Negyed óra is beletelt,
mire az orvos felébredt az erősödő kopogtatás ütemes zajára. Beleálmodta a
ritmust rendszeresen visszatérő éjszakai nosztalgiájába – ahol újra gyakornok
volt a pécsi klinikán, fehér köpenyben, fehér lelkiismerettel, friss, megváltó
tervekkel feltankoltan. A naiv idealista. Hónapos szobájába álmodta magát, és a
molyirtószagú főbérlő néni ébresztgette, kaparászva a fehérre mázolt ajtón –
Elkészült az ebéd, doktor úr! Álmában sem tudta megmagyarázni neki, hogy még
nem orvos, majd lesz, egyszer talán, de egyelőre nem egyéb holtfáradt egyetemi
hallgatónál, aki aludna még picikét, mert lassan végelgyengüléssel küzdő, fogatlan
birkákhoz kezd hasonulni, hála az éjszakába nyúló anatómialeckéknek és a
koffeininjekciók utóhatásainak. Már majd’ beszakadt a szolgálati lakás rozzant
üvegablaka, akkor tért annyira eszméletéhez, hogy rájöjjön: tíz éve nem pécsi
egyetemista. Ez alatt a tíz év alatt nem csak a fehér köpenyt cserélte
kikönyökölt kordzakóra, a koffeint kevésbé tiszta vegyületekre, amik éberség
helyett éber-kómába ringatják a túl sok tapasztalattól szédelgő agyvelejét, de a
tiszta lelkiismeretet is feláldozta a kényszermegalkuvások oltárán. A magyar
rögvalóság parasztszaga váltotta fel a formaldehid tisztaságszagát, kocsizörgés
és kakasszó a hajnali forgalom tömegzaját. Ami maradt, az a csorba, zománcos
mosakodó vájdling, meg a folyamatos kialvatlanság.
Kelletlenül kászálódott
föl a nyikorgó tábori ágyról, felkattintotta a plafon egyetlen, meztelen
villanykörtéjét és karikás szemmel tárta ki az utcára néző, repedt ablakot.
- Doktor úr, jöjjön gyorsan, a nővérem
fölkötötte magát a pajtába’! – néz rá a frissen felállított utcalámpa
fényköréből egy üres szemű, koszos arcú kisgyerek. Tavaly kezelte tüdőgyulladás
gyanújával – vagy talán az ikeröccsét. Olyan egyformák. Egy anyajegynyi
identitás választja el a két gyereket a teljes azonosságtól. Ezek szerint az
ikrek nővére a megesett kislány, akit szüreti bál környékén csinált föl –
valaki. A szóbeszéd szerint. Persze a szóbeszédek között mindig elvesznek a
bűnös arcok. Egyébként se számít. A bűnt már a langyos kereszthuzat lóbálja a pajtagerendán.
- Pillanat, csak hozom a táskám. – reszeli
szálkásra torkát a hirtelen ébredő ember érdes hangja. – A kurvák faszáért
kellett ennek hajnalra időzíteni a melodrámát… – fordul meg sűrű nyálában az
első ítélet. És már bűntudata sem támad az ilyen nyers gondolatok árokpartján.
Ugyanúgy elmúlik, mint mikor az ember eleinte megsajnálja a kupán vágott, síró
nyulat. Nyulanként párolog el a szánalom. Meg lehet szokni. Meg kell szokni.
A szűkre szabott legénylakás egyetlen, döngölt
padlójú szobája – lakójához hasonlóan – áporodott szájjal tátog, nagyot ásít az
egy szem mosatlan tányér és a repedt üveges vitrin. Mind a nyolc szemét
dörzsöli a sarokban a házi zugpók – ő legalább jól él a töménytelen mennyiségű
légyen, amiket a téesz szocialista hatékonysággal termel ki magából. Múlt heti
újságpapírlapokon száradó kávécsomók fedik a letűnt hírek és álhírek túlbuzgó,
lelkesítő szavait. Egymásra licitáló százalékok, teljesítménymutatók, gazdasági
szárnyalás és kitüntetések alatt dagadó, boldog egyen-mellkasok. Mit számítanak
a leírt nagy szavak, ha neki kétszer kell lefőzni a zaccot, mert a fizetésből
nem jut minden napra friss kávé? Nesze neked értelmiség! Mehetsz megint hullát
mosni!
Mire a forró, cukor nélküli lötty végigszántja
artériáit a rendszeresített hajnali cinizmus is kezd elpárologni. Ehhez persze
kell némi finomra hangolt diazepám – ha már koffeininjekció nem jut el az Isten
háta mögé. Alkoholizmus és depresszió. Az akad, dögivel! Gyógyszer is hozzá,
tonnaszám. Na, tessék, maradt még egy marékkal a cinizmusból…
A fekete-vörös pécsi Dózsa melegítőnadrág ugyan kezd
foszladozni, de a célnak megteszi. Fölé asszonyverő fehér trikó, amit betakar
az istenek fegyverzete: a mindenható fehér köpeny. Már csak a kilyukadt sarkú,
műbőr műszeres táska kell a marokba, és irány a nagyüzem!
De rohad rövid volt ez az éjszaka! Talán egy órája,
hogy hazaért a gazdaságtól, ahol a töltésoldalában találtak egy agyba-főbe
vert, fiatal melóst. Minden hónapban akad legalább egy ilyen báli verekedés –
megdolgoztatják ezek a retkes parasztok a kétszer főzött zaccért. És most
ráadásnak egy halottszemle. A falu túl-szélén. Hol máshol?
Kialvatlan csoszog végig a főutcán, Alszeg felé,
ahol a legszűkösebb, legzsúfoltabb vályogkunyhók fortyogó sorfala övezi a még
csak távoli tervként létező aszfaltcsík nyomvonalát. Süppedő sárban cuppog az
elnyűtt műbőr cipő. Inkább kilép a mezsgyére. Jobb, ha a harmat áztatja
derékig, mégis könnyebben fölszárad, mint ez a ragadós, marasztaló iszap. Ettől
nem lehet egykönnyen megszabadulni.
Feltűnik az egykor szebb napokat látott sváb házak mögött
megbújó, tapasztott viskó. Ablakain üveg helyett nylonfólia feszül, rozoga
kerítésén már át is vetődnek a kétes vagyon őrzésével megbízott kuvaszok, és
acsarkodva rontanak neki az érkező idegennek.
- Nem takarodtok innen?! A kurva anyátokat,
azt! – üvölt rá cérnahangján a kisgyerek a lóhalálában érkező kutyákra. Amazok úgy
megtorpannak az ismerős szóra, mintha orrba verték volna őket, s farkukat maguk
alá csapva tűnnek el a félhomályban. – Ne haragudjon, Doktor úr, nem tudom, mi
lelte őket, pedig ismerhetik a Doktor urat…
- Nem érdekes. A szüleid hol vannak?
- Apám egy órája indult el a téeszbe, a
tehenekhez, anyám a konyhába’, ott van vele néném is.
- És a … nővéred?
- Talán már bevitték. Átjöttek a szomszédok
a kiabálásra, aztán az öcsémet a bábaasszonyhoz szalajtották, mikor én magáér’
indultam.
- A bábához? Oda meg minek?
- Hát a kisgyerek végett.
Ezek szerint megszületett. Az anyja meg a nyújtón.
Szép kilátások.
A gyerek előtte lép a dohos konyhába. Kell pár
pillanat, míg szeme megszokja a félhomályból negyedhomályba való átmenetet. Egyetlen
bányászlámpa okádja a fényáradatot, ami körülöleli a vaskos szegénység minden létező
tanújelét. Csorba bögrék rozsdás szögeken, amik a repedezett, sok-sok
esztendeje meszeletlen falból merednek elő, szúette bútorok, egyenetlen agyagpadló,
a sarokban pedig két, könnyek nélkül zokogó, fekete gyászmadár. Anya és nővére.
Arcukra az időtlen fájdalom és végtelen önuralom szántott tengermély barázdákat.
Talán csak megszokásból gyászolnak. Talán csak a megszokás készteti őket arra,
hogy megpróbáljanak sírni. Talán le sem veszik a szénfekete gyászruhát. Minek?
Csak egy pillanatra néznek föl a belépő sziluettekre, majd jól begyakorolt
manőverrel visszasüppednek a néma, kiszikkadt paraszti gyászba.
Az orvos elharapta a szokásos adjonistent. Hiszen
épp most vett el. Mit adna helyette?
- A gyerek? – fordul inkább a
kiskölyökhöz. Az ő rideg, érzelemmentes nyugalma az egyetlen iránytű a gyászoló
házban, amire támaszkodhat.
- Benn lehetnek a szobába’. – int a gyerek
fejével az egyetlen helyiség ajtaja felé.
- Te maradj kint inkább! Vagy szaladj el
apádért a gazdaságba, ha még nem szólt neki senki.
- A szomszéd elszalajtotta érte a Jóska
fiát, mikor minket a bábához meg magáér’ küldtek.
- Akkor maradj csak anyád mellett.
- Inkább megetetem a jószágot, ilyenkor
már meg szokták kapni, de ma elmaradt.
- Jól van, menj csak…
Ennek a gyereknek úgy hozzánőtt a halál az élethez, olyan
természetes, mint hogy a csirkék elé kukoricát kell szórni reggelente, a malacoknak
meg moslékot. Az orvos nem tudta eldönteni, mi ijesztőbb. Ennyire megszokni a
halált, vagy minden alkalommal, mikor hívatlanul bekopogtat az ablakon
megrémülni tőle, futni, szaladni, kórházi osztályról kórházi osztályra vándorolva
lavírozni az elkerülhetetlen enyészet elől. Ysa pur es chomuv uogmuc…
A szobába már egymaga nyitott be. Középen felállítva
a disznóvágó hastok, mint alkalmi ravatal, rajta a tizenhét éves lány, hidegen,
fakón. És holtan. Körötte három szál faggyúgyertya képviseli a kegyeletet. Két ismerős
öregasszony sürgölődik rajta, csinosítják a hajadont, nehogy kócosan, piszkos
körmökkel kelljen Szent Péter előtt szégyenkeznie. Neki nem sok dolga maradt. Vet
egy pillantást a halott lányra, nyakán sötét csík, a végső elkeseredés és
makacs elhatározás billogja. Összevont szemöldöke, vékonyra vont, liluló szája
a dac utolsó morzsái. Semmi kétség: önkeze vágta sebét.
A sarokban valami mozdul, megreccsen a vetemedett
széktámla. A bábaasszony fészkelődik, karján a gyerekkel, aki halott anyja
mellett is nyugodtan alussza a csecsemők ártatlan álmát. Görög drámába illő
jelenet egy világvégi vályogkunyhóban, a huszadik század közepén. Talán még
Szophoklésznek is megfeküdte volna a gyomrát ennyi szimbolika az élet
kezdetének és végének találkozásáról. Hiába, az igazi, elviselhetetlenségig
képtelen drámai pillanatokat nem az antik kultúra szüli, hanem a meggondolatlanság
és a kilátástalanság, kéz a kézben járva. Mert ilyet ki sem lehet találni.
Talán ha most drámaírónak állna, nem kéne kétszer lefőznie a mindennapi
feketéhez a zaccot…de elég a fantáziából, túl kell esni a papírmunkán!
- Esméria néni, jöjjön csak egy kicsit! –
szól oda az egyik öltöztető asszonynak, majd a fojtogató szobából gyors
léptekkel nekiindul a fojtogató külvilágnak. A diófa alatti, szétkorhadt
asztalon kipakolja a hivatalos eljáráshoz szükséges nyomtatványokat. Nagy köteg
papírra van szükség, mire az ember végre a föld alá kerülhet. Felénél jár a
hivatalos kérdésekre adott hivatalos hangú válaszoknak, mikor odatoppan mellé
az öregasszony. Bukovinától idáig sok halott megfordult a keze alatt, mindig őt
hívják, az orvossal így gyakran találkozik – amúgy meg szinte soha. Ha
megbetegszik, réti füvekből összeüti magának a kúrát és köszöni szépen, de nem
kér az aszpirin és szeduxen csodatételeiből.
- Itt vagyok, Doktor úr.
- Maguk szedték le a kötélről a lányt,
Esméria néni?
- Nem, Doktor úr, a Jóska meg a nagyobbik fia,
a kicsi Józsi. Mire ideértem már behozták a szobába.
- Értem. Megmosdatták az elhunytat?
- Még szép hogy lemostam! Ezért hívtak,
mindig engemet hívnak ilyenkor. Át is öltöztettük ügyesen ezt a bolond lányt
Jóskacska feleségével.
- Ketten?
- Ketten, ketten! De csak az
öltöztetésnél.
- Hogy-hogy?
- Hát a mosdatását egymagam csináltam, mer’
az Annának haza kellett menni, megetetni a csirkéket. De mikor ott maradtam
egymagam, el is seggeltem ám alaposan ezt a bolond lányt!
- Mit csinált, Esméria néni?
- Elseggeltem! Képes volt itt hagyni azt a
szegény gyermekecskét. Anya nélkül. A bolond lány! Rá is vertem a valagára vagy
hatot, mérgemben. De képzelje, Doktor úr, még csak meg se veresedett!
Sok volt, így hajnalok hajnalán. Picsába
Szophoklésszel! Olvashatatlan sebességgel összecsapta a kötelező papírokat,
hogy minél gyorsabban maga mögött tudja az elvert halottat, az igazságosztó
Esméria nénit, a halott anyja mellett alvó csecsemőt, a kiszáradt gyászmadarakat,
engedelmes kuvaszt, nylonablakot, az egész Alszeget, ragadós sarával, ragadós
közönyével, belenyugvó érzéketlenségével. Nagyon nehéz lesz ezt az iszapot
levakarni, ha egyszer rászárad…
- Várjon meg, Doktor úr! Várjon…! –
hallatszik mögötte az ismerős cérnahang. Pedig már majdnem otthon volt…– Apám hazaért,
és hogy nem találta már ott a Doktor urat maga után szalajtott, hogy ezt adjam
oda.
A gyerek kinyújtott markából Dózsa György acélos
arcképe nézett az orvosra, a húszforintos bankóról. Negyed havi fizetése. A
lány családjának talán egész havi bére. Hogy hiányozni fog, az biztos. Főleg
így, még egy éhes szájjal a zsúfolt házban. Viszont, ha nem fogadja el, abból
sértődés lesz. Vonakodva nyúlt a kék papír fecni után.
- Apám üzeni, hogy ha gondolja a Doktor
úr, estére nézzen le a kocsmába! Búcsúztatják nővéremet.
Hol máshol? A lány gyerekének apja is biztos fizet
majd az „apósnak” egy pohárral.
- Mondd meg apádnak, hogy ha nem hívnak
beteghez, ott leszek.
Az orvos visszalépett a hazavezető szekérnyomba,
egyik kezében a kifakadt sarkú műbőr táska, másikban a saját népével megetetett
Dózsa arcképe. Van, amit nehezebb lesz lemosni, mint a térdig érő, ragadós
sarat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése