Azért a pénz az úr

Ahogy a közszájon forgó igazság is tartja, a pénz minden földi dolgok mozgatórugója, oka s okozata. Ugyan a közhely ezt átvitt értelemben érti, s a papírfecniknek, csillogó érméknek nem tulajdonít egyéni akaratot, mégis élek a gyanúpörrel, hogy valóban a pénz irányítja a világot. Nem szimbolikusan, nagy emberek nagy tervei s tettei által, hanem úgy igazán, önállóan. Aljas népség, aljas szándékokkal.

Következtetéseim épp olyan földhöz ragadtak, amilyen én vagyok, a földhöz ragadt kis terveimmel. A „sokat akar a szarka” elvén egy pórnépből származó embergyereke ne dédelgessen felhőket szaggató álomkarcolókat! Kicsiny alvás, kicsiny álmok, s az elérhető célok úgy fizetik meg a hálapénzt, hogy a végén, mikor az ébredés józanságában eldől a sorsuk, kisebb pofára esésekkel dorgálják az álmodozót. Ugyan, mire gondoltál, fiam? Hát lehet ezt? Klasszikusokat idézve: lehetni éppen lehet, de nem szabad. Ha érted a különbséget, pajtás…

Azt hiszem, egy ilyen meredek állítás mögé, mint hogy a pénz saját akarattal bíró lény, szükséges példákat sorakoztatni.  A földhözragadt tudomány alapja épp úgy a tények összessége, mint bármely más tudományé, hisz így bizonyít a fizika, a kémia, és így tovább; ha pedig ilyet felmutatni képtelen, humbug csupán, akár az alkímia. Tehát bizonyítani vagyok kénytelen. S bizonyításra egyéb sincs a kezemben, mint saját tapasztalataim.

Ilyen tapasztalat, hogy a népmesék szegénylegényeihez hasonlóan a valóság szegénylegényének is annyi köröm szükséges összekaparni a mindennapi betevőt, ahány ujjat csak fel tud mutatni két kezén, néha a két lábán is egyszerre. S ezzel a betevővel illene is megelégednie; ez a juss, ami fölött véget ér a tisztesség, s a pénz finnyás igazságérzete működésbe lép. Olyannyira, hogy ha esetleg az a tíz-húsz köröm némi plusz gesztenyét képes kikaparni a hó alól, a bankók kényes szájacskái felszisszenek, s tesznek azért, hogy ne gondoljon a szegénylegény zsíros levesre, fényes csizmára, s úgy általában a jobb sorsra túl soká. Ugyanis a csórévalagú gyerek, ha nem léhűtő, amint verejtékét külön összegekkel jutalmazzák, azonmód nekiáll ezekből a kis összegekből aprócska terveket kovácsolni. Hamar megtalálja a helyét az utolsó fillérnek is, mert mindig van, ami elnyelje a látszólagos fölösleget. Na, nem a luxus, azt le kell szögezni! Foltozásra váró tetők, kopogó kerékagyak, huzatos bakancsok, lyukas zoknik csipognak a betevőért, akár a csupasz madárfiókák, feneketlen torkuk nyeli a bankót, eltelni sosem bírnak. Néha azonban sikerül kicselezni a siserahadat, akkor a leendő nehezebb idők nyújtják markukat, amin a megtakarítás kétes bélyege világít. De nagyritkán, mikor is a sötét fellegek nem fenyegetnek azonnali jégesővel, s a szükség-fiókák is Csipkerózsika-álmukat alusszák, a szegénylegény, hogy senki se hallja, csendes-magában arra gondol: lecserélhetné talán a huszonéves járművet. Egy tizenévesre. Amivel talán elmehetne kicsit, csak ide, a közeli hegyekbe. Tenger se kell neki. Elég a tábortűz.

És ez az a pillanat, mikor megszólalnak a zizegő papírok, megcsörrenek a fémesen csillogó érmék. Nekik bizony más terveik vannak! Jogaik, akaratuk, s bizony – hatalmuk hozzá. Majd ők megmondják ügyesen, mire költik el magukat, nem ám, ahogy a gyüttment szegénylegény elképzelte!

És működésbe lép a világot apró zugaiban irányító gépezet. Néha önhibából, máskor azon kívül, de mindig tökéletesen időzítve, sebészi pontossággal. Egyszerre elreped egy tökéletesnek hitt szélvédő, csak úgy. Új, ismeretlen trafipax érkezik a környékre, hogy a munkába siető, fáradt legényt nyakon csípje a turpisságon: bizony, a késés bűnre visz! Hova olyan sietősen, pajtás? Ha az nem, gyalogszerrel büntet a szabályzat! Hát milyen színű az a lámpa? A nem létező forgalom nem indok. A kihágásnak pedig ára van. Bár csupán annak lenne! Felmondja a szolgálatot az addig óramű pontossággal üzemelő mosógép, eltörik a vízvezeték, kihagy a benzinpumpa, füstöl a falban a rézkábel, és így tovább, és így tovább; mondanám, hogy a végtelenségig, de ez túlzás lenne, hisz a tíz-húsz köröm gyűjtögette összeg is véges. Legtöbbször nem is elég. Ilyenkor a lyukas zsebekben kotorász a tíz köröm, hátha kipótolható a hirtelen termett kráter, a feneketlen kút is el kell, hogy teljen egyszer, vagy legalábbis belátható mélységűvé szelídüljön, különben még a haj is megőszül a gondterhelt koponyán. Mintha önmagát fonná a sarokban az a csinos kis kóc-kötél.

Ebben azonban nagymester a pénz, játszani a határvonalon a szegény ember gyerekével! Nem hagyja elveszejteni magát, belefulladni önnön mocsarába, és sok verejtékkel áthidalható egérutakat hagy a kilátástalanság posványában. Ott a kiút, pajtás, ragadd meg erősen az eke szarvát! De ez koránt sem jóindulat, csupán jól megfontolt érdek. Kell az a reménytelen valamire, csak a helyét tanulná meg végre! És álmodjon még ennél is apróbbakat! Abból nem lesz baj.

Valahogy úgy lehet ezzel a pénzzel is, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, s a nála kevésbé kikupálódottnak még a szagát sem állja. Így, ahol sok az aprópénz, százasok és ötvenesek ülik dísztelen, proletár nászukat a pénztárcában, s haszontalan ötforintos, tízforintos porontyokat potyogtatnak szanaszéjjel, ott nem bír soká megmaradni a kisnemesnek számító papír ezres, ötszázas, kényszerűségből elvegyül a pórnéppel ugyan, de amint teheti, hét szilvafájával hóna alatt olajra lép. A kétezres, ötezres középnemesek azonban messze kerülik a pórnépet, a kisnemesekkel látszólagos barátságban oldódnak, míg mindezt felülről nézve mosolyog az öt számjegyű arisztokrácia, aki már csak a magafajtával közösködik. S akár a nemesvad, kizárólag a bejáratott csapákon szeret közlekedni, nem mártózik meg akárki mocsarában, orra nem bírja a savanyú paraszt-szagot, így miután bejárta a birtokot, s visszatér otthonának biztos várbörtönébe, kölnivizes levegőjű tárcákban ver állandó tanyát. A nagy összegek már gavallérosan távoznak, hisz hamar terem helyükön újabb gyűrt papírhegység, így teremtenek kiegyensúlyozott mikroklímát, meghitt állandóságot. Hogy efölött mi lehet még, a virtuális összegek álomvilágában, azt a földhözragadt tudomány fel sem bírja mérni ép ésszel. Erre szokás azt mondani: annyi pénz nincs is. És tényleg.

Valahol itt ér véget a tapasztalat és okoskodás egybemosott elmélete. A többit talán csak az éhes képzelet szüli. Nem csodálkoznék rajta.

Néhány álmatlan éjszaka után rám vigyorog az utolsó Szent István, s másnapra hűlt helye sincs; megették a lyukak, foltok, kattogások és nyikorgások – vagy csak elvándorolt a fajtája közé? Nem tudom. A tizedikével kezdődő hónapok gyors vándorutakat vájnak az ember zsebében, agyában, képtelenség követni ép ésszel.

Így harmincadika után mintha egyre erősödne körülöttem valami nesz. Az utolsó Mátyások és Rákóczik suttognak a tárcámban. Maholnap disszidálnak. Vagy rájöttek, hogy nem bánok velük úgy, ahogy megérdemelnék, vagy csak tudják, hogy nem vagyok méltó hozzájuk. Lehet, hogy nekik van igazuk. 

David Attenborough: Egy fába szorult féreg

Unalmas fának lenni. Ahogy körülem minden múlik, forog körbe s körbe, de velem…velem nem történik semmi. Mellőlem kivágtak több száz köbméterre való rokont, halott forgácsukban fürdik alattam a föld; még többeket gyerekkorukban rágott tövig valami szőrös állat, én meg csak itt állok, rendíthetetlenül, és rendesen nem történik semmi. Leesik a hó, lehullnak a levelek, többet süt a nap, kihajtanak a rügyek. Virágba borulok, termést hozok, és újra lehullnak a levelek. Alattam elsétál egy s más. Egyéb: semmi.

De mostanában valami rág belülről. Még tavasszal jött holmi bogár, de nem foglalkoztam vele. Itt hagyott egy csomagot. Onnét indult az érzés, sokfelé, sokféleképpen. Lehet, hogy hernyók, pondrók, férgek rontanak? Úgy tűnik. Itt a kéreg alatt már kifejezetten fáj…

…szűk ez a hely. Néhány napja jobbra-balra tekereghettem, szabadon, ma meg már levegőt is alig kapok, enni sem merek, még egy falat, és teljesen hozzápréselődök a falakhoz. Kicsit klausztrofób élmény, meg kell hagyni. Összezsúfolódtak a szervek, azt hiszem a gyomrom felcsúszott a nyelőcsövembe. Úgy látszik, nincs más választásom: menni kell valamerre, rágni némi életteret, különben megfojtom saját magam – a saját testemmel. Van egy olyan érzésem, hogy a fogyókúra úgysem segítene. Összébb nem megyek. Legfeljebb a fejem után.

De merre? Jobb híján, ahogy mondtam: amerre a fejem áll – mivel megfordulni úgysem tudok. Izzasztó, de úgy tűnik, megéri. Komfortosabb az élet errefelé, csupa friss rost, ami a számba lóg, s végre ki tudtam nyújtani a testem, ami eddig, abban a petényi lyukban lehetetlen lett volna és – nem mellékesen – nincs tele minden a saját szarommal. Üdítő változatosság az eddigiekhez képest. Persze a lárvának ne legyenek magas elvárásai az életterét illetően, ott és abból kell kihozza a kihoznivalót, ahova tojták. De egy létminimum, mint hogy nem lóg a saját fekáliám a számba, talán nekem is jár.

Kanyar balra, kanyar jobbra, kezdem élvezni a dolgot. Puhul a kaja, a gyomrom szerintem örömében mosolyra fakadt. Egyre gyorsabban kell rágnom az utat, mert kétszer olyan sebesen dagad ez a hurkás test, amit vonszolni vagyok kénytelen, mint az első napokban. Lehet, hogy rekordidő alatt bábozódhatok be? Nem lenne rossz. Első számú pondrónak lenni mindig nagy kiváltság. Hogy mi következik azután, nem tudom, de valami hatalmas dolog kell legyen. Különben miért vágynék rá mindennél jobban?

Azért van itt egy ijesztő apróság. Néha irdatlanul kopogtat valaki. Vagy valami. Mióta ebbe az új – és határozottan finomabb – rétegbe értem, sokkal erőteljesebben hallom. Körülöttem minden megremeg, zakatol a fejem. Meg kellene szokni, de nem kellemes. Nagyon nem. Megint erősödik. Mintha egészen az idegdúcaimban szólna egy kalapács.

Ez viszont újdonság…ez lenne a fény?  Hallottam róla, hogy oda jutunk, de nem korai még? Be sem bábozódtam. És az mi? Valami piros, hosszúkás…és…ragadós…nabasszameg…

A harkály alaposan kilyuggatott, nem kevés munka lesz befoltozni a sebeket. De az egyik fájdalom megszűnt. Akad még! Szinte fel sem tűnt, hogy befelé is tart egy jómadár. Vagyis rovar – kezdemény. Odabenn biztos érzéketlenebb vagyok.

 Azért szép kis doktor, a piros sapkás gyászhuszár. Ekkora varratokat hagyni maga után! A kontár.

…én nem tudom, mások hogy élik ezt meg, de elég depresszívvé tesz a helyváltoztatás. A bogár gyermeke azt hinné: majd csak jobb lesz egyszer! De nem, sőt! Ez itt valami szörnyű! Ha tehetném, azonnal visszakanyarodnék abba a szűk kis lyukba, ahol kezdem az egész átkozott, folyton lefelé ívelő pályát. A teli gyomorral éhen veszésnél a magzatpózban elszáradás is jobb végnek tűnik. Legalábbis rövidebbnek.

Rossz étel, kemény körülmények – a szó szoros értelmében. Ja, igen. Majd’ elfelejtettem hozzátenni, hogy mennyire szoros az értelem. Győzök annyi helyet rágni magamnak, amennyit a senyvedő kis testem elfoglal, s ha tudnék izzadni, biztosan belefulladtam volna a saját verejtékembe. Kriminális, mennyi szemetet, kőkemény rostot kell zabálnom, hogy egy félgrammnyi súlyt felszedjek. A rágóim nem győzik, sem növekedésben, sem erőben. Kopnak és fáradnak, napról napra. Én is kopok és fáradok. Percről percre.

Minden pillanatban úgy érzem: feladom. Hát érdemes így élni?! Az ösztön persze így is erősebb, legyőzi a tehetetlenséget. Akaratlanul is lecsúszik egy újabb falat, s szinte önkívületben araszolok tovább. Egyre tovább...Pontszemem kiguvad az erőlködéstől, egyetlen délibáb lebeg előtte a sötét ürességben: bebábozódni! Átalakulni! Hogy aztán mi lesz, talán valami jobb…? Egyre kevésbé hiszek benne. De tolom tovább a szekeret, mert – nem tehetek mást.

Szomjazom a nedvesség után, de csak fűrészporos semmivel van tele minden szervem. Egyre kevesebb a víz, minden tartalékom feléltem, már ahhoz sem elég a nyálam, hogy elnyámmogjak a semmit érő falatkákon.

Aztán végül mégis megáll a szekér. Elég volt. Ebből nem lesznek naplementék, nem lesz nyárillatú nászrepülés, sem virágporos kábulat – akármit is jelentsenek ezek a dolgok. Hiába, nem tudom meg soha, bármennyire vágyom a meg nem ismert után. Nem így kellene lennie…de akkor hogy? Hol romlott el?

Nem tudom. Talán nem is számít. Talán késő bánat.

Biztosan…

Kettőből kettő – nem rossz arány, ahhoz képest, hogy gallyam hegyét sem mozdítottam a gyógyulásért. Kellett nekik a háncs, kellett a geszt?

Közben a serény rokonok is haladnak bennem, szorgalmasan, fölfelé. Azt hiszem, helyükön vannak, már az ágaim ostromolják. Ideje lépni, a kémia nem várhat tovább. Egy fertőző testrész elvesztése megmentheti a testet – szokták mondani a felcserek. Meglátjuk.

Próba szerencse – szokta mondani mindenki…

…eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Az arany középút megérni látszik, túl vagyok a nehezén. Az átlaggal beérni, ez a túlélés kulcsa. Legalábbis úgy érzem, egyre kevesebb rezgés jut hozzám a többiektől, nem lehetünk valami sokan.

Az első napokban mindenhonnan hallani lehetett a munkálkodó rágók sercegését, igaz, egyre távolabb, de a fokról fokra gyengülő jelek egyszerre megszűntek létezni, míg magamra nem maradtam, saját kis zajommal. Büszke és balsejtelmes érzés is egyszerre.

De mintha megkeseredett volna számban az étel. Nehezemre esik a nyelés, és valami csikar belülről. Hol erősebb, hol gyengébb, de szinte minden falattal emészt belülről. Haladni is napról napra nehezebb. Mi történt?

Pedig jó úton vagyok, érzem. Az irány, a hely, minden stimmel, és mégis…a levegő is megváltozott. Ha elkezd mozogni minden, ami mostanában elég sűrűn megesik, néha furcsa zajok szűrődnek be a járatba. Recseg és ropog minden.

Meg kellett álljak, mert nem bírok a csikarással. Hétrét görnyedve várom, hogy kiürüljön belőlem az utolsó romlott morzsa, aztán megpróbálok kitörni, lesz, ami lesz. Elég erőt érzek a bábozódáshoz. Vagyis inkább készen állok, ha erőm nincs is. Most jól jönne egy kevés energia, de inkább kiköpködöm a megrágott mócsingokat, nem tesznek jót.

Visszatért a recsegés, egyre erősödik, ahogy ide-oda inog a világ. Kezd tényleg félelmetes lenni a dolog. Aztán…egy hatalmas robaj, és forog, pörög, zuhan minden…zuhanok én is…

Összetört a világ. Én is összetörtem. Fás szilánkok közt heverek, bőrömön fejméretű lyuk ereszti kifelé zöldes tartalmát. Azaz tartalmam. Hát ennyi volt. Nincs, aki befoltozzon.

Egy ággal kevesebb. Megesik. A tanulság? Részben elszáradni mégiscsak jobb, mint teljesen.

Lehet, hogy a közel évszázados unalom teszi, de kezdem élvezni, ahogy egyenként elnyomják életük csikkét az aprócska pondrók idebenn, vagy épp én vágom el a fonalat. Az vesse rám az első követ, akit nem borítana ki száz év magány!

Ilyen az élet. Mint egy fa. Lehet rá haragudni is, bár fölösleges. Gonoszság lenne? Hisz belőlem élnek, engem zabálnak! Így is van, aki átvergődik, elvégre minden nem sikerülhet.

…sikerült. Rajtam a kemény héj, melegít a napfény, most már minden rendben. Idebenn nem érhet baj, ha bárki észrevesz, legföljebb száraz rügyet láthat bennem, semmi egyebet. Csak egy újabb barna folt a barna kérgen. Egyenlőre. Maholnap bevégzem a sorsot, és kibújok végre, hogy jöjjön mindaz, amire oly régóta készültem.

De mire is? Majd kiderül. Nem is számít igazán. A lényeg: hogy elérkezett. Végigcsináltam.

A test készen áll, reped a burok, friss levegővel telik meg a fényes kitinhéj minden szeglete. Már megérte!

Bonthatom a sosem használt szárnyat, végre jöhet a nagy kék lepedő, az ismeretlen célok, a dallamos beteljesülés…

…vagy éhes madár, az éneklő halál…