Egy sima, egy fordított

Boldog lennék, ha tisztán emlékeznék a napra, mikor az a cafat bebaszta maga mögött a bejárati ajtót. Persze nem saját indíttatásból, én zavartam el a bús picsába. Csak így,egyszerűen:

- Mire hazajövök, ne legyél itt!

És ennyi volt. Felugrott, magára kapta az első textilt, ami a keze ügyébe került, aztán elviharzott, akár egy sértett, büszke görög istennő. Hatásos volt, meg kell hagyni. Az egyik textil ráadásul az én fél pár fekete zoknim volt. Nem, mintha számítana. Egy zokni a kevés közül, olyan, mint akármelyik másik a fiókban. Pár nélkül. Bűnös volt az is, mint cinkosok közt a néma, vagy hogy mondják. Néha kihagy a memóriám...

Túlreagáltam? Ebben sem vagyok biztos. Akkor úgy tűnt, igazam van. Akkor úgy tűnt, nem az én gyomrom a túlérzékeny, ha nem veszi be az egyszerű tényt, hogy másokkal is megosztja a pináját. Lehet erre mondani: nem volt a nevemen, saját tulajdona, azt kezd vele, amit akar. Jogilag sem tarthatnék igényt azt hiszem más ember vaginájára. De a tények fájdalmas dolgok, és a körzeti megbízottal közös társbérlet a lába közt aznap hajnalban pont ilyen fájdalmas ténnyé vált. Ezért mondtam neki...mire hazajövök...

Neki is fájhatott, gondolom. Talán sírt is, de ebben sem vagyok biztos. Nem láttam tisztán, a zöldhályog és a zöld szemű szörny elmosta a szemét. Azt a kurva kék szemét. Tényleg...kék...majdnem elfelejtettem.

Öt év. Ezalatt annyi minden történt, hogy szinte bűn ilyen elharapott, túldramatizált, ripacs színjátékkal megcsonkítani a végét. Azzal, ahogy lobogott dühödten az a formás, fokhagyma seggéig érő haja...majdnem utána nyúltam. Majdnem megbántam. Szerencsére a seb, amit a körzeti megbízott faszán végzett tornamutatványai okoztak rácsapott a kezemre. Így csak néztem ki értelmetlenül szemüregeimből, mikor meglendült kezében a színehagyott alumínium kilincs.

Önkéntelen reflex volt, hogy odakaptam. Szándék nélkül, túl későn, hogy elérjem.  Viszont az a kurva egérszürke, kötött melós pulóver...kilógott az ujjából egy szál. Milliószor le akartam égetni róla, mindig elmaradt. Erre nem beleakad az ajtózár nyelvébe? Hát de! Mennyire, hogy beleakad!

Egy órán keresztül igyekeztem lefejteni róla, sikertelenül. Csak rontottam a helyzeten. Így aztán hagytam a faszra, rohadjon el rajta - azzal kirongyoltam a csőkonyhába, hogy lezárjam a kávé alatt a gázt. A kotyogósban elforrt a fele, szinte ihatatlanul keserűre sűrűsödött a cucc - sebaj! Nagyon passzol az alkalomhoz! Tej és cukor nélkül. Tökéletes kellék, hogy belekortyolva sajnáljam magam egy percre. Hűdekurvaszínpadias...kijárna egy atyai pofon.

Odakinn, a korhadó ablakkeret túlfelén még láttam egy pillanatra, hogy lobog a januári szélben az a formás seggéig érő haja, miközben eltűnt a sarkon. Stílusos, szinte reklámfilmbe illő a jelenet, azzal az apró különbséggel, hogy nekem utána kéne futni, valami méregdrága csokoládé dobozát markolva, címkével kifelé persze, hogy aztán könnyes szemmel, megbocsájtó tökéletességben egymás nyakába boruljunk, aztán évtizedeken át nagyfejű, kékszemű, szőke gyermekeket nemzzünk nemzetünk épülésére. Ó, nem! A gyárilag undorító, sárga tschibo coop-os reklámbögrében erre teljesen alkalmatlan. Ahogy én is. Meg a bennem, fortyogó epe.

Vágókép.

Ó bazmeg, elkéstem! Ívet húzott a bögre a mosogató felé,aztán szilánkosan csörömpölt egy verset. Felrántottam a melós cipőt, rongyos télikabátot, és irány a mókuskerék-üzem! A lépcsőházban vettem észre, hogy az egérszürke matrózpulóverből kilógó gyapjúszál még mindig követ, és mint egy útkereső keresztespók mögött ősszel az ökörnyál, úszik utánam a levegőben.  Oké, majd ha hazajöttem, leégetem róla. Tényleg. Vagy felgyújtom az egészet. Sok jó emlék nem fűződik hozzá...

Egész nap furcsán méregetnek a kolegák. Tudják. Talán mindig is tudták. Mármint, hogy Kékszeműt a körzeti megbízott is kezelgeti. Talán csak én nem tudtam. Talán, mert túl részeg voltam a testétől. De öt év alatt egyszer sem mondta, hogy unna mellettem feküdni minden este. Mondjuk azt se mondta soha, hogy bunkó vagyok, pedig ez is igaz lett volna. Csak a  fogcsikorgatásom viselte nehezen eleinte. Jogosan. Néha én is fölébredek rá. Viszont reggelente főztem neki kávét - vagy hagytam a sajátomból. Hétvégén még reggelit is kapott. Nem...ez most nem vezet sehova...talán soha nem vezetett...

Mégis mi a faszt bámulnak a többiek? Kinőttek a szarvaim? A homlokomra van rajzolva? Vagy a fogadószelvényeket váltják be, ki mire tippelt, mikor következik be, aminek mindenképp be kellett következnie.

Megint paranoid vagyok. Mindig paranoid vagyok. A hangok is megmondták...

Egy hete állandó műszakon. Huszonnégy órából huszonnyolc munka, így nincs idő nyalogatni a sebeket. Szerencsére. Izzadtan, büdösen, leharcoltan és ingerülten egyre nagyobb faszkalappá kezdek válni, egyre ferdébb szemmel sandít rám a többi melós. Leszarom...

Napok óta a mókuskerék-üzemben alszom. Találtam magamnak egy kényelmes odút. A hátsó sikátorban áll egy elhagyott szalmabála, a kukák mellett. Még az ötvenes években gurította be az üzemkapun egy művészlelkű elvtárs, aki a lelkesítő csasztuskákat írta, hogy kommunista szombaton is jókedvvel húzza az igát a hithű proletár. Nem volt sikere. Viszont ihletre volt szüksége az alkotáshoz, így hozott magának. Különben mit keresne egy ipari üzemben szalmabála? Semmit. De alig hatvan év múltán újra lett haszna a szocialista szellemi múzsának. De mit keresek én itt? Semmit. Hatvan év múlva, talán...

Két hete az üzemben alszom. A főnökség is ferde szemmel sandít ki az irodaablakon: honnan ez a kétoldali munkamorál, ami mohaként lepi el a testem? Pedig nem lettem hirtelen felindulásból sztahanovista, pláne a kétezres évek elején. Csak attól tartok, Kékszemű nem vette komolyan, amit mondtam, és otthon vár. Inkább úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, attól minden megoldódik. Mint a globális felmelegedés. Vagy a holokauszt...hmmm...talán tényleg haza kéne menni. Holokauszt? Ó, bazmeg...elrohannak mellettem, tarkón basznak, aztán röhögnek rajtam a saját metaforáim. Lehet, hogy két hete nem alszom?

Üres a lakás. Tehát komolyan vette. Helyes. Bár ettől nem lett jobb. Viszont összecuccolt, mindenét felpakolta az ekhós szekérre. Az én dolgaimból nem vitt el semmit. Legalább nem tolvaj. Annyira nem, hogy a fél pár, áruló zokni ott les tüntető megvetéssel az üres párnán, az ágy üres oldalán. Ettől sem jobb. A távolságot, mint viselt zoknit...megkapod...Akkor főzzünk egy feketét!

A fürdőszoba előtt, a koszos linóleumon hasra vágódok abban a rohadt egérszürke gyapjúszálban, ami mostanra teljesen befonta a lakást. Aztán ott, hason fekve feltűnik, hogy a koszos linóleum - nem is koszos. Felmosott maga után? Furcsa...

Elmosogatott.

A szárogatón frissen mosott pólók,nadrágok.

Nagyon furcsa.

Leszaggatom magamról az elátkozott gyapjúholmit, és kecses ívben kibaszom az ablakon, csak úgy zörög! A kávéfőző alatt billegő lánghoz tartok egy hosszú gyufát (mikor gyújtottam alá?), és utána hajítom. Sajnos nem egy olcsó, nyolcvanas évekbeli akciófilm forgatásán vagyok, nem kap lángra, szimbolikus üstökösként nem éget ki minden emléket a szubjektív tudatomból, ami az elmúlt negyed óra előtt történt. Ez nem a VICO filmje. Itt egy vagány beszólás a jóképű főhős szájából nem oldja föl a rögvalóságot.

A főhős pedig nem Clint Eastwood. Csak - én.

Hogy baszná meg...Szar ez a film! Kérem vissza a jegyem!

A gázlángról frissen lekapott feketét úgy, a kotyogósból magamba lohálom, anyaszült meztelenül iramodok a hálószobának, miközben káromolom az Istent, kigúvadt szemeim rátévednek a kétszemélyes ágyra, halkan reccsen valami a fejemben, hátul, a nyúltagyam táján...aztán gondolom elterülök, mint a rohadt nád.

Jóéjszakát.

Kirúgtak. Erre ébredtem. Meddig fekhettem elnyúlva a padlószőnyegen? Ez felporszívózott, mielőtt lelépett? Mert egyetlen szálat sem találok a formás seggéig érő hajából, ami normál esetben pókhálóként szőtte be a szobát. És az életem.

Talán hetekig aludtam. Vagy órákig. Vagy pár percet. Enyhén poshadt üzenet várt a hangpostán, biztos, ami biztos egy levelet is becsúsztattak az ajtó alatt: ha egy mód van rá, ne tegyem be többet a lábam a mókuskerék-üzem területére. A jussom a bankszámlán figyel, menjek vele, amerre és ameddig jutok. Legyen így!

Kivirágoztak a fák az ablak alatt. Kitavaszodott? Mikor Kékszemű elviharzott fél pár zoknimban még vaskos januárt mutatott a naptár, behavazott járdán fekete lábnyomai mutatták az irányt; a körzeti megbízott szolgálati lakása felé. Kiestem az időből? Megint?

Valamikor került egy lakótársam. Csinos, fekete Holló. Nem az a Poe-féle, szofisztikált, kárörvendő novellaszökevény, inkább az a fajta,aki röhejes gót videoklippekben szokott vonaglani a tenyérbe mászó frontember lába körül. A lakást viszont szép tisztán, rendben tartotta, míg nem voltam magamnál. És lecserélte azt az undorító sárga tschibo-t ihatóbbra. Megpróbáltam elkapni, hogy riadt madárszemébe mondjam: "fasza ez a kávé!", de mindig odébb repült, riadt képpel rám károgott...talán nem ártott volna felöltözni, nem segített az összképen a meztelen látványom. Kell egy textil, ami majd felgyullad, ha kell.

Az orbitális kétajtósban uralkodó szokatlan rend okozta filozófiai válságot inkább meghagytam a második kávé utáni időkre. Mindig is rühelltem, hogy az összes szekrényben kell legyen egy hatalmas tükör, ami a fülembe suttogja alattomosan, mennyire nem úgy áll a ruha, ahogy a reklámok alapján állnia kellene. A kínos maga az ember.

Feltűnt valami szokatlan a tükörképben. Ami eddig nem volt ott. Nem koszos az üveg. Nem repedt. Mégis, mint egy vakfolt...vagy hajszál...vagy...egy egérszürke, összeégett fonál...a mellkasomon. Kitántorogtam a fürdőbe, tíz körömmel, kefével estem neki, bő vízzel, lidlis szappannal próbáltam levakarni, tépni ki az írmagját is...de mint Rosinante hátán, fél szemmel, neki a szélmalomseregnek, épp olyan érzés kerülget a műanyag levendulaillatban: esélytelen. Sancho, guríts a gazdádnak  egy xanaxot!

Pár nap alatt bepókhálóztam a lakást. Önmagammal. Mert én tekeredtem a bejárati ajtó zárjába, kibogozhatatlanul, nem az a kurva egérszürke melós pulóver, és most bomlok lefelé, kontroll nélkül. A Holló idegbetegen vergődött a helyiségek között, a szekrények tetejéről labaszkodta az üres üvegeket. Szilánkokon tapostam. Deja vu. Csalódottan felnéztem a remegő madárra:

- Megint ugyanitt tartunk. Ehhez mit szól, hmmm?

- Kár.

- Az, bazmeg...de mekkora...

- Kár.

- Mondj valami újat!

- Kár.

- Ha nem tudsz, inkább fogd be a pofád!

Nem fogta be. Igaza volt. Hiszen csőre van, nem pofája...

Minél jobban igyekszem leplezni a bomlást, játszani a normális honpolgárt, annál rosszabbul megy. Annál több a méregető, gyanakvó tekintet. Kerülném az embereket, de nem lehet. Nincs választás: dolgozni kell, valamit,  gubát tenni az asztalra, nem várhatom el egy madártól, hogy egyedül termelje ki a bérletet, a kaját, rezsit, dohányt. Sajnos csak alkalmi , részmunkaidős szarokat tudok felhajtani, ami lófaszra sem elég. Gyorsan kopik a szűk marokkal osztogatott zseton. Huszadika után a Holló cigijét szívom. Szégyellem, persze, de az utolsó szálat is kiveszem a dobozból.

Keresztes pók létem ökörnyálát kerülgetik a nyugdíjasok, lehúzzák fejüket a járókelők, miközben bele-belegabalyodnak a fél várost behálózó szálaimba, tépik belőlem az anyagot, viszik, én pedig egyre rohamosabban bomlok lefelé. Bomlok megfelé.

Esténként kevés szó esik, az is inkább monológ. A madár a folyamatos károgáson kívül nem járul hozzá a társalgáshoz. A kőbányai világos mellől, foghegyről odavetett féligazságaimra sanda tekintettel válaszol. Vagy nem ért belőle egy szót sem, vagy én nem értem a nyelvét. Talán az utóbbi a hihetőbb forgatókönyv. De akkor ez egy Kaffka-novella, vagy egy szar Adam Sandler adaptáció, középszerű romkom? Egy madárral társalgó, bekőbányaizott seggfej az átizzadt szoci fotelben - egyiknek sem lenne hiteles.

Múlnak a hetek, hónapok. Évek? Mindegy. Mindenesetre már csak bal kézzel markolom a kőbányai világost. Hova lett a jobb kezem? Mintha sosem létezett volna. Pedig határozottan emlékszem, hogy volt, jobb kézzel öntöttem a kávét is a bal kézben tartott coopos bögrébe. Most a Holló önti helyette. Nem jó ez így. Kényelmetlen ez a lebomlás. Elkopik a jobbik felem.

A madár folyton belegabalyodik az egérszürke szálakba - ilyenkor sikerül elkapni, hogy kiszabadítsam, egyébként még mindig menekül előlem. Úgy néz rám, mintha fel akarnám zabálni, tollastul. Megérdemlem, mikor belép vágja a csőrét. Átlát a szitán. Tényleg képes lennék felzabálni, nyersen, tollastul. A kávéja mondjuk még mindig istentelenül finom. És nem kapcsolták ki az áramot, nincs elmaradás, mióta ő fizeti be a csekkeket. Lehet nem is kell több. 

Hallottam a tévében, valami átható pátoszba mártogatott amcsi nőtől, hogy a depresszió és az önsajnálat elől nem lehet elfutni, mert az ott ül a mellkasodon, az arcodba bámul, amíg alszol, így rágja be magát a tudatodba, így ragad bele az éber pillanataidba is. Úgyhogy - elfutottam. Mint Forrest. El az óceánig, és vissza. Sajnos annak az ostoba elméletnek igaza volt - és itt nincs happy end, mint abban az ál-realityben.

Mikor éjjelente kinyitottam a szemem tényleg a mellkasomon térdepelt, bámulta az arcom, közben az egérszürke életfonalamat tépkedte. Sodorgatta a retkes, repedt körmei között az anyagot, mint csordáját leső cowboy a cigarettapapírt, miközben azon tanakodik, fejés után melyik tehenet kéne jó keményen megbasznia.

Nem tudom, meddig futottam. Tényleg az óceánig? Vagy csak egy fél órát kocogtam a kispark körül? Egyszer megkergettek a kutyák, az biztos. És az is, hogy visszafelé stoppolnom kellett, mert egyszer csak elfogyott a lábam. Előbb a jobb, aztán a bal, mintha sosem léteztek volna. Pedig voltak. Esküdni mernék rá. Kettő. Különben minek lett volna fekete zoknim, amiben az a cafat kirohanhatott a hóesésbe? Mára viszont teljesen elfogytak, nem érzem őket, holott nyár van, ez nem Szibéria, úgyhogy kurva élet, hogy nem fagytak le a kisboltba menet.

Az óceántól hazastoppolni majdhogy nem sportteljesítmény, viszont ha csak a platánfákig jutottam a kisparkban, nem valami sok. De ki emlékszik már? Majd a győztesek megírják a történelemkönyvekben. Ambíciónak nem utolsó. De miért is írnák meg? Azt hiszem, nem csak a végtagjaim kezdenek lebomlani rólam.

Mikor visszaértem az óceántól a lakás leginkább egy mesebeli, vagy inkább '50-es évekből szalajtott gagyi sci-fi pókszörnyének barlangjára hajazott. A Holló a gáztűzhely mellett feküdt, teljesen behálózva, vádló, kiéhezett szemeket meresztett rám. Lábak nélkül, fókajárásban odakúsztam hozzá - még így is odavágott a csőrével. Nem volt egyszerű fél kézzel kibogozni a vergődő testet, közben alaposan bele is csípett az arcomba. Elvette fél szemem világát - legyen vele boldog! Mikor végre sikerült, kilőtt a nyitott ablak felé, kitárta szárnyait - istenem, mint egy festmény, mint egy tetovált bőr! - és elröpült. Próbáltam utána kapni - ismerős rutinmozdulat. Nem sikerült. Ő pedig húzta magával a szálakat, amik egyre gyorsabban tekeredtek le rólam...viszi...azóta is. Jó szelet!

Fogyok. Deréktól lefelé elkoptam egyetlen nap alatt, pedig ki se merek szállni a foszladozó szocreál fotelből. Legfeljebb az ágyig vergődök el, és vissza.

Azt hiszem, ez itt a jelen. Mivel hetek óta nem látok, nem tudom pontosan, csak a nap járásából, ahogy rám vetődik a kitört ablakon át, meg az óraketyegésből sejtem, hogy elkezdődött, vagy éppen véget ért egy nap. Különben is, annyira befagyott körülöttem az élet, hogy akár állandónak is vehetem a jelen időt. Mintha nem lett volna múlt, és nem lenne jövő.

Beszűkült az élettér, nem mozdulok, nem eszem, nem iszom, csak a cigi maradt meg, azt is úgy rendelem. Kihozzák. Egész jól megtanultam torzóként tárcsázni, öngyújtót kezelni. Pénz a levélnyílásba, bedobják a dohánypakkot. Kell ennél több? Jut?

Még éjjelente is bomlok lefelé, minden reggel kevesebbként ébredek, mint mikor lefeküdtem. Pedig nem forgolódok, ugyanabban a pózban les rám a reggeli nap, mint amiben a Göncölszekér bámul az éjszaka közepén...meg a mellkasomon térdeplő...viszik, tekerik lefelé a szálat. Öngerjedt a folyamat, mint Csernobilban.

Fogy a csont, fogy a hús, de egész jól megtanultam cigit sodorni. Mint a vak cowboy, akinek csak a halvány emlékeiben bőg egy tehén, akit az esti fejés után alaposan megbaszott...révedek az ürességbe, miközben Ray Charles ambícióiról álmodok...doncsjukombekknómóóóór...
Azt hiszem, lassan itt a végszó. Csalok - bővítem, amíg lehet. Egy ujj,három agytekervény, némi kötőszövet, ennyiből kell gazdálkodni. Szerencsére ezzel együtt az emlékeim is kopnak. Nem emlékszem, hogy indult ez az egész. Ki van a fonal túlsó végén? Kik? Egy szín... Ennek nincs semmi értelme. De már késő visszafejteni a kötésmintát. Egyébként sem értek hozzá - csak úgy teszek.

Tegnap (?)a kitört ablakon egy levelibéka ugrott a szobába. Csak az illatáról ismertem föl. Évek óta nem láttam békát, hónapok óta nem hallom a hangját, és egyszer csak megcsap az illata, ami olyan édes, mint egy női test feromon-felhője, mikor elnyúlik az összegyűrt lepedőn.

Tehát kék. Most már emlékszem. Soha semmi más nem fog eszembe jutni egy kurva levelibékáról? Ha szerencsém van, elfelejtem a színeket is.

Közelebb ugrik, érzem. Halkan kuruttyol, amikor a lába beleakad az egérszürke szálba. Ó, igen! Tudom, most mi következik! Ugrani fog! És ha ugrik, vége.

Csak azt sajnálom, hogy...

Az ürdüng hídja

- Ez meg mi a faszt bámul? Tetszünk neki?
Négy hónapja az első magyar szavak, amik megcsapják a fülem. Ha otthon lennék, biztos visszakaffogok, valami velőset, hogy felháborodott szóváltás legyen a dologból, amin majd órákig röhöghetek magamban, vagy elmesélhessem este a többieknek. De nem szólok vissza. Nem vagyok otthon. Nincsenek többiek.
Gondolom, a ferdepóznát veszik célba, ahogy az idelátogató népek elsőnek szokták – mi is megejtettük a stációt, annak idején. Mintha évek teltek volna el, pedig csak hónapok. De a röpke látogatás után, az éjszakai rácsodálkozással véget is ért a több évszázados mérnöki balfogás révülete, s mi azonnal a pisai éjszakába vetettük magunkat. Ma pedig, akár a helyiek, hiába csodálom a tornyot, csak a „tudom, itt van” típusú elfogadás maradt meg az első találkozásból. Így kell lennie.
Négyen vannak. Mármint a hazámfia turisták klánja. Zsírtest úr, aki magabiztosan kopaszodik a horgászsapka alatt; Zsírtestné őnaccsága, rikító melegítős, hurkás körvonalaival bokáz az oldalán, sántikáló túlsúlyával ellensúlyozva gyermeteg arcjátékát szívja magába az antikvitás húgysavszagát; egy távolinak tűnő rokonnő, lilára őszített toronyhaj tövén izzadja le a naptejmázat az alapozóról, s a későn érő, szoknyamenti biztonságban evickélő Mamakicsifia. Arcukról lesír, hogy fagylalt lesz az ebéd. Csavaros.
Hozzáértő szemmel fürkészik a várostérképet, mindösszesen erre a két mondatra méltatják bennszülöttnek vélt figurámat, s baktatnak is az Arno mentén sietve, nehogy ledűljön az a kurva torony, mielőtt megnézhetnék. Még a végén mázlijuk lesz és sikerül lencsevégre kapni a pusztulását, hogy a szerencsétlenség okozta váratlan szerencse egy életre kitömje a mindennapi bélszínre szomjazó beleiket – kár, hogy az elképzelt sikeren is osztozni kell pár száz japán turistával.
Tudom, felszínesen ítélkezem. Ismeretlenül is felszínesnek képzelem őket. Mentségemre szolgáljon: adja magát! Az otthonról hozott katonai málhám mellettem hever a kőkorláton, szándékosan feltűnő buzgalommal gyűröm a nemrég hozatott, kincset érő barnaszofi dohányt a cigipapírba. Nem tűnik fel. Digó szofi. De nem húzom fel magam. Minek? Mi a faszt bámulhatok? Sztereotípiákat, gyükerek, tömény sztereó típiákat.
A poén kedvéért a nyomukba szegődök – na jó, egyébként is arra van dolgom. Partra vetett bálnákat juttat eszembe esetlen vergődésük az idegenhon homokjában; úti szótárból kölcsönzött, darabokra tört olasz vartyogásuk, ahogy útbaigazításért kalapolnak a folyton siető, mégis ráérősen tesze-tosza helyieknél. Nem szép dolog, persze, s idegen vagyok magam is, mégis megszáll valami bennfentes felsőbbrendűség, amit, ha felkötnek se tudnék megmagyarázni, honnan ered. Talán csak az a bajom, hogy annyira tipikusak. Annyira megfestettek. Annyira filmvászon és annyi ezer alkalommal leírt az egész, hogy már zavaró. Talán csak az a bajuk, hogy mindennel akad valami bajuk. Hogy úgy akarják látni a világot, hogy nem merülnek el benne. Üveggömbben. Az volna a jó! Kihagyni a húgyszagot, a megélhetésért arrogáns, esernyőt áruló szenegáli háborús bűnösöket, a tuniszi hasiscsempészt, bokáig érő csikket a macskakövön és az öt centi távolságból is üvöltve-hadonászva beszélgető helyieket. Ezek nélkül mi értelme az egésznek? Gúgl sztrít? Az ilyenek akarnak Indiában marhapörköltet zabálni. Hogy is mondogatja mindig Carlo? Compripa, o lo fai in casa? Megveszed a kenyeret, vagy megcsinálod otthon? Kezdem érteni. Kinézem belőlük, hogy üzembiztosan lapul a szatyorban pár rántott húsos zsemle, termoszban kávé, tubusnyi teszkós naptej, szalmakalapnyi közönyös felsőbbrendűség. Merre vannak a látványosságok? És a meki?
Szívom a hazai füstöt, fürdök a hazai beszédben – kis híján. Mert ezek pestiesen sejpegnek. Lehet ez az igazi bajom velük? Émelygés kerülget a gömbölydedre kerekített, választékosnak szánt szavaiktól. Bár esne a szájukból ízes somogyi bakkancs, tolnai hunnand, ormánsági éngöm, akár borsodi furik, vazs megyei kágyilló! Zalaissan darált, nyálcseppekben fürdetett „t” betűk. Vegeta-testű ólomgalambok, sótlan a lelketek! Meggyorsítom inkább a lépést, kámforosan elillanok mellettük egy macskaköves sikátorba. Az ír kocsma felé! Elkések a találkozóról egy pöttömke szerb kollegával, ami egy ingyen fuvar előtti korsó sör mellett esedékes. 
Hogy ki az aprócska szerb? Niko, a százhatvan centin megrekedt politikai menekült. Vadregényesnek hangzik, valójában – fene tudja. Ő mindenesetre büszkén meséli mindenfelé. De hogy lehet egy gyerek politikai? Csak hétéves formán lehetett, mikor eljöttek Szerbiából, kilencvennégy környékén. Tény, hogy apja, Niko bácsi a zoknis fiók mélyén mai napig dédelgeti a bejáratott csetnik sapkát. Gyanús. Azt hiszem a szomszédság nem a legszebb emlékeket őrzi róluk a családi albumban, orvosi kartotékokon. Ifjabb Niko szerencsére nem politizál, nincs köze ahhoz a világhoz, leszámítva saját, kitalált politikai státuszát. Ő csak az olasz csajokat hajtja, meg a motort, közben mellékesen a szeméttelepen gürizik, az imballaggio rakodógépén hányja a zöldhulladékot a válogatóba. Jobb, mint a papírt csipegetni a marokkóiakkal, herkásokkal,ésatöbbi…
A második Guinnes fölül vigyorog, mikor belépek a város egyetlen kricsmijébe, ahol bagózni is lehet. Lehetni lehet, de nem szabad – idézzek egy klasszikust. Ha érted a különbséget, pajtás. Nem egészen kristálytiszta, mitől is igazán ír ez a krimó. Az ajtó meg az ablakkeret zöld. Oké. Meg van egy-két Guinnes reklám a falakon. Meg egy ír zászló a sarokba feszítve. És kész. Az is lehet, hogy a lobogó is olasz volt, csak megfakult raja a rosso. Annyi baj legyen! Ha Gianninak írül tetszik, lelke rajta.  
Egy sörrel még vezethet az ember, nem zéró a tolerancia, úgyhogy Niko huncut kacsintást megeresztve, nyugodt szívvel berendeli a harmadikat. Fél liter szénfekete, angol habost én is beverek, csak hogy ne árválkodjon a korsója az asztalon. Beszélgetésindító helyett néma cinkossággal kínálom neki a szofit, amit jó szomszédi ízléssel megdicsér. Pécsre már befújnak a balkáni szelek, biztos attól ilyen jó  - rötyög barátságosan néhány bégető füstpamacs mögül. Hát persze, még mit nem, pajtás.
Gianni, a tulaj közben feltett patákkal kuksol a bárpult mögötti magas széken, ölében hét decis viszkisüveg szomorkodik, alig lötyög valami az alján. Üveges szeme jól passzol a koptatott cowboy-csizmához. Hamarosan antiszociálisra issza magát, úgyhogy sietve kell fölhörpintsük a söröket, öt-tíz perc, és a faszba küldi a teljes vendégséget. Megesik, minden héten legalább egyszer. Néha ki se nyit ilyenkor. Nem túl profitorientált kocsmáros. Hál’istennek.
Félig üres korsóm fölött felsejlik a Zsírtest család gomolyfelhő-sziluettje, és magamban elröhögök rajtuk. Vagyis kihallatszhat a dolog, mert Niko gyanús szemekkel méreget.
- Mit nevetsz? Meg se szólaltam.
- Ja, bocs, csak eszembe jutott, hogy idefelé találkoztam Zimmer Feriékkel, amint épp újrajátsszák a Go trabi, go-t.
- Hányadik korsód ez ma?
- Az első, de nem azért van. Csak láttam egy magyar családot az Arno partján. 
- Ismerted őket?
- Dehogy.
- Akkor honnan tudod a nevüket?
- Nem, nem. Az nem az ő nevük. Egy magyar filmcím, ami eszembe jutott róluk. Magyar sztereotípiákról szól. De csak részben igaz.
- Aha…mindegy. Akkor se értem.
- Na, várj! Hogy magyarázzam el…gondolom láttál már Kusturica filmeket.
- Persze, hogy láttam. 
- Na. Mondjuk, hogy fogalmad sincs, milyen emberek a szerbek, aztán megnézed pl.: Az ígéret szép szót, vagy az Undergroundot, és ha elég hülye vagy hozzá, akkor elhiszed, hogy a Balkánon mindenki rezesbandára táncolva lóbálja a gépfegyverét, miközben keféli a legjobb barátja feleségét, de csak amíg be nem repül egy ember a templomablakon. Nagyjából ilyen ez a Zimmer Feri. Csak magyar. 
Mindezt olaszul kell előadni, kirántani a toszkán szótárból, ami a hónapok óta tartó, tanulással egybekötött munkaterápia alatt rám ragadt. Azért kihívás volt, meg kell hagyni! Le is merül a szótár-relé, innen azt hiszem, hagyom, hogy a kölyökből folyjon a szófolyam. 
A korsók kifakultak, Gianni szeme eresedik, szedjük a sátorfát. A szomszéd sikátorban hagyott motorig hallgatom Niko beszámolóját az aznapi fogásról – mindenféle kincsek rejlenek a zöldhulladékban, amit tisztességesen, „ki-mit-talál-övé” alapon osztanak szét egymás közt a kollegákkal, s csinos feketepiacot tartanak fönn belőle odahaza. Más levetett gúnyája, mocska bizony egyeseknek aranyat ér. Vagy eurót. Felpattanunk a kétszázötven köbcentis kis jószág nyergébe, jelképes bukósisaknak látszó tárgy kerül fejemre, s jöhet az ingyen fuvar. Borgo a Mozzano, il ponte del diavolo. Az ördög hídja. Megállapodásunk szerint jól otthagy engem a „puszta” közepén, hadd barangoljon a gyökér magyar magában, cserébe este meghívom egy körre a túlzsúfolt folyópart valamelyik kocsmájában. Ha fel nem falnak a toszkán hegyi trollok.
Erős kanyarokkal operál Toscana hegyvidéke. A motor fékjei tesztfutamon vannak, Niko sem kíméli az előtte haladók idegeit, centizi a városi forgalomban nyüzsgő autók lökhárítóját. A harmincnegyedik akciónál kedélyesen hátraüvölt: ezek a kurva olaszok nem tudnak vezetni! Apám, ne menj Ausztriába! De némi vérnyomás-ingadozással átvészelem a röpke egy és negyed órát, amíg gémberedett ülőgumóim végre elhagyhatják a másfél személyesre tervezett bőrnyerget. Hiába, itt kezdtem el vezetni, én is ebben szocializálódtam. Szarni bele, csak a duda szóljon!
A Serchio folyócska partján rövidtávú búcsút intünk egymásnak, estére úgyis találkozunk, minek cifrázni. Kicsit odébbacska tetettem le magam, így százméternyi járdátlan halálséta vár még az őrült úrvezetők partvonalán, míg fölmászhatok Magdaléna aszimmetrikus építményére. De megéri a rizikót százhússzal kanyargó alfák és BMW-k közt lavírozni, mert a látvány kárpótol akár az esetleges gázolásért is. 
Annyira bizarrul furcsaforma ez a kis csöcs az aszályban kirücskösödött folyócska fölött! Négylikú. Nincs két egyforma. Közben egy Audi menetszele föl akar öklelni. Nem úgy van az, pajtás! A lankásabb feléről közelítve urbanizáltabb a közút, kávézó meg éttermecske búvik a dombok hónaljában, kuncsaftra szomjazó homlokzattal – majd visszafelé beverek egy feketét, csak várjatok! 
Ahogy a renovált kavicsokon lépkedek fölfelé, folyton az jár a fejemben: majd’ ezer éves ez a kúp. És itt van. Valahogy mindig lélegzetelállító ilyen régi dolgokon sétálni, vagy haladni át alattuk, dolgozni a gyomruk történelemszagú gőzeiben. A pózna ferde, ott tolong a tömeg. Egy baklövésnél. Ez meg itt áll kétszer annyi ideje. És üres. Azért nem baj, nem hiányzik kilencven japán harmincegy holland és tíz német turista. Igazából egy se hiányzik. Nincs is. Hétköznap van. És szemerkél az eső. Így a legjobb. 
Megállok a tetején, ami túl van a folyó felén. Vagy innen? Attól függ, honnan nézzük. Melyik a híd kezdete és melyik a vége? Ebből biztos kerekedhetne valami fasza kis tanmese, vagy filozófiai értekezés. Ez a híd az élet. Akárki élete. Felszálló ággal, s leszállóval. Lassan érők a felin túl, később érik el a csúcsát. A koránérők másik felől, hirtelen. Aztán így is, úgy is jön a hanyatlás, az ereszkedés. Kinek mi. Gyors leépülés, vagy hosszú-hosszú csordogálás a biztos végig? Ki-ki a maga hídjának utásza. 
Erős szél csapkodja arcomhoz a ritkás cseppekben kergetőző esőt; hátat fordítok a fergetegnek, hogy meg tudjam sodorni a filoszofiánét. Állítólag itt mindig fúj a szél. Az ördög nem alszik. El is küldök egy füstcsomagot a levegővel, lesse már meg, meddig ér a fuvallat takarója, hol áll meg pihenőre a levegő. Csóri, szerte fog foszlani, mielőtt rájöhetne. Buta kis füstcsomag.
Úgy döntök a meredek oldalon stoppolok le valami járművet a visszaútra,szimpatikusabb, ódonabb a tólpart. Innen úgy tűnik, kávét ott is adnak a szomjazónak, a koffeindílerek mindkét lábat lefedték. Vajon a hídon zajlanak a területvillongások, s itt állítanak a határőr pincérek, megvadult csaposok múlandó kis barikádokat?
Ahogy ereszkedek lefelének, ismerős gomoly-csoport tűnik fel a kaptatón, ziháló tüdővel szedik a föléjük tornyosuló métereket. Nem, ez nem lehet. A Zsírtesték. A Zimmer család. Gyöngyöző homlokuk visszaveri az esőfelhők fodrait, vattacsomó alakjuk puhán görög a gravitáció ellenében. Aztakurva…Hogy kerülnek ezek ide? Éppeg ide. Pont most. És mivel? Valami nincs itt rendjén. Talán mákgubót tett Gianni a Guinnesembe, talán bekaptam idefelé egy toxikus legyet, vagy az időtlen szélrohamok mérgeztek meg valami hallucinogén gomba spórájával. Nem tudom. Egy biztos: ezek nem lehetnek itt. A puszta létük képtelenség, pláne, ha követnek. Megkövetnek.
Ahogy kitágult pupillákkal közeledek a kövér famíliához, feltűnik, hogy mind a négyen tölcsért szorongatnak hurkás ujjacskáik között. Benne fagyi. Csavaros. Mind csokis. Ekkor mintha lezuhant volna egy ormótlan, faragott kő a hídról, akkorát csobban epifániám az agyam körüli feneketlen tóba. Ti tényleg nem léteztek! Titeket valami furcsa összjátékként gyúrt a képtelenség emberi formába, talán pont a saját előítéleteim dús alapanyagaiból lett hús vagytok, semmi több. Jajj, drága betonplazmán kotló ólomgalambok, hát mi a fasz?!
Amint elülnek a hullámok újból helyreáll a vérnyomásom, és a képzelgéseket leszámítva helyrebillen bennem az egyensúly. Átszellemült vigyoromtól félelem-forma csillogás költözik a képtelen család íriszébe, biztos azt gondolják: megszállt az ürdüng. Ugyan melyik? A híd ördöge? Mennymá’!
- Hallod, nem ez a faszi stírölt minket annyira Pisa-ban? Mit keres ez itt? – szól a rubensi némber.
- Biztos zsebes. Azt olvastam rengeteg a tolvaj Olaszországban. Dugd csak a hónod alá a retikült!
Aranyosak, ahogy nem tudják hova tenni a felbukkanásomat. Semmi baj, tubicáim, a lényeg, hogy én már tudom! Odalépek a horgászsipka alatt magabiztosan kopaszodó, kövér emberkéhez, mélyen a szemébe nézek, aztán egy gyors mozdulattal kiütöm kezéből az édestölcsért, flattyan a csoki a kőkorláton. Úgy három centire közelítem arcommal az arcát, orrunk szinte összeér, majd a képébe üvöltök:
- Mégis mi a faszt bámulsz?! Hiszen nem is vagy valóság! Te nem is létezel. – körbepillantok a megszeppent családon – Ti sem léteztek!
Hátra se pillantva otthagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat. Nem kell hátranéznem, tudom, hogy eltűntek, mint akik sosem voltak. Mert ilyen kámforemberek.
 Hüvelykemet az égre szegezve megállok a visszafelé kanyargó út murvás padkáján, hátha akad valami jármű, busz vagy autó, motor vagy szekér, ami végre hazavisz. Ej, ha én ezt valakinek elmesélem!
Dehogy mesélem… 

Azért a pénz az úr

Ahogy a közszájon forgó igazság is tartja, a pénz minden földi dolgok mozgatórugója, oka s okozata. Ugyan a közhely ezt átvitt értelemben érti, s a papírfecniknek, csillogó érméknek nem tulajdonít egyéni akaratot, mégis élek a gyanúpörrel, hogy valóban a pénz irányítja a világot. Nem szimbolikusan, nagy emberek nagy tervei s tettei által, hanem úgy igazán, önállóan. Aljas népség, aljas szándékokkal.

Következtetéseim épp olyan földhöz ragadtak, amilyen én vagyok, a földhöz ragadt kis terveimmel. A „sokat akar a szarka” elvén egy pórnépből származó embergyereke ne dédelgessen felhőket szaggató álomkarcolókat! Kicsiny alvás, kicsiny álmok, s az elérhető célok úgy fizetik meg a hálapénzt, hogy a végén, mikor az ébredés józanságában eldől a sorsuk, kisebb pofára esésekkel dorgálják az álmodozót. Ugyan, mire gondoltál, fiam? Hát lehet ezt? Klasszikusokat idézve: lehetni éppen lehet, de nem szabad. Ha érted a különbséget, pajtás…

Azt hiszem, egy ilyen meredek állítás mögé, mint hogy a pénz saját akarattal bíró lény, szükséges példákat sorakoztatni.  A földhözragadt tudomány alapja épp úgy a tények összessége, mint bármely más tudományé, hisz így bizonyít a fizika, a kémia, és így tovább; ha pedig ilyet felmutatni képtelen, humbug csupán, akár az alkímia. Tehát bizonyítani vagyok kénytelen. S bizonyításra egyéb sincs a kezemben, mint saját tapasztalataim.

Ilyen tapasztalat, hogy a népmesék szegénylegényeihez hasonlóan a valóság szegénylegényének is annyi köröm szükséges összekaparni a mindennapi betevőt, ahány ujjat csak fel tud mutatni két kezén, néha a két lábán is egyszerre. S ezzel a betevővel illene is megelégednie; ez a juss, ami fölött véget ér a tisztesség, s a pénz finnyás igazságérzete működésbe lép. Olyannyira, hogy ha esetleg az a tíz-húsz köröm némi plusz gesztenyét képes kikaparni a hó alól, a bankók kényes szájacskái felszisszenek, s tesznek azért, hogy ne gondoljon a szegénylegény zsíros levesre, fényes csizmára, s úgy általában a jobb sorsra túl soká. Ugyanis a csórévalagú gyerek, ha nem léhűtő, amint verejtékét külön összegekkel jutalmazzák, azonmód nekiáll ezekből a kis összegekből aprócska terveket kovácsolni. Hamar megtalálja a helyét az utolsó fillérnek is, mert mindig van, ami elnyelje a látszólagos fölösleget. Na, nem a luxus, azt le kell szögezni! Foltozásra váró tetők, kopogó kerékagyak, huzatos bakancsok, lyukas zoknik csipognak a betevőért, akár a csupasz madárfiókák, feneketlen torkuk nyeli a bankót, eltelni sosem bírnak. Néha azonban sikerül kicselezni a siserahadat, akkor a leendő nehezebb idők nyújtják markukat, amin a megtakarítás kétes bélyege világít. De nagyritkán, mikor is a sötét fellegek nem fenyegetnek azonnali jégesővel, s a szükség-fiókák is Csipkerózsika-álmukat alusszák, a szegénylegény, hogy senki se hallja, csendes-magában arra gondol: lecserélhetné talán a huszonéves járművet. Egy tizenévesre. Amivel talán elmehetne kicsit, csak ide, a közeli hegyekbe. Tenger se kell neki. Elég a tábortűz.

És ez az a pillanat, mikor megszólalnak a zizegő papírok, megcsörrenek a fémesen csillogó érmék. Nekik bizony más terveik vannak! Jogaik, akaratuk, s bizony – hatalmuk hozzá. Majd ők megmondják ügyesen, mire költik el magukat, nem ám, ahogy a gyüttment szegénylegény elképzelte!

És működésbe lép a világot apró zugaiban irányító gépezet. Néha önhibából, máskor azon kívül, de mindig tökéletesen időzítve, sebészi pontossággal. Egyszerre elreped egy tökéletesnek hitt szélvédő, csak úgy. Új, ismeretlen trafipax érkezik a környékre, hogy a munkába siető, fáradt legényt nyakon csípje a turpisságon: bizony, a késés bűnre visz! Hova olyan sietősen, pajtás? Ha az nem, gyalogszerrel büntet a szabályzat! Hát milyen színű az a lámpa? A nem létező forgalom nem indok. A kihágásnak pedig ára van. Bár csupán annak lenne! Felmondja a szolgálatot az addig óramű pontossággal üzemelő mosógép, eltörik a vízvezeték, kihagy a benzinpumpa, füstöl a falban a rézkábel, és így tovább, és így tovább; mondanám, hogy a végtelenségig, de ez túlzás lenne, hisz a tíz-húsz köröm gyűjtögette összeg is véges. Legtöbbször nem is elég. Ilyenkor a lyukas zsebekben kotorász a tíz köröm, hátha kipótolható a hirtelen termett kráter, a feneketlen kút is el kell, hogy teljen egyszer, vagy legalábbis belátható mélységűvé szelídüljön, különben még a haj is megőszül a gondterhelt koponyán. Mintha önmagát fonná a sarokban az a csinos kis kóc-kötél.

Ebben azonban nagymester a pénz, játszani a határvonalon a szegény ember gyerekével! Nem hagyja elveszejteni magát, belefulladni önnön mocsarába, és sok verejtékkel áthidalható egérutakat hagy a kilátástalanság posványában. Ott a kiút, pajtás, ragadd meg erősen az eke szarvát! De ez koránt sem jóindulat, csupán jól megfontolt érdek. Kell az a reménytelen valamire, csak a helyét tanulná meg végre! És álmodjon még ennél is apróbbakat! Abból nem lesz baj.

Valahogy úgy lehet ezzel a pénzzel is, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, s a nála kevésbé kikupálódottnak még a szagát sem állja. Így, ahol sok az aprópénz, százasok és ötvenesek ülik dísztelen, proletár nászukat a pénztárcában, s haszontalan ötforintos, tízforintos porontyokat potyogtatnak szanaszéjjel, ott nem bír soká megmaradni a kisnemesnek számító papír ezres, ötszázas, kényszerűségből elvegyül a pórnéppel ugyan, de amint teheti, hét szilvafájával hóna alatt olajra lép. A kétezres, ötezres középnemesek azonban messze kerülik a pórnépet, a kisnemesekkel látszólagos barátságban oldódnak, míg mindezt felülről nézve mosolyog az öt számjegyű arisztokrácia, aki már csak a magafajtával közösködik. S akár a nemesvad, kizárólag a bejáratott csapákon szeret közlekedni, nem mártózik meg akárki mocsarában, orra nem bírja a savanyú paraszt-szagot, így miután bejárta a birtokot, s visszatér otthonának biztos várbörtönébe, kölnivizes levegőjű tárcákban ver állandó tanyát. A nagy összegek már gavallérosan távoznak, hisz hamar terem helyükön újabb gyűrt papírhegység, így teremtenek kiegyensúlyozott mikroklímát, meghitt állandóságot. Hogy efölött mi lehet még, a virtuális összegek álomvilágában, azt a földhözragadt tudomány fel sem bírja mérni ép ésszel. Erre szokás azt mondani: annyi pénz nincs is. És tényleg.

Valahol itt ér véget a tapasztalat és okoskodás egybemosott elmélete. A többit talán csak az éhes képzelet szüli. Nem csodálkoznék rajta.

Néhány álmatlan éjszaka után rám vigyorog az utolsó Szent István, s másnapra hűlt helye sincs; megették a lyukak, foltok, kattogások és nyikorgások – vagy csak elvándorolt a fajtája közé? Nem tudom. A tizedikével kezdődő hónapok gyors vándorutakat vájnak az ember zsebében, agyában, képtelenség követni ép ésszel.

Így harmincadika után mintha egyre erősödne körülöttem valami nesz. Az utolsó Mátyások és Rákóczik suttognak a tárcámban. Maholnap disszidálnak. Vagy rájöttek, hogy nem bánok velük úgy, ahogy megérdemelnék, vagy csak tudják, hogy nem vagyok méltó hozzájuk. Lehet, hogy nekik van igazuk. 

Hazajáró szellem

Rám köszönt, mint régi ismerős, ha illedelmes kényszerből odaszól, nehogy szájára vegye a falu. Régi iskolák régi berögződései csikorogtak szúette porcelánfogai közt, karöltve a sovány ebéd ragaszkodó cafrangjaival. Szemei rosszallóan méregettek a pult mellől, karvaly ujjai ráfonódtak az üzembiztos fröccsöspohár üvegtestére, gigája mozdulatlanul eresztette át a rosszízű lőrét, hogy a gyomornedvek mielőbb elpostázhassák agyának a hőn áhított mámort.

Fogalmam sincs, mi baja velem az öreg Apáthynak, elvégre ismerem, amióta…tulajdonképpen mindig is ismertem. Ez így nem igaz persze, hiszen a gyerekkorban látott arcok szerencsésen kikoptak a fejemből. Ahogy az óvó nénit is ismertem, valamikor, de ha szembe jönne velem a járdán, fogalmam se lenne, hogy anno az ő szigorú tekintete kísérte a kötelező délutáni álmaim. Éber álmaim.

Talán úgy a legpontosabb, ha azt mondom, nem emlékszem olyan időkre, amikor nem ismertem az öreget. És azóta pontosan ugyanúgy néz ki, minden ránca,minden ősz hajszála, viseltes szövetnadrágba bújtatott visszeres lábai, több évezredes hieroglifa állandóságával állnak az időben, sziklaszilárdan rogyadozva.

Úgy rémlik, régebben jobb viszonyban voltunk. A komorsága mögül kidugta fejét valami nagyszülős huncutság, cinkos összekacsintás. Mesélt az öregek monoton, remegő beszédével, szavainak nosztalgia-ízét napokig böfögte vissza az agyam, rágtam, nyeltem, emésztettem minden történetét, aztán…aztán elkopott. Farzsebembe rejtett harapófogómmal kellett kirángatnom belőle a szót, kérdéseim hegyláncaira így is csak kunhalmokkal válaszolgatott, mintha elunta volna a beszéded. Mit lehet tenni? Az ember hagyja, hadd menjen.

Tavaly azt hittem, meg is halt a vénember – hónapokig színét se lehetett látni, pedig korábban óramű pontossággal bukkant fel lelőhelyein, akár a hűséges kőszénkockák a tárnában, proli-kabátban kísértett, néma szénport-leheletével fűtötte maga körül a kihűlt világmindenség talpalatnyi porcikáit. Kocsmaszaga, ez a hűséges eb folyvást vele járt, néha borízű csaholással jelezte a vénember közeledtét, máskor csendben megkushadt a poshadt szájban, hogy onnan ugorjon elő, egyből orron harapva a gyanútlant. Aztán egyszer csak pernyemódra kámforrá vált, s ugyanígy szállt le a semmiből, egyik napról a másikra, ott termett a ritkás embertömegben a betonon, szatyrában szeletelt szalámi, félkilós kenyér, vöröses színű pet-palack.

Akkor beszéltem vele utoljára – fél éve is megvan. Meglepetésemben elfelejtettem, hogy elfajzott a viszonyunk, mi sem történt arckifejezéssel hozzá léptem, s mosolyogva kérdeztem:

- Hát maga merre járt, András bá’? Már azt hittem, elvitte az ördög!

Szúrós szemmel utasította el a bizalmaskodó hangnemet, megvető fintorral köpte elém a választ, hogy ki se tudtam volna kerülni, mindenképp bele kellett lépjek, beleragadjak, mint egy hitehagyott őszi légy a ragacsos papírsírba.

- Mit érdekel az téged? Törődj a magad dolgával, kisfiam, ahogy szoktad! Hagyj nekem békét!

Azzal otthagyott, tátott szájjal és ostobán, mintha most csodálkoznék rá arra a bizonyos újkapura. Borjú szemem bőgött még egy hosszút, értetlenül, a kárvallottak marha-hangján, majd követtem a keresetlen tanácsot, inkább békét hagytam neki. Azt se’ vártam meg, hogy eltűnjön az ízületes térdek kényszerétől tipegő járásával, sarkon perdültem, hogy enyém lehessen a nagy kilépő. Kicsinyes önzőség, tudom. Mit lehet tenni? A gyarló csak gyarló marad.

Azóta csak köszönünk egymásnak. Félszavakkal.

’Stét.

’Gyisten.

Ennyire futja. Ezt is csak a gyerekes sértődöttséggel átitatott hangon tudjuk kierőszakolni magunkból, nehéz szülés még ez a félszó is, szinte császármetszésért üvölt. Mit számít? Ami elmúlt, elmúlt – tartja a közhiedelem.

Hisz rég elmúltak a nyár esőtlen, szellőtlenül semmittevő délutánjai, lehullott napraforgók koponyáit karóba tűzte az álszent szeptember, szorgosan vedli elhasznált idei gúnyáját az avarszagú október, s a halottlátó november is itt kísért a temetőkapuban, hajnali fagyok kemény szavától őszül a táj, korábban kelnek a csillagok, s hosszabb műszakot visz a nyakát tekergető bagoly. Odakinn minden változik, csak ez a foghíjas vénember marad ugyanolyan kiállhatatlan és ellenszenves, állandó és dühítően időtlen. Makacs anyagból faragták, meg kell hagyni. Talán a falra festett ördög sem bír vele, azért kísérti még mindig az élőket – és azért kísért engem is; méreget, mint egy pénzéhes szabó a szűz vásznat.

Elfordulok, nem állhatom ezt az egérszürke rosszindulatot, amit hályogos szemeiből olvasok – moly eszi a nyitott könyvet, öregapám! Csukja be a fedelet, vagy mindnyájunkat megrágnak a férgei!

Belefolyok inkább a világfejtők hegyméretű szavaiba. Alkoholbogarak és pinceászkák, penészes maradványai egy elkoptatott nemzedéknek. Műtrágyából bűvölt szeszek kitüntetései és hétpecsétes kiszólások csillognak a munkászubbonyaikon, nikotinrágta bajszuk sárgán keretezi vértelen ajkaikat, ahogy tekervényes körmondatokkal igyekeznek kibogozni, hol is romlott el ez a büdös, mocskos, rothadó világ. A megoldást mind jobban tudja, mint a másik. Az igazság ott figyel mindegyikük mellényzsebében, ölelgeti a tömött fecskecigarettát, kapaszkodik, nehogy leessen, mert a padlón hömpölygő fröccs, hubertusz, kevert és ecetes nyál tengerébe biztos belefulladna. Egymást licitálják túl, a hangosabbnál mindig az utolsó szó, aki aztán elégedetten kidagadó erekkel nyakán és szemében dől a törött támlájú széknek, s hanyattában még elköszön a diákkori szerelemtől – aki hiába volt egy büdös kurva, azért az ivóban minden ribanc megérdemel egy tangóharmonikával kísért misét.

Unottan forgolódok, ezerszer hallottam már minden szót, féligazságot, elpárolgott az újdonság varázsa, és különben is, a sok részeget ki bírja józanul? Szemem sarkából vetek egy kósza félpillantást a pult felé, de a vén karvaly ott figyel, élesített bomba ketyegése lengi körbe, úgyhogy lemondok az újabb pohárról. Ha az öreg nem is tántorítana el a rég áhított tántorgástól, a mellette kushadó vénasszony végképp elveszi a kedvem. Anima néni epe-ízű monológja nagyon nem hiányzik, és szemmel láthatóan jól összemelegedtek. Homlokuk szinte összeér, úgy pusmognak egymásnak, testet öltő leheletük aurája összefonódó kalács, amerre tekereg, ott lehorgasztja fejét a legbátrabb kaktusz is. Két, egymásnak teremtett rosszindulat-kupac; megérdemlik a párjuk.

Rosszkedvűen tárom ki a kocsmaajtót, szinte orrba gyűr a párás hideg, szemembe könnyet csal az északi szél, ez a messziről jött hamiskártyás. Legalább tudom, hogy működnek még a mirigyek. Hazafelé megugat minden kerítés mögé lapuló házőrző, léckerítésig bátor korcs. Kóbor macskákkal osztozik a sorson a magányos gyalogos, a csordahangulat elől bezzeg ólba bújnak ezek a vérmes ebek! De kit érdekel? Teszi dolgát. Teszem én is.

Mögöttem halk tipegés zaja veri az ütemet, duplákat kontráz minden lépésemre, meglassúdok hát, lássam, ki ez a nyomkereső. Az utcalámpa májbajos fényében feltűnik a vén Apáthy zuzmós sziluettje, ritkás haja körül fodrozódik az őszi köd, de lehet, hogy csak a sűrű cigarettafüst jár előtte egy lépéssel. Igyekszik utolérni, hagyom hát, talán kisül, mit akar. De a vajúdó szavak nem bújnak elő könnyen, és az a néhány fröccs sem képes csodát tenni, úgyhogy mikor beér rosszalló némaságot lövelli felém, várja, hogy elinduljak, s mikor megteszem, csak hallgatagon velem tart. Bassza kő, hadd jöjjön! A kapuban sem tágít, mielőtt betenném magam mögött a rozoga tákolmányt, már benn is terem. Akkor, gondolom, be akar jönni. Csak tessék, te agg bunkó, rajtam ne múljon a csatabárd, vermeljük el némán!

Felkapcsolom a konyhai villanyt, zizegve kel életre az olcsó körte, sápadt szegénységre kacsint minden kiköpködött nyalábja, kopott asztallap, csorba bögrék, repedezett, színehagyott tányérok – de a mosogatatlan edények sem segítenek az összképen. Az öreg körbenéz, mintha csak otthon lenne, kihúz magának egy széket, közelebb húzza a hamust, és belenyomja a szűrőig szívott dekket. Nem pazarol, meg kell hagyni. Morzsányi dohány sem volt a rigóban. Elé tolok egy poharat, alágyújtok a kávénak, csendben lessük, amíg gőzt nem ereszt, és kettőbe osztom a fekete löttyöt. Mintha biccentett volna, hogy megköszönje. Az is valami. Haladunk.

Egyhelyben topogva. Nem esik ki a szó, szorosan fogja a fogaink léckerítése, hiába nem tudom, mi baja az öregnek, bennem is dolgozik a kisiskolás sértődöttség, a hülyék kiváltsága, úgyhogy vonallá préselt ajkakkal tartom benn a kezdés jogát. Fogyóban a fekete lé, fakul mindkét foltos vizespohár, de csak nem akaródzik felszakadni a csönd sűrű tüdőváladéka. Fürkésszük egymást, mint két kóbormacska, púpos háttal, magunkban fújtatva. Ki az okos? Ki a szamár?

Körülményes mozdulattal elővakar zsebéből némi szikkadt, használtszagú dohányt, foltos papírból mezítlábas cigarettát sodor belőle, s a tüdején átszúrt füstöt arcomba fújja. Nem ugrok a provokációra, ennyi önuralmat sikerült harmincegynehány év alatt felcsipegetni, verébmódra, szemenként a soványan termő erények ocsújából.

- Azt hiszed, most nekiállok kioktatni? – ugrik ki hirtelen száján a nem várt fordulat.

- Talán nem?

- Nem. Csak kíváncsi voltam.

- Mégis mire? – nézek rá értetlenül.

- Hogy változott-e valami. De ahogy elnézem, minden olyan, mint annakelőtte.

Ostoba képet vághatok, úgy is érzem magam. Sose volt még nálam az öreg, ha jól emlékszem. Ő is tisztán látja a tanácstalanságot, még olvasni sem kell tudni hozzá, gyerekeknek szánt képeskönyv az arcom, egyszerű dallamokat játszanak rajta a mimikai izmok.

- Ez volt a házam. Mielőtt…

- Mielőtt mi?

- Az nem fontos. Csak kíváncsi voltam. De minden úgy van, ahogy hagytam. Még a pókra is ráismerek a sarokban. Hibajavítóval festettem meg két lábát. Ott fehérlik most is.

Felnézek a poros pókhálóra, és valóban ott ül az őszlábú vén gerinctelen, fázós legyekre vár, éhező nyolc szeme kusza ritmust kopog. Még így sem értem. Elfogy a türelem, haragoszöld rosszindulatot bökök a vén karvaly beesett mellkasának, hátha beszakad, vagy ő magát nyeli el végre a föld.

- De mit akar? Nem is beszél velem hónapok óta, kerülget, mint a macska a forró kását. Jó, ha egy fél köszönésre futja magától. Ma is azzal a vén riheronggyal pusmogott egész este, közben meg engem sasolt. – már a nyálam is fröcsög, emelkedik a hangerő, önmagát gerjeszti a semmiből jött dühroham – Erre megjelenik, mint egy kísértet, kilép a ködből, hívatlanul idejön, elszürcsöli a kávét, eregeti a büdös bagót, és nem szól egy kurva szót sem. Hát aztán, ha a maga háza volt? Tán baj? Örüljön, hogy nem dűlt össze! – még mindig nem felel, csak füstöt fújva félmosolyog – Mondja már, az Isten szerelmére, mi a faszt akar?!

Elnyomja a dekket, gondosan szétpasszírozza az utolsó parázsmorzsákat is, nehézkesen feltápászkodik, majd az ajtó felé indul. Képes, és itt hagy.

- Szólaljon már meg, basszameg! Magába mártom ezt a kést, ha a kilincshez mer nyúlni! – forr fel bennem a harag. Tenyerem már a csorba, rozsdás szerszám nyelén izzad, tettre készen parancsra vár.

Félmosolya egészre vált, és leereszkedően megkönyörül pattanásig feszült, táncoslábú idegeimen. Mondatai lereszelik harapós metszőfogaim, rozsdás hangja mérgezi bennem a kihűlt vért.

- Ez a te bajod. Soha nem a jó kérdést teszed fel. Millió van belőle, be nem áll a szád, csak nem jó felé keresgetsz. Unlak, fiú, az a helyzet. Mit gondolsz, miért kerüllek? Ha még egy vén pókot sem bírsz kisöpörni a sarokból, nem lehet rajtad segíteni. – Azzal megfogja a kilincset, lassan felkattan a zárnyelv, nyikorogva kitárul az olajozatlan ajtó. Még egy szóra azért visszafordul. – Próbálj meg jól kérdezni. Mielőtt neked is megőszül az orrodban a szőr.

Otthagy, mint Szentpál az oláhokat. Mit akart ezzel? Nem hagyhatom ennyiben, felpattanok, kirontok a fakereten, de csak az üres őszi estébe bámulok, mohalepte, görbe alakját elnyelte a fagyot ígérő üresség.

Fázós hidegleléssel húzom be magam mögött az ajtót, s jobb híján én is elrágódok egy árva cigivégen. Hamu potyog sáros cipőmre, onnan bámul fel rám; azt lesi, milyen értetlen képet vágok még mindig. Inkább a holnapra hagyom a megoldás kulcsát, ott rohadjon a zárt ajtó!

Álmatlan éjszakát zombiként tántorgó nap követ. A műszakvégi dudaszóval kiesnek kezemből a szerszámok. Kizárt, hogy eljussak hazáig koffein nélkül. Betérek a kocsmába, a reggel óta fröccsinfúzión lóbálózó tompa arcok közé, és kérek egy feketét. Minden nélkül. Semmivel. Egy fél fokot kanyarít azért az életképességi mutatón, talán nem esem össze. És jól esik, ahogy a forró kávé leégeti az üzemi konyha ragaszkodó, közhelyes ízeit a nyelvemről. Azért belül még mindig emészt a tegnap. Mi a rossebet akart az öreg Apáthy?

- Te, Feri! – szólok oda a szocreál poharakat rendezgető kocsmárosnak – az öreg nem jött vissza tegnap? Nem mondott semmit?

- Milyen öreg? – néz rám félig felvont szemöldökének gyanakvása alól.

- András bá’. Velem együtt indult el az este. Aztán…de mindegy. Szóval nem jött vissza?

- Itt nem volt.

- És nem hallottad, előtte mit beszélt a vén szajhával az öreg?

- Nem. Mármint, egyáltalán nem volt itt tegnap.

- Dehogynem! Mondom, hogy utánam jött ki.

- Egyedül mentél haza. Egész este ott motyogtál magadban a sarokban, aztán köszönés nélkül elhúztál éjféltájt. A füzetedet itt is hagytad, oda tettem a fogas alatti polcra.

- Hogy…egyedül…? És magamban…

- Eeeeggen. Motyorásztál össze-vissza, meg firkálgattál a füzetbe, aztán elrohantál, mint aki kísértetet látott. Pedig itt csak egy pohárral kaptál.

Nem értem. Összeszedem a polcra hajított, rongyos kockásfüzetet, átfutok az értelmetlennek tűnő szavakon, amik nem magyaráznak meg semmit. Akkor ki? Vagy mi? Egyáltalán, mit és hogy? Vagy ezek sem a jó kérdések? Biztos nem, mert nem potyog az égből kegyes válasz egyikre sem.

Felhörpölöm a bambulásban meglangyosodott maradék fekete keserűséget, kierőszakolok magamból valami köszönésfélét, és a kopott rézkilincs segedelmével nekitámadok a zavaros külvilágnak. Lábam nyomán a tegnapi eső visszhangja cuppog, kárörvendő csimbókok ragadnak a talpamra, s ahogy nehezednek a léptek, arányosan kopik az út is haza. Haza. Hova? Ez lenne a kérdés? Vagy a miért? A minek? A ki? A kihez?

Válasz nélkül rovom a maradék sárcsíkot, szám sarkán kiserken a vér, ahogy öntudatlanul rágom magam – szó szerint. A pókot ki kell söpörni a sarokból. Csak ez a biztos.

De mivel?