A teraszajtó mögött eltűnő, kopaszodó ősz homlok ismerős csoszogása felszaggatta a rég elnyomott, már-már gyógyultnak hitt sebeket. Pedig titkon azt remélte, ezek a maró emlékmorzsák összeaszódnak szép lassan agya eldugott kamrapolcain, amíg az aggkori demencia ki nem fejti áldásos hatását, és örökre fel nem oldódnak Dr. Alzheimer boszorkánykonyhájában. Nem jött be, bassza meg!
Mikor idefelé jövet belépett a lépcsőházba, és megcsapta az ismerős, hipóban fürösztött, betonfalakba szorult szocializmus szaga, gyanakodnia kellett volna. Mégis váratlanul érte a löket. A kopottra csúszkált korlát, a divatjamúlt mintájú cementlapok lecserélődtek ugyan, az ajtók is újak - de az összkép, a hatás változatlan. Pont, mint a tárolóból leskelődő csótányok. Poldi bácsi alakja csak feltette az i-re a pontot.
Újra nyolc éves. Vagy hét. Vagy tizenegy. Édes mindegy. Évekig tartott az a kurva várakozás. Végtelen órák a hideg kövön ülve, szemben a liftajtóval. Hatodik emelet.
Átkarolja a rövidnadrág alatt összekoccanó, lehorzsolt térdeit, vagy összekulcsolja kezeit a csúszós anorák virsliszerű szárain, miközben áthűl lábfején a szörcsögő hótaposó - ez is mindegy. A végtelen várakozásban minden pillanat újra és újra csak ugyanaz, a tél, a nyár, a por vagy az eső mit sem változtat a néma liftajtón. Fölötte a számláló folyton dolgozik.
Földszint.
Hetedik emelet.
Tizedik emelet.
Megáll a harmadikon - ismét földszint.
Csak a hatodikra nem jön senki.
Télen hamar rásötétedett a lépcsőház, nagyritkán valaki felkattintotta a villanyt, de csak pillanatnyi reménysugárnak volt elég, a várakozás sötét masszája magába zárta, miközben térdeire támasztott homlokkal mint egy csikket, elnyomta az álom a lépcsőn.
Kattan a lámpa.
Földszint.
Egy...kettő...három-négy-öt...megáll. Ennyi. De mégsem! Hat...
Nyílik az ajtó.
Márta néni és Poldi bácsi. Már nem is kérdezik, miért ül itt, behívják magukhoz. Eleinte megkérdezték. Most már csak felveszik az iskolatáskát, és intenek, hogy jöjjön. Mozgása vert sereg, de nem sír. Már azt sem. A kulcsos gyerekek nem sírnak. Főleg, ha kulcsuk sincsen.
-Ettél már?
-M-m-még nem...
Már a gondolatai is dadognak. Fasza...
Vajas kenyér, virsli, esetleg egy szelet, vasárnapi ebédről maradt rántott hús, a sütőben melegítve. Nem szól, hogy jobbszereti hidegen, mert nem illene. Ezt még a nagymama verte belé. "Ha adnak valamit fiam, ne kritizáld!" Ezért a borsófőzelékben talált zsizsiket is óvatosan, feltűnés nélkül pöccintette a muskátlik közé.
Pedig a rántott hús úgy az igazi: zsemle közé passzírozva, savanyú uborka-karikákkal és mustárral. Könnyen lehet, hogy nem finomabb, mint megmelegítve, de ez valahogy arra a néhány ritka nyaralásra emlékeztette, amikor még hárman voltak. A kezdő családmodell. Apa, anya, gyerek. A tökéletességhez kellett volna egy testvér. Az anyja nem így látta. Még egy gyerek helyett még egy férfit akart. Vagy inkább többet. A második férj csak úgy fennmaradt a rostán. Úristen, ha Zoli bácsi volt a búzaszem, milyen lehetett az ocsú...
Kényelmes volt Márta néniék kanapéján. És volt színes tévéjük! Persze éjjel már csak olyan műsort adtak, amit ő nem értett. De színes volt! Színesebbet álmodott a képektől.
Márta néni halkan csörömpölt az edényekkel a konyhában, Poldi bácsi pedig kisurrant a nyikorgó erkélyajtón elszívni egy szűrő nélküli symphoniát. Csukott szemmel is tudta a forgatókönyvet. Állandóság. Nyugalom.
Csak a dörömbölés érkezett mindig máskor. Anyja borízű hangja kettévágta a nyugalmat "Hol a gyerek?" Megmarkolta a nikotintól ragacsos kezet, s maga elé bámult, miközben a lakkozott körmök között a kulcs a zárat kereste, majd fogmosás és fürdés nélkül igyekezett mielőbb a szobája felé. Állandóság.
Anyja rendszerint még aludt, mikor megcsinálta magának a reggeli kakaót, harapott egy szelet vajas kenyeret és bepakolta az iskolatáskát. Magára vette a szandált, hótaposót, sárcipőt...anorákot, rövidnadrágot, kopott vászonnadrágot...édes mindegy. Egyazon pillanat, csak a díszlet változik.
Soha nem ment le a lifttel. Áruló, ami sosem nyílik ki a hatodik emeleten...kopog a cementlapon a cipőtalp...nem...valaki az ablakon kopogtat...hogy?
A körmére égő cigaretta téríti magához. Ez nem a lépcsőház. Aszott múmiaarc néz rá az üvegajtóból, és valamit integet. A szája is mozog közben. Szerencsére nem lehet hallani.
De nincs mese, vissza kell merülni a molyirtó szagba...Megérkezik az ügyvéd is lassan. Elmúlt egy óra. Osztozkodni kell. Kinyitja az erkélyajtót...nagy levegő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése