Nászutasok

A mokány kis árnyék a sáros utca összes kapujába belerúgott egyet, hadd tudja meg a falu: Surda Juli hazafelé tart! Minden kutya fejhangon adta tovább a hírt, néhány vályogház átkozódva nyitotta föl álmos, függönytelen szemeit, de mire a belőlük kiszűrődő fénynyaláb elérte a sáros utat, Julis már messze járt, és egyre döngő kerítések, zuhogó vaskapuk, fejhangon vonyító házőrzők szegélyezték útját. Szabályos díszkíséret – ahogy az dukál.

Az ünnepi bevonuláshoz mérten elég óvatosan lökte be a napraforgószárból drótozott kiskaput, nem annyira apja, mint inkább szúrós szemű anyja szigorától tartva. Odahaza elővigyázatosabbá tették a tapasztalatok. A konyhában még égett a petróleum – a régi cselédtanyából éppen hogy faluvá cseperedő kis településre ugyanis még nem vezették be a villanyvilágítást, legalább is ebbe az utcába. A tanács előtti térig húzódó póznák glédája szerint ez is elérkezik nemsoká. A gazdaság disznóóljának szomszédságában árválkodó kis vályogkunyhó viszont még a petróleum átható szagát árasztotta a rosszul záró nyílászárók résein.

A kapunyitásnál is finomabb mozdulattal nyúlt rá a bejárati ajtó kilincsére, hátha egy vaskos pofon vár rá a túloldalon – mert anyjának is bizonyosan hallania kellett az utcán végighullámzó kutyaugatást. És hamar eljár a keze. A petróleumbűzben azonban nem a megszokott kép fogadta. Nagyobb volt a zsúfoltság. Sparhelt körül sürgölődő anyjának suhogó árnyéka, valamint apja néma merengése mellett két másik sziluett is beleszorult az összképbe. Egyikükben felismerte Ferit, idősebb bátyját, aki kurtára nyírt, keseszőke haja alól vigyorgott rá azzal a borízű mámorral, ami csak szabadságos katonák szemében tud csillogni ilyen tiszta homályosan.

-  Na, megjött az égetnivaló kishúgom! – kiáltott fel félrészeg örömmel Feri, aztán egy hajtásra kiitta a kezében szorongó, foltos poharat – Na, Miska, róla meséltem neked. Már azt hittem, sose találsz haza, te!

-  Csak elvoltam moziban. – válaszolta. Hangjában a gyanakvás inkább szólt az idegen árnyéknak, mint a bátyja szokatlanul lelkes örömujjongásának.

-  Ez itt a katonacimborám, a Miska. Derék gyerek ám! – mutatott Feri a mellette dülöngélő figurára. Nem volt egy mosolygó gyümölcs. Inkább hasonlított földből kacsintgató répára, ráadásul a haja is éppen olyan vörös. Akár az erős noha-bortól virágzó arca. Az a szeplős.

-  Hát aztán? – vakkantott oda Julis félvállról. Járt már itt a testvérébe karolva untig elég részeg komája, egyel több, vagy kevesebb…mit érdekli?

Na, nem mintha ne volna abban a korban, hisz jövő hónapban tölti a tizenhatot. De három báty mellett felnőve elég fiúsított lány lett belőle. Előbb mászott fel a háztetőre, mint akármelyik pelyhes állú osztálytársa – akiket amúgy rendszeresen el is szokott verni, ha szemtelenkednek vele. De úgy…kicsit se érdekelték. Igaz, hogy azt se tudta, mi fán terem a másik nem. Látott búgó kant a kocán, lovat fedeztetni, összeragadt kutyákat az út mellett, de azok csak állatok voltak. Hogy ez az embereknél hogyan megy…otthon sose látta. Szülei rég elhidegültek, se szavakkal, se tettekkel nem becézgették egymást. A harmadik gyerek után szépen belekeseredtek abba a hagyományosan nyomorult cselédsorsba. Így aztán, ha azt is találta mondani valakinek, hogy bassza meg az anyját, fogalma sem volt, mit jelent pontosan.

Anyja tanácsaira nem számíthatott. Az csak a pofont tudta osztani nagyon, inkább kerülte, jó messzire, nem ám még kérdezzen is tőle! Apja meg…apját szerette, mert cinkosa volt, mikor iskolát került. Gyakran felhajította iskolatáskáját az ólak tetejére, kiszaladt hozzá a konda mellé az erdőre, az csak annyit kérdezett tőle – Na, megjöttél? –, aztán szó se nagyon esett köztük egész álló nap. Este persze elmondta anyjának, hogy a lány vele volt, de csak ha az asszony megkérdezte. Magától be nem árulta volna – viszont hazudni se hazudott érte. Talán azt se tudta, hogyan kell. Vagy csak szép csendesen elfelejtette.

Tanítói kicsit lenézték, félévkor rendszeresen megbuktatták, aztán év végére mindig kiverekedte az üzembiztos kettest, ismételni mégse kelljen. Volt öröm, mikor tavaly megszabadult az iskolától! Azóta eljárt a napszámba, kéthetente a saját fizetéséből moziba, ami akkoriban kezdett működni a kultúrházban. Szombatonként meg fagyit nyalni a presszóba. Többnyire egyedül. Volt osztálytársnői mind gimnáziumba jártak, esetleg férjhez mentek. Sose jött ki velük igazán. A fiúk is kerülték, mert bár nem volt csúnya, de mindnyájukat elpáholta annak idején, és sajgott bennük az éretlen férfiúi büszkeség, így inkább nem abajgatták a sündisznó-természetű lányt. De kit érdekel? A csokoládéfagyi egyedül éppen úgy ízlett, mintha mások mellett üldögélve nyalná.

Most meg itt ez a vörös legény. Ha nem is értett a dolgokhoz, annyit azért sikerült megéreznie, hogy valami van a látogatás hátterében. Gyorsan befejezte a mosogatást, és inkább éhgyomorra elment lefeküdni, csak ne kelljen a közelükben lenni. Majd pont ennek a répafejűnek kezdi el játszani az eszét!

Aztán két hét múlva megint ott lebzselt a répafejű a bátyja oldalán, most már kevesebb borvirággal, de ugyanolyan szótlanul és mulyán, mint első alkalommal. Aztán egyre csak jött, újra, meg újra. Következő hónapban bátyja és Miska leszereltek, onnantól kezdve szinte hozzájuk költözött, folyvást a nyakára járt. Anyja is ráparancsolt, foglalkozzon többet a fiúval, legyen vele kedves, hát megengedte neki, hogy elkísérje a moziba, meg a presszóba. Ugyan hazafelé menet néha elkalandozott a keze, de egy pofonnal helyre lehetett igazítani. Nem beszélt sokat, csak szűkszavúan mesélte el, hogyan szöktek át Bácskából az apjával és a testvérével, úgy öt éve. Valami uszadékból tákolt ladikkal úsztak át a Dráván, megbújtak a parti rekettyésben, aztán miután leütötték a határőrt irány az ártéri erdő! Hetekig bujkáltak a Mecsekben, aztán valahogy sikerült munkát szerezniük, papírokat, utána neki be kellett rukkolni. Így ismerte meg Ferit. Hogy miért kellett eljönniük – azt sose mondta meg.

Rákövetkező hónapban kitűzték az esküvőt. Tudta előre, anyja hetek óta szajkózta, hogy csak púp a nyakán, és jó lesz, ha mielőbb megy a háztól, ahol egyébként is szűkösen vannak. Apja nem avatkozott bele, ő úgyis a disznókkal van egész nap. Neki nem számít, este hányan szívják a petróleumfüstös levegőt. Hát legyen! Csak azt kellett megvárni, amíg a fiút felveszik állandóra a szomszéd gazdaságban. A katonaságnál letette a jogosítványt, s azzal később elszegődhet traktorosnak, fuvarosnak akárhová, kezdetnek meg itt a téesznél is megteszi. Gyűrű se kell, úgysincs hozománya. Csak a moziban vetített propagandafilmekben látott tulipános ládát. A film nem a valóság. Az itt volt előtte, minden egyes nap. A napszámból hazatérve meztelen talpáról levakart sárcsimbókokban, a tizenhat éves tenyere kérgéből kipucolhatatlan szántóföldi mocsokban, az idejekorán hasogató derekában, meg az ételért dünnyögő, pofátlanul akaratos gyomrában. Ezekből nem fakad tulipános láda.

Amióta kitűzték az esküvő napját, Miska egyre akaratosabb lett. Bátrabb a keze, mohóbb az ölelése. Mondván: úgyis megházasodnak, minek várni? Benne is elkezdett forrni valami, de aztán egyik este, mikor a moziból hazaértek bátyja félrevonta:

-  Te ide figyelj! Ha megtudom, márpedig biztosan megtudom, hogy elmentél vele, agyonverlek! Megértetted? És veled együtt a Miskát is.

-  Én nem…

-  Ne pofázz! Megmondtam. Ha véletlenül fölcsinál itt nekem az esküvő előtt, agyonverlek mindkettőtöket! Úgyhogy ne merjél elmenni vele, megértetted? Ha megkapja, amit akar, még talán le is talál lépni. Márpedig azt nem hagyom! Ha kell, megölöm, de veled együtt! Úgyhogy úgy viseld magad!

Látta a bátyján, hogy komolyan beszél. Véres szemmel, fröcsögő nyállal, mint egy vadállat. Életében először megijedt tőle. Ha eddig gondolt volna rá, hogy megteszi azt, amiről nem is tudta pontosan micsoda, ezután végképp letett róla. Ebből az elhatározásból pedig könnyebben és súlyosabban csattanó pofonok erdeje született – amíg Miska meg nem tanulta a rendet.

Hát ennyi jutott. Ahogy ott ült, a kis szolgálati téglaviskó betonlépcsőjén ez a mondat járkált föl s alá a fejében. Mint az imamalom. Újdonsült férje még javában horkolt, de neki nem jött álom a szemére egész éjjel, csak feküdt hanyatt, tágra nyílt szemmel bámulta a sötét kis szobát, aztán hajnalban kiült a lépcsőre, bámulni a megereszkedő éjszakából felocsúdó téeszudvaron rohangáló patkányokat, hallgatni a rekedt, kivénhedt kakast, és nem gondolni semmire. Nem érzett megalázottságot, nem érzett keserűséget, nem érzett semmit. Csak ez az egy mondat forgott a fejében körbe-körbe, mint a nyomtató ló: hát ennyi jutott.

A szűkös kis kápolnába kilátogató falusi pap áporodott borgőzt lehelő miséje, a saroglyában egymáshoz ütődő, soványka vagyon: néhány rongyos szoknya, fehér ingek, egy pár papucs, meg a jobbik ágyneműje. Lakodalomra nem futotta apja fizetéséből, Miska pedig csak jövő héten kapja meg az első bérét. Rövid nászéjszaka egy dohos kalyibában. – Holnap este bál lesz a faluban, majd oda elmegyünk, nászút helyett – mondta mosolyogva a fiú, fél perc múlva már hortyogott. Hát ennyi jutott.

Egész napjuk ráment, hogy a tizenöt négyzetméternyi semmiből valami lakhatót varázsoljanak. Legalább le lehessen ülni. Két szék, egy görbelábú asztal, meg a nyikorgó tábori ágy. Otthonnak kevés, szerencsére átmeneti. Miska szerint pár hét múlva átköltözhetnek egy nagyobba, csak még be kell fejezni. Munka után ott dolgozik minden nap, sötétig. Mert dolgozni legalább tud ez a répafejű, hajt, mint az állatok. Ha ő is besegít, talán hamarabb is költözhetnek. A bál előtt még gyorsan megmosdottak a hideg kútvízben, visszavették az előző nap levetett ünneplőruhát, aztán fölkunkorodott Miska elé a biciklivázra, és a csatornatöltés mellett betekertek a faluba.

Mire odaértek a cigányok már javában húzták, fals hangon sírt a hegedű, mögötte ott nyekergett a gombos harmonika. Végigtáncolta az estét, épp, mint nemrég elvesztett lánykorában. Ahogy akkoriban igyekezett kitáncolni fejéből anyja pofonjait, az iskolai kudarcokat, úgy most az felhevült verejtékkel együtt párologtak el belőle a szegényes legénylakás, a téeszudvaron futkosó patkányok és a múlt éjszaka rémképei. Mindig jó táncosnak számított, élet volt benne és erő, nyers elevenség bújt minden mozdulatába. Körülötte felfigyeltek idegenből hozott mozdulataira, hamar feltűnt a többi férfinak az új menyecske, hátán érezte a kihívó tekinteteket, irigykedő női pillantásokat. De nem foglalkozott velük, ez az ő estéje!

Miska időnként ellépett a pulthoz, hogy fröccsöt hozzon, vagy igyon egy rövidet a kollégákkal elvesztett legénységére, ilyenkor Julis más karján forgott, míg férje vissza nem ért. Egyikük úgy gondolta, szabad megkóstolni a friss árut, és mikor Miska épp a pálinkába révedt, egy hirtelen mozdulattal benyúlt az új asszony szoknyája alá.

Abban a pillanatban végigvágtatott rajta a hirtelen harag, arca megkeményedett, keze ökölbe szorult, egy rövidet hátra lépett, aztán sértettsége teljes erejével orrba verte a pofátlan legényt. A zenén is át lehetett hallani az éktelen reccsenést. A fiú orrát elfosta a vér, s cimborái rögvest ugrottak, hogy helyre tegyék a harcias menyecskét. Szerencsére Miska is fölnézett a reccsenésre, azonnal odalépett és egy mozdulattal maga mögé rántotta az asszonyt. Hiába igyekezett vissza a tűzvonalba, kiosztani még párat, túl sokan tülekedtek elé, mindenki látni akarta a fejleményeket; valahogy mégsem lett a dologból verekedés, lökdösődtek ugyan kicsit, de az öregeknek sikerült leállítani a kezdődő vihart. Elég volt hozzá két kör pálinka, az alkoholban feloldódtak a megfeszült arcok, lenyugodtak a kedélyek. Fél óra múlva már csak a törött orrú pillogtatott laposan a sarokból feléjük, de senki sem törődött vele. Megesik az ilyen.

Éjfél körül elbúcsúztak Miska munkatársaitól, a korai kelésre hivatkozva hazafelé vették az irányt. Alig bírt megülni a biciklivázon, vérében még ott forrt a tánc, a verekedés, az egész este. De gondolni kellett a holnapra. A nyikorgó kerékagy ritmusát visszhangozta a töltés, ide-oda verődött az ütem mialatt átkarikáztak a nemrég felállított, új villanypóznák fénykörein, a hosszú földúton ideiglenes otthonuk felé. Hátuk mögött egy másik, nyikorgó kerékagy sebesebb ritmusa hallatszott, egyre hangosabban. Azt hitte, férje nem vette észre a közeledő biciklit. A lámpák fénytányérja alatt áthaladó alakban felismerte a törött orrút. Vérben forgó szemében bosszúvágy keveredett a részeg tompasággal. Mikor már szinte utolérte őket megpróbálta figyelmeztetni férjét:

-  Te, Miska…

-  Tudom. Fogd a pumpát! – súgta vissza fojtott haraggal, és már lépett is a kontrára. A bicikli kifarolt, és a férfi szinte az ugrás lendületével lerántotta a másikat a drótszamárról.

Kezében a nehéz biciklipumpával egy pillanatra ledermedt, adrenalintól remegve nézte, ahogy Miska agyalja a meglepett legényt. De csak egy rövid pillanatig. Aztán a fejében újra elpattant az a bizonyos húr, és ő is nekiesett. Ököllel, lábbal, a bádogpumpa nehéz fokával, vállvetve, egymást félretaszigálva verték a földön fekvő, magzatpózba merevedett testet. Néha roppant egy csont, ünneplőruhájukra ráfröccsent egy kis vér, cipőtalpa levált, Miska hátán végighasadt az ing, és már elviselhetetlenül sajgott a kezük – mit számít? Miután kifogytak a szuszból egy percig csak álltak, ziháló tüdővel nézték a másikat a két utcalámpa közé szorult, maroknyi sötétben. Egymásra nevettek, aztán Miska elment megkeresni a félredobott biciklit. Ő még egy utolsót rúgott a mozdulatlan testbe, aztán teli torokból rákiabált:

-  Akkor most már tudod, ki az a Surda Juli?!

Eztán mintha még a kerékagy is vidámabban nyikorgott volna, és a közeledő téglaviskó sem tűnt olyan szegényesnek. Ugyan nem beszéltek, de időnként egyikük felnevetett, ami átragadt a másikra, aztán fordítva. És így szórakoztatták egymást, szavak nélkül, izzadtan és porosan-véresen, a töltés mellett, hazafelé egy rozoga drótszamáron. Egyszerre Miska mégis megtörte a némaságot:

-  Na, milyen nászútra hoztalak?

És újra csak nevettek, végig az úton, hazáig. Nem is rossz ez így. Ha ennyi jutott, azért valahogy csak ki lehet majd bírni.