Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis olvasna,akkor nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra - a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,és ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2016. május 3., kedd

Hagyaték

Karalábédugványozás közben csapott le a hirtelen érkező tavaszi zivatar, akár a váratlanul felbukkanó gyorsvonat egy játszótér közepén. Tiszta ég, szikrázó napsütés, huszonkilenc fok. Majd éles balkanyarral egy fekete gomolyag vágott az ég kékébe, villámló botjait gátlástalanul durrogtatva villámok plazmaszín vakujával égette ki a felkészületlen retinát. Menekülési terv elő, sárban fröcsögő, meztelen talpak csattognak a tejeskávé színű, csupasz bőrű földanya testén.
Kurta halálvágtát követően az ember ilyekor – jobb híján – beül a füstös faluvégi kocsmába, hogy pergő ritmusban gallérba hajigált kommersz etilénekkel kezelje a sokkos állapotot, majd a lehiggadó idegrendszert sörben pácolja, míg elül a vihar. Elvégre mi mást tehet? Hazamenni korán van, a templomhoz pedig késő. Nagyon késő. A bűnbocsánatot elvitte a botlások irdatlan, fekete madara.
A félig fakult üvegpohár koszos falán keresztül körbepillantok, mi élet zajlik a pulttól távolabb eső ivótérben. Buborékfejű Ödönke, állatorvos úr nagyobbik csemetéje igyekszik az ajtó felé, dagadó pofazacskóiban még ott lötyög a hirtelen felhajtott sörmaradék, szája sarkán kacsint a kibuggyanó habtündér. A vihartól kergetett csürhe felbukkanása megzavarta szokásos délutáni iszogatását. Ennek szerves része a csöcsös pultos lány szexuális zaklatása – már ha zaklatásnak számít abban az esetben is, mikor a másik fél enged a zaklatónak. Ha a raktár egymásra tornyozott sörösládái beszélni tudnának! Sok mocskos, izzadt seggben pácolt, gusztustalan, testnedvekben bővelkedő történetet mesélnének. Lehet, nem is lennék rá kíváncsi. Biztosan nem lennék.
Nem irigylem Ödönt a kényelmes életéért, rendezett hátterét, petyhüdten liffegő hétköznapi tunyaságát, csak megvetem érte. Persze, ha a helyében volnék...ha annak idején nem bukom ki a szakmunkásból...ha nem csak az aktuális jelenemre gondolok...ha idejében összeszedem magam...ha tanulok...ha...ha. Sok a feltételes mód, kevés a tett! Nem adatott, hát nem adatott; a napszámos is lehet ember. Késő bármit tenni, s a végén ugyanaz a talajréteg fed mindkettőnket, nem? Gyomorbajos önsajnálatban továbbemészteni magam fölösleges, úgyhogy hagyom Ödönt az enyészetnek, vigye el az Ürdüng!
Nagy a kontraszt beltér és kültér közt. A vihar távoli szeleket hozott puttonyában, amik most vad ostromokkal próbálják átverekedni magukat a vetemedett nyílászárók lőrésein. A függönyök peremén, a hetvenes évek óta nyugodtan üldögélő porban pánikot keltő fodrokat idéz a szorgalom, mellyel betörni igyekszik a huzat. Vajon ugyanezeket a nitrogénatomokat, oxigénatomokat lélegzik be ott is, ahol a szél született? Vándorbotot ragad-e a levegő? Időről időre átjárja a mi tüdőnket az atom, ami egy vietnámi, vagy zimbabwei testében is megfordult? Vagy otthon maradnak a bennszülöttek, s tolják maguk előtt a többit, így csupán e távoli rokonaik, a helyi levegőrészecskék lettek rakoncátlanabbak a messzi-messzi mozgolódástól? Ki tudja? Furcsa képletekként hat rám saját kérdésem, mintha az általános iskolai fizikaórák morzsái potyognának elém életem asztaláról. Félresöpröm őket, lapátra a szeméttel!
A periférián egy elnyűtt könyökről még elnyűttebb arc emelkedik, hála a tarkóját ébredésig cirógató függönyöknek. Csipkerózsikának ocsmány, vén matróna, bár a szájszaga lehet hasonló a mesebeli, évekig pálló szájú leánykáéhoz. Anima néni, a letűnt korok falusi szajhája, egykori tanárnő, fiatal csikókat betörni vágyó, szabad szellemű asszonyszemély, kinek az évek sokasodásával elfogytak fogai, elszaporodtak ráncai, bőrén barázdákat szántott az élet vasekéje, szemei alá bőröndnyi daganatot duzzasztott a gátlástalanul kihasznált máj. Csak az őt körüllengő legenda él egykori önmagából.
Kocsonyás írisze felméri a csekély látótávolságot, s mivel pohara üresnek bizonyul, tetemre hívja meszes ízületeit, oroszlánokat megszégyenítő nyögések közepette talpra taszigálja rozsdás testét, s nyikorogva a pultig csoszog. Vörös térdkalácsait nylon otthonka kék-sárga virágos mintája övezi, vádliján autós térképeket rajzoló visszérháló. Mellei ránccá sűrűsödtek, inas karján májfoltok és sötétre színeződött ezüst karperec.
-   Kérek egy kisfröccsöt, Ferikém! – esik ki vértelen ajkai közül a milliószor használt, rekedten recsegő négy szó.
-   Adom, Ani mama.
-   Ne becézz! – fortyan fel – Nem atomfizika: Anima! Ugye?
-   Bocsánat, Anima (néni), adom a fröccsöt.
-   Na. Úgy.
Honnan az önérzeted, te őskori lepedék? Néha elképeszt, micsoda rátartiság lapul a legmélyebben csúszó-mászó féregtestekben; azt hinnéd, meztelen csigát látsz, s kiderül: akad gerinc a nyálkás, visszataszító lényben. Ha más nem, a nevét kikéri magának. Mikor másod sincs, miegyébhez ragaszkodnál? Ez bizony megér egy százast, akárhogy is nézzük.
-   Hagyja csak, Anima! – szelem ketté az otthonka zsebeiben való kutakodást – Ezt én fizetem, Feri.
-   Köszönöm. – sandít felém gyanakvón, s látom, valahol kéjsóvár emlékei közt kotorász, miután zsebeiben már nem kell – Téged tanítottalak?
-   Nem. Leszerelt, mire oda kerültem. De itt találkoztunk párszor.
-   Akkor jó. – nyugszik meg a feledés homályában – Nem szeretem, ha így látnak. Valamikor szép voltam ám! – villan a mosolyt imitáló, csupasz fogíny.
-   Tudom, Anima.
Tényleg szép nő volt – valamikor. Felismerés határáig fakult tablók őrzik a bizonyítékot. Olyan tablóké, melyek szereplői nagyrészt már a föld alatt nyugszanak, vagy kopaszon, szenilisen tengődnek egy közeli öregek otthonában, ahová hálátlan gyerekeik dugták őket a könnyebb megoldás biztos tudatában. Tanárok is, diákok is. Csak Anima éli túl mindet, akár a legendák Loch Ness-i szörnye – leszámítva, hogy ő maga élő kövület, nem a túláradó fantázia szülötte.
Felém billenti a két decis poharat, visszacsoszog őrhelyére, s viharba meredő tekintettel szoborrá válik, leghitványabb bútordarabjává egy amúgy is lepukkant csehónak. Minden porcikája eggyé olvad környezetével, alkohol-kaméleon a maligán-őserdőben.
Egye fene! Rövid vacillálás után kérek még egy komlóitalt, és leülök a vénséggel szemközti rétegelt lemez székre. A változatosság biztos jobb társaság, mint ezredik alkalommal meghallgatni, hogyan csalja az asszony a szerencsétlen segédjegyzőt. Anima asszonyságot meglepi a bátorság, amivel szemközt lehuppanok, de a tapasztalatok útján egy ajakbiggyesztéssel nyugtázza jelenlétem. Visszafordítja tekintetét az ablakon túl tomboló világra, s én nem erőltetem a beszélgetés fonalát legombolyítani; majd megszólal, ha akar. Nem várat sokat magára, varjúhangja hamarosan felhörög a vaskos hangszálakról.
-   Tudod, honnan kaptam a nevem? – szegezi nekem a kérdést.
-   Fogalmam sincs.
-   Dédnagyanyámról. Ugyanígy hívták. Állítólag rá hasonlítok. Nem ismertem, de egyszer láttam róla egy képet.
-   Szép nő volt?
-   Honnan tudjam? Azon az ezer éves, kifakult fotón már ugyanolyan vénasszony volt, mint én most. Csak csipkés ruhában trónolt, nem szakadt rongyokban. Hehe, de fogadok hogy neki se’ maradt egy rohadt foga sem!
Hagyom, hadd dolgozzon benne a kisfröccs meg az emlékezés. Erre amúgy sem tudnék mit szólni. Az egykori tanítónő választékos modora, az utcalányok szabadszájú cserfessége és a kiégett, csalódott öregasszonyok cinikus rosszmájúsága egyszerre, kánonban zeng a cserepes ajkakról.
-   Olasz volt. Bizony. Valami magyar katonához ment hozzá, azzal jött el. Elszöktette a huszár.
-   Még a Monarchia idejében? – kérkedik maradék történelemtudásommal az akaratlanul kicsusszanó kérdés.
-   Gondolom. Valami gazdag úrinő volt, Nápolyból, ha minden igaz.
-   Az szép.
-   Szép, szép, de csak egy olcsó kurva. Ebben is hasonlítunk! – vigyorodik el kísértetiesen. Önsanyargató káröröm villan a retinán. – Családi átkot hozott magával, ami nálam ütött vissza úgy igazán.
-   Csak nem hisz az átkokban, Anima? – röhögöm arcon hitetlenül. Sértődötten fröcsög vissza a nyálban gazdag felelet.
-   Hogy ne hinnék? Nem tudott fiút szülni. Ahogy nagyanyám és anyám se. Csak egy-egy lányt, semmi többet. Szajha volt az összes nő a családban. Hát így vagyunk. Én meg eleve meddő vagyok. Sose lehetett gyerekem. Mi ez, ha nem átok? Ne is mondj semmit, röhögj magadban, az mindannyitoknak megy!
-   Dehogy röhögök...
-   Dehogynem. Mind nevettek rajtam, és tudom is, miért. Azt hiszitek, nem hallom, de a fülem még jó! És igazatok is van, nevetséges vénasszony lett belőlem. Megrohasztott a csipkés ingbe bugyolált átok. Már azelőtt feneketlen mocsár voltam, hogy tudtam volna. Hagytam, hogy a szépen csillogó tükör elhitesse, vagyok valami, vagyok valaki. Senki se voltam, ahogy most is csak a nagy büdös semmi vagyok. Látod ezt itt? – billenti felém a fröccsös poharat, majd egy hajtásra felissza, akár a szomjas szivacs – Kevesebbért is hagytam megbaszni magam! Elég volt, ha szépen néztek rám. Ha megkívántak. Sőt! Ha nem kelletem, elértem: kelljek! Házasságokat tettem tönkre, fiatalemberek álmait szálltam meg, hogy hajnalonként a gondolatomra riadjanak, átizzadt lepedőiken, ziháló torokkal. Nyitva álltam én mindenkinek, akihez kedvem szottyant, és a lábam között kötött ki mindenki, akit csak megkívántam. Ötvenhétszer átkoztak ki papok, plébánosok és rabbik. Mit se ért! Hisz már rég elkárhoztam, csak még egyikük sem tudta. Amíg el nem kaptam őket is.
Rosszmájú vigyora mögött a megszállottság elvakult harci ménje nyerített föl, s döbbent tekintetem csupán a kürt szava volt a kiszabadított kísértetnek. Halk mormolásból fejlődött monológja révült kántálásba csapott, s az egész kocsma síri csöndben figyelt. Furcsán csengő szavak csapódtak a falaknak, s visszhangjuk elnyomta a tomboló szélvihar kísérteteinek sikolyát.
-   Amerre jártam, összesúgtak mögöttem az asszonyok: ott megy a ribanc! Mit érdekelt, amíg a férjeik utánam fordultak, hogy aztán éjszakánként leforduljanak rólam? Persze akkor még nem tudtam: mindez a rohadás, ami emészt. Egy szökött asszony átka, amit én is hordozok, akár a gyógyíthatatlan kórt. Azt hittem, hogy nem esem teherbe, csak szerencse. Áldás. Holott tudhattam volna: így veszik ki végre a bennem keringő rossz vér. Hogy nem adhatom tovább. Zárókő lettem az összeomlani készülő családi kripta ajtaján.
Megvetsz? Undorodsz? Te sem vagy jobb a többinél, nehogy azt hidd! Láttalak és megkaptalak ezerszer, vagy ha nem téged, a fajtád. Ha nem most, a fogatlan, ráncos, büdös vénasszony-testem mellett ülnél, hanem évekkel ezelőtt jössz, amikor még domborodtam, ahol kell, és tüzes volt az érintésem, akár a máglya, te is elveszel. Befontalak volna a hálómba, hogy a végén a fejed vegyem. És ha egyszer elkaptalak, többé nem eresztelek. Az átok nem csak az enyém: mindenkié, akihez közöm volt. Továbbadtam, bosszút álltam az örökségemért. Megbújtam az összes kéjsóvár, hűtlen férj álmában, olyan sötét zugokban, amiről sejtelmük sem volt, s ahonnan a legváratlanabb pillanatban ugrottam elő. Engem kerestek a fiatal fiúk minden női test mélyén, de nem értek el többé. Utolsó látomása voltam a haldokló vén kecskéknek. Ingyen adtam magam? Frászt! Mind megfizették az árat értem. Ahogy én magam is. Elkorhadt bennem az élet, megfonnyadt ez a szerves porhüvely. És látod: még mindig itt vagyok. Réges-rég férgek kellene zabálják a testem. Talán csak jutalomjáték, cseresznye a hab tetején minden egyes nap. Viszont, ha már úgyis élve rohadok tovább, és röhög rajtam a fél világ, haszna is legyen! Szóval. Megbaszni gondolom úgyse’ akarsz. Miért is akarnál? De ahelyett, hogy tátott szájjal bámulsz, inkább fizess nekem még egy fröccsöt! Kiszáradt a szám. Már csak a májzsugorban bízom, hátha mihamarabb átvisz a túlpartra.
Utolsó kortyaimat a pohárban felejtve felálltam, a pulthoz léptem, s kétszer is szólnom kellett, mire a kocsmáros meghallotta a hangom.
-   Feri, még egy fröccsöt, légy szíves.

Majd észrevétlen nyikordul kezem alatt a fényesre kopott rézkilincs, fedetlen fejemen kopognak a féldecis esőcseppek, s mezítlábam szörcsögő nyomait hátrahagyva elindulok a horizont felé, ki a házak közül, míg el nem halkul mögöttem az élőhalott vénasszony kárörvendő röhögése. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése