Őszi lemez, azaz: Mi Kutyánk Kölyke - Csicsó

Íme, a Timúr barátommal közösen alkotott produkció, azaz a Csicsó lemez, mely a minap lépett a világ elé, a Hudini Records gondozásában:

Hátamon a fát I.

Lefagy a lábam ebben az átok csizmában. A kezem is; kesztyű híján vörösre csípte a fagy meg a hó, az orrom hegyiről nem is beszélve. Pedig még alig két órája, hogy idekinn dolgozunk, épp hogy elmúlt nyolc, és már teljesen átfáztam. Úgy értem, hogy a végtagjaim, mert amúgy izzadok, mint egy ló a vaskos vágásbiztos nadrágban.

Úgy néz ki a nap ma nem kívánja kidugni az orrát felhőfüggönye biztos rejtekéből, s a porondra lépni, inkább meghúzódik a háttérben, míg mi idelenn a zenekari árokban nyűjük az erdei hegedűt. Nem stradivari, csak stihl, azért eléggé össze vannak hangolva.

A második tankot hajtottam ki, s csak azért állok meg, hogy újratöltsem a gépet. Miután szomjúságtól poros torkába löttyintem a keveréket, gémberedett ujjaimmal előkotrok egy gyűrött, sodrott cigarettát a pléhdobozból, megmelengetem a végét a sercenő gyufa lángján, s mélyen leszívom a nikotinnal átitatott halált. Hagyd, hogy üssön!

Még egy pillantás a fenyőlombok közt felsejlő, ónszínű égboltra, s irány vissza! Sok még a gólyafészek (azaz összefagyott, hótörött fák garmadája), amit széjjel kell bontani, mielőtt a még álló matuzsálemekhez nyúlhatunk. Messze van, igen messze.

Ahogy az is, mikor a zsebemben lapuló, pengevékonyra összepréselt két kis toast-kenyér szeletkét kirághatom a nylonból. A nap fénypontja lesz a korty langyos, cukros tea-löttyel leöblíteni a fűrészporos ebédszerűséget. De jobb nem is gondolni rá, vagy vágyódni utána, mert annál távolabb kerül. Ha nem gondolkodik az ember gyereke, valamivel gyorsabban vánszorog az idő.

Pedig – Isten lássa lelkem! – szeretem ezt a munkát. Van benne valami ősi erő, primitív nagyszerűség, ahogy a jól meghajkolt, harminc méterig nyúló törzset az ember a döntővágással megindítja az enyészet felé. Van egy pillanat, mikor mintha elgondolkodna a félholt faóriás, nekiinduljon-e az útnak, aztán egyszer csak megbillen; ebben a pillanatban megáll a lélegzet…aztán irányba áll, és elszántan gyorsul…végül hatalmas robajjal a holt teher földet ér. Abban a pillanatban a szív kihagy egy ütemet, s helyette a megremegő föld a talpamon át feltörő lökéshullámával mozgatja ereimben a vért. Elönt valami eufória, amitől hangyák futkosnak a bőröm alatt, szemeim előtt sosem volt csillagok táncolnak. Arcomon torz vigyor, mint egy eszelősnek, és üvölteni, rikoltani támad kedvem.

Támadna, ha lenne még kedvem. De elfogyott. Ez nem erről szól, profitra dolgozunk, teljesítménybérnek hívják. Illetve hívnák, ha tudnánk annyit teljesíteni, vagy kapnánk érte bért. De nem csúfolhatjuk a rideg valósággal ennek a szónak a jelentését, ez valami egészen más. Persze a mi hibánk. Egy hajcsárnak dolgozunk, aki a föld alól jött, jelleme is ehhez mért. Sötét. Az utolsó, tolvaj cigányoknak kijáró hangnemben intézi hozzánk minden szavát, gyanakvó és paranoiás lázálmait rajtunk vezeti le, a mi hátunkat ostorozza a tébolyával. Csoda-e, ha nem megy? A rosseb rágná meg, hogy is menne?!

Sebaj, komám, ez is elmúlik egyszer! Mint minden nap, szép sorjában, egymás után véget ér. Túlélni – már csak ez számít.

A sisakrostély alatt rágom a bagót, arcomban gomolyog a füstje, összekeveredik a zúgó fűrész okádta forgácsesővel. Nem fontos semmi, nyűni kell a fát, hogy fogyjon – ha lehet, gyorsabban, mint én.

Gyantát véreznek a rönkök, a lucfenyő vérét adja az építőiparért, húsát a papírért, lelkét a kazán melegéért. Hasonlítunk. Én is erőmet adom a tető léceiért a fejem felett, akaratom utolsó morzsáit a papírért, amire esténként körmölök, s lelkemet a melegért, ami a kályhából sugárzik a bőröm alól kikandikáló csigolyáim tarajára.

Bírni kell, hisz mindig van még egy kis erő, amit elő lehet húzni a tarsolyból, akad még maradék akarat is a polcon…csak a lélek el ne fogyjon… 

Kontraszt

...avagy a választás szabadsága...

(természetrajz sorozatunk kitekintő epizódja)

Az ökológusok által használt és bevált fogalom az indikátor faj, mint olyan. S hogy ez a hangzatos név mit is takar? Nos, kérem egy olyan állat- vagy növényfajt, mely az élőhelyének változásaira legérzékenyebben reagál, lásd: ha javulnak a körülmények, az állománya növekszik, ha romlanak, bizony csökken. Persze ez leegyszerűsített magyarázat, a fajok a legkisebb változásra is látványos reakciókat mutatnak, ezzel jelezve, hogy valahol hajszál került a levesbe, vagy több a manna, mint azt várták, ésatöbbi. A szociológiában, vagy a társadalomtudományban nem vagyok benne biztos, hogy alkalmazható ez a fajta megfigyelési és vizsgálati módszer, de mivel mi is olyanok vagyunk, mint az állatok (egyesek ugyan növényekre hajaznak), ezért én szeretném azt hinni, hogy a betondzsungel aszfalterdejében is megállja a helyét.

Példának okáért vegyük a németeket! Az elmúlt néhány évszázadban kiderült róluk, milyen egy népség is valójában, s hogy ne csak történelmi tényekkel dobálózzak, amiket minden kisiskolás kívülről fúj már (csúnya-csúnya Hitler, és Bismarck bácsi is rossz fiú volt!), a felmenőim közt előfordul néhány sváb is (schwabisch), s bizony nem egyszerű rokonfajzatok, meg kell hagyni: önfejű, konok, merev, humortalan népek, vasszorgalommal és savanyú káposztával. A kivételek ugyan erősítenek a szabályon, de ez az általánosság a legtöbb németre igaz. Legalább is így volt ez, s egy holokauszton meg két világháborún kívül nem is akadt ebből túl sok probléma. Na jó, karcoltak ők mást is a történelem iskolapadjába, de nem ez itt a lényeg.

Szóval: a XX. Század zavaros és viharokban gazdag, embert próbáló éveiben ezek a fránya németek megtalálták a számításaikat, még ha a végén rá is faragtak legtöbbször. Kemény, szikár germán módjára törtek újra és újra a világ tetejére, mosolytalan gőggel, és felsőbbrendűségük biztos tudatában néztek le mindenkit, aki csak élt és mozgott, és nem született friccnek. Persze mindenki röhögött rajtuk, mert: viccesek. Így volt. Azonban…

Azonban a közelmúltban több olyan hírecske is megcsapta a fülem káváját ezzel a népséggel kapcsolatban, ami tátva marasztalta a számat. Két apróságot szeretnék kiragadni, amivel a bulvártól a „komoly” médián keresztül minden harsogott hónapokon keresztül, s ami miatt indikátor fajnak tartom a germánokat. Mondhatni: figyelmeztető jeleket.

Az első ilyen apróság, hogy egy német szülő akár semleges neműnek is titulálhatja a gyerekét, miután az világra jött. S majd a poronty eldönti, nagyfiú akar-e lenni, avagy nagylány, mikor felcseperedik. Már ez is elég meredek.

A másik picinyke rémhír mostanság esett, miszerint a német családokon belüli szexet tiltó törvényt megszüntetik. Azaz: apuka, anyuka bármikor paráználkodhat a gyerekekkel, és a testvérek közti szottyongatás is elfogadott. Csodálatos!

Most következik a tudományos csavar! Amennyiben a németek valóban indikátorok itt, Ejrópában, ahol élünk, akkor nagyon nagy bajok vannak a környezetünkkel (mintha nem tudnánk). Korcs, degenerált értékrendek eddig is voltak, s eztán is lesznek. De már nem röhög ezen senki, mert komolyan veszik! Sőt, mi több: állva ünneplik! Az elmebajt. Ami a pláne, hogy ezekkel az elmebetegekkel szemben a túloldal, a ló másik fele szintén kattant.

Elvégre itt van kontrasztnak egy teljesen értelmetlen baromság. Egyik ismerősömmel esett meg, aki ellátogatott kövér kislányával a lovardába. A kerekded kölyök nem bírta föltuszkolni a folyós testét a pónira, ezért az anyja megkérte az oktatót: ugyan biza segítsen már, legyen kedves! A 110 kilós tízévest ő sem bírja megemelni. Erre a szerencsétlen lótulajdonos közölte, hogy nem teheti, mert tiltja a törvény, hogy hozzá érjen a gyerekhez. Esetleg molesztálásnak véli, vagy ha felveszik kamerával az esetet, és beperlik, akkor nagy bajba keveredhet. Mert a személyiségi jogokat sérti, vagy mi a rosseb.

Szóval a saját gyerekét bárki meghúzhatja (egyenlőre csupán Németországban!), de felsegíteni a lóra, azt nem lehet. Hozzáérni sem. A gyerekek: érinthetetlenek. Éppeg olyan furcsa szerzetekké lettek, mint az indiai tehén: nyakon vágni, fogdosni tilos! Mondjuk a hinduk azt hiszem nem szexelnek a tehenekkel…maradi népség.

Hová vezet ez? Kettészakadunk, és lesz egy molesztáló világ, meg egy hermetikusan elzárt? Az egyik oldalon markolásszák és nyalogatják egymást a népek, a másikon egy kapszulában élik le az életüket, és csak virtuálisan érintkeznek a társadalom többi kapszula-lakójával? Nem értem, és már nem is nagyon merek belegondolni.

Most csupán kiragadtam két ellenpéldát, ugyanakkor ez a fajta kontraszt nem csak a társadalom ezen sarokpontjára, és erre a témakörre szorítkozik. A változás szele mindenkit megcsapott (a németországi események csak egy indikátor faj túlérzékeny reakciói), és mindenütt állnak tótágast szépen sorban az értékrendek. Nem hiszik? Pedig igaz.

Például a vadászból is így lesz orvgyilkos! Szegény, ártatlan, nagy szemű őzikét agyonlövi a szemétláda. Ösztönök, hagyomány, tradíció, zsákmányszerzés? Ugyan! Gyilkos! Persze a vegán csivava-tulajdonosnak fogalma sincs, hogy a kedvencének vásárolt konzerveledel nagy része vadhús. Ezen mindig jót röhögök.

Ugyanakkor a prostituáltakból így válik követendő példa, szabad szellemű mintakép! Igaz, hogy nekik nemigen van választásuk, mivel keressék meg a kenyerüket, vagy heroinjukat, kinek mit. Ők születtek, vagy kerültek egy élethelyzetbe, ahol nincs több, csak egy út: lefelé. A divat azonban azt diktálja azoknak, akiknek temérdek választás áll rendelkezésükre, hogy ezt a példát kell követni. Na nem olyan mocskosan, és veszélyesen, de sok-sok szexszel! Ha lehet pornózni, minek a munka? Ebből amúgy is több a pénz. Mert az a fő! Aki szerint pedig a pornószínész nem kurva, hanem művész, az gondolkodjon el kissé a saját értékrendjén!

Sorolhatnám még, nem teszem. Fárasztó.

De egy szó, mint száz, igyekszem rövidre zárni, s nem pazarolni tovább a papírt: a világ nagyon felborult körülöttünk. Semleges nemű gyerekek és lányukkal kefélő apukák szegélyezik az utat, amin járunk, de nem foghatjuk meg egymás kezét.

A németek azzal, hogy teljesen kifordultak önmagukból, önpusztulásba loholnak, és egyre kevesebb közük van a normalitáshoz. Ezzel mindenkinek világosan jelzik: nő a baj, emberek! Elvégre indikátor faj.

Az önjelölt erényövek

Kedves férfitársaim! Foglaljanak helyet! Itt elől is van még hely, töltsük meg a termet. Köszönöm. Egy sokunkat érintő problémakör végett hívtam ide Önöket ehhez a cikkhez. Habár biztos lesznek a gyengébbik nem képviselői közül is olyanok, akik idetévednek, de mielőtt magukra ismernének, vagy elemi negációval felvértezve jelenetet rendeznének, arra kérem őket, hogy indulataikat visszafogva inkább vonjanak le annyi konzekvenciát, amennyit szükségesnek vélnek. Köszönöm. A továbbiakban az Ádámokhoz szólok.

Mely tényezők miatt nem jönnek össze leggyakrabban az egyéjszakás(ból akár több meghitt pillanattá terebélyesíthető) kalandok? Fogamzásgátló hiánya? A vörös ördög havibaj? A visszautasítás? A párkapcsolat?  Igen, ezek mind jelentősen gátolják az elérni kívánt célt, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy kiemelten nagy problémaforrásról: az önjelölt erényövekről.

Hogy kicsit kézzelfoghatóvá tegyem kilétüket: ők kiszemeltjeink azon jó barátnői, akik testőrként kísérve szívünk és egyéb szerveink választott oldalbordáját, megakadályozzák annak hímneműekkel való interakcióját. Az önjelölt erényöv bizonyos szinten mindig rondább a barátnőjénél. Természetesen hosszú ideje egyedülálló, sokszor alacsony, molett, és alapvetően visel valamiféle anyáskodó, látens-leszbikus attitűdöt. Ezek az illuminált és vagy hajlandóságot mutató csinos nők mellett security-ző fásult jellemek az unalomig emlegetett közhelyes filozófiát hajkurásszák, miszerint: ha nekem szar, legyen másnak is fos. Kielégületlenségükbe beleszürkült középszerűségükben fürödve új életcéljukká nemesítik a férfiak kioktatással együtt járó lehámozását attraktívabb társaikról. Íme egy példa:

Férfitárs: Szia, mit iszunk?

Attraktív hölgy: Szia, hát…öö…az az igazság, hogy könnyen a fejembe száll…de akkor egy Jägert.

Önjelölt erényöv: Kata vagyok és hagyd békén a barátnőm! Nem iszik, és én sem.

Férfitárs: Veszem észre…

Ilyenkor a leleményes férfi kettőt hátralépve tovább szemléli az eseményeket, és amikor az önjelölt erényöv hatótávolságon kívülre esik (anyagcseréjük nekik is van), akkor igyekszik megszöktetni a hölgyet.

Férfitárs: Szia megint, figyelj szerintem itt hagyhatjuk a barátnődet, egyedül is jól fogja érezni magát.

Attraktív hölgy: Ó hát azt nem szabad… mégis csak a legjobb barátnőm...

Férfitárs: AKKOR KÚRJON MEG Ő! Tisztelettel.

Ha esetleg nem a fentihez hasonló szolidáris antiszex-et támogató hölggyel hoz össze a sors, akkor keressünk gyorsan búvóhelyet, vagy mozogjunk folyamatosan, ne álljunk le egyhelyben építeni ezt a gyorsan jött intim kapcsolatot, mert az erényövek csapatban is mozoghatnak komplett biztonsági rendszert kiépítve egy fesztivál, egy koncert, vagy akár egy szórakozóhely teljes területén. Jómagamat is többször rángattak ki hasonló szituációk közepette szépséges leányzók ajkából. Egy-két lopott csókot látva ezen hivatásos fapinák szabályosan átalakulnak koedukált rendezvényeket ellenző kollégiumi felügyelőkké.

Kedves férfitársaim! Ha továbbra sem teszünk semmit az önjelölt erényövek ellen, akkor óriási társadalmi destrukció áldozataivá válhatunk. Hová lesznek így a be nem kalkulált gyerekek? Már egy jó ízű másnapos megbánást sem élhet át az ember. Még hibázni sem hagyják, pedig az a jellemfejlődés fontos eleme.

Egy férfi csak akkor hámozza le barátját egy nőről, ha abból botrány, verekedés, vagy nagyobb konfliktus lesz, esetleg rivalizálnak. De itt mindig működhet az utólagos meggyőzés és az ittastársi bajtársiasság.  Egy jó barátnő véleményem szerint bele kell, hogy vigye barátnőjét a való életbe és meg kell látnia helyette is a lehetőségeket.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben sétálok a fesztivál területén, ahol már a hajnali utolsó koncertek zajlanak. Egy toi-toi tövében ismerős lány sír. Nem egy főnyeremény, de azért megkérdezem, hogy vajh mi a bánatának az oka. Könnyeit nyelve, szipogva válaszol:

- A barátnőmet biztosan épp most basszák valahol és nem tudtam megakadályozni!

-………………………a barátnődnek, valószínűleg jobb éjszakája van, mint neked.

 

Rémregény

Másodosztályú rémregénybe csöppentem, ahol az egy kaptafára koptatott szájú mindentudók és jóakarók tuszkolják a jobb életet serényen a gigámon lefelé. Kísértenek és megkísértenek minden sarkon, a közértben; lépcsők tetejéről és lábánál fordulnak utánam, suttogva a jószándékot. A megszívlelendő tanácsokat az élethez. Zsolozsmázva állják utamat az üvegesedett szemű élőhalottak, nincs előlük menekvés. Egyszerűen mindenütt ott vannak és megszólítanak. Szóval paranoiás lennék? Üldözési mánia gyötörne, s valamiféle őrült összeesküvés-elméletet gyártanék unalmamban, amolyan bolha-elefánt viszonylatban? Hát nem, kérem! Itt zajlik az egész körülöttem. És velem.

A minap is ez történt, mikor meglátogattam édesanyámat, aki hajszobrászként faragja formásra és divatosra unatkozó, hiú nőtársai fejszőrzetét. Gyanútlanul beléptem hozzá, mert éppen ráértem, és amúgy is meg szokott kínálni kávéval ami, valljuk be: mindig jól esik – még akkor is, ha instant. Ahogy ott álldogálok, várva, hogy a székben tespedő, alufólia fecnik alól sunyin leselkedő, májfoltos naccsága frizurája elkészüljön, és mehessek rágyújtani a kávé mellé, az ominózus ötvenes a forgószékből kérdéseket kezd hajigálni nekem. Hogyaszongya:

- És most dolgozol? (ó, ki hitte volna, hogy ez lesz az első kérdés?)

- Igen, dolgozom.

- Hol? (tudom, hogy nem érdekli…na jó, fapofa)

- Dombóváron. És itthon.

- Dombóvár? Az elég messze van. És mit csinálsz ott?

- Kanász vagyok, hatvan mangalica mellett. És itthon tetoválok.

- Hát igen…nehéz a megélhetés… (nem értem, hogy a fenébe szűrte le éppen ezt…tűnjünk már innen!)

- Igazán nem vészes. Meg lehet szokni.

- Jaj, hát a lányomék (kezdődik!) kimentek Németországba tavaly. Nagyon jól keresnek, remek életük van! Ha tehetném…ó, a te korodban főleg! Hisz olyan fiatal vagy! (annyira már nem, asszonyom) Itt nem lehet élni. Ki kell menni!

Annyira unom már ezeket a jobb életet sugárzó sikertörténeteket! De nincs vége. Sosincs vége. Olyan ez, mint egy lánc: minden szem egy dicsőséghadjárat, egymást szorongató, seggét bújó hányingerlavina.

És lássanak csodát, ha már elindult a hótömeg, húzza magával a többit! Hömpölyög felém a nyugatra szabadultak tündérmeséinek áradata: a hajmosóban hanyattában hozsonnázó fiatal tanárnő bátyja épp most költözött ki Ausztriába. A labancoknál szebb az élet, már árulják a házukat, ment az egész család. A búra alatt a meleg levegőtől túlfűtött nyugdíjas néni, hajcsavaróktól eldeformálódott koponyája is bólogat, hisz az unokája remekül érzi magát Londonban. Ki kell menni! Ekkor gyorsan kislisszoltam az ajtón.

És pár héttel korábban, mikor is egy jó cimborámat kísértem el a helyi szeszfőzdébe, szintén beleszaladtam. Szembe találtam magam egy közel két méter magas, másfél mázsás őstulokkal, három fog büszke tulajdonosával, aki a nagy és nehéz tárgyak mozgatására tette fel az életét. Ha már szembe jött, köszönés oszt kézfogás. Undorító, döglött hal tenyerével csapdába fogta a markomat, s az Istenért nem akarta elengedni. Májkárosult, sárgásan vizenyős szemeit rajtam csüngetve egyre közelebb tolta szesztől bűzös arcát, s szellős mosolyával az arcomba böfögte:

- Te ismered a fiamat. Az Attilát.

- Fogjuk rá.

- Ők már kint élnek. Ausztráliában. Indítottak egy vállalkozást, és most már nagyon jól megy nekik.

- Örülök…

- Itt nem lehet. Ki kell menni! – majd kínos közelségbe csúszva a fülembe leheli – Itt nincsen semmi.

Na jó, most volt elég! Kirántottam izzadt, löttyedt tenyeréből a kezem, sarkon fordultam, és dolgom után néztem, csak ne kelljen beszélgetni.

És ez csak két apró, mindennapos példa, kérem! A napokban a pékné a kifli átnyújtása közben hozakodott elő a Düsseldorfba távozott unokahúgával, a vasboltban pedig az eladó a mielőbbi távozásra bíztatott. Már az országból, nem az üzletből. Meg mernék esküdni, hogy a büntetési csekket barátságosan töltögető parkolóőr ezt suttogta a válla fölött ma reggel, miközben elsétáltam mögötte a járdán: menekülj!

Ki kell menni!

Élőhalottak mindenütt! A cselekedni félő, életunt és elkeseredett generáció egy emberként sulykolja beteljesületlen vágyait az őket körülvevőknek. Cukormázas, nyugati paradicsom utópiájuk ködén keresztül nézve ítélik meg az anyagi létre alapozott értékrendjük szerint fölépített környezetüket. S a benne élőket egyaránt. Sehol a realitás talaja, csak a régi regéket felváltó evilági mendemondák az elérhető édenkertről. Mert biza elhiszik, hogy – a Burzsoá Nyugdíjasokat félre-idézve – odakünn az oroszlánnak nincsen foga, a kerítések kolbászból készülnek, és minden embernek ötöse van a lottón.

Szó se róla, van az úgy, hogy az anyagi bilincsek megkövetelik a külföldi kenyérkeresetet (szép emlékű svájci frank, mennyien szeretnek!). Mivel ott magasabb a fizetés. Ez bizony tény. Ár-érték arányban is több marad a tárcában hó végén. És sok embernek ez elég a boldogsághoz. Csak azt az aprócska kis bukfencet nem bírom abba a csökönyös, somogyi-sváb-székely-magyar fejembe beleverni, hogy ez miért lett kötelező program?

Eltöltöttem én odakünn jópár esztendőt, s vizet prédikálnék borivás közben, ha azt mondanám, hogy – főleg az elején – nem élveztem jó részét. De a Kánaán azért elég messzicske áll ettől! Legalábbis úgy képzelem a paradicsomban nincs könyékig wc-ben turkálás a szeméttelepi munkásbarakkban, sem csokoládéüzem padlójára száradt ipari hulladék sikálása, mosogatólében ételmaradékokra történő hajtóvadászat, hatnapos munkahét, napi tizenpár órában. Mert bizony ez elég gyakori körülmény egy emigránsnak a fejlett nyugaton. Melós a kinti élet is, megkövetelik, ha már odatoljuk a külföldi pofánkat az ő rendezett és karbantartott országukba. Úgyhogy hagyjuk a dajkameséket a gyermekeknek, és nézzük reálisan a dolgokat!

Kedves jóakarók, szerencsefiai, akik kikaparták a gesztenyét: odavagyok az optimizmusuktól, a szebb életüktől, nem irigylem egy centjüket sem, nem köpök az unokájuk után, akinek most nagyon jó! Nem tartom hazaáruló senkiházinak, aki a kinti életet választja; biztos megvan a jó oka rá. Csak hagyjanak nyugton ezzel az egésszel! Legyen végre vége ennek a másodrangú rémregénynek! Tessenek megkapaszkodni: jártam a paradicsomban, s képes voltam otthagyni! Visszamennék? Persze, hisz szeretem a helyeket, ahol jártam! De most önszántamból vagyok itt. És értékelném, ha tehetném a dolgomat ezen a nyomortól homlokon csókolt szemétdombon anélkül, hogy elzavarnak.