Vajákos Kisokos

Otromba, böszme nagy fa a mostani, amibe oktalan hebrencs módjára belecsaptam apránként tompuló élű fejszémet, és saját szellemi épségem kockáztatásától sem riadtam vissza, mikor tovább göngyölgettem a felszínen már megvakargatott mezőtéria süppedős sárszőnyegét. Bár cselekedeteim oltárán nem avatnak hőssé, tudom jól, azért tessék megböcsülni azt a szerencsétlent, aki oknyomozás megírására adja a fejét. Első lépésként ugyanis mit tesz, aki cikket kíván kerekíteni egy csőrét pisztergáló dolog kapcsán? Adatot gyűjt. Na mármost ebben a témakörben, ezen a ponton kis híján megfeneklettem, olyan sekélyes vizekre vezetett az a mocsok szél. Ugyanis ez a bizonyos böszme nagy növény nem más, mint az unatkozó, városi háziasszonyok kedvelt információ-forrásának tekinthető (biofalvi Szent Ágoston legfőbb weboldala): a gyöngyharmatos csudafa.

Azt is meg kell hagyni, hogy az összes cikket, jó tanácsot, intelmet és titkot nem bírtam végignyálazni, kocsonyásodni indult agyam egyszer csak állj-t parancsolt ámokfutó tudásszomjamnak és ácsingózó fantáziámnak. Azért két témakörnek alaposan a valagára néztem, végigküzdöttem magam rajtuk, és levontam a konzekvenciákat. Az alábbiakban ezeket fogom bő lére ereszteni.

A vajákos szabóság:

Valódi szabólegényeket rejteget az oldal szerkesztői brigádja, régi iskolás veteránokat, akik nem ma kezdték a vajákolást, kuruzslást. A kisujjuk körme alatti koszban van a szakma, és Jézus csodatételeiben megmártott cérnát fűznek az aranyborjú péniszcsontjából faragott varrótűjükbe, így fércelik szebbé-jobbá a városban elpangó véglények betonszürke hétköznapjait.

A vászon, textília, amit az embör gyereke a testén visel, nem csupán árulkodik a gazdájáról, de befolyással is van reá. Egy szitokszó gonosz, ártó dolgok bebocsátását okozhatja, és fordítva. Példának okáért az Amnesia, Agressor, Exploited, Overkill, Dilemma és Virus69 kifejezések egyértelműen a ruhatulajdonos kínhalálát kívánják, és a családja magtalanná lesz. De ha nincs amnesia feliratú rongyom, mégis mitől lettem feledékeny? A dilemma kapcsán pedig elsőnek a „boldogok a lélekben szegények” frázis ugrott be. Töprengeni bűn, kérem? Kissé nehezen megy a fejembe…elkárhoztam.

 A szimbólumok viselése egyenesen az efféle rontások melegágya! Ha teszemazt egy Komlóról elszármazott bányász (vagy akárki igazándiból) magán hordja ezen hivatás címerét, annak okvetlenül tüdőtágulata fejlődik, a vizeletével pedig ki lehet fűteni a házat, olyan magas lesz a szénkoncentrációja. Sorolhatnám még…

…de ne akadjunk el, hisz gyűrűzik tovább a rogyadozó emberi elme fellegvára! Következő lecke: az emberi test három fő részre osztható. Fentről lefelé haladva: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Fej-Tor-Potroh. Ami pedig a legcsodásabb, hogy valamennyi testrész megbetegedés esetén gyógyítható a testtájnak megfelelő isten szimbólumainak viselésével. Ha leszakad a homloklebenyem, csak magamra ragasztok egy Atyaisten-matricát, és hopp! Már kész is az új lebeny! Nincs lába? Az Anyaisten szimbólumos sztreccs-nadrág növeszt önnek! Vastagbélrákra pedig ott a Fiúisten kapucnis pulóver. Három színben.

A rontástól csapódjunk most az ellene való harc partoldalának! Azt tudták, hogy láthatatlan finomerőhatások ellen védekeztek eleink a ruhadarabjaikkal? Trükkjük a lefátyolozás, vagy a túldíszítés volt. Ezért olyan cicomás a menyasszonyi kelengye. A leendő ifjú ara ugyanis felfokozott lelkiállapotában nyitottabb az őt érő, rontó finomerőhatások előtt. A szemmel verők fészke, vágyaik netovábbja egy nyitott sapkákkal bíró leány! A figyelmüket el kellett terelni, a rossznyavalyát elvonni a lélek tükreitől, ahol a testbe férkőzhetnek. Erre való a sok csipke, fodor, ráadásnak pedig a fátyol, ami egy második erőteret feszít a gonoszok és a szűz közti háborús övezetbe. Ugyanez az elkendőzés óvja a rövidlátó, kancsal, nagyfejű csecsemőket, amit szemruhának nevez a népnyelv – már ahol, tegyem hozzá. Szegény Csipkerózsika! Ha magyarnak születik, a szülei megóvhatták volna pár év kómától egy egyszerű ronggyal, amit az arcára dobnak, amint a rossz tündér megjelenik a láthatáron. Késő bánat. Ugyanezen a gondolathullámon lovagolnak a hajfonatba biggyesztett díszes tűk, varrottas motívumok, mágikus kövek…

Arról nem is beszélve, hogy manapság, az információktól túlterhes levegő mennyi gondolati szeméttel van telehintve, ami ellen a kiút csakis a hagyományos szimbólumok viselésében, szemkendőkben és varázskavicsokban rejtezik.

Nagy vonalakban ezt olvasható a Ruhagyári Kisokos kezdő kuruzslóknak készített szemléltető anyagában. Ha nem tényként kezelt, tudományos köntösbe bújtatott szövegként tálalnák ezt az egészet, még örülne is neki az ember gyereke, hogy lám! Vannak, akik törődnek az ősi hiedelmek, mesék továbbvitelével, ápolják a hagyományokat, és nem külföldről importált szeméttel tömik a gyerekek fejét. Saját gyökereikből merítenek ihletet, élik a kultúrát. De sajnos nem erről van szó. Termékeket árulnak, népet butítanak, ijesztgetik a gyermeklelkű felnőtteket, szilárd alapokat hazudnak a babonának, amit jó pénzért házhoz is szállít a futárszolgálat. A gyógyfű és a homeopátia egy dolog, kérem! Évezredes tapasztalatokon nyugszik, és egyéb orvosságok híján a fűből-fából patikát alkalmazták őseink. Sok előnye van, mi tagadás, és ma is meg lenne a helyük az életünkben; valóban nem kellene azonnal paracetamol után nyáladzani, amint egy csepp takony elhagyja orrunk cimpáját. De amikor már semmi sem segített, régen mit volt mit tenni: a hitbe fektették a bizalmat, s piócás emberek, ráolvasók adták egymásnak a kilincset. Innen ragadt ránk a sok hiedelem egy része, ami csodás és gazdag kultúr-szelet, de nem tudomány.

Az a nagy büdös helyzet (ha úgy tetszik: konklúzió), drága sapka-vitézek, hogy a díszítés, nem egyéb, mint – díszítés! Egy kulturális formanyelv, ami tájegységenként más és más, ezerszínű forgatag, nem pedig a mögé pakolt spirituális tartalom kivetülése. Előbb volt a tyúk, mint a tojás! Bámulatra méltó művészmunkák, zenei nyelven is beszélő, hordható vizuális dallamok, ünnepnapokat bearanyozó ékei a viselőjüknek. Nem pedig túlmagyarázott, varázserejű termékei egy pénzhajhász, mások ostobaságán hízó rétegnek – még ha ez is lenne a szépen kicicomázott végcél.

Úgyhogy a gyógyító bugyogókat, rontás-űző kamáslit, gondolati szemét-szűrő hímzéseket hordják csak a gyöngyvirágos szabólegények és szövőnők!

A vajákos építészek:

Második nagy lépésként járjuk körül a magyar paraszt háza táját! Hisz ezek az építmények mágikus erővel bírtak!

A hagyományos épületek egy az egyben lefordíthatóak a csillagok nyelvére – bár még senki sem látott önfeledten csacsogó csillagokat az életben. A tájolás kelet-nyugati, így a mestergerenda, a gerinc a tejutat testesíti meg. A ház bütüjén (utcafronti tűzfal) állott az ősi világfa, azaz a Boldogasszony, a mondavilág Tündér Ilonája. Ezek szerint a Názáreti egy magyar teremtés-rege gyermekeként látta meg a holdvilágot, valószínűleg Etelközben, és csak a cionisták évezredes aknamunkája tette őt héberré. Na mindegy.

Miért is Keletre néz a magyar ház? Mert ez a Fehér Ló égtája. Innentől kezdve, ha valamely szerencsétlen gyökértelen a kínai Feng-Shui tudományát veszi alapul a bútorok tologatásakor, akkor verejtéke mérgezett cseppeket hint a padlókárpitra! Hisz a kínaiak szerint Kelet a Zöld Sárkány égtája, ami a magyar mondakörben aljas egy tetű, annyi szent! Úgyhogy rohadjon meg a FengSui-sárkány, és maradjon Kínában!

A tájolásnak köszönhetően a Lélek a tűzfali ablakokon át érkezett meg, küld-fény-post, majd hátul távozott – valahol a budi környékén. Szar az élet? A mestergerenda mutatta az utat, ezért a bölcsőt mindig (!) ez alá tették a gyermekecskével, így a Lélek tudta, mi az irány.

A házat befedték – ahogy azt köll. Különben beesett volna az eső, és belesett volna a gondolat-szemét. S ez sátortető volt – az író szerint kontyos, ám ki kell ábrándítsam szegény ezotér-alakítónkat, mert ez csak egy tájegységekre jellemző típusa a sátortetőnek, és nyeregtető is lehet kontyos. Sebaj! Ez legyen a legnagyobb baklövés a mai napon! A födém csúcsán díszek voltak láthatók: nap, tulipán, vagy kettős kereszt. Bármilyen hihetetlen, ezek szimbolizálták a…igen. Háromságot: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Ha megszokja az ember, egész könnyű belerázódni a gondolatmenetbe, nem?

A homlokzat, vagyis Boldogasszony Ilona Fehér Lónak szegezett teste szintén telis tele volt csudálatos motívumokkal, amik a spirituális védőbástyákat képezték a gonosz szellemvilág ellenében, a kapu faragásaival karöltve, nagy egyetértésben. A fedeles kaput ellátták továbbá egy lelkiismeret-vizsgálóval, azaz lélektükörrel. Ki itt belépsz, eressz egy mélyről húzott „D” hangot, tisztítsd meg a sapkáidat – és a csizmát!

Tovább cammogva a verandán elért az ember gyereke a Dél felé néző bejárati ajtóhoz, ami igazán aprócskára lett vájva. Így kénytelen volt fejet hajtani, mikor belépett – ezzel pedig tiszteletet adott a bent tartózkodóknak, akkor is, ha meg sem érdemelték. Itt körbetekintve aztán meglátta a tűzhelyet a középpontban, ami maga a Lélek (amelyik beröppent az ablakon?). S ezt a lelket olyannyira tisztelték, hogy szemetet dobni rá súlyos véteknek számított, hisz ezzel megsértették az Őst!

Itt, vagyis a konyhában tartózkodtak a legtöbbet a népek, hogy a Lélek melegéhez dörgölhessék koplaló testüket. A helység alacsony, világos mennyezettel – ami természetesen az ég szimbólumaként funkcionált.

A belső tér különböző erőtereknek adott otthont. Csoda, hogy elfért mellettük a család! Ezek a terek a következőképpen oszlottak szét:

A Szellem a K-DK-i sarokba húzódott. Itt voltak ablakok, ajtók, meg egy tetőtér. Szex-kuckó, avagy a gyermekgyár. A Lélek a tetőgerendák alkotta kereszt metszéspontjában ütött fészket, a Teremtő pedig a Ny-ÉNy-É-i oldalon vert tanyát, itt kínált nyugodalmat, békét az arra szomjúhozóknak.

A falak telis tele megfelelően elhelyezett tárgyakkal, míves, díszített eszközökkel, szigorúan a szentháromság (Fej-Tor-Potroh) elvei alapján faragványolva.

Az egész tanya elrendezése hasonló képet mutatott, fontossági sorrendben követték egymást az épületek, valamennyi a Fehér Ló jegyében született elvek (nevezzük Góbé-Súlynak) szerint. Meglehet, hogy a tyúkokat és kecskéket is egy felsőbb erő rendezgette a múlt-idéző farmjáték udvarán.

Több-kevesebb nagyolással ez az információköteg olvasható az Égi Építész Lexikon többkötetes gyűjteményében. Ismét egy csomag túlmagyarázott, misztifikált zagyvaság. Ha szó szerint vesszük a szövegezést, akkor a magyar paraszt nem volt más, mint egy spiritiszta pre-hippi. Érzelmekre, mondákra alapozta életét, cselekedeteinek mozgatórugója a szellemvilág parancsaiból fakadt, s a logikát, gondolkodást messzi kerülte. Nehogy lesújtson az Ős!

Drága építészeim! A józan paraszti ész, mint kifejezés, vajh mit takar? Hogy a földművelő nem volt sült-hal, és értette a dolgát. A házak tájolása – praktikum. A Délre néző verandára odasüt a nap, átmelegíti a vaskos falakat, jó kiülni az ajtó elé. Az elé az ajtó elé, ami azért kicsi, hogy télen ne menjen ki a meleg, mikor kinyitják, s nyáron ne szökjön be rajta. Mellesleg egy utcában csak egy oldalon voltak házak, hogy mindegyik tűzfala Keletre nézzen?  Akárhogy is, de a túloldal házai – Nyugatra tekintenek. Esetleg rájuk rontottak a szemközti sor lakói, ha azoknak már nagyon rágta az egészségét a rossz Góbé-Súly, vagy a Zöld Sárkány összeszarta a portát. Ezt nem magyarázta meg, Mérnököm!

S a tűzhely sem mindig középre lett helyezve ám, sőt! És mivel sokáig nyitott rendszerű volt, ezért nem szabadott szemetet dobni rá. Gyomorforgató füst lengte volna be a házat, és az étel is jobb ízű-szagúvá vált volna kifelé, mint befelé. A plafonról a sok kormot meg biztos félóránként, váltva vakargatta a háziasszony és a legidősebb leánygyermek, hogy a ház népe gyönyörködhessen a tiszta ég szimbólumát képező mennyezetben.

A gyermek mestergerenda alá fektetésének törvényét nem tudom, melyik nagymama mesélte a hiszékeny írópalánta unokájának. Efféle íratlan törvények csak a fogatlan vénasszonyok ajkain születtek – némi kegyelem-kenyércsücsök ellenében. Regéljen az éhhalál ellen, nénémasszony!

A díszítések esetét már érintettem az előző témakör kapcsán, s csak annyit tennék hozzá, hogy a míves bútorok és használati tárgyak születése is profánabb kissé, mint spiritisztáink képzelik. A nép faragott, vésett, mikor ráért. Nem voltak kreatív boltok, IKEA, hogy készen vett termékekkel lássák el a rosszul bútorozott tanyákat, hát megcsinálták maguk. Főleg télvíz idején, mikor a mezei munka elmúltával volt rá idejük. Esti sorozatok, DVD-lejátszók és interneten bökdösődés hiányában főképp efféle elfoglaltságokkal ütötték el az időt; és porontyok gyártásával természetesen.

A leggazdagabb faragás-kultúrával és legtöbb díszített használati tárggyal mellesleg a házzal nem, vagy csak ritkán rendelkező pásztoroknál találkozhatunk. Naphosszat a jószág mellett ácsorogva, ücsörögve bőven akadt alkalmuk valamennyi vagyontárgyukat felcicomázni – amiből nem volt sok. Így született a legtöbb faragott dohánytartó, pipa, bot, ostornyél, fokos, furulya, stb. Fél-nomád életmódjuk megőrizte hitvilágunk darabkáit, ezzel tudtak kiválni a dísztelen nyomorban tengődő tanyavilág lakói közül.

Kiábrándítóan hat, drága lélekismerők? Szerintem sokkal szebb és becsülendőbb a végeredmény, ha ebből a szempontból néz rá az ember. Miért lenne rosszabb, pláne kevesebb, mintha a láthatatlan Ős-szellemek, Fehér Lovak és a Fej-Tor-Potroh szentháromság jegyében rettegő, Góbé-Súly szerint rendezkedő, ostoba és tudatlan véglények hozták volna létre mindezt? Ez a rengeteg kincs és örökség Tudást takar, s ez az, amit tovább kellene adni, és használni. A hitet meg kell hagyni a maga helyén, a meséket, regéket pedig a fogatlan öregasszonyoknak, szemmel verő öregbojtároknak, hisz náluk volt a legjobb helyen. Az ő kezükben, az ő ajkaikon nem vált volna haszonleső, együgyű ostobasággá.

Zárszóként mit tehetnék még hozzá? Talán csak annyit, hogy az elején, a felvezető szövegben túlértékeltem kissé az oknyomozás első fázisát, az adatgyűjtő folyamatot. Az összeszedett gondolatok megszülése, papírra vetése sokkal döcögősebbnek bizonyult, mint maga a szellemi ingoványon vaó kószálás, morzsagyűjtögetés. Így visszanézve lehet mindenki (az Olvasó és jómagam is) jobban járt volna, ha bekapok egy marék hallucinogént, nyalogatok egy légyölő galócát, mielőtt nekiesek a csudafának, félig csorbult fejszémmel. Még az is megeshet, hogy remek kis gonzo született volna belőle. Most már azt hiszem, késő, a fa – számomra – kidőlt.

A vajákos Nefertiti

Lidérces egy éjszaka volt, hogy enné meg a fene! Na de mit van mit tenni, ha az ember megiszik pár fröccsöt, mielőtt álomra hajtaná felajzott gondolatoktól terhes kobakját, s elfeledkezik a kiszáradást megelőzendően kötelező liter víz elfogyasztásáról; akkor nagyon is megérdemli a sorsát. Hisz megfelelő óvintézkedések híján egy kósza kis becsiccsentős, pityókás este is duhaj éjszakák utáni másnapot idéző reggelt eredményezhet (a kor előrehaladtával), szerencsére rövidebb lefolyással.

Kicsinykét még kótyagos a fejem, nem is iparkodok felemelni az átizzadt párnáról, még ha nem is túl kellemes érzés. Azért apránként csak sikerül rászánni magam, s erre több okom is akad – még ha nem is bírnám őket így nagy hirtelen fölsorolni, de a tudatom alatt értelmük van ezeknek az okoknak, és nevük.

Az első ok, amit meg tudok nevezni, az a vizes pohár az ágy lábánál. Bár a víz két napja ott áll, porosodik, és ez nem is láb, elvégre jelenlegi főbérlőim gondosan az IKEA tömegcikkeit vásárolják, így a lábak helyett egy pereme van a fekvőalkalmatosságnak. Majd a sajátom…! De legalább nem túl kényelmetlen, és alig fájdul meg reggelre a derekam – mondaná a józan énem. Mindegy. Szóval lenyúlok lassan a pohárért. Hűs kútvíz eshet ilyen jól a delelő marhának. Annak én is elmennék ebben az állapotban.

Következő okom a gondosan ágy mellett elhelyezett hamutálban szendergő, utolsó pillanatban elnyomott dekk. Tudtam én, hogy jól fog jönni! A szobában dohányozni tilos! – úgyhogy bűntudatos arcot vágok, mielőtt megmelegíteném a végét. A kávé majd csak egy távoli lépés lesz.

Ehhez a művelethez azonban már (vagyis a rágyújtáshoz) hanyatt kell forduljak, s így észreveszem, hogy megy a televízió. Felelőtlenül bekapcsolva maradt az este. Minek néz az ember híreket késő este, elalvás előtt? Csak felbosszantja az álmait! Ostobaság, de már késő. Nagyon késő.

Majd’ kiesik a számból a koporsószög a kis képernyőből rám világító látványtól. Egy fáraó néz velem szembe! Egy fáraó-asszony! Egy hús és vér Nefertiti!

Valami hiba van a rendszerben. Tér-idő kapu nyílt volna a szomszédban, amíg aludtam? De hát ott rendőrség van, az lehetetlen! A látvány mégis erről tanúskodik. Hát még a hallottak! Ez a fáraó hozzám beszél, sőt mi több, üvölt velem. Mégpedig azért üvölt, mert nem hívtam még föl. Nem emlékszem, hogy megígértem volna Egyiptom első asszonyának, hogy felkeresem, sem pedig, hogy ismerném, úgyhogy inkább szívok egy mélyet  a sodort Camelmaradékból, és hallgatom tovább: hátha kiderül az igazság. Az igazság pedig csak úgy özönlik, és nem hogy derülne, egyenesen vakítóan rohan felém, akár az afrikai napfölkelte.

Ő egy nagyon-nagyon furcsa egyvelege a vallásnak és hitnek. Ez a Nefertiti. Kérem szépen, azt bizonygatja nékem, hogy ha felhívom, potom 495 jó magyar forint plusz áfáért percenként, kipucolja a csakráimat. El se hiszem, hogy ez is ezzel jön nekem! A rohadt sapkákkal! Könyörgöm, még nincs olyan hűvös idő, hogy ki kelljen tisztítani őket, sildes (siltes?) sapkát meg nem hordok. Különben is, kalap-párti vagyok. Akkor meg minek pucolgatni őket?

Na de mivel akarja őket sikálni, a kedves kolegina? Na kérem, tessék megkapaszkodni, mert nekem is kellett: metatron fénykockával. Nem csalás és nem ámítás! Metatron gyémánt(!) fénykockával. Nem is egyszerűen azzal, mert ma a kilences napja van. Pedig azt hittem tizenkettedike, de hát tévedni emberi dolog. Szóval ma háromszor hármas nap van, ami kilenc, és ez Jézus Krisztus száma – mint az közismert (jöjjön közelebb, Safranek!). Így háromszoros a fénykocka is. Logikus!

Mondjuk azt nem egészen értetem, hogy jön egyiptomi fáraóasszonyként a názáretivel példálozni, de a kétségeimet hamar eloszlatja, mondván ő beszélt Jézussal (mint előtte oly sokan a sárgaházban), aki azt mondta neki, hogy szülessen le. És Nefertiti megtette, csak eddig bujkálnia kellett szegénynek. Biztos üldözték a filiszteusok. De most előlépett az ismeretlenség homályából, csak nekünk, hogy a magyaroknak elhozza sapkatisztítást és a körtéfát (bizony, körtÉ). És népdalokat. Ó jajj, azt hiszem ez is Kodály módszerrel képezte magát zodiákusjegyekből! Mindjárt kezdődik a legényessel meridiánpuculás! Vagy egy gyémánt metatronkúpot akar dugni a végbelembe, hogy kiűzze belőle az ártó szándékot és a rántott csirkét. És még nem végzett velem!

A háttérben dallamosan andalít a vangelis, míg Nefertiti agresszívan üvölt, s már csörren is a telefon. Sándor 550817. El se mondja mit akar, már kapja is az áldást: szem lehuny, karokkal rituális körzések, levegőbe pacsizás, és mormolás. Kész. Fehér, arany és gyémánt tisztítás, teljes krisztusi bőségenergia, és a biztonság kedvéért egy újkori védelem és harmonizálás. Máris jobb!

A következő betelefonáló (Piroska480624) előtt még megtudom tőle, hogy ő ibiszmadár reinkarnációja.  Csak így. A háromszoros tót istené. Ezért hatnak a varázsai háromszor hármasan. Ez persze megmagyarázza a borsodi (vagy nógrádi?) tájszólását is.

Nem tudok megmozdulni – soha nem vártam még ennyire reklámszünetet!

A körmömre égő cigaretta ébreszt föl a révületből, amibe Nefertiti puszta léte rántott. Azért nem semmi, világvallási, össznépi dzsembori a tévékettő-matinéban, egy személybe sűrítve! Reinkarnálódó, egyiptomi istenekből lett tót fáraó, aki mint Buddha köldökéből kibújt, aranyláncoktól terhes szöszcsomó varázsol, körtÉfája van és népdalai, valószínű táltosokat megszégyenítő mennyiségű lábujja, miközben Jézussal parolázik. Az pedig, hogy a Metatronnal (a Dogma óta minden gyökér tudhassa, mi az!)is bensőséges a viszonya, csak cseresznye a hab tetején. Csak a sapkáimat hagyja békén könyörgöm! És az ördögűző kúpot is kihagynám.

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt tényleg láttam. De hát az ujjamon ott a hólyag, ahogy megégetett a csikk – csak valóság volt! Ha nem, akkor többet nem iszom egy kortyot se! Alig volt pár fröccs, esküszöm, kevés az egy ekkora delíriumhoz! Különben is, a valóság gyakran durvább, mint a legelszabadultabb fantázia.

Végre reklám! Gyorsan föl is kelek, a fejem is beleszédül kissé a nagy rohanásba, és fölteszek egy kávét. Az csak kiveri a fejemből ezt a lúdvércet! Azért biztos, ami biztos, kikakapcsolom a tévét, amíg klattyogni kezd a kotyogós. 

Körösztanyád, a Vajákos Biri (szerelmetes gyermekem)

Na kérem, a minap az az érzésem támadt, hogy nyomban leég a hajam az emberi ostobaság máglyája mellett ücsörögve, s megmártózva annak tisztítótüzében. Kaptam ugyanis egy cikket. Illetve tudományos értekezést, ami újabb mélységeit tárta fel előttem a mai ember megvezethetőségének. Meddig juthatunk még? – merült fel bennem a kérdés. Hol a vége?

Na de, hogy érthető legyen mindenki számára a dolog mibenléte, idéznem kell egy kicsit az említett disszertációból, még ha nem is fűlik hozzá a fogam – azért nem szó szerint.

Az író, egy hölgy (mi más?) megemlít néhány fantasztikus felfedezést eleink hitvilágának, szokásainak, és az ezotéria gyógyító tulajdonságainak összefüggésében. Már eleve ez a feltételezés is kissé meredek, és még hol van maga a kifejtés, az indoklás?

Kezdjük a tánccal! Nem tudom, a kedves olvasó tudta-e, hogy a régiek nem azzal a célzattal táncoltak aratás végeztével, a lakodalmakon, vásárok alkalmával, hogy az egyhangú robotot megszakítva mulassanak végre. Kieresszék a gőzt. Ugyan! Kéremalássan, ez mind tévhit! A fáradtság elűzését célozták meg evvel, hisz mozdulataik természetfölötti tulajdonságokkal bírtak, s ebből merítettek ősi energiákat. magából az életfából. Bizony. Példának okáért a cikk szerzője megemlíti, hogy a legényes valamennyi mozdulata egy-egy zodiákus jelnek felel meg (már itt majdnem lefordultam a székről)! Tehát még véletlenül sem az ügyesség és virtus csillogtatása végett ropták oly csodásan, főképp nem a gyengébbik nem elkápráztatásáért. Hanem egy ősi, belső, ha úgy tetszik: spirituális parancsnak engedelmeskedtek. Szegények, ha tudták volna! S a csapásolások, a taps és a csujjogatás is a csakrák és meridiánok tisztogatását, kipuculását szolgálta. Azért megnéztem volna, ahogy ezt megemlíti nekik a kedves szerző. Sanszos, hogy vajákos asszonynak, boszorkánynak hívják, esetleg szolidan megégetik egy faluvégi bikkfa-máglyán.

Nem szabad leragadni azonban a táncnál! Haladjunk, haladjunk, van itt még! Ének, zene! A csakráink (mert vannak olyanjaink, ezek szerint) mindegyike lefordítható egy szolmizációs hangra. Csüccsenjünk bele egy kád vízbe, illóolajat neki, s a víz alá merítkezve duruzsoljunk egy alfában edzett, meghitt „do” hangot. Erre fog válaszolni a gyökércsakra. Csapra verjük, hogy megcsavarjam. Berezonál, kérem!

Aztán, ha ezzel megvagyunk végezzünk egy kis nyelvtani játékot, csakis tudományos alapon! Minden csakránk (na jó, ennek a szónak nincs értelme...mostantól sapkának fogom mondani) ugye egy-egy hangnak felel meg, arra reagál. Mégpedig sorrendben. Ha rezegtetjük őket, a sapkák válaszolnak. Namármost: ha a sapkák szolmizációs hangjait sorrendbe tesszük fentről lefelé, valamennyit visszafelé olvassuk (a szívsapka kivételével), s az „O” betűk helyibe „Ő” betűt helyezünk az alábbi kis mondatot kapjuk: itt áll ős fa ím erőd. Kész. Ledobtam az ékszíjat.

Néni kérem, azt tetszik tudni, hogy ha a „mama” szóból elvesz egy betűt, s hármat kicserél megkapja a „sör” szót?

Ezt az áltudományos belemagyarázást már hangos szentségeléssel nyugtáztam, miközben azt se tudtam, sírjak-é, avagy kacagjak. Elvégre nevetséges. De mégis komolyan veszik!

És még képes ezt is fokozni a lelkem! Ezt tessenek meghallgatni: szépemlékű Kodály Zoltán vajh azért nevezte így a hangokat, mert tudta, hogy spirituális jelentésük van? Minden bizonnyal odaátról súgták meg neki. Ezt így leírja. Istenlássalelkem, nem teszem hozzá a fantáziám csapongó töltelékeit..

Csak utánajártam, ki is ez az ősasszony, ez az Emese álma. Egy született bionóm (Biognóm? Mindegy.) Ő allergiás minden gyógyszerre, bár ez nem magyarázza meg, miért is beszél hülyeségeket. De ettől még hivatástudata nőtt, valahol a bal szívsapkája és a gyökérsapkája közt, ami nyomja a retinkuláris meridiánját. Osztogatja a jótanácsokat, és saját kis csapata van, meg minden, ami kell egy alapos hülyítéshez.

Nincs bajom azzal, ha valaki kerüli a kemikáliák használatát. A gyógyfüvek tablettákkal szembeni alkalmazását (asszem manapság homeopátiának hívják, csak, hogy érdekesebben hangozzék) sem ellenzem. Fűben, fában orvosság. A sógorok által kräuternek nevezett gyógypálinkákat egyenesen üdvös gondolatnak tartom. Viszont ha már ilyen szintű, ostoba ideológiákat raknak mögé a népek, az kérem gyomorforgató. Főleg, ha megnézzük, kik is vallják ezeket a természetközeli elveket, kik a legnagyobb szószólói az ezoterikus életmódnak. A városi, unatkozó háziasszonyok. A benzingőztől elbutult, céltalan középosztálybeliek. Nincs ebben valami visszás, kérem?

Van egy nagyon közeli példa a családomban erre az embertípusra, mégpedig egyik unokatestvérem, épp velem egyidős, háromgyerekes családanya. Pereputtyával kiköltöztek két esztendeje egy jurtába, alomszékbe (gyakorlatilag szalma a budiban, lehet vele kertet ganajozni) ürítenek, zöldséget majszolnak, házimalom, házikecske, waldorf óvoda. Teljes ideológiai káosz, és életképtelen vergődés butapest határában, mindezt az interneten napi szinten, gyakorlatilag percről percre követhető formában.

Ne csináljuk már! Kétféle ember van: akinek való, meg akinek nem. A regölyi kultúrantropológus, ősember-forma, szakállas kovácsmesternek való. Minden szempontból alkalmas erre az életre. Na unokanővéreméknek (meg a hozzájuk hasonló, legényessel sapkatisztogatóknak) nem. Ez csak egy társadalom-szülte népbetegség, menekülés, de halálra ítélt vergődés, mert alapja, az nincs neki, csak sok hangzatos csodája, amik az első farfekvéses baba halálával összeomlanak. Régen ez benne volt a pakliban, ezért is volt akkora a szaporulat (meg nem volt fogamzásgátlás, szexőni meg ugye köll!) Ti nem erre vagytok már szocializálva, gyerekek! Ne bohóckodjatok, könyörgöm! Vagy ha komolyan gondoljátok a dolgot, adjátok el a többszázezres nótbúkot, hibridautót, vegyetek egy lepusztult tanyát valahol nagyon messze, járjatok gyalog, éljetek a földből, és ne a népbutításból!

Bár meglehet, hogy én tévedek. Ha jobban belegondolok, ebben a Kodály-féle szolmizációs sapkatisztításban lehet valami. Megeshet, hogy a kanásztáncok botos mozdulataiban rejlő zodiákusjegyekből kirakott értelmes szavakat megfordítva, majd elfelezve és a második felüket elharmadolva, a „h” betűket „l” re cserélve megkapja az ember a lófasz a seggedbe kifejezést. Amit bizony Bartók Bélának a pénzbevonzó fehérelefánt suttogott a valhalla küszöbjiről egyenest (vagy a világfa legvéknyabb ágán ücsörögve károgta egy turul-holló), miközben kedvenc kecskéjének, Micinek a szívsapkáit tisztogatta anális coitus-szal, de előtte még ősi kínai ginzengő (magyar eredet!!!!) gyökérrel simogatta a rémisztő pénisztövét...

Szép dolog az a mezőtéria.

ja, majd elfelejtettem, íme a tények, amikről eddig beszéltem volt:

http://antalvali.com/hirek/osi-gyogymodok-csodalatos-magyar-szokasok.html