Guns of Brixton

 -:-

Középszerű, ismeretlen kis zenekar szerencsétlenkedett a színpadon. Fogalmunk sem volt, hogy kerültek az egyetemi napok programjába, főműsoridőben - amíg ki nem derült,hogy a nagybőgős srác húgát a kiskirálynak számító festő-tanár kezelgeti. Így már érthető - de kit érdekel? Senkit. Volt bennünk épp elég szesz, hogy tessen, és az igazat megvallva nem is voltak annyira szarok. Jó, meg ez különben sem a kibaszott CBGB's, könyörgöm!

A sörben pácolt pálinkagőz tetejére csikkekből piramist építettünk, izzadtságunkkal ragasztottuk őket egymáshoz, majd beszíneztük a fiatalságunk oktalan optimizmusával. Tarkára festettük vele nap mint nap a világot.

Huszonhat voltam. Ő huszonegy. Engem ugyan kicsit már megtört az élet, még mielőtt megedzett volna, elvette az összes addigi vágyaim, kiölte belőlem a gyerekes álmokat, és cserébe addig még semmit se adott, csak némi neszesemmi tapasztalatot. Ahhoz épp eleget, hogy azt higgyem, tudok valamit az életről - pedig nem is. Őt viszont, szerencsére, még nem pofozták föl hétköznapi nyűgök, nem darálták be a sárga csekkek, a diákhitel, meg a személyi jövedelemadó. Nekem már nem sok ép csontom maradt addigra - és hol volt még az igazi kintsugi?!

Színültig élettel, hogy a fülén folyt kifelé, még nekem is jutott belőle bőséggel. Talán ezt szerettem benne a legjobban. Hogy ő mit látott bennem? Rosseb tudja. Rejtély, mint Columbo hadnagy keresztneve. Soha nem fog kiderülni - de cserébe már ez se számít.

És akkor megszólalt a Guns of Brixton. Én meg nem láttam mást, csak a két telihold méretű kék szemét; táncolt és én is vele mozogtam - pedig mindig is rühelltem táncolni. Most is rühellek. De akkor is képes volt kiégetni belőlem minden gátat. Elkaptam a derekát és felkentem az egyik koszos, hengeres műmárvány oszlopra, aztán megcsókoltam. De nem. Ez így nem igaz. Egymás szájának estünk, mint két kiéheztetett szaracén. Mintha nem lenne holnap - mert nem is volt. Csak az a pillanat, meg a Clash kevés jó dalainak egyike, egy nyamvadt világvégi főiskola aulájában, valamikor tizensok éve...

-:-

Emlékszem, amikor gyerekkoromban, nyolcvanvalahányban a balatonfenyvesi szabadstrandon először láttam smároló felnőtteket (vagy legalábbis öt évesen felnőttnek tűntek), megkérdeztem öregapámat: ők mégis mit csinálnak? Vigyorogva azt felelte: megeszik egymást. Ezen aztán éveken át jókat röhögtem.

Pedig tényleg ez történik. Velünk megtörtént - ott, aznap este, és még számtalanszor. Egymásba feledkezve felfaltuk egymást. És vele több szenvedély volt ebben, többet jelentett, mint előtte vagy utána bárki mással...bármi. Felzabált, megrágta, elnyelte és megemésztette a lelkem egy részét, ami soha többé nem lesz már az enyém. Azóta is benne lakik.

Fordítva - nos, nem hinném, hogy ugyanez lenne a helyzet. De ezt csak Ő tudná megmondani. És nem fogom megkérdezni.

Különben meg lehet, hogy nem is ő vette el a lelkem, hogy felzabálja és megeméssze, hanem önként adtam oda. Nem ugyanaz, de - hogy ismételjem magam - már nem számít.

 

-:-

Majdnem negyven vagyok. Ülök a járdaszegélyen, tűz a nyári delelő nap, miközben kőművesnek maszkírozva, egyenízű péklófaszt rágva bámulom a smároló tinédzsereket. Ahogy megeszik egymást. Olyan vagyok, mint egy vén, kéjenc, perverz kukkoló. Annyi a különbség, hogy nekem nem a faszom áll föl a látványtól, hanem a szívem hasad ketté. Mert pontosan tudom, milyen érzés ilyen mélyen elveszni valakiben - mégsem tudom felidézni. Paradoxon? Eléggé. Mégis igaz. Képtelen vagyok újraélni azt, ami elevenen él bennem. Képtelen vagyok újra megtenni, mert nem emlékszem, hogyan kell így érezni. És mégis fáj a hiánya. Képtelenség, de törvényszerű. Ez van.

When the law break in
How you gonna go?
Shot down on the pavement
Or waiting in death row

Akárhányszor megszólal, összeugrik a gyomrom.

Oh-oh, the guns of Brixton

Pretty fly

 -:-

Megroppant testtel gubbasztok a padkán, kezemben háromnapos kenyérből tákolt szendvics-dejavu várja, hogy az arcomba gyűrjem. Az unalomig ismert ízekre oda sem figyelve rágódok az előző falaton. Tíz éve még röhögve bírtam ennyit. Páros lábbal ugrottam föl a platóra, mint egy kibaszott légtornász; utolsónak tettem le nap végén a szerszámot. Néha úgy kellett kivenni a kezemből. Így a harminckilencedik év derekán szarik engedelmeskedni ez az elnyűtt, megnyomorodott test.

Megöregedtem, bassza meg? Nem értem....Hogyan, mikor múlt el az idő? Mikor történt, hogy a Pretty fly 26 éves lett? 98-ban, mikor hányásig ismételte az emtíví szidták, mint a bokrot, dohszagú közhelyeket szajkóztak az "öregek": ez már rég nem az az Offspring...mára meg klasszikus... Mondjuk arra a videoclipre megszámlálhatatlan alkalommal kivertem - ahogy világszerte több millió velem egykorú, hormontúltengéses kamaszsrác. Részei voltunk egy orbitális, pubertás kollektív tudatnak. Uno, dos, tres, cuattro cinco cinco seis!

- Mikor történt? - válik bennem szavakká a néma gondolat.

- Micsoda? - néz fel a kezében pörgő android félkarú rabló révületéből gorilla-forma munkatársam.

- Hogy megöregedtünk. Ez mikor történt? - majd röviden előadom a hirtelen szőtt elméletet az elfajzott offspringről meg a szexi táncoslányokkal kitömött sláger-clipről.

- Kedden. - vigyorog rám pár másodperc látszólagos gondolkodás után.

- Szerintem hétfőn. Ilyen szar dolgok csak hétfőn történhetnek.

- Mert?

- Emlékszel a travel channelre?

- Asszem...

- És arra, hogy éjféltől mindig pornót adtak?

- Arra emlékszem!

- Na látod. Hétfőnként csak melegpornó volt...

- Jahh...tényleg....- szakad fel benne a fájó emlék.

- Kurva hétfők...

- Ahogy mondod, Garfield. - tér vissza arcára a korábbi, kaján mosoly.

Vajon hétfő van egyáltalán? Vagy egy folytonos hétfőben élünk? Az ebédszünet mindenesetre lejárt...

-:-

Mivel a mai penitencia gyorsan elkészült, korábban bontunk vitorlát a szokásosnál. Felhúztuk, amit fel lehetett, befalaztuk, amit be lehetett. Pakolj, pucolj! Menet közben úgyis fel kell szedni egy valag anyagot holnapra, az is hosszú kitérő a megérdemelt (?) pihenés felé. Csak, hogy legyen mit megemelni, legyen miben megizzadni.

Arccal az otthon felé zötyög a rozsdás szekér. Télen hűt, nyáron fűt, a csavarjai meglazultak, eszi az idő, zörög minden csontja, de működik. Mint az utasai.

A főút mellett ismerős favágók ülnek a félig megkopasztott domboldalon. Nekik még tart a kései ebédszünet. Zsebből majszolják a reggel óta összetömörödött toast-kenyeres szendvicseket, féldecis várda keserű, töviskorona az ingzsebben, kifürkészhetetlen, foghíjas mosoly a semminek. Erdei Mona Lisák, láthatósági narancsban megfestve. Lesik, ahogy az autók elhaladnak mellettük, de ők maradnak - minden nap, ugyanott...

Ahogy bámulom őket a koszos üvegen keresztül, az egyikük arcában magamra ismerek...én ülök ott azon a kurva domboldalon. Én eszem zsebből a toast-kenyeret. Az idő visszafordul önmagába, egy állandó, véget nem érő hétfőbe; én pedig megragadok ebben a gyantás időben, benne minden egykori nyomoromban, mint a tapadós, agyagos, dunántúli földben. Ott száradok a göcsörtös törzsű, senkinek sem kellő gyertyánok között.

Ott pácolódok a gőzben minden étterem konyháján, a kiöltözött vendégeknek láthatatlanul megbújva, a mosogató fölé görbült testtel, könyékig az ételmaradéktól és nyáltól sűrű mosogatólében. Tucatnyi dupla espressotól guvad véreres szemem, pattognak az erek a halántékomon, hajnalonként sajgó izületeim ébresztenek.

Ott ülök valamennyi fűnyíró traktoron, kánikulában éget a nap, szakadó eső áztat rongyosra, miközben kezemben az összes motoros kasza pörgő fejei rostélyon átszűrt, lágy kutyaszart permeteznek az arcomba.

Ódon kastélyok galambszaros padlásain, vegyvédelmi hófehérben vakarózom a testemen mászkáló atkáktól. Ott guberálok minden szeméttelepen, éjszakai műszakban, műanyag és papír hegyláncok közé ékelve, a repedezett betonplacc eldugott sarkain édeskés marijuana-füstöt eregető marokkói kollégákkal.

Ott takarítom az öltözői WC-k retkét a drogfüggők után, kerülgetem a herkás tűket, minden szarás előtt gondosan magam mögé nézek, nehogy beleüljek egy nagy rakás szuper-AIDS-be.

Ott húzom a lóbőrt minden disznótelepen lerakott irodakonténerben, vegyszeres kannák között, hogy hajnalban üzembiztos ébresztőként rám rúgja az ajtót százhúsz éhező mangalica éktelen visítása.

Guggolok a németországi salátaföldeken, válogatom a berohadt gyökér-zellert, aminek örökre megutálom a szagát, esténként legalább két üveg sörrel tompítom a hirtelen jött sokkot, hogy milyen rohadt tud lenni az élet, amit kicsit sem érdekel, hogy még csak 18 éves vagyok. Vérző orral kerülgetem a rögvalóságot, miközben Jürgen azon agyal a paplan alatt, hogyan baszhatna át, mint szart a palánkon.

Ott kéregetek fröccspénzt a járdaszegélyen az összes egykori mohikánnal, ott szenvedem a másnapot a négyjegyű függvénytáblára borulva, ott vitázom a nyúlfogú alsótagozatos tanítónővel, mint egy arrogáns kis pöcs, hogy a kígyó bőre igenis száraz és hideg. Megkapom érte a kiérdemelt intőt. Ott duruzsol a fülemben folyamatosan apám és anyám unalomig hallott frázisa: neked az eszedből kell megélned, fiam!

 Abból, bazmeg...

És ott fetrengek hanyatt az összes magatehetetlen csecsemőben, aki körül nincs más, csak a légüres, feje tetejére állt semmi, és a saját, ostoba, önző kis élete.

"And all the girlies say I'm pretty fly for a white guy"

A Dél-Dunántúl lelke I.

 (történetek a semmiről III.)

– Era, ne molesztáld a gyerekeket!

Ez a mondat fogad Muki barátom boltja előtt, miközben kikászálódunk a rozsdaette teherautóból. Bizalomgerjesztő. Huszonéves kis kollégám szemében meg is csillan a rettegés. Az enyémben a kíváncsiság – régen voltam gyerek. Nem mondom, meglepő belépő, de végül is…ez a barcsi cigánytelep. Hangzottak el itt már cifrábbak is.

Bokor Era fogalom a telepen. Nem csak a szabad szája miatt, abból akad errefelé bőven, inkább, hogy több tucat faszit képes az asztal alá inni. Az már munka! Általában kora-délután nekiáll a küldetésnek, lehetőleg zárásig. Jobb estéken verekszik. Hol az aktuális párját veri, hol késsel megy neki azoknak a nőknek, akikre éppen féltékeny. Ötven körül járhat, hirtelenszőke, fakó és szeplős, cserébe csíp, mint a cseresznyepaprika másnap reggel a budin.

– Szia Muki!

– Mi újság, öcsi?

– Semmi extra, mára vége.

– Isztok valamit?

– Én csak egy kávét, meg egy nullás citromost. Márk? – fordulok a beszart tekintetű ifjú kollégához.

– Én is csak egy kávét…

– Itt a sör, a kávét meg tudod, hogy működik.

– Kösz Muki, mennyi?

– Hagyd a picsába!

– Dehogy hagyom!

– Mondom! Tedd el azt a bukszát!

– Hát, akkor köszi…

Nem érdemes vitázni vele. Miközben zörög a kávégép Muki pakolja a szerszámos táskát, felesége is megérkezik, hogy leváltsa a pult mögött.

– Na, nekem el kell ugrani megnézni egy melót. Holnap találkozunk, öcsi.

– Jól van Muki, reggel jövünk, szokásos időben.

– Szevasztok!

Ahogy kilép, Bokorék nagylánya nekiszegezi a kérdést, melyikünk szingli. Persze röhögve az én nevemet mondja be. Kurvaélet, Muki…na mindegy. Szarni bele. Széttolom a zsinórfüggönyt, bal kezemben kávé, másikban félig megsodort cigi. Bokor Era bal szeme csillog, a másik kacsint.

– Melyikőtök a Levente?

– Én.

– Szingli vagy?

– Nem.

Ilyen könnyen még nem hazudtam senki szemébe. Era arca elnyúlik, nem érti.

– Akkor a Muki miért mondta?

– Viccből, gondolom.

– Honnan jöttél? Nem barcsi vagy.

– Nem. Kurdról.

– Kurd? – vakít az újra felcsillanó bal szem.

– Az.

– És ott lehet kúrni? Hazavihetnél.

Most kell vigyázni, ha nem akarok benősülni a Bokor családba – márpedig nem terveztem.  A betonoszlopra teszem a kávét, folytatom a sodrást. Nem válaszolok, csak röhögök, az a biztos.

– A barátod fél tőlünk?

Most tűnik föl, hogy az ifjú kolléga bent maradt a boltban, ott szürcsöli a gépi Lavazzát.

– Hát, lehet.

– Gyere ki, babám! Nem harapok esküszöm! Csak, ha kéred.

Gyáva kis fasz, leskelődik a függöny mögül, mint egy kíváncsi vénasszony. Rágyújtok, vigyorogva nézem az előttem erjedő életet. Bokor Erában forrnak a gondolatok, nem nyugszik a vére, kacéran lesi a pofámból lógó cigit.

– Sodorsz egyet nekem is?

– Persze.

Előveszem a dohányzacskót, nekiállok, tarkómon érzem ahogy feltámad a balkán felől érkező, forró szél.

– De jól nyálazd meg, érezzem a csókod ízét!

Egy pillanatra megáll kezemben a rutinmozdulat, de aztán újra felröhögök.  Kurva élet, másként nem lehet!

Maradóna

 Szokatlan szag ver orrba, mikor belépek a Kispipacsba. Elsőre fel sem ismerem, annyira elüt a szokásos kipárolgástól - a rosszul célzó, remegő kezek miatt összepisált csempe,  őszülő refluxok gyomorgőz felhői, fabulon és elcseszett életek testmelege. Ennek egyikhez sincs köze.

Aztán rájövök: pont, mint öregapám temetésén...tömött halálszag.

A sarokban Argentin gubbaszt, üveges szemmel az ablaknak fordulva. A törzshelyétől - a sörcsaphoz legközelebbi széktől - ilyen messze olyan, mint jegesmedvét látni az állatkertben. Szomorú és tájidegen. Természetes környezetéből kiragadva mered ragacsos semmibe. Arcán háromnapos borosta, négynapos testszaga megrekedt az öt hete mosatlan pulóver fonalai közt, előtte szokatlanul kevés a három üres sörösüveg. Délig legalább hatnak ki szokta tekerni a nyakát.

Értetlenül kérdezem a mindentudó pultot:

- Te, Ernő, Argentinnal meg mi a rosseb van?

- Nem hallottad?

- Nem. Mit?

- Tegnap meghalt Maradona. Ezzel van tele a net. Nem olvastad?

- Nem...

- Tényleg kenyérbélben élsz, baszki!

- Kapd be! Adj egy forralt bort! Hol a perec?

- A perec elfogyott. Ropi nem jó? Ugyanolyan az íze. Csak egyenes.

- Picsába...De. Jó lesz.

Leülök a pultnál, mártogatom a ropit a forralt kannásba, közben a hátamon érzem a hazavágyó jegesmedve magányát, szárazon ugráló gégéje túlharsogja a falióra kattogását. Nem bírom ki....átülök hozzá. Tudom, hogy megbánom...

- Szevasz, Argentin! Kérsz egy sört?

- Hallottad? - kérdezi színtelenül. Fel se tűnt neki az ingyen pia ritka ígérete.

Félig a pult felé fordulva jelzek Ernőnek, aki szótlanul felpattint egy Ászokat. Argentin oda sem néz, rutinos automatikával nyúl az üveg után, mint Paganini, csukott szemmel is ráfog a tökéletes hangra  a megfelelő időben. Le sem veszi a szájáról, míg pont félig ki nem ürül.

- Láttad az angoloknak lőtt gólját az elődöntőben?

- Isten kezét? - vigyorgok némi rosszindulattal. El is szégyellem magam rögtön.

- Neeeeem! - nyúlik el száján a negyedik üveg, éhgyomorra - A másodikat! Istenem...a félpályáról indult...bevitte a kapuba azt az istenverte labdát! Csoda volt! Igazi csoda! Az évszázad gólja. Én élőben láttam a tévében...

Hagyom lecsorogni az emlékeit, úgysem érdekli a válaszom. Mármint, hogy nem láttam. Még csak kettő voltam akkor. Mondjuk azóta persze, hogy láttam.  Kikerülhetetlen. Már ha valaki a fröccsös pohár fociakadémián tölt néhány tikkadt nyárestét egy kocsmateraszon. De '86-ban épp az első szavak formálásával voltam elfoglalva, nem Mexikóval.

- Apámmal folyton ezen balhéztunk. Tudod: ki a legnagyobb. Pelé? Maradona? Puskás Öcsi? Faternak Öcsi volt. Ő még abba nőtt bele. Visszasírta, amikor téeszes busszal vitték őket Honvéd meccsre.

- Tudod, Argentin...nem annyira vagyok oda a fociért... mondjuk a vébéket megnézem, de úgy kb.  ennyi...

De csak bámul ki az ablakon a jegesmedve, szarik a válaszomra.

- Mekkora dolog volt akkoriban, hogy '90-ben a Dózsa ellen ő is itt volt! Csak miatta vonatoztam három órát. Szartam én az Újpestre! Ahogy mindenki. Diego-t akartuk látni...az isteni Diego-t...

Gyűrött a szalag. Szegény Argentin kiszáradt a sok beszédtől. Rendesen egy hét alatt sem jár ennyit a szája. Emelkedik a barna üveg, hogy csak akkor koppanjon újra az asztalon, mikorra teljesen kiürült. Aztán csak beszél, beszél, egyhangú, monoton dadogással. Persze saját magának. Nem is figyelek igazán. Azt hiszem, senki nem figyel. Azt hiszem, nem számít neki, figyel-e egyáltalán bárki. A jég megrepedt, a medvéből folyik a szó; hadd folyjon!  Akkor is ki kell mondani, ha senki sem hallja.

Azt se tudom, ennek a borostás pofának mi az igazi neve; mindenki csak Argentinnak hívja, amióta az eszemet tudom. Ha minden igaz, eredetileg Gábor. Fábián? Talán. Vagy Fuchs. Itt ugyanúgy lehet székely, mint sváb. Nem számít. Egyszer elszánta magát, hogy nevet változtat. Fábián (vagy Fuchs?) Diego. Volt is ingyen műsor az utcában. Üvöltözés, meg ami kell. Az asszony végül megvétózta - kétszer. A fia sem lehetett Diego. Argentin erre úgy berúgott, hogy mire magához tért, a bőrébe varrva ott figyelt "A Portré".   Az egyik cigánygyerek csinálta neki, aki másfél évet ült cigi-csempészésért és a sitten kitanulta a mesterséget. Úgy, ahogy. Az arc lehetne Gina Lollobrigida épp úgy, mint az Isteni Diego. Ezért tutira ment a művész, odavéste alá: Maradóna. Hosszúval...autentikus.

Ernő egyszer azt mesélte, hogy focistának készült, de a karriernek volt két akadálya. Két faláb. Aztán az asszony tíz év után megunta a meddő, alkoholszagú nyomorküszöböt és faképnél hagyta. Lelépett egy huszonéves kölyökkel, gyerekestül. Argentinnak meg maradt a rajongás. A kocsmában szurkolt a tévé előtt, mert otthon kikapcsolták a kábelt. Szigorúan a halványkék-fehér mezben, 10-essel a hátán. Mikor kikapott a csapat, csak legyintett - na, ez se Diego... Puta madre! - köpte oda a tévére ilyenkor az egyetlen spanyol mondatot, amit megtanult.

Újabb sörért intek, Ernő hozza.

- Apám fél évvel a Puskás Öcsi halála után adta be a kulcsot. Belebetegedett. Öt évvel volt öregebb, mint én most.

- Menj már, Argentin, ne beszélj faszságokat! Te sem vagy még öreg.

- Diego is túl fiatal volt...

- Hatvan volt, de harminc éve kokainon. Az sokat számít.

- És? Én meg iszok.

- Jogos...

- Egyszer valami műsorban, a tévében, arról beszéltek, hogy akkor növünk föl, mikor már nem hiszünk a csodákban meg a mesékben. Vagy valahogy így. Nem emlékszem pontosan. De tudod gondolkoztam ezen... szerintem meg akkor leszünk öregek, amikor a hőseink kezdenek meghalni. Ez beütött. Úgy, mint neked az az orrszarvú.

- Mi van? - nem elég a szürreális alkoholista filozófia, még engem is bevon a sztoriba. És fogalmam sincs, miről beszél.

- Nyáron ment, itt az Animal Planeten, hogy megdöglött valami utolsó orrszarvú egy állatkertben. Aztán akkor félrészegen magyaráztad egy órán keresztül, hogy mostantól olyan világban élünk, ahol nincs ilyen fehér...na, megvan! Fehér orrszarvú. És a gyerekeink gyerekeinek ez majd olyan lesz, mint nekünk a...nem emlékszem. Egy kép valami kihalt madárról egy könyvben, és ez milyen kurva szomorú, meg ilyenek.

- A dodó...

- Ugye! Tudod, szerintem meg mostantól olyan világban fogunk élni, ahol nincs többé Maradona. Érdemes?

Szemét az ablaküvegről a sörösüvegre emelte, szájára vette a száját és addig le sem tette, míg teljesen ki nem ürült. De mire az asztalon koppant az Ászok, Argentin addig  gesztenyebarna, zsíros haja teljesen megőszült. Arcán elmélyültek a ráncok, szeme hályogtól szürkült, fogai szétgurultak a szocialista mintájú cementlapokon. Felém fordult, fogatlan száján még kipréselt két agyonhasznált spanyol szót, a teljes szókincsét:

- Puta madre!

Itt visszhangzik azután is, hogy Argentinból nem maradt a kocsmaszéken, csupán egy marék hamu.

Anyám, John Wayne és a sajtos tejfölös

(történeket a semmiről II.)

Beleolvadok a klíma nélküli kocsi ülésébe, mire a piros lámpát zöldre imádkozom. Irány a Balaton! Csak hogy a lábfejemen sajgó hegek miatt a partra szorulva érezzem, mennyire fasza a víz... Mindegy, ez sehova nem vezet, meg amúgy se számít.

Ó, és még anyámhoz is be kell ugranom! Megígértem. Csoda, hogy mindenhonnan elkések? De bemegyek, mert épp Jegyzőasszony haját szoborja kormányablak-kompatibilisre, akit csak ritkán van szerencsém látni, mióta messzire költözött. Idejekorán megözvegyült, egykori nagypolgár asszony, aki azóta tökéletes hivatali proletárrá formálódott, egy sokat látott matróz reszelős orgánumával - és szeszfogyasztó képességével. Amúgy rohadtul szórakoztató jelenség, akinek a világ összes szava a szájában lakik, amiket nem rest mind egy szálig kimondani. Szerintem körlégzéssel beszél.

Mire belépek a fodrászatba nagyban csattog az olló, áramlik a szóözön. Eskü, Pepin bácsi reinkarnációja ez a nő! Nyúltagyig reszel a dohányban pácolt hang:

-  A hivatalban hozzám tartoznak az elveszett és kóbor állatok is. Még jó, hogy az emberek nem... na mindegy. Ezért volt egy érdekes beszélgetésem a helyi állatvédő csajjal, aki a menhelyet is vezeti. Szóval mondom neki, hogy eltűnt ez a bizonyos eb, megkeresett minket az aggódó állampolgár, és a tolmácsolásomban az ő segítségére is igény volna az ügyben. Elég lassan fogta föl, miről beszélek, aztán megkért, írjam körül neki az állatot, hogy is nézne ki valójában. Én meg a szomorú gazditól csak valami homályos fotót kaptam a jószágról, nem túl előnyös, teleszart zokni pozitúrában, úgyhogy előadtam a benyomásaimat. Miszerint inkább fekete, mint barna, cserébe meglehetősen stoki-szerű. Talán nem annyira kerek, inkább hengeres, de a méretarány stimmel. Nem volt nálam stopper, nem akarok hazudni, de a csaj szerintem egy percen keresztül hallgatott a telefonban. Meg vannak áldva velem, mi?

Hát meg!

Nagy nehezen sikerül szóhoz jutnom a Jegyzőasszony szóáradatában beállt pillanatnyi szünetben, úgyhogy gyorsan megkérdem muterkát, mi újság náluk, a tinédzser-világban? Édesanyám, mint rendes, sok éve elvált asszony éli a gondtalan 16 évesek hétköznapjait; hála az égnek! Megérdemelten szórakozik. Kiböjtölte apám mellett, meg kell hagyni...

Meséli, hogy tegnap Orfűn voltak, és milyen szép, meg minden - talán az is elhangzott, mi célból mentek, de aranyhal memóriám üzembiztosan kiköpi három másodpercen belül az információt. Lehet csak azért mentek, hogy ott legyenek. Mert ott jó.

- Olyan lángost ettünk! - lelkendezik - Én még ilyen finom lángost soha nem ettem.  A legjobb...

- Jajj, anyukám, ez már legalább a harmadik "legjobb" ebben a hónapban. Lassan kifogy a kvóta!

- Akkor nem is kérsz?

- Miért? Hoztál?

- Persze...

- Ó, köszönöm!

- Na, ugye!

Hogy lett igaza, mikor nem is vitáztunk? Ezt csak ő tudja...

Még egy gyors cigi, aztán visszaülök a gyümölcsaszalóba, sok még a kilométer. Olvadozik az aszfaltfolyó, lehet hajóval kellett volna jönni. Mindenesetre az éhség ügyesebben evez nálam, mert Böhönye környékén utol ér, hogy a gyomorszájamba könyököljön. Rányúlok az egekig magasztalt lángosra.

Egy napos, madárlátta, nylonzacskóban érlelt, kétféle tejtermékkel szórt cucc... mi baj lehet?

Fél kézzel tépkedem az olajtól szottyós papírt, csúszik a kormány, kit érdekel? Mint egy bögre langyos libazsír! Nincs is jobb ennél a kánikulától izzó fémkasztniban.

Kettőt kaptam?! Halleluja, testvérek! De miért ilyen kicsik?

Baszd meg... ebbe bele van harapva... Drága anyukám! Elhoztad nekem a megrágott lángos-maradékod? Egyem a szívedet! Na mindegy. Fél kézzel az arcomba gyűröm az egészet. Meg kell hagyni, tényleg fasza. Lilahagyma is van rajta! Le se nyeltem az elsőt, miközben már a második papírját marcangolom.

Ne már... ez is meg van rágva? Meg. Hát ez remek! Kattognak a fogaskerekek... Columbo üzemmód bekapcsol: nem valószínű, hogy muterka kettőbe is beleállt volna, ha egyel sem bírt el. És egyformák, tehát nem azért, hogy kétfajtát is megkóstoljon... akkor mégis ki ette a másik fél lángost? John Wayne? Remélem...

De mit szépítsem - így is megettem. De meg ám! Beharaptam az egészet - John Wayne nyálával együtt.

Nem szégyen az! Éhes voltam.

És a Rio Bravo mégis csak klasszikus!