És akkor Alice Cooper leszopta Goebbelst...

(…a mai oknyomozás legfőbb kérdése: hogy a faszba’ kerültem én ide?...)

     - Csókolom, Pimpike! Mi járatban? – köszön rá Balu a bokrok alól felbukkanó, kínai piacos melegítőbe csomagolt szomszédasszonyra. A nő soha nem lehetett a falu szépe, de az évek csak tovább gyalultak a sovány alapanyagon, amit indulótőkeként kapott az élethez. Szódásszifon valagát idéző szemüveg mögül félbolond, bogárszerű szemeket meresztve vigyorog ránk, mielőtt belekezd a szófolyamba:

-     - Sziasztok! Itt voltak a kőművesek tegnap, Balukám, mondtam nekik, hogy mindjárt jöttök vissza, meg minden, várjanak egy kicsikét, de nem tudtak megvárni. Méregették a házat, itt is hagytak valami mérőszalagokat, azt hoztam most át. Az öreg Bakos átjött inni egy kávét is. Jaaaajj, nem tudok járni… - hadarja el egy húzóra a begyakorolt monológot, közben a csípőjét tapogatja. Talán az öreg Bakos tényleg beakasztott neki, szakemberi alapossággal.

-    - Köszönöm, Pimpike! Majd odaadom nekik! – kiált vissza cimborám a nagyothalló szomszédasszonynak, és heroikus küzdelemben próbálja elfojtani a felszakadó röhögést. Pimpike sűrű, kapkodó léptekkel elcsoszog, közben az üres telken mekegő kecskékkel is vált néhány szót.  – Papa biztos megadta neki a kávé mellé az aprósüteményt, azért nem bír járni. – tör ki Baluból a szándékos félreértés.

Az egész napos sitt-hurcibálástól beállt derékkal dőlünk el a kornyadt barackfa szellős árnyékában. Hetvenkilenc és fél fok, árnyékban, minden négyzetmilliméterén köbméter vizeket okád a testem, amibe a téglapor és a malter érdekes rajzolatokban beletapad. Lassan olyan kaméleonra kezdek hasonlítani, ami bármelyik pucolatlan téglaház falának mintájába képes lenne beleolvadni. Balu sem fest különbül, a nevét is fémjelző, sűrű mell- és hátszőrzete különböző vadállatok közötti átmenetet tükröz – rókától az örvös medvén át a cirmos macskáig. Mit cifrázzuk? Siralmas-röhejesen festünk.

-    - Te. Nem ciccentünk egyet? – teszem fel az egyenes kérdést, hogy kegyelet-teljes vendége legyek a szomjas házigazdának. Neki is ráncos a szeme fehérje.

-    - De. Hozz egyet nekem is!

Mint Az én kis falumban a hetedik lépcsőfok, itt a pince szekrénykéjének alsó polcán vár a rekesz, ahol ideálisra hűlt a dobozos kőbányai. Az első persze csak kezdeti lendület, olaj az elektromos tűzre, úgyhogy hamar kifakad a második bádog is, aminek egyenes következménye, hogy egy kurva féltégla sem fog ma már odébb kerülni. A felismerés örömére rágyújtok egy korábbról elmentett rigóra. A használt dohány mellékíze és a kellemesen igénytelen kőbányai előrugdalja a fiatalkori emlékeket: a komlói buszmegállóban csikkezést, a fagyos téli éjszakát, amikor egy pöfékelő dízelmozdony mellett vártam a hajnali első járatot…a rohadt nosztalgia még ezt is megszépíti! Csak átélni ne kelljen újra! Balu is a saját múltjában kotorászik, ahogy látom. Indokolatlanul bambul a foghíjas baracklombba, bajsza alatt pedig folyamatosan úgy mosolyog, mint a sokat látott nagypapák, akik nem akarják elmesélni a kis unokának, mekkora kujonok voltak ugyanennyi idős korukban – közben titokban azt remélik, hogy a gyerekből is hasonló csibész válik.

A második fémhenger alján alig lötyög valami, mire elhatározássá érik a körülöttünk ólálkodó ötlet:

-    - Nem hagyjuk abba mára a melót? Felhívom a Jakobsont, kiugrik kocsival értünk, aztán kerítünk valami bulit a városban. Éjjel hazajövünk taxival.

-    - Legyen így! Ha belefér a taxiszámla.

Amíg leveretem magam az udvari zuhanyzóval, a délelőtti kánikulában alaposan felforrósodott fekete hordóból csobogó vízben, Balu a neten böngészik alkalmas mulatság után. Mire a slagból ömlő hideg vízzel járatom az öblítő-programot már a svédektől hazatántorgott Jakabbal értekezik fuvar-ügyben. Saját hamvaiból újjászületett, lecsutakolt testem szárogatása közben már a kész programmal szembesít. Ez gyorsan ment.

-    - Az van, hogy lófasz nincs. Vagyis lófasz éppen akad, kettő is. Romantikus erőszak az egyik helyen, Csít a másikon.

-    - Mi a faszom az a Csít?

-    - Jakobson szerint klasszikus rock feldolgozásokat játszanak…

-    - Őőőőő…ezek szerint az esti program nácik és szelíd motorosok.

-    - Ez van. Na, dobj föl egy kávét, amíg én is lefürdök! Hagytál meleg vizet a hordóban?

Hagytam.

Mire az űrállomásról szalajtott, traktorhangú kávégép lefőzi a feketét, Balu is teljesen megújul. Nemsoká befut Jakobson a szakadt Citroennel, teljes harci díszbe mártva. Fehérfejű sassal felvértezett fejkendő, motoros csizma és kockás ing. Valahogy Ford Ferlain ugrik be, meg az ominózus mondat: és itt ragadtunk, két rock and roll fasz…

A Dunántúl Madridjáig vezető mellékutak megnehezítik a hátsó ülésen sörözést, minden kátyú egy újabb cigányútra szaladt korty. Meg kell küzdeni azért a selymes, könnyűipari zsibbadásért! De sikerül. Mire lerakjuk a hamvaiból folyamatosan újjáéledő, francia autócsodát az őt nem illető, árnyékos parkolóban, térdig járunk az üres dobozokban. A nyíló kocsiajtón dunai árként hömpölyögnek elő – velünk egyetemben. Valami homályos oknál fogva felváltva bömböl fejemben a Bongo bong és a Trabanton szállni élvezet. Betudom a tűző napon iszogatás és a tonnára taksált sittmennyiség összhatásának. A főtéri templom büszke tornya nyolc órára rúg. Baszki, sietni kéne, még a végén lemaradunk a Negyedik Birodalom születéséről! Biztos, ami biztos, lehúzok egy kőbányait a belépő kicsengetése előtt, és láncreakcióba nyomorítva elszívok két, füstszűrő nélkül megsodort cigarettát. Hadd marja le a hangszálaimról a maradék lepedéket! Úgysem szándékozom ma éjjel együtt kántálni a dalszövegeket egyik előadóművésszel sem.

Feszengek. De a fasznak feszengek? Tudtam előre, hogy nem lesz maximumra tekerve a komfortérzetem, de amit látok rosszabb, mint képzeltem. Még zsenge, tarajos-bakancsos fiatalságomban kialakult bennem a szkinekről egy elég konkrét kép. Tapasztalati úton szerzett ismeretekből tákoltam neki keretet. Nem szerettük őket – ők se minket. Kellemetlen, közös gyűlöleten alapuló szimbiózisunkban üde színfolt volt az a néhány kopasz, akikkel barátinak mondható viszonyt ápoltunk, koncertek hosszú során keresztül. Egy ilyen csapathoz fűződik az egyik legszürreálisabb élményem. Alapszituáció: ülünk egy 800 lelket számláló faluban megtartott fesztivál mellett – a buszmegállóban. Kirakták a kopaszokat, verekedés miatt. Megosztjuk velük a fröccsöt. Amilyen olcsó, olyan szar, de a miénk. Ekkor megjelenik Matyi, a komlói skinhead gyermek, egy narancsos pudinggal a kezében, és körbekínál mindenkit… „Kértek? Van benne ilyen műanyag szar…ez a figura…na, hogy a picsába hívják? Pupák! Na, egyetek narancsos pudingot!” Honnan a bánatból szerezte éjjel kettőkor? Mai napig nem értem.

Ami most történik körülöttem, az minden illúzióm újrarajzolja. Hazudnak az emlékek a szubkultúráról. Egyrészt: szerintem kirívó triónkon kívül mindenki szénfekete hollómadár egyenruhába bújt a nagy esemény tiszteletére. Most ez egy black metál dolog? Cure-osok lettek? Nazis don’t cry! Bár, Himmler is preferálta a fekete színt…saját gyártmányú, fehér Butthole Surfers pólómban feszengek a gyászhuszárok közt.

Másrészt: biztosan tudom, hogy nem nőttem tizenéves testméreteim kétszeresére. De úgy emlékszem, a kopaszok egytől egyig hústornyok voltak, leharcolt kőműves-tekintettel, mellettük csenevész egérkének érezte magát az ember gyereke. Most inkább hajaznak egy comic-con találkozóra. Nyüzüge, beesett vállú gyermekek zenekaros pólókban, meg az elmaradhatatlan „magyarvagyoknemturista” szlogen zászlaja alatt masírozva. Egy ötvenes úr gárda-egyenruhában táncikál a romantikus táncdallamokra. Hasonló ütemre lejt hastáncot egy félig kiszikkadt narancshéj a sarokba stócolt kartondobozok tetején. Már csak a hatalmas gyíkemberek és a denevérek hiányoznak a cirkuszból, hogy meszkál nélkül is elhatalmasodjon rajtam valami narkotikus pszichózis. Inkább kimegyek pisálni. Hátha megnyugszom.

Bokáig a hányásban. Remek. A nemzeti büszkeség körülöleli a zalai porcelánt. Okádva vigad a magyar! Háborúban nem lennék velük egy lövészárokban – biztos nyakig csandáznák a bunkert – és a mellékelt ábra szerint célozni sem tudnak. Ahol nem hányás, ott masszív, átlátszóra sörözött vizelet nyalogatja az ember bokáját. Fix, hogy kizárólag ezért hordanak bakancsot. Tradíció? Ugyan! Profán és egyszerű: ebbe nem folyik bele a húgylé! Hamar rápirítok egy staubra, mielőtt visszaereszkedem a nemzeti érzés gyerekmedencéjébe.

A pultnál álldogáló Balu felé veszem az irányt. Kimondatlanul is olvassuk egymás arcáról a haditervet: húzzunk innen a retekbe!

-    - Jakobson? – üvöltöm a fülébe.

-    - Talált egy havert, mindjárt hoz a backstage-ből pár sört.

-    - Helyes! Aztán tipli?

-    - Ja, minél előbb! Baromi drága ez a hely!

Úgy tűnik, a nagymagyarságot jobban fizetik, mint tíz éve. Előtűnik a fehérfejű rétisas, szabaduljunk innen, mint a jó öreg Houdini! Nem olyan egyszerű, félre kell lökdösni a bejáratnál az egymást ölelgetve szelfiző kopaszokat – mivé lett a világ!?

Húsz perc séta, három cigi, meg a színpad mögül mentett hat doboz sör. Ennyi a mérleg. A másik serpenyőben a hetvenes-nyolcvanas évek magyar motoros zenéje. Alice Cooper egy 250-es ETZ nyergében…Istenem…

Menet közben összeakadunk egy régi cimborával, hónunk alá csapjuk, kap egyet az ingyen malátaléből. Drága a fizetség: jöhet velünk Csítre. Jobban járna, ha hazasietne a két porontyhoz, meg az asszonyhoz. Meggondolatlanul mégis velünk tart.

A másik helyen javában dübörög a rock-szekér, mire betessékeljük megfáradt, deliráló tagjainkat a vasajtón. Vécésnéni forma hölgy osztja nagy rutinnal a gyorsan leizzadható pecsétet – csak kétszer kell az este folyamán újraüttetni vele. Sajnálja a tintát, drága lehetett, mert olyan arccal adja az újabb plecsniket, mintha a nagyanyja arany nyakékét kértük volna tőle. Akkor ne adjál, baszod!

Orrba ver a középiskolai tornaöltözőből ismerős feromon-felhő. Nyolcvanöt kőműves egy tűző napon végiggürizet nap után nem tudna ilyen testszagot produkálni a munkásszállón. Derék! A világot jelentő deszkákon serényen dolgozik a gázsiért a zenekar. Minden kurva klasszikust előrántanak a batyuból. Karthago, Omega, Dinamit. Skorpió, Piramis. Az elmaradhatatlan Edda. Bár forogna már a sírjában Pataki! Lelkemet a Lángosképűért! Rohamozom is a pultot serényen, az agyamban kotorászó dobozos sörök ragacsos ujjai ehhez igencsak kevésnek bizonyulnak. Adj egy fröccsöt, aranyom, légy oly szíves!

Húsz perc sor nélküli sorban állás után nagy nehezen megbirkózik hivatásával a forró naciból kibugyogó testű kislány. Orrkarikájánál csak a pirosra színezett hajkoronája sugároz több megvetést. A háttérben mű-Takáts Tamás hangon élvez a maréknyi tömeg arcába a kopaszodó frontember, mű-kardhágó babiloni szintetizátor tornyát hágja a műértő publikum. Én pedig még mindig arra a rohadt kisfröccsre várok. A kislány nem tud visszaadni. Ötszázasból sem. Kétszázasból sem. A rohadt életbe! Kimenjek kéregetni az éjféli csúcsforgalomba, hogy kapjak egy szutyok borból kutyult proli-koktélt? ACAB-pólós, ötvenes iskolagondnok lép a pult másik végéhez, és borotvaéles apró-köteggel vágja ketté a gordiuszi csomót. Következőnek mindjárt hármat fogok kérni.

Ismerős arcot fedezek föl az együtt éneklő, kopaszodó tinédzserek között. Karolin, anyám egyik régi barátnője, hatalmas asszonyszemély, mellette rohamosan fogyatkozó fogsorú élete párja – akkor az a hólyagfejű, ellenszenves Ödönke a lambériának dőlve biztos a fiuk. Tíz éve nem láttam. Remélhetőleg még tíz évig nem is kell.

Karolin szerzi be nekem a kórházból a gumikesztyűt, fertőtlenítőt a tetováláshoz. Intek nekik, örömmel viszonozzák. Jakobson viharzik el félkeresztben, átszellemülten a fülbemászó rock-eposzok hullámtaraján. Jó neki. Karolin árnyéka vetül a fröccsös pohárra: megszomjaztak a kórista torokgyíkok. Beszélünk pár szót, mire kibukik belőle alkoholtól ráspolyos hangon a kérdés:

-    - Te amúgy kinek a fia vagy?

Megmondom neki.

-    - Baaaaaaaaszdmeeeeeeg! Hát tudtam én, hogy faszagyerek leszel! Nem olyan, mint az apád! – szól a kinyilatkoztatással felérő dicséret. Nem tudom egészen bóknak venni. – Na, jók a kesztyűk, amiket küldtem anyáddal?

-    - Persze, köszönöm!

-    - Kell még valami? Beszerzem!

-    - A fertőtlenítőm, meg a kézmosó fogytán van…

-    - Jól van, majd küldök. De akkor varrsz nekem valamit! – s körbemutat a kilógó bőrfelületein, hébe-hóba akad pár négyzetcentiméter szabad hely.

-    - Hogy a picsába ne varrnék! Nagyon szívesen.

-    - Jól van, gyerek. De velem rábasztál, nem felejtem ám el!

-    - Úgy legyen! – hagyom rá.

-    - Csak szólj, ha kell valami! Megszerzem. Még jó, hogy a patológián dolgozok!

Tiszta szerencse. Visszafordulok inkább a negyedik kisfröccsért.

Kezd szakadozni a film. Ebben a hetvenes években ragadt rémálomban lubickolunk, farmermellények és bőrnadrágok a fülledt nyáreste kazánlemezén. A harmadik falu egyetlen rockere együtt rázza ritkuló hajkoronáját a csúnya, önérzetes szakmunkáslányokkal, egymást ölelgetik a hétvégére kiszabadult, szottyadó mellű anyukák, az asszony nélkül mulató, papucsot ledobott családapák, a hőskorról magyaráznak a pultnak borult, vadonatúj zenekaros pólóba bújt nagypapák. Amikor a fekete bárányok…a kurva életbe…itt csak én vagyok helikopter!

A menet közben hónunk alá csapott cimbora sem élvezi a műsort. Ecetes mimikával nézelődik, nem érti a nosztalgiaipar és a poshadt vizű lázadásban megrekedtek mikéntjét. Hogy lehet ez még életképes? – olvasom ki vizenyős szeméből a kérdést. Sehogy. Mikor fog végre elpusztulni a Föld színéről? – Soha.

-    - Te, baszd meg, az egész város tele van miniszoknyás lányokkal, mi meg itt vagyunk. Miért?

-    - Ne tőlem kérdezd, Balu és Jakobson intézték…

-    - Te, Balu! – fordul a főszervezőhöz.

-    - Hmmm?

-    - Mit keresünk a nyugdíjasklubban, mikor a város tele van miniszoknyás lányokkal?

-    - Aztán mit kezdenél velük?

-    - Szebb látvány lenne…

-    - És minek akarsz miniszoknyás lányokat nézegetni?

-    - Hát…az asszonyt láttam eleget…a lányom meg még kicsi…

Azt a kurva…na, azt hiszem lassan elég lesz…mielőtt még valaki olyat talál mondani, amit megbán.

Nyakunkba a lábunk, Jakobsont levakarjuk a pókhálós vatrangyát kínálgató, tisztes családanya dekoltázsáról, fogjuk a búcsúpoharat, aztán érzékeny búcsút veszünk a még mindig révületben ringatózó, középkorú tinédzserektől. Meredek a kifelé vezető hét lépcsőfok…meg a domb, amire a gödörből kell fölkapaszkodni. Jó mélyen lehettünk.

Még egy sör belefér. Nézzünk be az utolsó kricsmibe – talán ott nem lesz koncert. Egy napra bőven sok volt a poszt-szubkultúra univerzumának mindkét végét bebarangolni. Gyalog.

Nem értem, Baluék miről beszélnek. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy én beszélek hozzájuk. Ha én vagyok, akkor azt se értem, én miről beszélek. Jakobson mindenáron aludni akar a sétálóutca egyik padján. Tíz másodpercre lehunyja szemeit, elég lesz egy etapra. Majd a krimóban befejezi, amit elkezdett. Balu órák óta gyümölcslevet szopogat, meggondolta a taxizást, és amellett döntött, hogy józan-sofőr lesz. Inkább csak sofőr. Háromnegyed órácskát eldiskurálnak, közben véletlenül kiborítok egy keveset a sörömből. Hogy a kurvák vére…cserébe rajzolok a pultos lányoknak valami értéktelen rémálomfigurát.

Aztán már a hetedrangú mellékúton zötyögünk vissza a zsákfaluba. És Horthyról vitatkozunk, elnagyolt, gömbölyű szavakkal, ingatag érvekkel, csak részegen értelmezhető ok-okozati összefüggésekben. Dimenziókapu…jó lenne végre eldőlni,mint a rohadt nád.

Korsó víz lefekvés előtt, ugyanennyi a tarkóra, egyenesen a csapból. Cipő le, aztán irány a vízszintes világ! Az álomtalan kóma helyett azonban az egész estét rövidfilmbe sűrítve vetíti homloklebenyem belső falára a fantáziámban garázdálkodó mozigépész: ahogy Alice Cooper a Kóbor angyal dallamára ledobja magáról az Ossian pólót, letérdel a barna zakóban feszítő Joseph Goebbels elé, aztán bekapja a faszát…

Kertészeti tripek II.

Ádám csutkái

-  Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek, miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.

Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha nem muszáj – márpedig miért lenne?!

Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik, a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény, hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába, szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény. Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.

Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik, hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.

Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.

Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!

Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt egytől férfiak.

Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán. Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem neki.

-   Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? – vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.

-   Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.

-   Mondom! Az összes férfi.

Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:

-   Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném faszinak őket.

-   Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.

Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll magyarázni.

-   Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby mellett csupa faszi árulja magát.

Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen valagamnak.

A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja, kik vagyunk, vagy mit kellene csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon, hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé. Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.

Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen, megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem. Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót, mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.

A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva van.

Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a fejét – hát ezzel mi legyen? Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő – vigyétek a picsába! Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.

A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész tényeket:

-   A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.

Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom. Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.

Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű kurvának:

-   Mennyi az áru?

-   Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.

A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli tüdőből vigyorog.

-   Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.

Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok tudom, mit fogok rémálmodni.

Szaki

Ahogy a puszta betonon térdepelek, és lassan ínszalagjaimból gyökeret ereszt a kezembe állt görcs, mert már két órája markolom a rezgő-búgó-zakatoló Hiltit, folyton az jár a fejemben: miért nem lettem kőműves? Mármint: most is éppen kőművelek, nem? Szakbarbárkodok itt, mint afféle cementhívő pogány gyaur, igazán lehetett volna ez a választott szakmám. És akkor nem fizetném bő tíz éve a kenyérre-vízre – meg némi alkoholra és jegyzetre – költött, majdnem kedvezményes diákhitelt. Fűtésszerelő. CNC-marós! Mennyivel többre ment volna velem a regionális munkaügyi központ lelkes alkalmazottainak serege. De nem. Fiam, neked, az eszedből kell megélned! Majdnem sikerült. 
A töredelmes vallomáshoz hozzá tartozik, hogy most épp saját berkekben végzem a kontármunkát, nem a jobb fizetés reményében, együtt a többi, külhonba szakadt szakmaelhagyóval. Hétvégi program. Így akár azt is mondhatnám, hogy gyerekes picsogás volt ezzel indítani. Bocsánat, csak elkalandoztam. Megesik. Inkább vésem tovább ezt a böszme vastag terméskő lábazatot, amit akropoliszi tartósságra tervezett a szocializmus mesterembereinek helyi különítménye. Dicsérem a kezük munkáját, miközben szidom a jó édes anyjukat. De el ne kalandozzak megint, mert nem leszek kész, mire telefonál a Szaki, hogy menjek érte!
Szaki segít majd nekem összeszerelni a galambszürke PVC csöveket, amikben a szennyvíz fog hűs vizű hegyi patakok módjára csordogálni – óceán helyett az emésztőgödör felé. Nem részletezem, mik fognak ebben a patakban lubickolni pisztrángok helyett. De ehhez az kell, hogy végre elég tág lik tátongjon ezen a kurva terméskövön, amin átfér az ötvenes cső. 
Szaki a helyi vizes mester fedőneve, akinek kisujjában rejtőzik a szakma alfája s omegája, a központi fűtés rejtelmeitől a csaptelepek és hollanderek erdején át a különböző porcelánok titokzatos rengetegéig. Mert tényleg piszkosul érti a dolgát – és viszonylag jutányos áron dolgozik. A falusi élethelyzet monopóliuma az övé, hiszen egymaga maradt, akinek ilyen tudás van a birtokában, s kezdhetne vele, amit csak akar, elkérhetné a csillagokat is a ház fölötti égboltról, mert a legközelebbi vetélytársa is eltávozott a múlt évben. Németországba. Radiátorokat szerelni, vaskos euró-kötegekért. Szaki viszont nem az a fajta ember. Nem váltja aprópénzre a belé vetett bizalmat. Ő iszik. Sokat. A monopólium így az elfogyasztott dobozos sörökkel arányos allűrjeiben ölt testet, például, hogy akár napokig várhat rá az ember gyereke, akár víz nélkül a hideg lakásban – baszik jönni. 
Nem haragszom rá túlzottan, csak kicsit bosszant a dolog, hogy hetedszer kell érte menni az utca végén álló házához, mert nem hajlandó száz métert se gyalogolni a munkáért. Ha tehetné, a budira is aranyhintóval járna. De tényleg próbálok erőt venni a bennem rohangáló búgóidegen, mikor végre át tudom tuszkolni a csövet a lyukon, és még mindig néma sírra hajaz a zsebemben lapuló telefon. És eltelik egy óra. És még egy. Direkt ezért keltem hajnalok hajnalán, a szomszédok haragos tekintetétől kísérve üvöltetni a masinát és megrezgetni az utca összes házának ablakát a vésőkalapács ütemére, miközben az én anyám is csuklik odahaza; muszáj, különben nem leszek kész a megbeszélt időre. A terv elcsúszott: nem számoltam az alkoholfilteren átszűrt negyedik dimenzióval. Amatőr hiba. Csak magamat okolhatom. Szaki pedig sehol. Nem bírom cérnával, s a negyedik kávé mellé elfújt, vaskos cigarettafüst párájából nyugalmat merítve felhívom. Álmos, sörízű hang krákog bele a túloldalon.
- Igen?
- Szevasz, Szaki. Figyelj, csak azért hívlak, mert kész vagyok a véséssel, azt beszéltük meg, hogy nyolc körül menjek érted, de megcsörgetsz előtte. Akkor mehetek?
- Ma? Biztos, hogy nem jó. Megyek disznót vágni, kilencre. Miért nem szóltál előbb? – hadarja a kagylóba, de olyan szélsebes szóvihar keretében, hogy kell pár másodperc, mire eljut a tudatomig, mit is mondott. 
- Hiszen két hete megbeszéltük…
- Hát, föl kellett volna hívjál a héten, mert most megyek disznóvágásra…mennyi az idő?
- Tíz óra öt. De megbeszéltük, Szaki, ne basszál már ki velem! Nem múlt héten voltál disznót vágni? Azért mondtad mára…
- Kurvaélet, csak elkéstem…
- De nem múlt héten vágtatok? – próbálom kötni a döglött ebet a karóhoz.
- De, akkor is voltam. Ma öcsémékhez megyek. Most derült ki, szerdán.
- Bassza meg…
- Szólnod kellett volna.
Egy hajtásra lenyelem a két deci kávét és egy slukkra leszívom a maradék, mintegy fél szál cigit, hogy ne üvöltsek teli tüdőből a telefonba. Hogy bő nyállal…! Nyugalom…
- Akkor mikor tudsz jönni?
- Hú, várjál…szerda..nem…csütörtök vagy péntek? – ma szombat van.
- Fasza…péntek biztos nem jó.
- Akkor csütörtökön. De csak délután, vagy estefelé. Kedden azért hívjál föl!
- Rendben. Akkor kedden hívlak. 
Megtépázott idegeimet megzabolázva nem csapom a falhoz a mobilt, mert attól ugyan nem lesz jobb…pedig de szívesen…! Sebaj! Megint csak nyugalom. Nincs más.
Hallottam a hangján, hogy vagy még mindig állapotban van, vagy csak erősen nekikészült. Elvégre disznót vágnak. Néhány tucat pálinkára ennél alaposabb ürügyre nincs is szükség, pedig nagyon keresnie sem kell. Eleve Bukovecnek született. A legtükébb, mindenkinél mindig mindent jobban tudó család a faluban. Az egész família ilyen, óvodástól a nyugdíjasig, nagyon tudják. Szaki sem kivétel. Legszebb mintapéldány az öregapja, aki két éve halt meg. Igazi zsémbes, vén tetű volt az öreg, nyugodjon békében! Hányszor kergetett meg minket, gyerekeket a kampós bottal, mert el mertünk venni egy-egy almát a fája járda fölé lógó ágairól! Neki bezzeg lehetett a más hullott szilvájából cefrét csinálni. Ó, hát persze, hogy lehetett! Közben szinte egyvégtében szidta a rendszert – mindegy melyiket. Bármelyiket. Mindenki büdös fasiszta vagy kommunista volt a szemében: a polgármester is, a jegyző szintúgy, meg a postáskisasszony, a tyúkászat igazgatója, a szomszéd, a kocsmáros, és így tovább. Egyik másik még rokona is. De az mindegy, ha egyszer büdös kommunista – vagy fasiszta. 
Szaki élt az örökölt jellemmel, már erőst öregapja formájára hajazott, mire nősülő korba ért. De ha eget verők nem is akadnak a környéken, aprócska csodák azért vannak, szóval ezzel a háttérrel is tudott magának való lányt találni – a szomszéd községben. Két leendő, tokos gyerekük anyját. Aki aztán húsz év házasság után megunta a banánt, és pár hónapja lelépett a kisebbik gyerek egyik volt iskolai osztálytársával. Egy tizenkilenc éves kölyökkel. Férjének ott hagyta a lepattogzott zománcú edénykészletet, meg a svájci frankos záloghitelt. A helyében lehet, hogy én is a dobozos pszichológushoz fordultam volna enyhülésért a rideg valósággal szemben. Dolgozik is azóta a faszi, még egyszer annyit, mint annak-előtte. Így nem vitte el a bank a házat. A villanyt is visszakötötték, a gázórát is visszaszerelték. 
Nagy nehezen kiverekedte magát minden adósságból. Aztán esténként, a munkából hazaérve takonyrészegen elalszik a fotelban, az üvöltő tévé nem zavarja különösebben. Ezt a sasszemű, éjszakánként járdát kapálgató szomszédasszonya meséli mindenkinek, mint afféle önjelölt falurádió. Hogy szokta látni éjszakánként, amint Szaki tátott szájjal horkol az utcafronti szobában, és körülötte legalább hat-nyolc üres sörös doboz gurgulázik a foltos szőnyegen. Mintha bármi köze volna hozzá. Egyszer megkérdeztem tőle, ugyan mondja, Jolán néni, hogy láthatta, mert ha lábujjhegyre áll sincs 190 centi, és bizony az ablak nagyjából olyan magasan van. Választ sem hagyott hátra, úgy hagyott ott az ártatlan kis kérdésemmel kettesben, hogy nylon otthonkájának pörköltszaftos árnyéka győzött utána loholni a kiskapu felé. Azóta alig akar köszönni.
Mondjuk most legszívesebben szájon vágnám a Szakit, hogy így felültetett. De: van egyéb dolog is, úgyhogy nem rágódok sokáig, hamar rám talál a tennivaló. Estére annyira kitikkadok, hogy eldöntöm: holnap reggel sztrájkba lépek legalább pár órára. Elmegyek horgászni. Talán nem fagy be a tó, nem ígértek fagyot éjszakára. Sem esőt. Anyám úgyis hamarosan ideér, majd ő megeteti a kutyát. Kényelmesen előkészítek mindent, reggel csak indulni kelljen, aztán a villámgyors zuhany után eldőlök, mint a rohadt nád. Stílusos.
Ökölbe szorult arccal csapom agyon fél hétkor az ébresztőórát, miután fél órája visítja, hogy kelj már föl, paraszt! Menj kikapcsolódni! Mivel kicsit sem vagyok még éhes, meg aztán majd jobban esik az ebéd, így egy könnyű kis kávé-cigi kombináció után magamra kapom a vastag kabátot meg a bakancsot, aztán kocsiba pattanok. Friss levegő, párában úszó, nyugodt víz, értetlenül bámuló őzek és egy reggelijében megzavart réti sas fogadnak a parton. A meleg ágyból előkecmeregve, vacogó fogakkal sosem akarom elhinni, de mindig bebizonyosodik a tétel: ezért megéri fölkelni!
Lepakolom a motyót és körbejárom a tavat, merre látszanak a halak, hátha sikerül fogni is valamit, jól esne egy halászlé. Ekkor megcsörren zsebemben a véletlenül bekapcsolva maradt telefon. Anyám hív. Vajon mit hagytam otthon? 
- Igen?
- Figyelj, ne legyél légyszi ideges, de Szaki hívott…most tudna jönni…
- Na ne basszá…
- Mondtam neki, hogy kimentél pecázni.
- Johhh…indulok vissza.
- De kanyarodj majd a presszó felé, ott vár!
Negyed óra séta vissza. Még jó, hogy nem dobtam be. Három szál cigit rágok el, amíg a kocsihoz érek, még kettőt, mire megállok a presszó előtt. Hét óra ötven. Szaki zöld dobozossal a kezében bájcseveg egy szomszéd faluban lakó cigánygyerekkel. A sört ott hagyja, behuppan az anyósülésre, én meg majd’ kifordulok a zárt ablakon, olyan piaszagot söpör arcomba a mögötte settenkedő turbulencia. Ezek szerint jól sikerült a disznóvágás.
- Na, mi van, horgászni voltál?
- Majdnem. Épp lecuccoltam. 
- Hehe, az fasza. Ilyen hidegben?
Inkább nem válaszolok. Nyugalom…
Száz méter, és megérkezünk. Nagy szakértelemmel körbejárja a kiásott gödröt, vet egy pillantást a kivésett lyukra a falon, majd belekezd, hogy hol, mennyire kell még kiszélesíteni a gödröt, hogy hozzá férjen rendesen, meg a kiállásokat, meg a könyök, meg a…nem tudom. Nem értek hozzá igazán. Ha értenék, ő most nem lenne itt. Megmutatom neki az összevásárolt cuccokat, úgy tűnik, minden megvan. 
- Jól van, figyelj, akkor csütörtök, okés? De délután, mert napközben csőtöréshez megyünk. Fűtéscsövek, felázott az egész ház. Gondolhatod! De utána jövök, oszt pikk-pakk összedobom neked. Csak lámpa legyen.
Szóval most nem…? Nem. Ezek szerint csak azért jöttem vissza, hogy elhozzam százötven métert, megnézni a gödröt, lecsekkolni a toldókat és szűkítőket – amiket ő írt össze, tehát tudta jól, mit vettem. Ezt nem hiszem el…
- Na, felőlem mehetünk! Aztán csütörtökön hamar megleszünk.
Ennél értelmetlenebb dolgot már rég nem kellett csinálnom. És ne kapjak agyérgörcsöt! Nem ér annyit…ez csak egy szennyvízcső, az isten szerelmére! Még szerencse, hogy nem a fűtéssel van gond, különben ezzel a tempóval meg is fagyhatnék. 
Ezek után hazavittem a jóembert, harmincnegyedik vagy nem is tudom számon tartani, hányadik alkalommal, aztán visszamentem a tópartra – és nyugodtan lógattam a botot, egész délelőtt, csak azért is! A csütörtökből nem lett semmi. Hát persze, hogy nem lett. Elhúzódott a csőtörés javítása – állítólag. Képzelheted, elöntötte az egész földszintet! Háh! Föláztak a falak, tönkrement egy csomó bútor – hadarta el újra Szaki azzal a röhögő, krákogó, alkoholszagú hangjával a telefonba kedden. Megbeszéltük a szombatot. Aztán a vasárnapot. Mert elfelejtette, hogy egy esküvőre kell mennie. Állítólag borzasztó módon bebaszott, majd addig kötekedett, amíg az örömapa – valamelyik unokatestvére – szép csendben el nem vitte egy sarokba, hogy a lelkére beszéljen. Nem sikerült, úgyhogy diszkréten leütötte és behúzták a ruhatárba, ahol kialudta magát. Ezt vasárnap délután mesélték, miután már telefonon sem értem el, és az öccsét hívtam föl, mi a tosz történt a bátyjával. 
Ma megint csütörtök van. Elvileg délután mehetek érte. Megint. És pikk-pakk összerakja a csöveket. Azért, biztos, ami biztos, elővettem öregapám régi szakkönyveit, és megnéztem néhány oktatóvideót a témában. Hátha...

Az ürdüng hídja

- Ez meg mi a faszt bámul? Tetszünk neki?
Négy hónapja az első magyar szavak, amik megcsapják a fülem. Ha otthon lennék, biztos visszakaffogok, valami velőset, hogy felháborodott szóváltás legyen a dologból, amin majd órákig röhöghetek magamban, vagy elmesélhessem este a többieknek. De nem szólok vissza. Nem vagyok otthon. Nincsenek többiek.
Gondolom, a ferdepóznát veszik célba, ahogy az idelátogató népek elsőnek szokták – mi is megejtettük a stációt, annak idején. Mintha évek teltek volna el, pedig csak hónapok. De a röpke látogatás után, az éjszakai rácsodálkozással véget is ért a több évszázados mérnöki balfogás révülete, s mi azonnal a pisai éjszakába vetettük magunkat. Ma pedig, akár a helyiek, hiába csodálom a tornyot, csak a „tudom, itt van” típusú elfogadás maradt meg az első találkozásból. Így kell lennie.
Négyen vannak. Mármint a hazámfia turisták klánja. Zsírtest úr, aki magabiztosan kopaszodik a horgászsapka alatt; Zsírtestné őnaccsága, rikító melegítős, hurkás körvonalaival bokáz az oldalán, sántikáló túlsúlyával ellensúlyozva gyermeteg arcjátékát szívja magába az antikvitás húgysavszagát; egy távolinak tűnő rokonnő, lilára őszített toronyhaj tövén izzadja le a naptejmázat az alapozóról, s a későn érő, szoknyamenti biztonságban evickélő Mamakicsifia. Arcukról lesír, hogy fagylalt lesz az ebéd. Csavaros.
Hozzáértő szemmel fürkészik a várostérképet, mindösszesen erre a két mondatra méltatják bennszülöttnek vélt figurámat, s baktatnak is az Arno mentén sietve, nehogy ledűljön az a kurva torony, mielőtt megnézhetnék. Még a végén mázlijuk lesz és sikerül lencsevégre kapni a pusztulását, hogy a szerencsétlenség okozta váratlan szerencse egy életre kitömje a mindennapi bélszínre szomjazó beleiket – kár, hogy az elképzelt sikeren is osztozni kell pár száz japán turistával.
Tudom, felszínesen ítélkezem. Ismeretlenül is felszínesnek képzelem őket. Mentségemre szolgáljon: adja magát! Az otthonról hozott katonai málhám mellettem hever a kőkorláton, szándékosan feltűnő buzgalommal gyűröm a nemrég hozatott, kincset érő barnaszofi dohányt a cigipapírba. Nem tűnik fel. Digó szofi. De nem húzom fel magam. Minek? Mi a faszt bámulhatok? Sztereotípiákat, gyükerek, tömény sztereó típiákat.
A poén kedvéért a nyomukba szegődök – na jó, egyébként is arra van dolgom. Partra vetett bálnákat juttat eszembe esetlen vergődésük az idegenhon homokjában; úti szótárból kölcsönzött, darabokra tört olasz vartyogásuk, ahogy útbaigazításért kalapolnak a folyton siető, mégis ráérősen tesze-tosza helyieknél. Nem szép dolog, persze, s idegen vagyok magam is, mégis megszáll valami bennfentes felsőbbrendűség, amit, ha felkötnek se tudnék megmagyarázni, honnan ered. Talán csak az a bajom, hogy annyira tipikusak. Annyira megfestettek. Annyira filmvászon és annyi ezer alkalommal leírt az egész, hogy már zavaró. Talán csak az a bajuk, hogy mindennel akad valami bajuk. Hogy úgy akarják látni a világot, hogy nem merülnek el benne. Üveggömbben. Az volna a jó! Kihagyni a húgyszagot, a megélhetésért arrogáns, esernyőt áruló szenegáli háborús bűnösöket, a tuniszi hasiscsempészt, bokáig érő csikket a macskakövön és az öt centi távolságból is üvöltve-hadonászva beszélgető helyieket. Ezek nélkül mi értelme az egésznek? Gúgl sztrít? Az ilyenek akarnak Indiában marhapörköltet zabálni. Hogy is mondogatja mindig Carlo? Compripa, o lo fai in casa? Megveszed a kenyeret, vagy megcsinálod otthon? Kezdem érteni. Kinézem belőlük, hogy üzembiztosan lapul a szatyorban pár rántott húsos zsemle, termoszban kávé, tubusnyi teszkós naptej, szalmakalapnyi közönyös felsőbbrendűség. Merre vannak a látványosságok? És a meki?
Szívom a hazai füstöt, fürdök a hazai beszédben – kis híján. Mert ezek pestiesen sejpegnek. Lehet ez az igazi bajom velük? Émelygés kerülget a gömbölydedre kerekített, választékosnak szánt szavaiktól. Bár esne a szájukból ízes somogyi bakkancs, tolnai hunnand, ormánsági éngöm, akár borsodi furik, vazs megyei kágyilló! Zalaissan darált, nyálcseppekben fürdetett „t” betűk. Vegeta-testű ólomgalambok, sótlan a lelketek! Meggyorsítom inkább a lépést, kámforosan elillanok mellettük egy macskaköves sikátorba. Az ír kocsma felé! Elkések a találkozóról egy pöttömke szerb kollegával, ami egy ingyen fuvar előtti korsó sör mellett esedékes. 
Hogy ki az aprócska szerb? Niko, a százhatvan centin megrekedt politikai menekült. Vadregényesnek hangzik, valójában – fene tudja. Ő mindenesetre büszkén meséli mindenfelé. De hogy lehet egy gyerek politikai? Csak hétéves formán lehetett, mikor eljöttek Szerbiából, kilencvennégy környékén. Tény, hogy apja, Niko bácsi a zoknis fiók mélyén mai napig dédelgeti a bejáratott csetnik sapkát. Gyanús. Azt hiszem a szomszédság nem a legszebb emlékeket őrzi róluk a családi albumban, orvosi kartotékokon. Ifjabb Niko szerencsére nem politizál, nincs köze ahhoz a világhoz, leszámítva saját, kitalált politikai státuszát. Ő csak az olasz csajokat hajtja, meg a motort, közben mellékesen a szeméttelepen gürizik, az imballaggio rakodógépén hányja a zöldhulladékot a válogatóba. Jobb, mint a papírt csipegetni a marokkóiakkal, herkásokkal,ésatöbbi…
A második Guinnes fölül vigyorog, mikor belépek a város egyetlen kricsmijébe, ahol bagózni is lehet. Lehetni lehet, de nem szabad – idézzek egy klasszikust. Ha érted a különbséget, pajtás. Nem egészen kristálytiszta, mitől is igazán ír ez a krimó. Az ajtó meg az ablakkeret zöld. Oké. Meg van egy-két Guinnes reklám a falakon. Meg egy ír zászló a sarokba feszítve. És kész. Az is lehet, hogy a lobogó is olasz volt, csak megfakult raja a rosso. Annyi baj legyen! Ha Gianninak írül tetszik, lelke rajta.  
Egy sörrel még vezethet az ember, nem zéró a tolerancia, úgyhogy Niko huncut kacsintást megeresztve, nyugodt szívvel berendeli a harmadikat. Fél liter szénfekete, angol habost én is beverek, csak hogy ne árválkodjon a korsója az asztalon. Beszélgetésindító helyett néma cinkossággal kínálom neki a szofit, amit jó szomszédi ízléssel megdicsér. Pécsre már befújnak a balkáni szelek, biztos attól ilyen jó  - rötyög barátságosan néhány bégető füstpamacs mögül. Hát persze, még mit nem, pajtás.
Gianni, a tulaj közben feltett patákkal kuksol a bárpult mögötti magas széken, ölében hét decis viszkisüveg szomorkodik, alig lötyög valami az alján. Üveges szeme jól passzol a koptatott cowboy-csizmához. Hamarosan antiszociálisra issza magát, úgyhogy sietve kell fölhörpintsük a söröket, öt-tíz perc, és a faszba küldi a teljes vendégséget. Megesik, minden héten legalább egyszer. Néha ki se nyit ilyenkor. Nem túl profitorientált kocsmáros. Hál’istennek.
Félig üres korsóm fölött felsejlik a Zsírtest család gomolyfelhő-sziluettje, és magamban elröhögök rajtuk. Vagyis kihallatszhat a dolog, mert Niko gyanús szemekkel méreget.
- Mit nevetsz? Meg se szólaltam.
- Ja, bocs, csak eszembe jutott, hogy idefelé találkoztam Zimmer Feriékkel, amint épp újrajátsszák a Go trabi, go-t.
- Hányadik korsód ez ma?
- Az első, de nem azért van. Csak láttam egy magyar családot az Arno partján. 
- Ismerted őket?
- Dehogy.
- Akkor honnan tudod a nevüket?
- Nem, nem. Az nem az ő nevük. Egy magyar filmcím, ami eszembe jutott róluk. Magyar sztereotípiákról szól. De csak részben igaz.
- Aha…mindegy. Akkor se értem.
- Na, várj! Hogy magyarázzam el…gondolom láttál már Kusturica filmeket.
- Persze, hogy láttam. 
- Na. Mondjuk, hogy fogalmad sincs, milyen emberek a szerbek, aztán megnézed pl.: Az ígéret szép szót, vagy az Undergroundot, és ha elég hülye vagy hozzá, akkor elhiszed, hogy a Balkánon mindenki rezesbandára táncolva lóbálja a gépfegyverét, miközben keféli a legjobb barátja feleségét, de csak amíg be nem repül egy ember a templomablakon. Nagyjából ilyen ez a Zimmer Feri. Csak magyar. 
Mindezt olaszul kell előadni, kirántani a toszkán szótárból, ami a hónapok óta tartó, tanulással egybekötött munkaterápia alatt rám ragadt. Azért kihívás volt, meg kell hagyni! Le is merül a szótár-relé, innen azt hiszem, hagyom, hogy a kölyökből folyjon a szófolyam. 
A korsók kifakultak, Gianni szeme eresedik, szedjük a sátorfát. A szomszéd sikátorban hagyott motorig hallgatom Niko beszámolóját az aznapi fogásról – mindenféle kincsek rejlenek a zöldhulladékban, amit tisztességesen, „ki-mit-talál-övé” alapon osztanak szét egymás közt a kollegákkal, s csinos feketepiacot tartanak fönn belőle odahaza. Más levetett gúnyája, mocska bizony egyeseknek aranyat ér. Vagy eurót. Felpattanunk a kétszázötven köbcentis kis jószág nyergébe, jelképes bukósisaknak látszó tárgy kerül fejemre, s jöhet az ingyen fuvar. Borgo a Mozzano, il ponte del diavolo. Az ördög hídja. Megállapodásunk szerint jól otthagy engem a „puszta” közepén, hadd barangoljon a gyökér magyar magában, cserébe este meghívom egy körre a túlzsúfolt folyópart valamelyik kocsmájában. Ha fel nem falnak a toszkán hegyi trollok.
Erős kanyarokkal operál Toscana hegyvidéke. A motor fékjei tesztfutamon vannak, Niko sem kíméli az előtte haladók idegeit, centizi a városi forgalomban nyüzsgő autók lökhárítóját. A harmincnegyedik akciónál kedélyesen hátraüvölt: ezek a kurva olaszok nem tudnak vezetni! Apám, ne menj Ausztriába! De némi vérnyomás-ingadozással átvészelem a röpke egy és negyed órát, amíg gémberedett ülőgumóim végre elhagyhatják a másfél személyesre tervezett bőrnyerget. Hiába, itt kezdtem el vezetni, én is ebben szocializálódtam. Szarni bele, csak a duda szóljon!
A Serchio folyócska partján rövidtávú búcsút intünk egymásnak, estére úgyis találkozunk, minek cifrázni. Kicsit odébbacska tetettem le magam, így százméternyi járdátlan halálséta vár még az őrült úrvezetők partvonalán, míg fölmászhatok Magdaléna aszimmetrikus építményére. De megéri a rizikót százhússzal kanyargó alfák és BMW-k közt lavírozni, mert a látvány kárpótol akár az esetleges gázolásért is. 
Annyira bizarrul furcsaforma ez a kis csöcs az aszályban kirücskösödött folyócska fölött! Négylikú. Nincs két egyforma. Közben egy Audi menetszele föl akar öklelni. Nem úgy van az, pajtás! A lankásabb feléről közelítve urbanizáltabb a közút, kávézó meg éttermecske búvik a dombok hónaljában, kuncsaftra szomjazó homlokzattal – majd visszafelé beverek egy feketét, csak várjatok! 
Ahogy a renovált kavicsokon lépkedek fölfelé, folyton az jár a fejemben: majd’ ezer éves ez a kúp. És itt van. Valahogy mindig lélegzetelállító ilyen régi dolgokon sétálni, vagy haladni át alattuk, dolgozni a gyomruk történelemszagú gőzeiben. A pózna ferde, ott tolong a tömeg. Egy baklövésnél. Ez meg itt áll kétszer annyi ideje. És üres. Azért nem baj, nem hiányzik kilencven japán harmincegy holland és tíz német turista. Igazából egy se hiányzik. Nincs is. Hétköznap van. És szemerkél az eső. Így a legjobb. 
Megállok a tetején, ami túl van a folyó felén. Vagy innen? Attól függ, honnan nézzük. Melyik a híd kezdete és melyik a vége? Ebből biztos kerekedhetne valami fasza kis tanmese, vagy filozófiai értekezés. Ez a híd az élet. Akárki élete. Felszálló ággal, s leszállóval. Lassan érők a felin túl, később érik el a csúcsát. A koránérők másik felől, hirtelen. Aztán így is, úgy is jön a hanyatlás, az ereszkedés. Kinek mi. Gyors leépülés, vagy hosszú-hosszú csordogálás a biztos végig? Ki-ki a maga hídjának utásza. 
Erős szél csapkodja arcomhoz a ritkás cseppekben kergetőző esőt; hátat fordítok a fergetegnek, hogy meg tudjam sodorni a filoszofiánét. Állítólag itt mindig fúj a szél. Az ördög nem alszik. El is küldök egy füstcsomagot a levegővel, lesse már meg, meddig ér a fuvallat takarója, hol áll meg pihenőre a levegő. Csóri, szerte fog foszlani, mielőtt rájöhetne. Buta kis füstcsomag.
Úgy döntök a meredek oldalon stoppolok le valami járművet a visszaútra,szimpatikusabb, ódonabb a tólpart. Innen úgy tűnik, kávét ott is adnak a szomjazónak, a koffeindílerek mindkét lábat lefedték. Vajon a hídon zajlanak a területvillongások, s itt állítanak a határőr pincérek, megvadult csaposok múlandó kis barikádokat?
Ahogy ereszkedek lefelének, ismerős gomoly-csoport tűnik fel a kaptatón, ziháló tüdővel szedik a föléjük tornyosuló métereket. Nem, ez nem lehet. A Zsírtesték. A Zimmer család. Gyöngyöző homlokuk visszaveri az esőfelhők fodrait, vattacsomó alakjuk puhán görög a gravitáció ellenében. Aztakurva…Hogy kerülnek ezek ide? Éppeg ide. Pont most. És mivel? Valami nincs itt rendjén. Talán mákgubót tett Gianni a Guinnesembe, talán bekaptam idefelé egy toxikus legyet, vagy az időtlen szélrohamok mérgeztek meg valami hallucinogén gomba spórájával. Nem tudom. Egy biztos: ezek nem lehetnek itt. A puszta létük képtelenség, pláne, ha követnek. Megkövetnek.
Ahogy kitágult pupillákkal közeledek a kövér famíliához, feltűnik, hogy mind a négyen tölcsért szorongatnak hurkás ujjacskáik között. Benne fagyi. Csavaros. Mind csokis. Ekkor mintha lezuhant volna egy ormótlan, faragott kő a hídról, akkorát csobban epifániám az agyam körüli feneketlen tóba. Ti tényleg nem léteztek! Titeket valami furcsa összjátékként gyúrt a képtelenség emberi formába, talán pont a saját előítéleteim dús alapanyagaiból lett hús vagytok, semmi több. Jajj, drága betonplazmán kotló ólomgalambok, hát mi a fasz?!
Amint elülnek a hullámok újból helyreáll a vérnyomásom, és a képzelgéseket leszámítva helyrebillen bennem az egyensúly. Átszellemült vigyoromtól félelem-forma csillogás költözik a képtelen család íriszébe, biztos azt gondolják: megszállt az ürdüng. Ugyan melyik? A híd ördöge? Mennymá’!
- Hallod, nem ez a faszi stírölt minket annyira Pisa-ban? Mit keres ez itt? – szól a rubensi némber.
- Biztos zsebes. Azt olvastam rengeteg a tolvaj Olaszországban. Dugd csak a hónod alá a retikült!
Aranyosak, ahogy nem tudják hova tenni a felbukkanásomat. Semmi baj, tubicáim, a lényeg, hogy én már tudom! Odalépek a horgászsipka alatt magabiztosan kopaszodó, kövér emberkéhez, mélyen a szemébe nézek, aztán egy gyors mozdulattal kiütöm kezéből az édestölcsért, flattyan a csoki a kőkorláton. Úgy három centire közelítem arcommal az arcát, orrunk szinte összeér, majd a képébe üvöltök:
- Mégis mi a faszt bámulsz?! Hiszen nem is vagy valóság! Te nem is létezel. – körbepillantok a megszeppent családon – Ti sem léteztek!
Hátra se pillantva otthagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat. Nem kell hátranéznem, tudom, hogy eltűntek, mint akik sosem voltak. Mert ilyen kámforemberek.
 Hüvelykemet az égre szegezve megállok a visszafelé kanyargó út murvás padkáján, hátha akad valami jármű, busz vagy autó, motor vagy szekér, ami végre hazavisz. Ej, ha én ezt valakinek elmesélem!
Dehogy mesélem…