Átalakulás

 (történetek a semmiről I.)

Penész?

Határozottan penész...

Három napja költözött a számba és az íze minden kurva kávénál beköszön. Én állat, ezerszer megfogadtam, hogy nem kísérletezek a kávéval! Elkapattak a rohadt digók, az a baj. Mint rendes proli, meg kéne elégedjek a betevő neszkávéval, de nem! Kell a hétköznapi luxus. Mentségemre szóljon: nem sok ilyen van a tarsolyban. Alapvetően igénytelen vagyok, mint a molylepke, de belpesti sznobként fintorgok az Omniára, a sárga Tschibotól kiütéseim lesznek, a Palomától sugárban okádok. Minden egyebet elengedtem szinte, de a kávé, a dohány legyen jó - a vörösbor meg mondjuk alsó széle-közepe. Alakulnak az öregkori berögződések?

Pedig de jól nézett ki a polcon! És olcsó sem volt, rohadjon meg...de úgy látszik beleszaladtam tátott szájjal az ár-érték arány marketinggel benőtt lófaszerdejébe.

Miközben a második adag kotyogóson dolgozom felsír a telefon. Cs. hív. Öreganyja az éjjel feladta a gyomorrák elleni szélmalomharcot... csóri... aranyos, enyhén rosszindulatú mámi... azért hiányozni fognak a szúrós, oda nem illő kérdései. Mindig feldobták a hangulatot.

...az első 82 év viszonylag gyorsan elszáll...

Nekem nem jut ennyi, érzem. A kezemben füstölgő koporsószög sem segít az biztos... esz a penész... vajon innen jön az íz?

Mindegy. Szóval épp Cs-vel beszélek, lefő a kotyogós, szertartásos csészevadászat, méz, tej az asztalon, kiskanál... mi a rosseb ez?

Valami nyúlós takony ragad a kanálra. Átszűröm hamar, a szűrő is tele lesz ezzel az ektoplazmával...

Gyanús. Nem hiszem, hogy a zoknimanók verték volna tele éjjel a kávéfőzőt...

A tej lenne? Előkapom a hűtőből - holnapután jár le a szavatossága. Legalábbis a doboz szerint. Beleszagolok - semmi.

Ez a kékes színű, szintetikus Mlékó Péter, amit tej helyett adnak sose szokott megromlani, 3-4 nap hűtés nélkül meg se kottyan neki - általában. Belekóstolok. Kicsit fura, nem mondom, de egyáltalán nem savanyú.

Bassza kő! Tarkón vágom a bennem lakó sóher negyed-svábot, kiöntöm a bontott kunságit és előkapom a friss, másfél százalékos Pilost. Új kávé-új tej alapon próbálom betömni a bennem tátongó koffeinrést, miközben elköszönök Cs-től, részvétnyilvánítás és egyebek közepette.

Baszki...

Nincs ektoplazma... nincs penész... akkor nem a kávé volt... a tej. Pedig nem is volt rossz a szaga....

Ez a mondat de ismerős! Ja, persze, A szomszéd nője mindig zöldebb. Remek. Ezek szerint szép lassan átváltozom Walter Matthau-vá. Jellemző. Ebből sem sikerült mélyirodalmat kovácsolni, csak egy kilencvenes évekbeli, családi vígjátékot. Kaffkainak gyengécske. Semmi ízelt láb, kitinpáncél, sem hanyatt vergődés... de a tükörben, a szemem sarkából nézve mintha egy bogárszemű öregember sunyítana vissza. Szinte érzem, hogy körbevesz a halszagú, hetvenes éveit taposó áporodott ködpára, vállamon egy marék molyirtó, egyik kezemben elnyűtt horgászbot, a másikban néma beletörődés.

Ez van...

Úgyhogy megigazítom fejemen a skótkockás füles sapkát, megigazítom számban az avas margarin ízű protézist, és a maradék, makacs önbecsülésemet ráköpöm a tükörből sandító, bogárszemű vénemberre: - Takarodj a francba, te pöcs!

Ő kezdte...