos nem egy olcsó, nyolcvanas évekbeli akciófilm forgatásán vagyok, nem kap lángra, szimbolikus üstökösként nem éget ki minden emléket a szubjektív tudatomból, ami az elmúlt negyed óra előtt történt. Ez nem a VICO filmje. Itt egy vagány beszólás a jóképű főhős szájából nem oldja föl a rögvalóságot.

A főhős pedig nem Clint Eastwood. Csak - én.

Hogy baszná meg...Szar ez a film! Kérem vissza a jegyem!

A gázlángról frissen lekapott feketét úgy, a kotyogósból magamba lohálom, anyaszült meztelenül iramodok a hálószobának, miközben káromolom az Istent, kigúvadt szemeim rátévednek a kétszemélyes ágyra, halkan reccsen valami a fejemben, hátul, a nyúltagyam táján...aztán gondolom elterülök, mint a rohadt nád.

Jóéjszakát.

Kirúgtak. Erre ébredtem. Meddig fekhettem elnyúlva a padlószőnyegen? Ez felporszívózott, mielőtt lelépett? Mert egyetlen szálat sem találok a formás seggéig érő hajából, ami normál esetben pókhálóként szőtte be a szobát. És az életem.

Talán hetekig aludtam. Vagy órákig. Vagy pár percet. Enyhén poshadt üzenet várt a hangpostán, biztos, ami biztos egy levelet is becsúsztattak az ajtó alatt: ha egy mód van rá, ne tegyem be többet a lábam a mókuskerék-üzem területére. A jussom a bankszámlán figyel, menjek vele, amerre és ameddig jutok. Legyen így!

Kivirágoztak a fák az ablak alatt. Kitavaszodott? Mikor Kékszemű elviharzott fél pár zoknimban még vaskos januárt mutatott a naptár, behavazott járdán fekete lábnyomai mutatták az irányt; a körzeti megbízott szolgálati lakása felé. Kiestem az időből? Megint?

Valamikor került egy lakótársam. Csinos, fekete Holló. Nem az a Poe-féle, szofisztikált, kárörvendő novellaszökevény, inkább az a fajta,aki röhejes gót videoklippekben szokott vonaglani a tenyérbe mászó frontember lába körül. A lakást viszont szép tisztán, rendben tartotta, míg nem voltam magamnál. És lecserélte azt az undorító sárga tschibo-t ihatóbbra. Megpróbáltam elkapni, hogy riadt madárszemébe mondjam: "fasza ez a kávé!", de mindig odébb repült, riadt képpel rám károgott...talán nem ártott volna felöltözni, nem segített az összképen a meztelen látványom. Kell egy textil, ami majd felgyullad, ha kell.

Az orbitális kétajtósban uralkodó szokatlan rend okozta filozófiai válságot inkább meghagytam a második kávé utáni időkre. Mindig is rühelltem, hogy az összes szekrényben kell legyen egy hatalmas tükör, ami a fülembe suttogja alattomosan, mennyire nem úgy áll a ruha, ahogy a reklámok alapján állnia kellene. A kínos maga az ember.

Feltűnt valami szokatlan a tükörképben. Ami eddig nem volt ott. Nem koszos az üveg. Nem repedt. Mégis, mint egy vakfolt...vagy hajszál...vagy...egy egérszürke, összeégett fonál...a mellkasomon. Kitántorogtam a fürdőbe, tíz körömmel, kefével estem neki, bő vízzel, lidlis szappannal próbáltam levakarni, tépni ki az írmagját is...de mint Rosinante hátán, fél szemmel, neki a szélmalomseregnek, épp olyan érzés kerülget a műanyag levendulaillatban: esélytelen. Sancho, guríts a gazdádnak  egy xanaxot!

Pár nap alatt bepókhálóztam a lakást. Önmagammal. Mert én tekeredtem a bejárati ajtó zárjába, kibogozhatatlanul, nem az a kurva egérszürke melós pulóver, és most bomlok lefelé, kontroll nélkül. A Holló idegbetegen vergődött a helyiségek között, a szekrények tetejéről labaszkodta az üres üvegeket. Szilánkokon tapostam. Deja vu. Csalódottan felnéztem a remegő madárra:

- Megint ugyanitt tartunk. Ehhez mit szól, hmmm?

- Kár.

- Az, bazmeg...de mekkora...

- Kár.

- Mondj valami újat!

- Kár.

- Ha nem tudsz, inkább fogd be a pofád!

Nem fogta be. Igaza volt. Hiszen csőre van, nem pofája...

Minél jobban igyekszem leplezni a bomlást, játszani a normális honpolgárt, annál rosszabbul megy. Annál több a méregető, gyanakvó tekintet. Kerülném az embereket, de nem lehet. Nincs választás: dolgozni kell, valamit,  gubát tenni az asztalra, nem várhatom el egy madártól, hogy egyedül termelje ki a bérletet, a kaját, rezsit, dohányt. Sajnos csak alkalmi , részmunkaidős szarokat tudok felhajtani, ami lófaszra sem elég. Gyorsan kopik a szűk marokkal osztogatott zseton. Huszadika után a Holló cigijét szívom. Szégyellem, persze, de az utolsó szálat is kiveszem a dobozból.

Keresztes pók létem ökörnyálát kerülgetik a nyugdíjasok, lehúzzák fejüket a járókelők, miközben bele-belegabalyodnak a fél várost behálózó szálaimba, tépik belőlem az anyagot, viszik, én pedig egyre rohamosabban bomlok lefelé. Bomlok megfelé.

Esténként kevés szó esik, az is inkább monológ. A madár a folyamatos károgáson kívül nem járul hozzá a társalgáshoz. A kőbányai világos mellől, foghegyről odavetett féligazságaimra sanda tekintettel válaszol. Vagy nem ért belőle egy szót sem, vagy én nem értem a nyelvét. Talán az utóbbi a hihetőbb forgatókönyv. De akkor ez egy Kaffka-novella, vagy egy szar Adam Sandler adaptáció, középszerű romkom? Egy madárral társalgó, bekőbányaizott seggfej az átizzadt szoci fotelben - egyiknek sem lenne hiteles.

Múlnak a hetek, hónapok. Évek? Mindegy. Mindenesetre már csak bal kézzel markolom a kőbányai világost. Hova lett a jobb kezem? Mintha sosem létezett volna. Pedig határozottan emlékszem, hogy volt, jobb kézzel öntöttem a kávét is a bal kézben tartott coopos bögrébe. Most a Holló önti helyette. Nem jó ez így. Kényelmetlen ez a lebomlás. Elkopik a jobbik felem.

A madár folyton belegabalyodik az egérszürke szálakba - ilyenkor sikerül elkapni, hogy kiszabadítsam, egyébként még mindig menekül előlem. Úgy néz rám, mintha fel akarnám zabálni, tollastul. Megérdemlem, mikor belép vágja a csőrét. Átlát a szitán. Tényleg képes lennék felzabálni, nyersen, tollastul. A kávéja mondjuk még mindig istentelenül finom. És nem kapcsolták ki az áramot, nincs elmaradás, mióta ő fizeti be a csekkeket. Lehet nem is kell több. 

Hallottam a tévében, valami átható pátoszba mártogatott amcsi nőtől, hogy a depresszió és az önsajnálat elől nem lehet elfutni, mert az ott ül a mellkasodon, az arcodba bámul, amíg alszol, így rágja be magát a tudatodba, így ragad bele az éber pillanataidba is. Úgyhogy - elfutottam. Mint Forrest. El az óceánig, és vissza. Sajnos annak az ostoba elméletnek igaza volt - és itt nincs happy end, mint abban az ál-realityben.

Mikor éjjelente kinyitottam a szemem tényleg a mellkasomon térdepelt, bámulta az arcom, közben az egérszürke életfonalamat tépkedte. Sodorgatta a retkes, repedt körmei között az anyagot, mint csordáját leső cowboy a cigarettapapírt, miközben azon tanakodik, fejés után melyik tehenet kéne jó keményen megbasznia.

Nem tudom, meddig futottam. Tényleg az óceánig? Vagy csak egy fél órát kocogtam a kispark körül? Egyszer megkergettek a kutyák, az biztos. És az is, hogy visszafelé stoppolnom kellett, mert egyszer csak elfogyott a lábam. Előbb a jobb, aztán a bal, mintha sosem léteztek volna. Pedig voltak. Esküdni mernék rá. Kettő. Különben minek lett volna fekete zoknim, amiben az a cafat kirohanhatott a hóesésbe? Mára viszont teljesen elfogytak, nem érzem őket, holott nyár van, ez nem Szibéria, úgyhogy kurva élet, hogy nem fagytak le a kisboltba menet.

Az óceántól hazastoppolni majdhogy nem sportteljesítmény, viszont ha csak a platánfákig jutottam a kisparkban, nem valami sok. De ki emlékszik már? Majd a győztesek megírják a történelemkönyvekben. Ambíciónak nem utolsó. De miért is írnák meg? Azt hiszem, nem csak a végtagjaim kezdenek lebomlani rólam.

Mikor visszaértem az óceántól a lakás leginkább egy mesebeli, vagy inkább '50-es évekből szalajtott gagyi sci-fi pókszörnyének barlangjára hajazott. A Holló a gáztűzhely mellett feküdt, teljesen behálózva, vádló, kiéhezett szemeket meresztett rám. Lábak nélkül, fókajárásban odakúsztam hozzá - még így is odavágott a csőrével. Nem volt egyszerű fél kézzel kibogozni a vergődő testet, közben alaposan bele is csípett az arcomba. Elvette fél szemem világát - legyen vele boldog! Mikor végre sikerült, kilőtt a nyitott ablak felé, kitárta szárnyait - istenem, mint egy festmény, mint egy tetovált bőr! - és elröpült. Próbáltam utána kapni - ismerős rutinmozdulat. Nem sikerült. Ő pedig húzta magával a szálakat, amik egyre gyorsabban tekeredtek le rólam...viszi...azóta is. Jó szelet!

Fogyok. Deréktól lefelé elkoptam egyetlen nap alatt, pedig ki se merek szállni a foszladozó szocreál fotelből. Legfeljebb az ágyig vergődök el, és vissza.

Azt hiszem, ez itt a jelen. Mivel hetek óta nem látok, nem tudom pontosan, csak a nap járásából, ahogy rám vetődik a kitört ablakon át, meg az óraketyegésből sejtem, hogy elkezdődött, vagy éppen véget ért egy nap. Különben is, annyira befagyott körülöttem az élet, hogy akár állandónak is vehetem a jelen időt. Mintha nem lett volna múlt, és nem lenne jövő.

Beszűkült az élettér, nem mozdulok, nem eszem, nem iszom, csak a cigi maradt meg, azt is úgy rendelem. Kihozzák. Egész jól megtanultam torzóként tárcsázni, öngyújtót kezelni. Pénz a levélnyílásba, bedobják a dohánypakkot. Kell ennél több? Jut?

Még éjjelente is bomlok lefelé, minden reggel kevesebbként ébredek, mint mikor lefeküdtem. Pedig nem forgolódok, ugyanabban a pózban les rám a reggeli nap, mint amiben a Göncölszekér bámul az éjszaka közepén...meg a mellkasomon térdeplő...viszik, tekerik lefelé a szálat. Öngerjedt a folyamat, mint Csernobilban.

Fogy a csont, fogy a hús, de egész jól megtanultam cigit sodorni. Mint a vak cowboy, akinek csak a halvány emlékeiben bőg egy tehén, akit az esti fejés után alaposan megbaszott...révedek az ürességbe, miközben Ray Charles ambícióiról álmodok...doncsjukombekknómóóóór...
Azt hiszem, lassan itt a végszó. Csalok - bővítem, amíg lehet. Egy ujj,három agytekervény, némi kötőszövet, ennyiből kell gazdálkodni. Szerencsére ezzel együtt az emlékeim is kopnak. Nem emlékszem, hogy indult ez az egész. Ki van a fonal túlsó végén? Kik? Egy szín... Ennek nincs semmi értelme. De már késő visszafejteni a kötésmintát. Egyébként sem értek hozzá - csak úgy teszek.

Tegnap (?)a kitört ablakon egy levelibéka ugrott a szobába. Csak az illatáról ismertem föl. Évek óta nem láttam békát, hónapok óta nem hallom a hangját, és egyszer csak megcsap az illata, ami olyan édes, mint egy női test feromon-felhője, mikor elnyúlik az összegyűrt lepedőn.

Tehát kék. Most már emlékszem. Soha semmi más nem fog eszembe jutni egy kurva levelibékáról? Ha szerencsém van, elfelejtem a színeket is.

Közelebb ugrik, érzem. Halkan kuruttyol, amikor a lába beleakad az egérszürke szálba. Ó, igen! Tudom, most mi következik! Ugrani fog! És ha ugrik, vége.

Csak azt sajnálom, hogy...

Juszticia karja

Negyed óra is beletelt, mire az orvos felébredt az erősödő kopogtatás ütemes zajára. Beleálmodta a ritmust rendszeresen visszatérő éjszakai nosztalgiájába – ahol újra gyakornok volt a pécsi klinikán, fehér köpenyben, fehér lelkiismerettel, friss, megváltó tervekkel feltankoltan. A naiv idealista. Hónapos szobájába álmodta magát, és a molyirtószagú főbérlő néni ébresztgette, kaparászva a fehérre mázolt ajtón – Elkészült az ebéd, doktor úr! Álmában sem tudta megmagyarázni neki, hogy még nem orvos, majd lesz, egyszer talán, de egyelőre nem egyéb holtfáradt egyetemi hallgatónál, aki aludna még picikét, mert lassan végelgyengüléssel küzdő, fogatlan birkákhoz kezd hasonulni, hála az éjszakába nyúló anatómialeckéknek és a koffeininjekciók utóhatásainak. Már majd’ beszakadt a szolgálati lakás rozzant üvegablaka, akkor tért annyira eszméletéhez, hogy rájöjjön: tíz éve nem pécsi egyetemista. Ez alatt a tíz év alatt nem csak a fehér köpenyt cserélte kikönyökölt kordzakóra, a koffeint kevésbé tiszta vegyületekre, amik éberség helyett éber-kómába ringatják a túl sok tapasztalattól szédelgő agyvelejét, de a tiszta lelkiismeretet is feláldozta a kényszermegalkuvások oltárán. A magyar rögvalóság parasztszaga váltotta fel a formaldehid tisztaságszagát, kocsizörgés és kakasszó a hajnali forgalom tömegzaját. Ami maradt, az a csorba, zománcos mosakodó vájdling, meg a folyamatos kialvatlanság.

Kelletlenül kászálódott föl a nyikorgó tábori ágyról, felkattintotta a plafon egyetlen, meztelen villanykörtéjét és karikás szemmel tárta ki az utcára néző, repedt ablakot.

-  Doktor úr, jöjjön gyorsan, a nővérem fölkötötte magát a pajtába’! – néz rá a frissen felállított utcalámpa fényköréből egy üres szemű, koszos arcú kisgyerek. Tavaly kezelte tüdőgyulladás gyanújával – vagy talán az ikeröccsét. Olyan egyformák. Egy anyajegynyi identitás választja el a két gyereket a teljes azonosságtól. Ezek szerint az ikrek nővére a megesett kislány, akit szüreti bál környékén csinált föl – valaki. A szóbeszéd szerint. Persze a szóbeszédek között mindig elvesznek a bűnös arcok. Egyébként se számít. A bűnt már a langyos kereszthuzat lóbálja a pajtagerendán.

-  Pillanat, csak hozom a táskám. – reszeli szálkásra torkát a hirtelen ébredő ember érdes hangja. – A kurvák faszáért kellett ennek hajnalra időzíteni a melodrámát… – fordul meg sűrű nyálában az első ítélet. És már bűntudata sem támad az ilyen nyers gondolatok árokpartján. Ugyanúgy elmúlik, mint mikor az ember eleinte megsajnálja a kupán vágott, síró nyulat. Nyulanként párolog el a szánalom. Meg lehet szokni. Meg kell szokni.

A szűkre szabott legénylakás egyetlen, döngölt padlójú szobája – lakójához hasonlóan – áporodott szájjal tátog, nagyot ásít az egy szem mosatlan tányér és a repedt üveges vitrin. Mind a nyolc szemét dörzsöli a sarokban a házi zugpók – ő legalább jól él a töménytelen mennyiségű légyen, amiket a téesz szocialista hatékonysággal termel ki magából. Múlt heti újságpapírlapokon száradó kávécsomók fedik a letűnt hírek és álhírek túlbuzgó, lelkesítő szavait. Egymásra licitáló százalékok, teljesítménymutatók, gazdasági szárnyalás és kitüntetések alatt dagadó, boldog egyen-mellkasok. Mit számítanak a leírt nagy szavak, ha neki kétszer kell lefőzni a zaccot, mert a fizetésből nem jut minden napra friss kávé? Nesze neked értelmiség! Mehetsz megint hullát mosni!

Mire a forró, cukor nélküli lötty végigszántja artériáit a rendszeresített hajnali cinizmus is kezd elpárologni. Ehhez persze kell némi finomra hangolt diazepám – ha már koffeininjekció nem jut el az Isten háta mögé. Alkoholizmus és depresszió. Az akad, dögivel! Gyógyszer is hozzá, tonnaszám. Na, tessék, maradt még egy marékkal a cinizmusból…

A fekete-vörös pécsi Dózsa melegítőnadrág ugyan kezd foszladozni, de a célnak megteszi. Fölé asszonyverő fehér trikó, amit betakar az istenek fegyverzete: a mindenható fehér köpeny. Már csak a kilyukadt sarkú, műbőr műszeres táska kell a marokba, és irány a nagyüzem!

De rohad rövid volt ez az éjszaka! Talán egy órája, hogy hazaért a gazdaságtól, ahol a töltésoldalában találtak egy agyba-főbe vert, fiatal melóst. Minden hónapban akad legalább egy ilyen báli verekedés – megdolgoztatják ezek a retkes parasztok a kétszer főzött zaccért. És most ráadásnak egy halottszemle. A falu túl-szélén. Hol máshol?

Kialvatlan csoszog végig a főutcán, Alszeg felé, ahol a legszűkösebb, legzsúfoltabb vályogkunyhók fortyogó sorfala övezi a még csak távoli tervként létező aszfaltcsík nyomvonalát. Süppedő sárban cuppog az elnyűtt műbőr cipő. Inkább kilép a mezsgyére. Jobb, ha a harmat áztatja derékig, mégis könnyebben fölszárad, mint ez a ragadós, marasztaló iszap. Ettől nem lehet egykönnyen megszabadulni.

Feltűnik az egykor szebb napokat látott sváb házak mögött megbújó, tapasztott viskó. Ablakain üveg helyett nylonfólia feszül, rozoga kerítésén már át is vetődnek a kétes vagyon őrzésével megbízott kuvaszok, és acsarkodva rontanak neki az érkező idegennek.

-  Nem takarodtok innen?! A kurva anyátokat, azt! – üvölt rá cérnahangján a kisgyerek a lóhalálában érkező kutyákra. Amazok úgy megtorpannak az ismerős szóra, mintha orrba verték volna őket, s farkukat maguk alá csapva tűnnek el a félhomályban. – Ne haragudjon, Doktor úr, nem tudom, mi lelte őket, pedig ismerhetik a Doktor urat…

-  Nem érdekes. A szüleid hol vannak?

-  Apám egy órája indult el a téeszbe, a tehenekhez, anyám a konyhába’, ott van vele néném is.

-  És a … nővéred?

-  Talán már bevitték. Átjöttek a szomszédok a kiabálásra, aztán az öcsémet a bábaasszonyhoz szalajtották, mikor én magáér’ indultam.

-  A bábához? Oda meg minek?

-  Hát a kisgyerek végett.

Ezek szerint megszületett. Az anyja meg a nyújtón. Szép kilátások.

A gyerek előtte lép a dohos konyhába. Kell pár pillanat, míg szeme megszokja a félhomályból negyedhomályba való átmenetet. Egyetlen bányászlámpa okádja a fényáradatot, ami körülöleli a vaskos szegénység minden létező tanújelét. Csorba bögrék rozsdás szögeken, amik a repedezett, sok-sok esztendeje meszeletlen falból merednek elő, szúette bútorok, egyenetlen agyagpadló, a sarokban pedig két, könnyek nélkül zokogó, fekete gyászmadár. Anya és nővére. Arcukra az időtlen fájdalom és végtelen önuralom szántott tengermély barázdákat. Talán csak megszokásból gyászolnak. Talán csak a megszokás készteti őket arra, hogy megpróbáljanak sírni. Talán le sem veszik a szénfekete gyászruhát. Minek? Csak egy pillanatra néznek föl a belépő sziluettekre, majd jól begyakorolt manőverrel visszasüppednek a néma, kiszikkadt paraszti gyászba.

Az orvos elharapta a szokásos adjonistent. Hiszen épp most vett el. Mit adna helyette?

-  A gyerek? – fordul inkább a kiskölyökhöz. Az ő rideg, érzelemmentes nyugalma az egyetlen iránytű a gyászoló házban, amire támaszkodhat.

-  Benn lehetnek a szobába’. – int a gyerek fejével az egyetlen helyiség ajtaja felé.

-  Te maradj kint inkább! Vagy szaladj el apádért a gazdaságba, ha még nem szólt neki senki.

-  A szomszéd elszalajtotta érte a Jóska fiát, mikor minket a bábához meg magáér’ küldtek.

-  Akkor maradj csak anyád mellett.

-  Inkább megetetem a jószágot, ilyenkor már meg szokták kapni, de ma elmaradt.

-  Jól van, menj csak…

Ennek a gyereknek úgy hozzánőtt a halál az élethez, olyan természetes, mint hogy a csirkék elé kukoricát kell szórni reggelente, a malacoknak meg moslékot. Az orvos nem tudta eldönteni, mi ijesztőbb. Ennyire megszokni a halált, vagy minden alkalommal, mikor hívatlanul bekopogtat az ablakon megrémülni tőle, futni, szaladni, kórházi osztályról kórházi osztályra vándorolva lavírozni az elkerülhetetlen enyészet elől. Ysa pur es chomuv uogmuc…

A szobába már egymaga nyitott be. Középen felállítva a disznóvágó hastok, mint alkalmi ravatal, rajta a tizenhét éves lány, hidegen, fakón. És holtan. Körötte három szál faggyúgyertya képviseli a kegyeletet. Két ismerős öregasszony sürgölődik rajta, csinosítják a hajadont, nehogy kócosan, piszkos körmökkel kelljen Szent Péter előtt szégyenkeznie. Neki nem sok dolga maradt. Vet egy pillantást a halott lányra, nyakán sötét csík, a végső elkeseredés és makacs elhatározás billogja. Összevont szemöldöke, vékonyra vont, liluló szája a dac utolsó morzsái. Semmi kétség: önkeze vágta sebét.

A sarokban valami mozdul, megreccsen a vetemedett széktámla. A bábaasszony fészkelődik, karján a gyerekkel, aki halott anyja mellett is nyugodtan alussza a csecsemők ártatlan álmát. Görög drámába illő jelenet egy világvégi vályogkunyhóban, a huszadik század közepén. Talán még Szophoklésznek is megfeküdte volna a gyomrát ennyi szimbolika az élet kezdetének és végének találkozásáról. Hiába, az igazi, elviselhetetlenségig képtelen drámai pillanatokat nem az antik kultúra szüli, hanem a meggondolatlanság és a kilátástalanság, kéz a kézben járva. Mert ilyet ki sem lehet találni. Talán ha most drámaírónak állna, nem kéne kétszer lefőznie a mindennapi feketéhez a zaccot…de elég a fantáziából, túl kell esni a papírmunkán!

-  Esméria néni, jöjjön csak egy kicsit! – szól oda az egyik öltöztető asszonynak, majd a fojtogató szobából gyors léptekkel nekiindul a fojtogató külvilágnak. A diófa alatti, szétkorhadt asztalon kipakolja a hivatalos eljáráshoz szükséges nyomtatványokat. Nagy köteg papírra van szükség, mire az ember végre a föld alá kerülhet. Felénél jár a hivatalos kérdésekre adott hivatalos hangú válaszoknak, mikor odatoppan mellé az öregasszony. Bukovinától idáig sok halott megfordult a keze alatt, mindig őt hívják, az orvossal így gyakran találkozik – amúgy meg szinte soha. Ha megbetegszik, réti füvekből összeüti magának a kúrát és köszöni szépen, de nem kér az aszpirin és szeduxen csodatételeiből.

-  Itt vagyok, Doktor úr.

-  Maguk szedték le a kötélről a lányt, Esméria néni?

-  Nem, Doktor úr, a Jóska meg a nagyobbik fia, a kicsi Józsi. Mire ideértem már behozták a szobába.

-  Értem. Megmosdatták az elhunytat?

-  Még szép hogy lemostam! Ezért hívtak, mindig engemet hívnak ilyenkor. Át is öltöztettük ügyesen ezt a bolond lányt Jóskacska feleségével.

-  Ketten?

-  Ketten, ketten! De csak az öltöztetésnél.

-  Hogy-hogy?

-  Hát a mosdatását egymagam csináltam, mer’ az Annának haza kellett menni, megetetni a csirkéket. De mikor ott maradtam egymagam, el is seggeltem ám alaposan ezt a bolond lányt!

-  Mit csinált, Esméria néni?

-  Elseggeltem! Képes volt itt hagyni azt a szegény gyermekecskét. Anya nélkül. A bolond lány! Rá is vertem a valagára vagy hatot, mérgemben. De képzelje, Doktor úr, még csak meg se veresedett!

Sok volt, így hajnalok hajnalán. Picsába Szophoklésszel! Olvashatatlan sebességgel összecsapta a kötelező papírokat, hogy minél gyorsabban maga mögött tudja az elvert halottat, az igazságosztó Esméria nénit, a halott anyja mellett alvó csecsemőt, a kiszáradt gyászmadarakat, engedelmes kuvaszt, nylonablakot, az egész Alszeget, ragadós sarával, ragadós közönyével, belenyugvó érzéketlenségével. Nagyon nehéz lesz ezt az iszapot levakarni, ha egyszer rászárad…

-  Várjon meg, Doktor úr! Várjon…! – hallatszik mögötte az ismerős cérnahang. Pedig már majdnem otthon volt…– Apám hazaért, és hogy nem találta már ott a Doktor urat maga után szalajtott, hogy ezt adjam oda.

A gyerek kinyújtott markából Dózsa György acélos arcképe nézett az orvosra, a húszforintos bankóról. Negyed havi fizetése. A lány családjának talán egész havi bére. Hogy hiányozni fog, az biztos. Főleg így, még egy éhes szájjal a zsúfolt házban. Viszont, ha nem fogadja el, abból sértődés lesz. Vonakodva nyúlt a kék papír fecni után.

-  Apám üzeni, hogy ha gondolja a Doktor úr, estére nézzen le a kocsmába! Búcsúztatják nővéremet.

Hol máshol? A lány gyerekének apja is biztos fizet majd az „apósnak” egy pohárral.

-  Mondd meg apádnak, hogy ha nem hívnak beteghez, ott leszek.

Az orvos visszalépett a hazavezető szekérnyomba, egyik kezében a kifakadt sarkú műbőr táska, másikban a saját népével megetetett Dózsa arcképe. Van, amit nehezebb lesz lemosni, mint a térdig érő, ragadós sarat.

Kertészeti tripek II.

Ádám csutkái

-  Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek, miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.

Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha nem muszáj – márpedig miért lenne?!

Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik, a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény, hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába, szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény. Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.

Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik, hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.

Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.

Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!

Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt egytől férfiak.

Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán. Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem neki.

-   Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? – vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.

-   Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.

-   Mondom! Az összes férfi.

Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:

-   Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném faszinak őket.

-   Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.

Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll magyarázni.

-   Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby mellett csupa faszi árulja magát.

Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen valagamnak.

A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja, kik vagyunk, vagy mit kellene csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon, hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé. Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.

Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen, megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem. Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót, mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.

A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva van.

Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a fejét – hát ezzel mi legyen? Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő – vigyétek a picsába! Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.

A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész tényeket:

-   A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.

Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom. Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.

Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű kurvának:

-   Mennyi az áru?

-   Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.

A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli tüdőből vigyorog.

-   Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.

Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok tudom, mit fogok rémálmodni.