- Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó
erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek,
miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói
lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.
Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem
bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha
nem muszáj – márpedig miért lenne?!
Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban
egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk
többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a
szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik,
a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy
szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig
valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény,
hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába,
szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros
pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény.
Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.
Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és
különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió
és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így
is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek
gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik,
hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt
léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú
nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.
Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A
Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És
odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak
nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.
Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött
halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek
melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az
ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete
humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!
Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az
útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri
szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az
állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra
szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz
euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis
nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom
röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle
tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a
húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk
ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket
meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a
röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is
megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt
egytől férfiak.
Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte
megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán.
Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem
neki.
- Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? –
vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.
- Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.
- Mondom! Az összes férfi.
Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú
drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal
megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem
rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten
homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs
sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:
- Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném
faszinak őket.
- Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra
Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van
rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.
Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig
összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a
menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok
felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi
végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll
magyarázni.
- Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby
mellett csupa faszi árulja magát.
Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist
illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó
carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az
összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven
elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen
valagamnak.
A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja,
kik vagyunk, vagy mit kellene csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel
elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját
kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos
Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára
teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten
rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből
kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon,
hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé.
Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.
Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával
közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy
ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az
összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert
általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font
elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen,
megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem.
Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért
sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után
még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk
a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor
hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a
bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót,
mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.
A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a
helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt
mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva
van.
Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a
célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant
prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes
ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A
házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett
ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a
megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel
leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész
használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem
árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre
váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a
fejét – hát ezzel mi legyen? Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő –
vigyétek a picsába! Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas
pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás
alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is
tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.
A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már
eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész
tényeket:
- A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló
mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi
haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.
Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom.
Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy
spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs
gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A
plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.
Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal
szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét
robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt
arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A
szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis
találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy
körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva
a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A
visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a
helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul
kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű
kurvának:
- Mennyi az áru?
- Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján
az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik
kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.
A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti
tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli
tüdőből vigyorog.
- Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy
lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.
Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok
tudom, mit fogok rémálmodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése