Képeslapok IV.

A teraszajtó mögött eltűnő, kopaszodó ősz homlok ismerős csoszogása felszaggatta a rég elnyomott, már-már gyógyultnak hitt sebeket. Pedig titkon azt remélte, ezek a maró emlékmorzsák összeaszódnak szép lassan agya eldugott kamrapolcain, amíg az aggkori demencia ki nem fejti áldásos hatását, és örökre fel nem oldódnak Dr. Alzheimer boszorkánykonyhájában. Nem jött be, bassza meg!
Mikor idefelé jövet belépett a lépcsőházba, és megcsapta az ismerős, hipóban fürösztött, betonfalakba szorult szocializmus szaga, gyanakodnia kellett volna. Mégis váratlanul érte a löket. A kopottra csúszkált korlát, a divatjamúlt mintájú cementlapok lecserélődtek ugyan, az ajtók is újak - de az összkép, a hatás változatlan. Pont, mint a tárolóból leskelődő csótányok. Poldi bácsi alakja csak feltette az i-re a pontot.
Újra nyolc éves. Vagy hét. Vagy tizenegy. Édes mindegy. Évekig tartott az a kurva várakozás. Végtelen órák a hideg kövön ülve, szemben a liftajtóval. Hatodik emelet. 
Átkarolja a rövidnadrág alatt összekoccanó, lehorzsolt térdeit, vagy összekulcsolja kezeit a csúszós anorák virsliszerű szárain, miközben áthűl lábfején a szörcsögő hótaposó - ez is mindegy. A végtelen várakozásban minden pillanat újra és újra csak ugyanaz, a tél, a nyár, a por vagy az eső mit sem változtat a néma liftajtón. Fölötte a számláló folyton dolgozik.
Földszint. 
Hetedik emelet. 
Tizedik emelet.
Megáll a harmadikon - ismét földszint.
Csak a hatodikra nem jön senki. 
Télen hamar rásötétedett a lépcsőház, nagyritkán valaki felkattintotta a villanyt, de csak pillanatnyi reménysugárnak volt elég, a várakozás sötét masszája magába zárta, miközben térdeire támasztott homlokkal mint egy csikket, elnyomta az álom a lépcsőn. 
Kattan a lámpa.
Földszint.
Egy...kettő...három-négy-öt...megáll. Ennyi. De mégsem! Hat...
Nyílik az ajtó.
Márta néni és Poldi bácsi. Már nem is kérdezik, miért ül itt, behívják magukhoz. Eleinte megkérdezték. Most már csak felveszik az iskolatáskát, és intenek, hogy jöjjön. Mozgása vert sereg, de nem sír. Már azt sem. A kulcsos gyerekek nem sírnak. Főleg, ha kulcsuk sincsen.
-Ettél már?
-M-m-még nem...
Már a gondolatai is dadognak. Fasza...
Vajas kenyér, virsli, esetleg egy szelet, vasárnapi ebédről maradt rántott hús, a sütőben melegítve. Nem szól, hogy jobbszereti hidegen, mert nem illene. Ezt még a nagymama verte belé. "Ha adnak valamit fiam, ne kritizáld!" Ezért a borsófőzelékben talált zsizsiket is óvatosan, feltűnés nélkül pöccintette a muskátlik közé.
Pedig a rántott hús úgy az igazi: zsemle közé passzírozva, savanyú uborka-karikákkal és mustárral. Könnyen lehet, hogy nem finomabb, mint megmelegítve, de ez valahogy arra a néhány ritka nyaralásra emlékeztette, amikor még hárman voltak. A kezdő családmodell. Apa, anya, gyerek. A tökéletességhez kellett volna egy testvér. Az anyja nem így látta. Még egy gyerek helyett még egy férfit akart. Vagy inkább többet. A második férj csak úgy fennmaradt a rostán. Úristen, ha Zoli bácsi volt a búzaszem, milyen lehetett az ocsú...
Kényelmes volt Márta néniék kanapéján. És volt színes tévéjük! Persze éjjel már csak olyan műsort adtak, amit ő nem értett. De színes volt! Színesebbet álmodott a képektől. 
Márta néni halkan csörömpölt az edényekkel a konyhában, Poldi bácsi pedig kisurrant a nyikorgó erkélyajtón elszívni egy szűrő nélküli symphoniát. Csukott szemmel is tudta a forgatókönyvet. Állandóság. Nyugalom. 
Csak a dörömbölés érkezett mindig máskor. Anyja borízű hangja kettévágta a nyugalmat "Hol a gyerek?" Megmarkolta a nikotintól ragacsos kezet, s maga elé bámult, miközben a lakkozott körmök között a kulcs a zárat kereste, majd fogmosás és fürdés nélkül igyekezett mielőbb a szobája felé. Állandóság.
Anyja rendszerint még aludt, mikor megcsinálta magának a reggeli kakaót, harapott egy szelet vajas kenyeret és bepakolta az iskolatáskát. Magára vette a szandált, hótaposót, sárcipőt...anorákot, rövidnadrágot, kopott vászonnadrágot...édes mindegy. Egyazon pillanat, csak a díszlet változik.
Soha nem ment le a lifttel. Áruló, ami sosem nyílik ki a hatodik emeleten...kopog a cementlapon a cipőtalp...nem...valaki az ablakon kopogtat...hogy?
A körmére égő cigaretta téríti magához. Ez nem a lépcsőház. Aszott múmiaarc néz rá az üvegajtóból, és valamit integet. A szája is mozog közben. Szerencsére nem lehet hallani. 
De nincs mese, vissza kell merülni a molyirtó szagba...Megérkezik az ügyvéd is lassan. Elmúlt egy óra. Osztozkodni kell. Kinyitja az erkélyajtót...nagy levegő!

Képeslapok III.

A zsebkendőnyi tömeg végre oszlani látszik. Kihasználva a pillanatnyi levegőt kisurran az erkélyre, hogy rágyújtson – persze megint a kocsiban maradt az a rohadt öngyújtó! Felforgatja a másfél négyzetméternyi, levegőbe biggyesztett beton-négyszöget, de egy árva gyufaszál nem sok, annyit sem sikerült találni. Hol vannak ilyenkor a fagyhalálra váró kislányok, tonnányi gyufával a zsebükben? Andersent is ott egye meg a fene…

Miközben a szomszéd erkély felé kacsintgat, derékig kinyúlva a harmadik emelet alatt húzódó mélység fölé, megnyílik mögötte az ajtó:

-Szia, apa, én indulok...

-Jól van…üdvözlöm anyádat…bár…

-Megmondom neki.

-Inkább ne! Csak veszekedés lenne belőle.

-Nem hiszem. Már nem olyan.

-Akkor rád bízom. Ahogy gondolod. Nincs véletlenül tüzed?

-Nem dohányzom, apa.

-Kár. Mikor szoktál le?

-Soha nem cigiztem.

-Jó neked.

-Neked is az lenne, ha letennéd.

-Letettem.

-Látom, mennyire sikerült.

-Nem baj. Anyámnak már nem árulhat be senki. – villan fel ajkain a réges-rég félretett, szénfekete humor.

-Nagyon vicces vagy... Inkább tényleg megyek. Vigyázz magadra, apa!

-Úgy lesz. Te is vigyázz magadra, kislányom! – úgy tűnik, a humorát is az anyjától örökölte. A búcsúzás is kissé kínosan hűvös, két lépés távolság, összefont karok...

Nyílik a szomszéd erkély ajtaja, gyorsan megpördül, ismét derékig nyúlik a tátongó mélység fölé – ne haragudjon, nem tudna véletlenül tüzet adni? Az ismerős, őszülve kopaszodó  homlok igent bólint, átnyújtja az öngyújtót, amin pucér, csöcsös asszony tárja a világ szeme elé legfőbb tehetségét. Lobban a tűz, gomolyog a pécsi dohánytermék. Nekidől a stabil betonkorlátnak, felszabadult sóhajtással csúszik mélyre a nikotin. A szomszéd tipródik magában, látszik, ahogy kikívánkozik belőle is valami részvét-féle, de mivel, a dögkeselyűkkel ellentétben, ő tényleg ismerte az anyját, nem tudja, hogy álljon neki. Bátorítólag rámosolyog, hátha megtörik a jég.

-Ejj, de gyorsan elment az öreglány! - szólal meg végre a szintén füstöt eregető, ráncos vénember.

-El bizony, Poldi bácsi.

-Pedig azt hittem, mindnyájunkat túl fog élni, olyan szívós volt anyád...tudj'isten, sose jöttünk ki vele. Szegény Mártám is, mennyit veszekedett a zaj miatt, Zolival éjszakákat átdorbézoltak, az a rengeteg ember...meg, hogy téged is itthagyott naphosszat, mikor...de csak fecsegek itt össze-vissza! Ne haragudj rám, Öcsike! És pont ma...

-Semmi baj, Poldi bácsi, nem haragszom, én is tudom jól, milyen volt anyám. Nem volt egyszerű vele, maguknak sem lehetett könnyű mellette az élet. 

-Pedig apádat nagyon szerettük!

-Ő is magukat...

-Áldott jó ember volt. Ezért is haragudtam a Klárira, mikor annyiszor...de megint csak jár a pofám!

-Kimondhatja nyugodtan. Félrekefélt. Fűvel-fával csalta apámat.

-Nem akartam ezt így, épp most...

-De én igen. Látja, Poldi bácsi, anyám annyira nem csinált belőle titkot, hogy már kisgyerek koromban tudtam. És apám is tudta. - mélyre szívja a sűrű cigarettát, szájpadlásán szétáramlik az emlékezés, s vele karöltve kopik a szánalmas, felszínre erőltetett gyász - Meg az egész lakótelep. Hiszen itt vedeltek a ház alatti kocsmában, fényes nappal, mikor jöttem haza az iskolából, néha láttam őket, ahogy a kirakatban enyelegnek, miközben fater dolgozott. És az osztálytársaim is mind tudták...meg a tanáraim...

-Jézusom, Öcsike...

-Bizony, Poldi bácsi. Az osztályfőnökömmel ki is kezdett. Ott ültem a folyosón, fogadóóra után, vártam, hogy induljunk haza. És résnyire nyitva volt a terem ajtaja...még azzal sem foglalkozott, hogy én meg ne lássam...Szóval semmi baj, nyugodtan kimondhatja, bármit is gondolt. Azok ott benn úgysem mondanak róla semmi igazat. Semmi olyat, amit M-m-maga is tud, m-m-meg én is. - bassza meg, pedig évek óta nem jött elő a dadogás - M-m-még a lányom sem ismerte úgy anyámat. Talán jobb is így.

-És hogy van?

-Halott.

-Nem anyád, te gyerek! - vigyorog rá füstölgő orrlyukakkal az öreg...végre valaki értékeli a fekete humort - A lányod hogy van?

-Őszintén? Fogalmam sincs. Havonta egyszer beszélünk, de az a-a-anyja teljesen elvadította tőlem. Bejött, amitől tartottam a válás után. Hogy ha nem lesz velem eleget, túlságosan az anyjára fog ütni.

Úrrá kéne lenni ezen a rohadt dadogáson! Tíz év logopédiára rohangálás és négy év a sarlatán pszichológus méregdrága, barna bőrkanapéján elég kellett volna legyen, hogy végleg megszabaduljon tőle. Erre nincs valami garancia, kártérítés, sikertelenség jogcímén? 

Az SZTK minimálbéren tartott doktorait nem okolhatja, de a..na...mi is volt a neve...Dr. Hogyishívjákot...? Képtelen visszaidézni a nevét. Nem, mintha fontos lenne, pláne mivel jó munkát sem végzett. 

Eddig azt hitte, csak a párterápia nem jött össze az agyturkásznak - bizonyítékul ott a válás. De még a beszédhibát sem sikerült gyökerestül kipusztítania. Fel kéne írni a rendelője előtt arra a bosszantóan ízléses hirdetőtáblájára valami lejárató szöveget. Alkoholos filccel. De semmi frappáns nem jut az eszébe.

-És te hogy vagy, Öcsike? - zökkenti ki a kérdés a pszichológus körül támadt örvényből. - Rég nem láttunk errefelé.

-Semmi különös, Poldi bácsi. Tudja, hogy van ez. Munka, munka, munka. Amióta anyám bekerült az otthonba, nem szívesen jöttem inkább ide. Ne vegye magára...

-Dehogy veszem!  De azért majd nézz körül alaposan, az az idegen nő, aki hetente járogatott ide, szerintem meglovasított néhány dolgot a lakásból!

-Legyen vele boldog! Nekem semmi nem kell innen. Szó szerint semmi.

-Nem úgy van az, fiam! - nahát, eddig fel sem tűnt, hogy apján kívül csak az öreg Leó szólította fiamnak - Ami jár az jár! Márpedig megszenvedtél érte, bárhogy is nézem...

-Épp azért. Itt minden dologhoz csak a szenvedés és sok liter visszanyelt hányinger tapad. Eladom, aztán legyen benne boldog, aki tud. Ha magának kell valami, csak szóljon, viheti!

-Nem kell nekem se semmi, fiam. Erre a kis időre...

-Ne mondjon ilyeneket, maga nem olyan, mint a halni készülő vénemberek.

-De öreg vagyok, ezt nyugodtan mondhatom. Márpedig az öregek néha meg-meg szoktak halni egy picit.

-Jogos...

-Na, nekem elfogyott a napi cigarettám...az orvos azt mondta, öt-hat szálat nyugodtan elszívhatok, nem lesz semmi bajom tőle. Annyit fel bír dolgozni a szervezet. Csak ne reklámozzam - mosolyog hamiskásan - Ez volt a mai ötödik. Vigyázz magadra, Öcsike, aztán ha erre jársz...

-Benézek mindenképp.

-Na szervusz, fiam.

Képeslapok II.

- Olyan jó ez a kép, amit választottatok, Öcsike!

- Köszönöm, Erzsi néni! – feleli gépiesen az ötödik fekete egyenruhás, hivatalból gyászoló rokon matrónának. Pedig tudja, hogy a kép pocsék. Az öregasszonyon pedig – talán hiúságból, vagy a cavinton hiánya végett – nincs szemüveg.

Mondjuk legalább jellegzetes fotót sikerült kikukázni a por ette sublótfiók mélyéről, a megszámlálhatatlan kacat és képeslap közül. Valószínűleg, ha nem találja meg ezt a képet, akkor is ilyennek emlékezne az anyjára. Méretes, öröklött homloka alatt szúrósan ülnek a kökényszínű szemei, szinte a néző májába fúrják a bennük lakó, kérlelhetetlen rosszindulatot. A szája ugyan nevet – na, jó, mosolyog –, tízezer ráncba gyűri az aszott arcvonások lefelé görbülő, irányadó árkait, de a szemek nem hazudnak. Nincs bennük akár egy szikrányi öröm. Élére vasalt pengeszáj, gondosan lakkozott, szocreál divat szerint fésült frizura. Pedig alig tíz éves fénykép. Az eredeti fotót természetesen az a drága Zolikám lőtte. Guba a gubához.

Mintha mindenki eljött volna, akit a temetőbe is odaevett a penész. Pedig ez lehetetlen. Nem férne be annyi ember a harmadik emeleti lakásba. Vagy talán épp a helyszűke miatt tűnik soknak a pár tucatra rúgó varjúnépség. Szobáról szobára vonulva, folyamatos mozgással igyekszik kikerülni a részvétet sugdosó nénikéket, poharazva nosztalgiázó bácsikákat – lehetetlen vállalkozás. De a szemkontaktus szándékos kerülésével valamennyire sikerül gátat vetni az áradatnak.

Anyja úgy két éve költözött ki a lakásból, azóta üresen áll, de továbbra is fizette a takarítónőt, aki kéthetente egyszer eljött, hogy rendbe tegye. Egy szem port nem találni sehol, a hűtő ugyan kihúzva, de tartós élelmiszereken, konzerven és befőttön akár egy hosszabb ostromállapotot át tudna vészelni egy háromfős család. A szekrényajtókon át gyermekkorból visszaköszönő naftalin szaga szivárog a realizmusban született, szigorú geometriával megálmodott szőnyegre. Felső polcain vadonatúj, használatlan ágyneműk, párnák és paplanok alusszák nylonba burkolt csipkerózsika-álmukat. Anyja úgy gyűjtögette hörcsög módjára az utolsó időkben is a holmikat, mint házasodni készülő szűzlány a hozományt. Hiába kérdezte, ugyan mire kell ez neked, anyukám? – soha nem kapott választ. Csak az újabb csomagok, internetről rendelt, értelmetlen apróságok. A postás valószínűleg többször csöngetett be ide egy hónapban, mint a szeretőjéhez.

- Jajj, Öcsike, annyira jó képet sikerült találnotok édesanyádról!

- Hogy? Ja! Köszönöm… - zökkenti ki a révedésből egy ismeretlenül ismerős, remegő hang. Tizenkettő egy tucat. Egy pillanatra ellankadt a figyelme, máris véletlenül megállt a legszűkebb közlekedőben, ahol meglepte a reszketeg öregasszony. Még szerencse, hogy sikerül pár tőmondattal és kenetteljes mosollyal lerázni.

Vajon, mikor apja meghalt, hol volt ez a sok ájtatos matróna, ez a sok fontoskodó rokon? Sehol. Odahaza, a félig leeresztett redőnyök mögött meresztették az augusztusi kánikulában bepállott valagukat, meztelen csigákként csúszkált gerinctelen jellemük a bőrfotelban, és készséggel asszisztáltak hozzá, hogy az anyja még egyszer, utoljára belerúgjon az öregbe – holtában is. Nem volt elég az a tizenöt év, amit mellette kellett elszenvednie, meg amit a következő harmincban kellett végignézzen; holtában is a vérét szívta a csoroszlya. Pedig nála szelídebb, jobb szándékú embert keveset hordott hátán a föld. Rossz szava se’ volt senkiről – még a vérszívó pióca volt feleségéről sem. Az valahogy mégsem bírt neki nyugtot hagyni, se életében – sem halálában.

A csatakos álom-emléktúrából egy fiatal lány arcára ébred. Szinte bántó, mennyire elüt a lakásban felhalmozott, sopánkodó masszától. Ahogy találkozik a tekintetük, zavarában igyekszik elfordítani visszafogott sminkkel kikent arcát, de aztán úgy tűnik, meggondolja magát, és mégis felé indul. Pár könnyed gesztussal, tanítani való manőverekkel hasítja ketté az elé tornyosuló, molyirtószagú tömeget. Biztos az anyjától örökölte.

- Szia apa. Hogy vagy? – köszön halkan, de meggyőződés nélküli hangon esik ki száján a kérdés. Mondjuk ma ő az első, aki megkérdezte tőle. 

- Szia. Köszönöm, kislányom, megvagyok. Csak, tudod… - és elhallgatott. Ki sem kellett mondania.

- Tudom.

- És Te? 

- Én is. Semmi különös.

- De jól vagy?

- Jól, persze. Kicsit sok a munka, de egyébként jól vagyok. Leszámítva ezt...

- Ha lesz egy kis időd, meglátogathatnál. Vagy elmehetnénk valahova, ketten.

- Nem tudom, apa. Tényleg sok a munka, örülök, ha hazaesek esténként és…

- Értem. Csak egy ötlet volt. Azért gondold meg.

- Most nehogy már megsértődj! – még mindig tud úgy kiabálni ez a lány, hogy egy árnyalattal sem emeli meg a hangját – Nem kifogásokat keresek. De tényleg! Egyszerűen minden összejött.

- Rendben. Azért majd hívj, ha eszedbe jut, vagy meggondolod magad.

- Csak megsértődtél…

- Nem sértődtem meg, kislányom. Csak tudomásul vettem, amit mondtál. Ennyi. Neked sem kell túlreagálni. 

- Oké…

- Meddig maradsz?

- Nem tudok sokáig. Hétfőre meg kell írnom egy prezentációt.

- Azért köszönj ide, amikor indulsz.

- Úgy lesz.

Nem tudja levenni róla a szemét, milyen bámulatos ügyességgel lavíroz vissza a konyha felé anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is leragadna az enyves jellemű rokonság között. És milyen gyorsan felnőtt! Akkor is, ha közhely. Minden gyerek baromi gyorsan felnő. De szinte tegnap történt, hogy a copfos, pelenkába csomagolt sziluettje a panellakás helységei között suhant a kakaófoltos padlószőnyegen, hasra vágódott, és a dohányzóasztal sarkába beverte a homlokát. Két centin múlt, hogy nem a szemét verte ki a bútorlap éles csücske. Rohantak az ügyeletre, ahol a nővérkéket egyből levette a lábáról, csacsogott, röhögcsélt a vérbe borult arca. A heg a mai napig látszik.

- De szép képet találtatok édesanyádról, Öcsike!

- …

A picsába…megint sikerült elbambulni. Kurva nosztalgia!

Képeslapok I.

Belefér még egy cigi, mielőtt kezdődik a szertartás. Igaz, egymásról gyújtva ez a harmadik. De ki számolja? Az utóbbi években pedig nem szív ennyit. Talán a mai nap lehet kivétel. Az ember az anyja temetésén megteheti, hogy egymás seggéről gyújtsa sorra a barna szofit. Nosztalgiába fullad tüdejében a keserű füst; egész gyerekkorában ez az íz, ez a szag lengte körül. Beleivódott a nappali bútoraiba, a függönyök redői közé, a bőrébe, az ebédlőasztal abroszán sárga foltokban ült a vaskos nikotin…még az iskolába menet kapkodva megkent vajas kenyérnek is olcsó dohány íze volt…Ha anyja nem lett volna láncdohányos, vajon ő…ki tudja. Különben is, kit érdekel most már?

Az időjárás is sikeresen asszisztál az alkalmat megillető dramaturgiához. A verőfényes nyár közepén ma reggelre beborult az ég, szinte kifújja a parazsat a cigiből az orkán erejű szél. Egy csepp október, augusztus közepén. Az egyik ájtatos rokon szokta mondani, ha erős szelek fújnak a halottak napjára rendszeresített szeánszokon, hogy a szentlélek simogatja a gyászoló családot. Jajj, Éva tánti, ma nem csak simogat minket a szentlélek, de alaposan pofán is basz!

A temetőkapuba állított hamutálnál strázsálva minden érkező rokon-holló szinte kínos testközelben vonul el mellette. Ő maga pedig a szállodai portás, vagy tökéletlen kirakati bábu, aki némán üvölti a járókelők arcába: nézzetek, mennyire gyászolok! Undorító ez a tömény, színpadias díszlet. Mi szükség van erre? Nem kell sok a mélyponthoz, elég lesz annyi, hogy még egy ismeretlen, sosem látott, távoli rokon matróna átölelje, molyirtó szagot árasztó krokodilkönnyeket folyasson végig a nyakán – Esküszöm, belehányok a retiküljébe!

Ha tehetné, csak az a négy fehéringes vállalkozó volna itt vele, akik majd leeresztik a böszme, giccses fatákolmányt a márványlap alá. Megköszönné szépen a segítséget, és lelépne, amilyen gyorsan csak lehet. Vagy jönne a maréknyi rokon, kétmaréknyi haszonleső – és ő lenne valahol máshol. – Mert minek vagyok itt? Díszletnek, kötelező színpadi kelléknek, különben megszólnak, ha nem teszem meg, ami mindenki szerint egy szerető fiú szent kötelessége, ha drága…hagyjuk…de ha tehetném…ha… Nincs ha.

Nem teheti. Anyja végakarata elég szűkszavú, de agya meszesgödre hiába súrolta addigra a beszámíthatóság falait, mikor a jóakaratú ügyvéd hatékony közreműködésével papírra firkantotta azt az öt-hat tőmondatot – mivel a drága ügyvéd úr igazolta –, sajnos komolyan kell venni. Utolsó kívánságok. Fogjuk rá. Inkább sváb konokságához illő rendelkezések. Mint általában. A tölgy koporsót még személyesen választotta ki, mielőtt bevonult volna az otthonba. Alig lehetett lebeszélni, oda ne vitesse, végül azért maradhatott a raktárban, mert azt mondták: nincs elég hely tárolni. Ha teheti, az utolsó hónapokban abban aludt volna. Haszna is legyen! Drága volt! A kötelező zenéket összeállította – Cserháti, mi más!? Név szerint felsorolta, ki jelenjen meg az osztozkodáson. Nehogy kimaradjon az örökségből – hacsak nem szándékosan. Ja, és a legfontosabb: szeretett, dürgő fajdkakasa mellé fektessék! Zolikám, a drága! Persze az ő rokonsága is itt lebzsel a pázsiton. A hiénák, lesik a döglött bivalyt, ők is haraphassanak a zsigereiből egy nagyot. Irány a ravatal!

Egymaga áll a világot jelentő deszkákon, szemben a lassan végleges méretű tömeggel: jobb helyért verekedő dögkeselyűk és kötelességtudó gyászbogarak. Baszki, egy rohadt produkció az egész, könnyekkel kiszolgálni a közönség drámaszomját. Ide illő, gyászos arcot ölteni, amit nagy műgonddal kell gyakorolni a tükörben! Sápadt, szomorkás smink, remegő hang, összekulcsolt kezek az ágyék előtt. Fej előre hajt, és ne felejts el időnként búsan, elanyátlanodva körbepillantani! Elájulni talán sok lenne. Mégis milyen perverz, kegyetlen szokás ez? Szociopata ingyen cirkusz.

Egy szál maga álldogál a gazdagon felvirágzott koporsó mellett – anyjának arra is volt gondja abban a tíz tőmondatban, milyen virágokat halmozzanak a giccses tákolmányra. A hangszórókból bánatosan búg a kívánságkosár extra, Zsuzsa keserű orgánuma kovácsolja egésszé a groteszk jelenetet. Szerencsére lassan lejár a digitális lemez. A jó-előre odakészített mikrofon mögött higgadtan ácsorog a porondmester, készül a fellépésre. Ő meg lassan átalakul a portás szerepből, kezdi magát idomított majomnak érezni, aki egy idomított lipicai hátán hegedül gyászindulót az anyai szeretetnek, miközben tudja: a műsor végén idomárja visszazárja a ketrecbe, s a jól megérdemelt banánt legfeljebb holnap reggel nyújtja be a rácson – ma éhkoppon marad a majomgyomor. Vagy még inkább olyan szerencsétlen, fogatlan oroszlánnak, ami már fogságban született, betonkalickában nőtt fel, aki ösztöneiben sem ismeri fel a távoli Afrikát. Szavannák, fekete nők…lófaszt, Leó! Ostorcsapásra hörgés, és a mindennapos halálugrás a tüzes karikán keresztül. Ez is épp ilyen nap. Vajon sikerül megugrani? Vajon megbotlik egy koszorúban?  Tesz-e bármi kínosat, kompromittálót, amin csámcsoghatnak a dögevők? S a legfontosabb: fog-e sírni? Ez a nagy kérdés! Ezernyi, pislogni képtelen rovarszem pásztázza mimikai izmait, a reakcióira vadászik, miközben a patetikus gyászhuszár szájából milliomodik alkalommal esik ki a „drága halottunk” elkoptatott frázis. Ez szörnyű! Át kellett volna nézni azt a kurva beszédet, mikor elküldte pár nappal ezelőtt. Gyomorforgatóan elcsépelt és csak úgy tocsog a fölösleges a pátoszban. Legalább az anyja ízlését sikerült eltalálni. Biztos vigyorog az új műfogsorral, odabenn a dobozban.

…és most, hogy búcsúzunk DRÁGA HALOTTUNKTÓL…örök búcsú…soha nem felejtjük el, milyen…az emlékek csillagporos…mikor visszatekintünk drága ha…

Anyád!

Valami másra kéne gondolni. Ez a látszat látszatának a látszata kikészíti az idegeit – Vajon meg tudnám húzni úgy a laposüveget, hogy senki ne vegye észre? Mondjuk, ha ki tudnék préselni egy-két nagyobbacska könnycseppet, amit a hátsó sorokból leselkedő nagynénik is jól látnak…talán akkor renyhülne ez az éhes figyelem. Mintha benyúlnék a zsebkendőért, aztán trombitáló orrfújást szimulálva, vagy a szemem dörzsölgetve, egy kurta fejrándítással lehetne nyerni pár korty szilvalevet…a lepel alatt. Egyetlen kortyocskát. Esetleg kettőt. Áh…kizárt! Átlátnak a betonfalon is, nem hogy egy ócska ruhazsebkendőn.

Közeleg a végjáték. A drága halottunkat búcsúztató családot sorolja, aztán a barátokat – mintha lettek volna neki…Elég lesz lassan, porondmester úr,a portásnak lejárt a műszakja, a majom igényli megérdemelt banánt, az oroszlán unja a tűzijátékot, mehetnénk a búsba!

Végre vége! A karmester bemondja a szokásos frázist, a mai nap egyetlen, értelmes mondatát: „A gyászoló család kéri a megjelenteket, a tényleges részvétnyilvánítástól tartózkodjanak! Megértésüket köszönjük!”

Mert még neki kell szabadkoznia, hogy nem csókol végig több tucat, félig-meddig idegent az anyja sírja mellett állva. A gyászoló család. Ha szorosan vesszük a kérelmet, ő maga az. Egyedüli, akinek részvétet nyilváníthatnának. Tényleges részvétet. Lesz még rá mód, molyirtószagú dögevők, nem kell félni, a tort megüljük, mert meg kell(!) üljük, ahogy az öreglány akarta.

Szállingózik a hiénahad a parkoló felé, így végre kikerül a fókuszból. Ráhúz egy erőset a laposra, szofi elő – hol a picsában van az öngyújtó? Biztos a kocsiban maradt. Ott gyújtotta meg az elsőt, mikor ideért, utána csak egymásról szívta a barna halált. Annyi baj legyen! Megkínálja az egyik fehéringes sírásót, cserébe elfogadja a fellobbanó gyufalángot. Még egy nagy slukk a keserű nosztalgiából, aztán kilép a parkoló felé. Övet be, kulcsot fordít…csak ez a nap érjen egyszer véget!