Képeslapok I.

Belefér még egy cigi, mielőtt kezdődik a szertartás. Igaz, egymásról gyújtva ez a harmadik. De ki számolja? Az utóbbi években pedig nem szív ennyit. Talán a mai nap lehet kivétel. Az ember az anyja temetésén megteheti, hogy egymás seggéről gyújtsa sorra a barna szofit. Nosztalgiába fullad tüdejében a keserű füst; egész gyerekkorában ez az íz, ez a szag lengte körül. Beleivódott a nappali bútoraiba, a függönyök redői közé, a bőrébe, az ebédlőasztal abroszán sárga foltokban ült a vaskos nikotin…még az iskolába menet kapkodva megkent vajas kenyérnek is olcsó dohány íze volt…Ha anyja nem lett volna láncdohányos, vajon ő…ki tudja. Különben is, kit érdekel most már?

Az időjárás is sikeresen asszisztál az alkalmat megillető dramaturgiához. A verőfényes nyár közepén ma reggelre beborult az ég, szinte kifújja a parazsat a cigiből az orkán erejű szél. Egy csepp október, augusztus közepén. Az egyik ájtatos rokon szokta mondani, ha erős szelek fújnak a halottak napjára rendszeresített szeánszokon, hogy a szentlélek simogatja a gyászoló családot. Jajj, Éva tánti, ma nem csak simogat minket a szentlélek, de alaposan pofán is basz!

A temetőkapuba állított hamutálnál strázsálva minden érkező rokon-holló szinte kínos testközelben vonul el mellette. Ő maga pedig a szállodai portás, vagy tökéletlen kirakati bábu, aki némán üvölti a járókelők arcába: nézzetek, mennyire gyászolok! Undorító ez a tömény, színpadias díszlet. Mi szükség van erre? Nem kell sok a mélyponthoz, elég lesz annyi, hogy még egy ismeretlen, sosem látott, távoli rokon matróna átölelje, molyirtó szagot árasztó krokodilkönnyeket folyasson végig a nyakán – Esküszöm, belehányok a retiküljébe!

Ha tehetné, csak az a négy fehéringes vállalkozó volna itt vele, akik majd leeresztik a böszme, giccses fatákolmányt a márványlap alá. Megköszönné szépen a segítséget, és lelépne, amilyen gyorsan csak lehet. Vagy jönne a maréknyi rokon, kétmaréknyi haszonleső – és ő lenne valahol máshol. – Mert minek vagyok itt? Díszletnek, kötelező színpadi kelléknek, különben megszólnak, ha nem teszem meg, ami mindenki szerint egy szerető fiú szent kötelessége, ha drága…hagyjuk…de ha tehetném…ha… Nincs ha.

Nem teheti. Anyja végakarata elég szűkszavú, de agya meszesgödre hiába súrolta addigra a beszámíthatóság falait, mikor a jóakaratú ügyvéd hatékony közreműködésével papírra firkantotta azt az öt-hat tőmondatot – mivel a drága ügyvéd úr igazolta –, sajnos komolyan kell venni. Utolsó kívánságok. Fogjuk rá. Inkább sváb konokságához illő rendelkezések. Mint általában. A tölgy koporsót még személyesen választotta ki, mielőtt bevonult volna az otthonba. Alig lehetett lebeszélni, oda ne vitesse, végül azért maradhatott a raktárban, mert azt mondták: nincs elég hely tárolni. Ha teheti, az utolsó hónapokban abban aludt volna. Haszna is legyen! Drága volt! A kötelező zenéket összeállította – Cserháti, mi más!? Név szerint felsorolta, ki jelenjen meg az osztozkodáson. Nehogy kimaradjon az örökségből – hacsak nem szándékosan. Ja, és a legfontosabb: szeretett, dürgő fajdkakasa mellé fektessék! Zolikám, a drága! Persze az ő rokonsága is itt lebzsel a pázsiton. A hiénák, lesik a döglött bivalyt, ők is haraphassanak a zsigereiből egy nagyot. Irány a ravatal!

Egymaga áll a világot jelentő deszkákon, szemben a lassan végleges méretű tömeggel: jobb helyért verekedő dögkeselyűk és kötelességtudó gyászbogarak. Baszki, egy rohadt produkció az egész, könnyekkel kiszolgálni a közönség drámaszomját. Ide illő, gyászos arcot ölteni, amit nagy műgonddal kell gyakorolni a tükörben! Sápadt, szomorkás smink, remegő hang, összekulcsolt kezek az ágyék előtt. Fej előre hajt, és ne felejts el időnként búsan, elanyátlanodva körbepillantani! Elájulni talán sok lenne. Mégis milyen perverz, kegyetlen szokás ez? Szociopata ingyen cirkusz.

Egy szál maga álldogál a gazdagon felvirágzott koporsó mellett – anyjának arra is volt gondja abban a tíz tőmondatban, milyen virágokat halmozzanak a giccses tákolmányra. A hangszórókból bánatosan búg a kívánságkosár extra, Zsuzsa keserű orgánuma kovácsolja egésszé a groteszk jelenetet. Szerencsére lassan lejár a digitális lemez. A jó-előre odakészített mikrofon mögött higgadtan ácsorog a porondmester, készül a fellépésre. Ő meg lassan átalakul a portás szerepből, kezdi magát idomított majomnak érezni, aki egy idomított lipicai hátán hegedül gyászindulót az anyai szeretetnek, miközben tudja: a műsor végén idomárja visszazárja a ketrecbe, s a jól megérdemelt banánt legfeljebb holnap reggel nyújtja be a rácson – ma éhkoppon marad a majomgyomor. Vagy még inkább olyan szerencsétlen, fogatlan oroszlánnak, ami már fogságban született, betonkalickában nőtt fel, aki ösztöneiben sem ismeri fel a távoli Afrikát. Szavannák, fekete nők…lófaszt, Leó! Ostorcsapásra hörgés, és a mindennapos halálugrás a tüzes karikán keresztül. Ez is épp ilyen nap. Vajon sikerül megugrani? Vajon megbotlik egy koszorúban?  Tesz-e bármi kínosat, kompromittálót, amin csámcsoghatnak a dögevők? S a legfontosabb: fog-e sírni? Ez a nagy kérdés! Ezernyi, pislogni képtelen rovarszem pásztázza mimikai izmait, a reakcióira vadászik, miközben a patetikus gyászhuszár szájából milliomodik alkalommal esik ki a „drága halottunk” elkoptatott frázis. Ez szörnyű! Át kellett volna nézni azt a kurva beszédet, mikor elküldte pár nappal ezelőtt. Gyomorforgatóan elcsépelt és csak úgy tocsog a fölösleges a pátoszban. Legalább az anyja ízlését sikerült eltalálni. Biztos vigyorog az új műfogsorral, odabenn a dobozban.

…és most, hogy búcsúzunk DRÁGA HALOTTUNKTÓL…örök búcsú…soha nem felejtjük el, milyen…az emlékek csillagporos…mikor visszatekintünk drága ha…

Anyád!

Valami másra kéne gondolni. Ez a látszat látszatának a látszata kikészíti az idegeit – Vajon meg tudnám húzni úgy a laposüveget, hogy senki ne vegye észre? Mondjuk, ha ki tudnék préselni egy-két nagyobbacska könnycseppet, amit a hátsó sorokból leselkedő nagynénik is jól látnak…talán akkor renyhülne ez az éhes figyelem. Mintha benyúlnék a zsebkendőért, aztán trombitáló orrfújást szimulálva, vagy a szemem dörzsölgetve, egy kurta fejrándítással lehetne nyerni pár korty szilvalevet…a lepel alatt. Egyetlen kortyocskát. Esetleg kettőt. Áh…kizárt! Átlátnak a betonfalon is, nem hogy egy ócska ruhazsebkendőn.

Közeleg a végjáték. A drága halottunkat búcsúztató családot sorolja, aztán a barátokat – mintha lettek volna neki…Elég lesz lassan, porondmester úr,a portásnak lejárt a műszakja, a majom igényli megérdemelt banánt, az oroszlán unja a tűzijátékot, mehetnénk a búsba!

Végre vége! A karmester bemondja a szokásos frázist, a mai nap egyetlen, értelmes mondatát: „A gyászoló család kéri a megjelenteket, a tényleges részvétnyilvánítástól tartózkodjanak! Megértésüket köszönjük!”

Mert még neki kell szabadkoznia, hogy nem csókol végig több tucat, félig-meddig idegent az anyja sírja mellett állva. A gyászoló család. Ha szorosan vesszük a kérelmet, ő maga az. Egyedüli, akinek részvétet nyilváníthatnának. Tényleges részvétet. Lesz még rá mód, molyirtószagú dögevők, nem kell félni, a tort megüljük, mert meg kell(!) üljük, ahogy az öreglány akarta.

Szállingózik a hiénahad a parkoló felé, így végre kikerül a fókuszból. Ráhúz egy erőset a laposra, szofi elő – hol a picsában van az öngyújtó? Biztos a kocsiban maradt. Ott gyújtotta meg az elsőt, mikor ideért, utána csak egymásról szívta a barna halált. Annyi baj legyen! Megkínálja az egyik fehéringes sírásót, cserébe elfogadja a fellobbanó gyufalángot. Még egy nagy slukk a keserű nosztalgiából, aztán kilép a parkoló felé. Övet be, kulcsot fordít…csak ez a nap érjen egyszer véget!