Anyám, John Wayne és a sajtos tejfölös

(történeket a semmiről II.)

Beleolvadok a klíma nélküli kocsi ülésébe, mire a piros lámpát zöldre imádkozom. Irány a Balaton! Csak hogy a lábfejemen sajgó hegek miatt a partra szorulva érezzem, mennyire fasza a víz... Mindegy, ez sehova nem vezet, meg amúgy se számít.

Ó, és még anyámhoz is be kell ugranom! Megígértem. Csoda, hogy mindenhonnan elkések? De bemegyek, mert épp Jegyzőasszony haját szoborja kormányablak-kompatibilisre, akit csak ritkán van szerencsém látni, mióta messzire költözött. És rohadtul szórakoztató jelenség, akinek a világ összes szava a szájában lakik, amiket nem rest mind egy szálig kimondani. Szerintem körlégzéssel beszél.

Mire belépek a fodrászatba nagyban csattog az olló, áramlik a szóözön. Eskü, Pepin bácsi reinkarnációja ez a nő! Nyúltagyig reszel a dohányban pácolt hang:

-  A hivatalban hozzám tartoznak az elveszett és kóbor állatok is. Még jó, hogy az emberek nem... na mindegy. Ezért volt egy érdekes beszélgetésem a helyi állatvédő csajjal, aki a menhelyet is vezeti. Szóval mondom neki, hogy eltűnt ez a bizonyos eb, megkeresett minket az aggódó állampolgár, és a tolmácsolásomban az ő segítségére is igény volna az ügyben. Elég lassan fogta föl, miről beszélek, aztán megkért, írjam körül neki az állatot, hogy is nézne ki valójában. Én meg a szomorú gazditól csak valami homályos fotót kaptam a jószágról, nem túl előnyös, teleszart zokni pozitúrában, úgyhogy előadtam a benyomásaimat. Miszerint inkább fekete, mint barna, cserébe meglehetősen stoki-szerű. Talán nem annyira kerek, inkább hengeres, de a méretarány stimmel. Nem volt nálam stopper, nem akarok hazudni, de a csaj szerintem egy percen keresztül hallgatott a telefonban. Meg vannak áldva velem, mi?

Hát meg!

Nagy nehezen sikerül szóhoz jutnom a Jegyzőasszony szóáradatában beállt pillanatnyi szünetben, úgyhogy gyorsan megkérdem muterkát, mi újság náluk, a tinédzser-világban? Édesanyám, mint rendes, sok éve elvált asszony éli a gondtalan 16 évesek hétköznapjait; hála az égnek! Megérdemelten szórakozik. Kiböjtölte apám mellett, meg kell hagyni...

Meséli, hogy tegnap Orfűn voltak, és milyen szép, meg minden - talán az is elhangzott, mi célból mentek, de aranyhal memóriám üzembiztosan kiköpi három másodpercen belül az információt. Lehet csak azért mentek, hogy ott legyenek. Mert ott jó.

- Olyan lángost ettünk! - lelkendezik - Én még ilyen finom lángost soha nem ettem.  A legjobb...

- Jajj, anyukám, ez már legalább a harmadik "legjobb" ebben a hónapban. Lassan kifogy a kvóta!

- Akkor nem is kérsz?

- Miért? Hoztál?

- Persze...

- Ó, köszönöm!

- Na, ugye!

Hogy lett igaza, mikor nem is vitáztunk? Ezt csak ő tudja...

Még egy gyors cigi, aztán visszaülök a gyümölcsaszalóba, sok még a kilométer. Olvadozik az aszfaltfolyó, lehet hajóval kellett volna jönni. Mindenesetre az éhség ügyesebben evez nálam, mert Böhönye környékén utol ér, hogy a gyomorszájamba könyököljön. Rányúlok az egekig magasztalt lángosra.

Egy napos, madárlátta, nylonzacskóban érlelt, kétféle tejtermékkel szórt cucc... mi baj lehet?

Fél kézzel tépkedem az olajtól szottyós papírt, csúszik a kormány, kit érdekel? Mint egy bögre langyos libazsír! Nincs is jobb ennél a kánikulától izzó fémkasztniban.

Kettőt kaptam?! Halleluja, testvérek! De miért ilyen kicsik?

Baszd meg... ebbe bele van harapva... Drága anyukám! Elhoztad nekem a megrágott lángos-maradékod? Egyem a szívedet! Na mindegy. Fél kézzel az arcomba gyűröm az egészet. Meg kell hagyni, tényleg fasza. Lilahagyma is van rajta! Le se nyeltem az elsőt, miközben már a második papírját marcangolom.

Ne már... ez is meg van rágva? Meg. Hát ez remek! Kattognak a fogaskerekek... Columbo üzemmód bekapcsol: nem valószínű, hogy muterka kettőbe is beleállt volna, ha egyel sem bírt el. És egyformák, tehát nem azért, hogy kétfajtát is megkóstoljon... akkor mégis ki ette a másik fél lángost? John Wayne? Remélem...

De mit szépítsem - így is megettem. De meg ám! Beharaptam az egészet, John Wayne nyálával együtt.

Mit lehet tenni? Éhes voltam.

És a Rio Bravo mégis csak klasszikus!

Átalakulás

 (történetek a semmiről I.)

Penész?

Határozottan penész...

Három napja költözött a számba és az íze minden kurva kávénál beköszön. Én állat, ezerszer megfogadtam, hogy nem kísérletezek a kávéval! Elkapattak a rohadt digók, az a baj. Mint rendes proli, meg kéne elégedjek a betevő neszkávéval, de nem! Kell a hétköznapi luxus. Mentségemre szóljon: nem sok ilyen van a tarsolyban. Alapvetően igénytelen vagyok, mint a molylepke, de belpesti sznobként fintorgok az Omniára, a sárga Tschibotól kiütéseim lesznek, a Palomától sugárban okádok. Minden egyebet elengedtem szinte, de a kávé, a dohány legyen jó - a vörösbor meg mondjuk alsó széle-közepe. Alakulnak az öregkori berögződések?

Pedig de jól nézett ki a polcon! És olcsó sem volt, rohadjon meg...de úgy látszik beleszaladtam tátott szájjal az ár-érték arány marketinggel benőtt lófaszerdejébe.

Miközben a második adag kotyogóson dolgozom felsír a telefon. Cs. hív. Öreganyja az éjjel feladta a gyomorrák elleni szélmalomharcot... csóri... aranyos, enyhén rosszindulatú mámi... azért hiányozni fognak a szúrós, oda nem illő kérdései. Mindig feldobták a hangulatot.

...az első 82 év viszonylag gyorsan elszáll...

Nekem nem jut ennyi, érzem. A kezemben füstölgő koporsószög sem segít az biztos... esz a penész... vajon innen jön az íz?

Mindegy. Szóval épp Cs-vel beszélek, lefő a kotyogós, szertartásos csészevadászat, méz, tej az asztalon, kiskanál... mi a rosseb ez?

Valami nyúlós takony ragad a kanálra. Átszűröm hamar, a szűrő is tele lesz ezzel az ektoplazmával...

Gyanús. Nem hiszem, hogy a zoknimanók verték volna tele éjjel a kávéfőzőt...

A tej lenne? Előkapom a hűtőből - holnapután jár le a szavatossága. Legalábbis a doboz szerint. Beleszagolok - semmi.

Ez a kékes színű, szintetikus Mlékó Péter, amit tej helyett adnak sose szokott megromlani, 3-4 nap hűtés nélkül meg se kottyan neki - általában. Belekóstolok. Kicsit fura, nem mondom, de egyáltalán nem savanyú.

Bassza kő! Tarkón vágom a bennem lakó sóher negyed-svábot, kiöntöm a bontott kunságit és előkapom a friss, másfél százalékos Pilost. Új kávé-új tej alapon próbálom betömni a bennem tátongó koffeinrést, miközben elköszönök Cs-től, részvétnyilvánítás és egyebek közepette.

Baszki...

Nincs ektoplazma... nincs penész... akkor nem a kávé volt... a tej. Pedig nem is volt rossz a szaga....

Ez a mondat de ismerős! Ja, persze, A szomszéd nője mindig zöldebb. Remek. Ezek szerint szép lassan átváltozom Walter Matthau-vá. Jellemző. Ebből sem sikerült mélyirodalmat kovácsolni, csak egy kilencvenes évekbeli, családi vígjátékot. Kaffkainak gyengécske. Semmi ízelt láb, kitinpáncél, sem hanyatt vergődés... de a tükörben, a szemem sarkából nézve mintha egy bogárszemű öregember sunyítana vissza. Szinte érzem, hogy körbevesz a halszagú, hetvenes éveit taposó áporodott ködpára, vállamon egy marék molyirtó, egyik kezemben elnyűtt horgászbot, a másikban néma beletörődés.

Ez van...

Úgyhogy megigazítom fejemen a skótkockás füles sapkát, megigazítom számban az avas margarin ízű protézist, és a maradék, makacs önbecsülésemet ráköpöm a tükörből sandító, bogárszemű vénemberre: - Takarodj a francba, te pöcs!

Ő kezdte...

Fokozott mellé

- Nézd, mit találtam neked!

Oda sem kell fordítsam a fejem, pontosan tudom, mit talált. Ezüsthátú kollégám nem a meglepő fordulatok embere. Biztos két hosszú comb, fölötte nagyon mini szoknya, vagy tűzforró nadrág takarta ívek domborodnak egy valagba. Melltartó nélkül is feszesen álló, betonkemény mellek, csinos kis pofi, zsenge húsú hableány az olvadt aszfalt tengerén. Mi meg a dugóban rekedt retkes csónak hajótöröttjei, a kosztól hamvas szélvédőn át bámulunk utána, mert mi más dolgunk lenne, mikor még csak nem is csorog az a kurva kocsisor.

- Ne már, még 15 sincs, baszki... - automatikusan válaszolok, alapos hatástanulmány nélkül.

- És? Van rajta lyuk.

- Mi?

- Lyuk, baszd meg. Úgy értem,már biztos kilyukasztotta valaki.

- És akkor mi van?

- Semmi. Csak ha már felpróbálták, mit problémázol ezen? - vigyorog rám teli pofával. Ilyennek képzelem a barlangfalra meztelen ősasszonyt pingáló ősember arcát.

- Nem problémázok ezen - próbálok áttörni a pattintott kőkori logikán -, de ha valaki megdug egy kislányt, akkor nekem is kell?

- Valamit már nem ártana!

Kiborít a faszi...

- De baszki, ezen az alapon csak azért, mert van, aki kutyákkal kefél, akkor az is rendben van, hogy megdugj egy kutyát. Vagy meg akarj dugni egyet...

- Hát, a kutyát nem kívánom.

- Ez a tinilány logika akkor sem szép.

- De majdnem!

- Ja. Nagyon majdnem.

- He? Mi az, hogy nagyon majdnem?

- Hát...a fokozott mellé.

- Aha... - majdnem úgy néz ki, mint aki elgondolkodik a hallottakon, aztán valami röhögés és hörgés közti hangon nyugtázza a tanulságot. Feladom...

- Mindegy...csak kímélj már meg ezektől!

- Akkor is kéne neked egy nő.

- Most?

- Akár...vagy csak úgy általában...bármikor.

- Szerintem meg nem kéne.

- Bebuzultál?

- Nyilván, csak ez lehet... - a feladás sem elég. Inkább mindent ráhagyok.

- Csak viccelek, köcsög! De amúgy komolyan: így sosem jössz rendbe.

- Szerintem rendben vagyok.

- De hát...egyedül vagy!

- És? Mi ezzel a baj?

- Az, hogy megbocsájtottál.

- És az baj? Nem lehet örökké haragudni.

- Dehogynem! Vagy legalább a barátnőit végigkefélhetted volna...

- Mindegy, hagyjuk már ezt! Ehhez már amúgy sincs semmi köze.

Bámul rám az ösztönlények zavaros savószemével és érzem, hogy ennek a beszélgetésnek soha nem lesz vége. Örökké itt fogunk ülni ebben a kurva dugóban, ugyanebben a lepukkant Ivecoban, izzadtan, büdösebben egy konda disznónál és dagasztjuk a verbális semmit.

Pupilláiban megcsillan a formát öltött kérdés, az ősember krétát ragad, meztelen ősasszony után mamutot rajzol barlangja falára.

- Hogy ne lenne hozzá köze? Ha már nem is haragszol soha nem fogod kiverni a fejedből. Akkor soha nem fogsz továbblépni, mert örökké ott fog lakni a nagy, sváb koponyádban.

- Nyolcad sváb.

- Az mindegy. De csak úgy űzheted ki, ha haragszol. Érted? Ez kell neked, meg egy kiadós, dühös baszás.

- Értem hát, de szerintem nem így működik. Haragudtam, ahogy ő is...

- És ő mégis milyen alapon?

- Volt alapja, de ez lényegtelen. A lényeg az, hogy attól egyikünknek sem lett jobb. Persze, szar, hogy félrekefélt, de ha gyűlölöm érte, attól ugyanolyan szar marad. Úgyhogy úgy döntöttem, elengedem. Ha akarod, úgy is hívhatjuk, hogy megbocsájtottam. Igazából csak nem érdekel, mert nem számít. Nem tudja egyikünk se, mennyire boldog, vagy boldogtalan a másik, vagyunk, létezünk - egymástól függetlenül. És ennyi. Örökké itt lesz bennem, amit akkor jelentett, az megmaradt. De ehhez most már neki nincs semmi köze. Ahogy nekem sincs ahhoz semmi közöm, hogy egyáltalán emlékszik-e belőlem valamire, vagy sem. Kit érdekel?

- Egy kurva szavadat sem értem.

Kezdek tényleg begurulni...hogy lehet ekkora fasz? Kiprovokálja, hogy belemásszak, aztán értetlenkedik...

- Oké, mondom másként: olyanok vagyunk, mint a grizzly meg a zebra...

- Mi a faszról beszélsz? Benyomtál ebédnél egy aperolt? Kettőt?

- Anyádat nyomtam be! Figyelj, van értelme, csak hadd mondjam már végig!

- Oké, apu.

- Ott a grizzly, a csúcsragadozó, az erdők királya.

- Aha...

- És ott a zebra. A zsákmányállat. Köztük meg a kurva Atlanti Óceán.

- És melyikőtök a medve?

- Elkaptad a metafora lényegét bazmeg....egyikünk se...itt az idő a lényeg...az Atlanti Óceán...ó,hogy rohadj meg, beszélni se' tudok miattad, te fasz...

- Nyugi már, te főzebra! Túl sokat agyalsz, ez a te bajod.

- Ha te mondod...

- Na, és az ott?

Végleg feladom. Hosszú combok, kreol bőr, kék szemek, Marla Singer kócos fürtjei, kezében vékonyka ribanc pálca. Csak az időérzéke nem stimmel. Évtizedeket késett.

- Fejlődsz. Ez lehet megvan 17 is.

- Ugye, hogy ugye!

- Te, kapok azért fizetet szabit, hogy berántsam a bokorba, és akarata ellenére alaposan megbasszam? Vagy ha azt nem is, de így közel 40 évesen hazarohanjak, és kiverjem, miközben egy gimis kislányra gondolok. Na? Jár érte a fizetett szabi?

- Persze!

- Fasza...na...tedd az egyest, te előember, indul a sor...

 

Korhadás

 Felforr az aszfaltjárda a talpam alatt, rám rohad a vászoning. Délibábot kergetek a Dráva-síkon, mikor szembetalálkozunk. Meglepetésemben köszönni is elfelejtek - pont olyan,mint mikor utoljára láttam - mikor kiröpült a fehérre mázolt ablakon.

Ha időben észreveszem, biztos kitérek előle, mintha nem láttam volna, beállok az egyik korhadó félben lévő faoszlop árnyékába és eljátszom, hogy elmélyülten figyelek a műsorra, ami amúgy egyértelműen kurvára nem érdekel. Olyan szar a zene, hogy el se lehet bújni mögé. Azt hiszem, ez már amúgy sem opció.

- Szia - köszön rá néma sziluettemre, erre én lányos zavaromban erősen túljátszom a spicces hanglejtést... csak tudnám minek...

- Ssssziiia... - torz vigyor-szerű , amúgy kedves mosolynak szánt grimasz, izzadt tenyér. Gratulálok, hülyegyerek! Ezek után automatikusak a nagy büdös semmi körül csoportosuló,kínos körmondatok. Mintha két vén matematikatanár az időjárásról diskurálna az iskolai dohányzón. Ha lenne még olyan.

- Hhhhogy vagy?

- Jól, köszi... és nálad mi újság?

- Munka, tudod...

- Ja, itt is... tavaly megvettük, azóta...

- Ilyen árak mellett...

- Na igen...

- Később...?

- Nem tudom, talán, de legközelebb...

- Igen, legközelebb...

Eközben fejben mindketten csak szabadulni vágyunk a rókacsapdából, kétségbeesetten rángatjuk a lábunkat; én már azon vagyok, hogy lerágom a sajátom maradékát, csak legyen vége ennek a beszélgetésnek - és az a legközelebb lehetőleg soha ne jöjjön el! Szerencsére felsír a gyerek - talán titkon belerúgott picit a babakocsiba. Vagy én voltam? Ha igen, akkor sem szégyellem, a cél szentesíti az eszközt.

Balra el, nekidőlök a korhadt fenyőoszlopnak, közben ismerős arcok vonulnak előttem,  váltunk pár szót, nyomják kezembe a dobozosokat, miközben még hat a csapolt - de jó, hogy a töményt félretoltam! De jó, hogy nem bírom a tempót! Egy rókázásból visszatérő, ismeretlen tarajos lánynak passzolom le a bontatlan Heinekent, üvegszemmel makog valamit, orrba ver a friss hányás avas gyomorszaga -  el is hajtom a faszra, mielőtt a sajátja mellé az enyémből is kap egy adagod az Exploited pólóra - örülj annak a vörös csillagos szarnak egy kicsit odébb! Beléd még fér. Belém nem hiányzik.

Belőlem nem ez hiányzik.

Belőlem a hiány hiányzik.

Betámadom a pissoirt, bokáig húgyban támasztom homlokkal az ötven éves csempeburkolatot - anno még dugni is volt gusztusom ilyen gusztustalan helyen. Na jó, akkor még javában tomboltak a hormonok, minden áron fajfenntartani vágytam. Akkor még elhittem, hogy lehet belőlem jó szerető. Vagy jó apa. Faszság, nem? Nem derült ki. Szerencsére mindig húztam gumit. Többen is megtehették volna.

A kézmosó fölött mélyen a szemembe nézek. Torzít a tükör? Nem valószínű.

Inkább én változtam.

Bezzeg Ő nem.

ŐK soha nem változnak. Mármint az összkép. Persze akad, ami terebélyesedik, ami megereszkedik, van, ami mélyül, de az egész egyben nézve - ugyanaz. Változatlan változók. Mi a csoda, ha nem ez?

Fertőtlen tenyerem a retkes nadrágba törlöm, kávéért indulok. Az talán egyben tart, míg el nem múlik a sok dobozos komló, meg ez a  lidérces álom, ez az egy rugóra járó imamalom a fejemben. Pont, mint a búcsús pónik a kantáron, körbe-körbe kitaposott ösvény az életük, egyetlen pont körül. Mondjuk ők nem tehetnek róla... én tehetnék ellene... maholnap negyven leszel, fiam, szedd már össze magad!

Persze megint belebotlok - egy búcsúcsók közepén. Túl kicsi ez a város. Amúgy jól áll neki a gyűrű. A gyerek is. Az orrom vakargatva korhadt fenyőoszlop után kutatok - hol vannak, amikor szükség lenne rájuk?

Tulajdonképpen nem tudom, miért vagyok zavarban. Rég volt. Nem fáj. Nem bánt. Nem hiányzik. Akkor? Mindegy, sziszeg a kávégép.

Amíg várom a csigalassú kiszolgálást épp mellettem szabadul egy hely, így hová is állhatna, ha nem ide? Most komolyan: valami hollywoodi seggfej rendezi ezt a mozit? Mi ez, egy 90-es évek tinisorozat meghasonlott, középosztálybeli, koravén gyermekekkel? Melrose place, made in Dél-Dunántúl?

Én szólalok meg először- teszek egy lapáttal a kazánra, ha már égnie kell, égjen rendesen!

- Csak így, egyedül?

- Aha, altatás idő.

- És kihagyod?

- Kimenőn vagyok. XY jön (valami random név, faszom se emlékszik, ki az, faszomat se érdekli), rég nem találkoztunk,  neki kettő van...

-Ja, mesélte a Hogyishívják. Tök jó...

Na, ez egyre jobb lesz. Már ott tartunk, hogy tök jó... Borzasztó... Nesze semmi szófosás. Rosszabb, mint az első kör volt. Bármire ráhúzható, üreges fejű szócsavarok.

Félreülünk egy padra amíg XY-ra vár, nekem ugyan nem kötelező, de minek kéne menekülnöm? Talán nem marjuk halálra egymást. Már rég megtehettük volna. Rágyújtok, ő természetesen leszokott. Mindenki leszokik. Átveszi a stafétát:

- Neked nincs? - mintha nem tudná...

- Nincs. Mielőtt rákérdezel: nem is tervezek.

- Bocs, nem akartam...

- Semmi gond. Nincs ebben semmi titok.

- Jó, hát még bármi lehet, sosem késő.

Itt akad el bennem a korty. Pont tőle, ekkora közhelyes marhaságot...kicsit csalódtam. Hörgőre rántok egy füstpamacsot, tompítson a válaszon.

- De igen, késő. Réges-rég késő. - a mondat végén, mint egy öreg traktot, kiengedem a füstöt.

- Hülyeség.

- Te is tudod, hogy nem. Már akkor késő lett volna.

Miközben kimondom, talán először nézek egyenesen a szemébe. Azonnal meg is bánom a mondatot. Úgy hat, mint egy romlott hús szagú, ócska mentegetőzés, pedig mindketten tudjuk: nem ezen múlt.

Rendezem a sorokat, megsodrom a következőt, mielőtt ez leégne, egymásról gyújtok, mint a kerékkopogtatók műszak után a restiben. Szúrkál a szemével, látom, valami még mindig bassza a csőrét. Szándékosan nem kérdezek rá, pedig viszonylag pontosan sejtem, mi az. Ez a szuperképességem. Olvasni mások fejében, amikor nincs tétje. Amikor már mindegy. Amikor már semmi közöm hozzájuk.

- Komolyan gondoltad?

- Mit? - szégyellem, de játszom a hülyét. Aljas húzás, még tőlem is.

- Tudod, miről beszélek. - még szép, hogy átlát a szitán.

- Igen, komolyan.

- Miért lett volna késő? Akkor...

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád!

- Nos?

- Akkor voltam annyi, mint te most.

- És? Látod...működik.

- Látom, de ez nem ugyanaz. Ne értsd félre...

- Nem értem félre.

- Az még nem biztos...szóval szerintem már akkor túl sérült áru voltam.

- Rossz duma - mosolyog, bár nem túl őszintén.

- Tudom...de baszki...nézz magadra! Nézz rám! Egy érett nő meg egy öregember a sörpadon.

- Ennyivel nem vagy öregebb,már bocs...

- Nem. Én nem az életkorra gondolok, hanem hogy hiába változtál, mégsem változtál...nem is fizikailag, belül...szóval az összkép...

Értetlenül néz, nem csodálom. Képtelen vagyok összerakni egy épkézláb mondatba. Pedig a pissoirban még olyan logikusnak tűnt, bassza meg! Két dobozossal korábban abba kellett volna hagyni...vagy ebbe a magyarázkodásba bele se kezdeni.

- És ezt mégis mikor matekoztad ki?

- Hugyozás közben...

- Na, pont úgy is hangzik!

- Miért? Igazából 20-25 évesen volt a csúcs. Maradandó sérülések, törések nélkül, néhány felszíni horzsolással, kiheverhető karcolásokkal...Aztán már csak lefelé tartunk. Tapasztaltabbak lettünk? Érettebbek? Igen. Csak nem jókor. Mármint egymásnak. Itt vagy te most..mennyi? Huszoniksz,még nem harminc.  Arra sem emlékszem, milyen volt. Pedig alig telt el azóta tíz év! De elkorhadtam, mint ez a kurva fenyőoszlop. És már akkor rég túl voltam a legjobb éveimen, amikor Te elkezdted...Ezért aztán nem tudtam olyat adni, mert már rég nem volt meg...rossz időzítés...

Bassza meg, mintha egy Dawson és a haverok epizódot néznék...ki beszél így? Én biztos nem. Túlméretezett mélységekkel megtűzdelt, papírszagú nagymonológ a főhőstől, miközben az egykori nagy szemekkel bámul...rettenetes...Vegyük úgy, mintha meg se történt volna! Mélyet szívok a cigibe, és elkushadok inkább.

- Ez még így is hülyeség. - nem bírja ki...

- Nem gondolnám. Az élet engem igazolt. - megint aljas vagyok. Színpadias szemforgatással felel, de feltűnően a gyűrűjére meredek. Észreveszi.

- Gratulálok!

Jogos a szemrehányó hangsúly.

- Nem így értettem

- Akkor hogy?

- Nem számít, igazam van-e vagy sem. Az számít, hogy a helyeden vagy, és ehhez az is kellett, hogy ne én legyek a...

Bassza meg, ide nem kellett volna eljutni...ó, fogd már be a pofád! Szerencsére megmenti a helyzetet.

- Túl sokat ittál, faszságokat beszélsz. - és mosolyog. Már el is felejtettem, milyen jól áll neki, amikor káromkodik.

- Talán, bár már tisztulok. Le van szarva. A lényeg: boldog vagy?

- Igen.

- Látod, a többi nem fontos.

- És te?

- Az se fontos. Nekem jó, ahogy van. Akárhogy...

- Hazudós.

- És kicsit mártír. És sajnálom, hogy... szóval sajnálom. Tudom, sokszor bocsánatot kértem már...

- Tőlem nem.

- Gondolatban...

- Azzal sokra megyek.

- Tudom... és ezt is sajnálom. Meg, hogy bezárkóztam, és nem kaptál kulcsot. És bántottalak.

- Nem bántottál.

- De igen.

- Talán kicsit.

- Biztosan. Azért mert nem volt szándékos nem jelenti, hogy jó voltam hozzád.

- Hagyd a mártír pózt! - ellenem fordítja, ügyes.

- Ezek csak tények.

- De ugye már nem...?

- Nem - vágom rá kicsit túl gyorsan, de talán nem hazudok. Legalábbis a szemébe tudom mondani.

Szerencsére XY is befut, menti a helyzetet - még most sem emlékszem rá, pedig elvileg ismerem.

Elköszönünk, semmi búcsú puszi, az mégis mire lenne jó? Nem nézek utána - az mégis mire lenne jó? Ő sem néz vissza, tudom. Nem szokott.

Belebámulok a buborékos ásványvízbe. Hogy került a kezembe?

Indulnék, de hasra esem az összegabalyodott időben és nem tudok többet fölkelni. Valaki a vállamhoz ér. Házigazdám félrészeg arca bámul a pofámba. Már majdnem elfelejtettem, hogy vendég vagyok.

- Itt ácsorogtál egész éjjel? Húzzunk a faszba!

Támasztom a korhadt fenyőoszlopot. Mégis elbújtam volna időben? Gombóccá gyűrődik bokámon a párhuzamos dimenzió. A büfé zárva. Kezemben füstöl a bagó, kopik a nép. Alig tántorog pár részeg tini tujától tujáig, meg néhány hatvanas, farmermellényes "motoros" osztja egymásnak az észt a régi időkről, ifi-parkról, Eddáról...

Lerúgom az időhurkot: tényleg húzzunk a faszba!

A kivilágítatlan ösvényen egymásnak adogatjuk a dekket, csak a talpunk csoszog a kavicson.

- Én már leléptem volna előbb is de ez a barom egész este ott dühöngött az exe miatt, nem lehetett otthagyni - törik meg végül a csend, meséli a közös ismerős egyszemélyes műsorát, amit lenyomott, mielőtt vizenyős szemekkel elviharzott volna.

- A hülye - motyogok magam elé - Ekkora cirkuszt emiatt... csak mert felbukkan egy ex... kinek nem?

- Láttad?

- Kit? - játszom kicsit az értetlent ebben a másik, valós dimenzióban is.

- Tudod...

- Ja! Persze...

- Miért nem mentél oda?

- Minek mentem volna? A családdal volt.

- Hát... - nyújtja vigyorogva az utolsó centit a füstszűrő szagú cigiből - mondjuk mondhattad volna, hogy szép gyerek, de ilyet én is csináltam volna neked.

Hangosan felröhögök, aztán az utolsó slukk alatt körmömre égő csikket a hátam mögé pöckölöm, bele a száraz avarba. És miközben tovább állunk szép csöndben porrá égnek mögöttünk a korhadt fenyőoszlopok, s velük együtt az egész másik dimenzió. Mintha soha nem is léteztek volna.