Hátamon a fát III.

Van az abszolút holtpont. A mindennek alja, a végső völgy, hová a delelő nap se lógatja be tétova tappancsait, és soha nem növeszt zöld füvet a kopár, élettelen talaján. Végső határa a meghunyászkodásnak, fizikai kimerültségnek, akaratnak, léleknek. Mindennek, ami emberből gyúrta emberré azt, kit anya szült, akit apa nemzett, tanult a maga kárán, s néha a másén is talán. Oda tartok éppen, gyalogszerrel.

Hat nap óta folyamatos munkában talál a hajnal, első ködét már a fűrész sergő lánca kavarja, bódultan fodrozódik a fáradtan darabos mozdulatainktól, s a kelő nap laposan rohangáló fényei hosszú árnyékunk mozdulataival játszanak a mohalepte fenyőtörzsek között. Mintha egymással bújócskáznának, önfeledten, gondtalan gyerekek módjára.

Egy részről persze felsóhajtok reggelente, mikor kinézek az ablakon. A csüggedés mellett az alagút vége csillog előttem, mikor a tiszta égboltra tekintek az opálos üvegen át. Az első (és késő délutánig egyetlen) kávé melege nagy nehezen keresztülveri a meggémberedett ujjak hajszálerein a sűrűsödő vért, hogy ki ne ejtsem a bögrét; csak legyen elég gyomrom leerőltetni azt az istenverte toast-kenyeret. Hetek óta mást sem ettem, mint ezt a fűrészpor ízű semmit, közte egy szelet felvágottnak csúfolt valamivel. Persze ezzel nem csak én vagyok így, hanem valamennyien. Muszáj, nehéz az a fene ette masina!

De fogy az erdő, fogynak a napok! Nincs több semmittevés, kényszerleállás, csak termelünk, termelünk, mintha tőlünk forogna a széles világ, mintha csak a mi munkánk gyümölcséből épülne a palaszürke Bajorország, s melegedne a pirospozsgás bajor nép.

Markoljuk a gépeket, suvasztjuk őket a kopott furgonba, a benzineskannák telt vidámsága locsog mellettük, s a szapik, rönkfordítók, lapátok várják zörögve a munkakezdést. Ahogy a vacogó fogú, korgó gyomrú csontkollekciók megtört szembogarai.

Egész nap sikonyálnak a motorok, zuhognak a haldokló törzs-testek. Persze a hibák is gyülekeznek, s megtoroltatnak, mint azt egy rendes hibától el is várja az ember. A vágások már nem egyenesek, a tuskók magasabbak a kelleténél, és bizony a centi is csal. Vagy a szemem. Már én sem tudom sokszor eldönteni. Majd eltelik ez a nap is, csak menjünk, menjünk!

El is telt. Aztán a végén kivonszoljuk magunkat az erdőszélen várakozó kocsihoz, beszórjuk az ürességtől elnémult benzines kannákat, a fáradhatatlanul csacsogó, buzgó szerszámokat, s porhüvelyünk olcsó képmását is bedobjuk valahogy a ragadós ülésekre. A szállásig tartó húsz perces úton csupán a gyantaszagú nadrágok párolgó fülledtsége mutatja: van élet az anyósülés mögötti vidéken is!

Még egy kis benzinben tocsogás a kamrában, amíg megpucoljuk a német gépipar remekeit, aztán erőtlenül elnyúlok a ház előtti füves udvaron, amihez a hazafelé tartó iskolás kislányok kacagása szolgáltatja a háttérmuzsikát. Nincs is szebb, mint mikor záróakkordként csupa szív kisgyerekek röhögik ki az embert!

Másnap: vasárnap. Az Úr napja, ahogy errefelé is megtisztelik, s mint az közismert, a teremtési vesződségek után Ő is fogta magát, és beintett a világnak a hetedik napon, kulcsra zárta ajtaját, kilincsén a ne zavarjanak táblával. Lett volna favágó!

Mert a reggel ismét kinn ér minket az ébredezésében reszkető erdőn. Rakjuk halomba a tegnap megtermelt anyagot. Legalább csend van, békesség, sehol egy fűrész. Tilos is ma dolgozni. Ha erre jár valaki, megbújunk a bokrok között.  Aztán húzkodjuk tovább a több mázsás rönköket, az izzadtság folyamokban ömlik végig vörösre gyúlt bőrömön, karjaimba már csak hálni jár a lélek. Derekam derekasan hasogat. A lábaimat nem vagyok képes megérteni: nyolc kilóval kevesebbet kell csupán elviselniük magukon, kopott a súlyomból rendesen, noha nem volt olyan rettentő az a hetvenegy kiló sem. És mégis meg-megrogynak, csuklanak a térdek, imbolyognak a bokák. Hülyék ezek?

Az egyik négy méteres rönk (és önmagam) vonszolása közben aztán össze is akadnak, én pedig arccal bezuhanok a fenyőágak közé. Puha fenyőtűk simogatják karcosra arcomat, illatukkal elzsibbasztják érzékeimet, s elfeledtetik, miért is vagyok itt. Ha már egyszer eltaknyoltam előveszek egy cigarettát, és kényelmes nászágyamon, oldalamon újdonsült arámmal, a Szerencsétlenséggel boldogan elpöfékelem.

Jó érzés a gyantaszagú zöldben feküdni mozdulatlanul, apró bogaraktól körülvéve, tudatlan mozdulatlanságban. S innen lentről egész másként látszik minden. Elértem az alját, a világ valagán heverészek, édes esélytelenséggel vigyorgok a jövőbe, mintha már nem számítana, fölkelek-e valaha innen. Idelenn nem jelentek semmit, hisz ugyanolyan kis féreg vagyok, mint a köröttem serénykedő ízeltlábú kis jószágok. Rám keményedett lelkem kitinpáncélként véd meg mindentől, s hátamon fekve kapálózhatok, míg újra talpra küzdöm magam, hogy aztán ugyanolyan céltalanul bolyongjak, mint annak előtte. Savanyú avar ez a világ, rothadó növényi részek rétegződő szőnyege, s benne ott furakszom én is, mint annyian rajtam kívül.

Akkor miért ne kelnék föl? Miért ne kepesztenék tovább? Hisz úgyis mindegy. A mélyponton annyira lényegtelen minden, hogy akár folytathatom is.

Úgy is teszek. Talpra állok, gondosan elnyomom a dekket, s értelmetlen bár, de leporolom a nadrágom, ami a gyantás tenyeremtől, ha ugyan lehetséges, még egy fokkal mocskosabb lett, mint előtte volt. Aztán: eriszd neki! – húzom tovább a rönköt. Odacsúsztatom a többi mellé, indulok a következőért; körbe-körbe. Tanyázom még párat persze, s aztán föl is tápászkodom szépen.

Mert ezért vagyunk, mi farontó cincérbogarak idelenn. 

Hátamon a fát II.

Mikor az ember már a második, harmadik napja veri a blattot, mert nem tud mit csinálni, és csak mennek a napok, de nem közeledik a vége, akkor már vágyik kifelé. Nem tud örülni a pihenésnek, mert csak nyújtja azt, amit legszívesebben rövidítene. Vagy levágná a végét. De nem, mert csak tolódik, késik, mint egy kivénhedt dízelmozdony.

Zöld az adutt. Megint. Harmadszor egymás után. És már ez is idegesítő; innen is látszik, hogy nő a baj. A kártyalapok fölött néha az ablak függönytelen opáljára sandítunk, de csak fél szemmel, hisz tudjuk jól: odakünn semmi de semmi nem változott, csak a hó vastagszik, ahogy újabb és újabb pehelyrétegek rakódnak a táj takarójának huzatára. Okádja az ég a színtiszta fehérséget, ami nem tisztít már ilyenkor, április végén semmit, csak nyomaszt, mint az erdei vadat az éhezés. Mert mi is épp úgy éhezünk, mint a vetés jeges takarója alól zöldet kaparászó őzek a határban.

Kínomban nem törődöm már azzal sem, hogy a maradék dohánymennyiségem utolsó morzsáit formálom csinos kis hengerekké, csak szívom, mintha muszáj lenne. Legalább csendesíti a gyomrot. Így is dübörög a nyomor az ódon paplakban, ahol a bajor dísztelenségben tengődünk, ötödmagammal. A csalódottság, elkeseredettség és a semmibe vett emberek dühe keveredik a korgó gyomrok éktelen dobpergésével, átrohan a nyitott ajtókon, ahol kényszerből alszik az egyik, ne mardossa a honvágy meg a koplalás, újraolvassa könyveit a másik, addig se kelljen a többiek zord arcát bámulnia, és verjük a kártyát ketten, mert mi mást tehetnénk. Én már újraolvastam mindet.

Háztáji forradalom csiszatolja sáros csizmáinak talpát a bejárat előtti kis szőnyegdarabkán, kevés híja van az első elcsattanó pofonnak. Már csak az a kérdés ki adja kinek. Azért a fogadó félre lenne egy tippem, de megtartom magamnak.

Negyedszer is zöld az adutt. Elég volt, nem bírok tovább ülni! Ilyenkor valami láthatatlan erő mindig kihajt, messzire mindenkitől. Jártányi erőm is alig van ugyan, mégis magamra cíhölöm a zubbonyt, sapkát, marten’s-t, s irány a külvilág! A fagyos szél orromba fagyassza a csordulni vágyó taknyot, de valahogy most ez sem érdekel, csak menjek el innen végre egy kicsit. Bárhová, akár a fenyők közé, még ha undorom is van ezektől a télen-nyáron zöldellő korhelyektől! Hol van még a szikár tölgyek zörgő csontú, barna kopaszsága, a nyírfák hóba olvadó meztelen fehérsége? Mennyire van még a tavaszt jelző rügypattogás, életet lehelő gyéren kelő gyom-magvaival, s az első hóvirágok hajbókoló pionírságával? Itt minden állandó, sötétzöld és magasztos. Távolságtartó a fél méteres mohaszőnyeg, idegen a korhadó gyantás törzs az avartalan talajon. A benti csendnél még így is jobb.

Az első kanyarnál meglepett róka néz velem farkasszemet (jobb, mintha farkas nézne rókaszemet). Eliszkol a fényképezőgép csettenésére. Integetünk egymának: ő a zászlós farkával, én egy gyenge kézlegyintéssel és egy félmosollyal. S csak megyek, megyek, mintha ettől bármi is jobb lenne. Ráállok egy vaddisznó csapájára, követem bokrokon át, fogalmam sincs, miért. Talán, hogy kiderüljön, ha találkoznánk, melyikünk vágna ostobább arcot.

Kilométerek vannak mögöttem, dombok és földek. Földes dombok, dombos földek. Talán két falu határát is körbejártam már, mire megelégelem; azt hiszem, eléggé kiszellőztem mára. Visszafelé a temető mellett visz az utam. Valami magával húz befelé, a kovácsoltvas kiskapun keresztül. Rendezett, tiszta kis temető. Egyformán ájtatos márványlapok jelzik a jobb életet, még ha az alatta fekvőknek mindegy is, mire kerül a nevük, meg az a pár évszám. Barátságos és meghitt kis helyecske.

Sose éreztem a térdeplés, templomban éneklés hiányát, vagy a szenteltvízét az ujjam végén, miközben hányom a keresztet. De gyakorta akaratlanul és öntudatlanul is Istent keresi az ember. Nem egy vallásét, csupán a magáét. A parcellák közt pedig ott van, a bizonyosságban és állandóságban, hogy bizony előbb utóbb mindannyiunkat elkaparnak. Mindennek vége szakad egyszer, s ebben van valami megnyugtató. Nem lehet örökké zöld az adutt. Egy biztos, mielőtt még elkapálnának engem is, én megfaragom a kopjafámat, amin nem lesz név, csak évszám. Egy deszkaláda kell nekem, s egy farönk, semmi több. Hisz akkor már úgyis mindegy lesz.

Azt hiszem, átestem a ló másik oldalára, túl soká üldögéltem a halottak között. Idegen halottak között. Megyek is, még mielőtt még epésebbé lesz a szájam íze. A kijáratnál előre engedem a befelé törekvő idős nénit. Lehet vagy hetven, de egyenlőre nem marad, csak látogatóba jött. A biciklit ő viszi majd haza. Elég magas errefelé az átlag életkor – kivéve a vendégmunkásokét. A nénike rám mosolyog szép protézissel kibélelt szájával, s azt mondja: „ Danke schön! Grüss Gott!” Egyem a lelkét, az első őszinte mosoly napok óta, amit látok! „Aggyon az Isten magába is, anyó!” – válaszolok mosolyogva, s kedvem lenne arcon csókolni, de valószínű megijedne. Hagyom inkább szegényt, és továbbindulok.

Tisztul az ég, holnap talán már hullhat a forgács. Üvölthet a hajcsár. Nem érdekel. Előveszem az utolsó piszkos tizenkettő cigaretta egyikét, marad tizenegy. Eleresztek egy füstkarikányi boldogságot a jégbordás levegőbe, nézem, ahogy szertefoszlik, és már nem érzek semmit. Másként nem lehet.

Az asztalon vár a kártya, tök az adutt. Íme, a bizonyosság.

Hátamon a fát I.

Lefagy a lábam ebben az átok csizmában. A kezem is; kesztyű híján vörösre csípte a fagy meg a hó, az orrom hegyiről nem is beszélve. Pedig még alig két órája, hogy idekinn dolgozunk, épp hogy elmúlt nyolc, és már teljesen átfáztam. Úgy értem, hogy a végtagjaim, mert amúgy izzadok, mint egy ló a vaskos vágásbiztos nadrágban.

Úgy néz ki a nap ma nem kívánja kidugni az orrát felhőfüggönye biztos rejtekéből, s a porondra lépni, inkább meghúzódik a háttérben, míg mi idelenn a zenekari árokban nyűjük az erdei hegedűt. Nem stradivari, csak stihl, azért eléggé össze vannak hangolva.

A második tankot hajtottam ki, s csak azért állok meg, hogy újratöltsem a gépet. Miután szomjúságtól poros torkába löttyintem a keveréket, gémberedett ujjaimmal előkotrok egy gyűrött, sodrott cigarettát a pléhdobozból, megmelengetem a végét a sercenő gyufa lángján, s mélyen leszívom a nikotinnal átitatott halált. Hagyd, hogy üssön!

Még egy pillantás a fenyőlombok közt felsejlő, ónszínű égboltra, s irány vissza! Sok még a gólyafészek (azaz összefagyott, hótörött fák garmadája), amit széjjel kell bontani, mielőtt a még álló matuzsálemekhez nyúlhatunk. Messze van, igen messze.

Ahogy az is, mikor a zsebemben lapuló, pengevékonyra összepréselt két kis toast-kenyér szeletkét kirághatom a nylonból. A nap fénypontja lesz a korty langyos, cukros tea-löttyel leöblíteni a fűrészporos ebédszerűséget. De jobb nem is gondolni rá, vagy vágyódni utána, mert annál távolabb kerül. Ha nem gondolkodik az ember gyereke, valamivel gyorsabban vánszorog az idő.

Pedig – Isten lássa lelkem! – szeretem ezt a munkát. Van benne valami ősi erő, primitív nagyszerűség, ahogy a jól meghajkolt, harminc méterig nyúló törzset az ember a döntővágással megindítja az enyészet felé. Van egy pillanat, mikor mintha elgondolkodna a félholt faóriás, nekiinduljon-e az útnak, aztán egyszer csak megbillen; ebben a pillanatban megáll a lélegzet…aztán irányba áll, és elszántan gyorsul…végül hatalmas robajjal a holt teher földet ér. Abban a pillanatban a szív kihagy egy ütemet, s helyette a megremegő föld a talpamon át feltörő lökéshullámával mozgatja ereimben a vért. Elönt valami eufória, amitől hangyák futkosnak a bőröm alatt, szemeim előtt sosem volt csillagok táncolnak. Arcomon torz vigyor, mint egy eszelősnek, és üvölteni, rikoltani támad kedvem.

Támadna, ha lenne még kedvem. De elfogyott. Ez nem erről szól, profitra dolgozunk, teljesítménybérnek hívják. Illetve hívnák, ha tudnánk annyit teljesíteni, vagy kapnánk érte bért. De nem csúfolhatjuk a rideg valósággal ennek a szónak a jelentését, ez valami egészen más. Persze a mi hibánk. Egy hajcsárnak dolgozunk, aki a föld alól jött, jelleme is ehhez mért. Sötét. Az utolsó, tolvaj cigányoknak kijáró hangnemben intézi hozzánk minden szavát, gyanakvó és paranoiás lázálmait rajtunk vezeti le, a mi hátunkat ostorozza a tébolyával. Csoda-e, ha nem megy? A rosseb rágná meg, hogy is menne?!

Sebaj, komám, ez is elmúlik egyszer! Mint minden nap, szép sorjában, egymás után véget ér. Túlélni – már csak ez számít.

A sisakrostély alatt rágom a bagót, arcomban gomolyog a füstje, összekeveredik a zúgó fűrész okádta forgácsesővel. Nem fontos semmi, nyűni kell a fát, hogy fogyjon – ha lehet, gyorsabban, mint én.

Gyantát véreznek a rönkök, a lucfenyő vérét adja az építőiparért, húsát a papírért, lelkét a kazán melegéért. Hasonlítunk. Én is erőmet adom a tető léceiért a fejem felett, akaratom utolsó morzsáit a papírért, amire esténként körmölök, s lelkemet a melegért, ami a kályhából sugárzik a bőröm alól kikandikáló csigolyáim tarajára.

Bírni kell, hisz mindig van még egy kis erő, amit elő lehet húzni a tarsolyból, akad még maradék akarat is a polcon…csak a lélek el ne fogyjon…