Circus Minimus
Örülök, hogy nem csaptam fel színésznek. Nem, mintha valaha
felmerült volna a gondolat, taszít maga a felvetés is, de hát
Istenem! Kőműves és WC-pucoló sem szerepelt a tervek között, mégis megesett. A
most fennforgó esetet azonban igyekszem valamilyen úton-módon elodázni. Ehhez
kellene felcsapnom alkalmi amatőr színésznek. A rosseb enné meg, sose gondoltam
volna, hogy ezt valaha kimondom, de jobb volna most a szeméttelepen lenni!
Aljas szándékok vezette, undok egy szerep, ami megfekszi a
jóérzésű ember gyomrát. Bár lehet, hogy a mértéktelenül fogyasztott méregerős
kávé is rátesz egy lapáttal a fekélyre.
Olybá tűnik egy kevéske szerencse is csapódott az oldalamhoz, hisz
a leánkák elmondása szerint délután kettő előtt nem mehetünk a házhoz, ugyanis
a szülők csak aztán indulnak valami rokonlátogatóba. Még jó, hogy nem akarnak
bemutatni! Az lenne csak az igazán szép műsor!
Elképzeltem a jól szituált szülői gárdát, barátokkal
felvértezett csevegésben pancsolva, ahogy betoppanunk a hőn szeretett
gyermekük és nem kevésbé kedvelt barátnőjének oldalán: egy cafatokban lógó agyú, szanaszét szívott, tengeri csillag értelmi szintjén lebegő dél-olasz, és egy gyanúsan hallgatag, másnapossággal vegyes sörszagot árasztó straniero – azaz külföldi. Minden édesanya és édesapa álma! Magamban
hatalmasat röhögtem az elképzelt szituáción, amint Ippo-val letámadjuk a
bárszekrényt, a hátunk mögött kérdő, feddő pillantások cserélnek gazdát,
suttogott félmondatok tudatják a gyermekekkel az elnéző, de szigorú dorgálást.
A baráti kör eközben hallgatagon, kínosan mosolyog. Ezért a pillanatért mondjuk
simán megérné! Azért mégse bántam, hogy nem jött össze.
Maradt a városban ide-oda verődő, időhúzó lófrálás. Itt egy szendvics,
ott egy sör. Gyermeteg szójátékok röpködtek az időközben megérkezett
napsütésben. Mennyire gyermetegek? Szabad-fordításban így hangzott: „fejezd be a megkezdett
szót: coca- … -cola…-ina”. Kokakóla vagy kokain, vágták rá a választ, kinek mi alapon. Biztos a
Sebhelyesarcú is rengeteget törte a fejét, mielőtt belevágott volna az üzletbe.
Egy idő után kezdett még laposabbá válni az andalító
semmittevés, mintha az előjáték mindenkinek kellemetlenül hosszúra nyúlna.
Már-már dörzsölt a szituáció, kezdett kipirosodni, s vakarózni támadt kedvem. Találjatok már ki valamit, az Istenért!
S lőn! A szebbik leány kirukkolt a nagy ötlettel, miszerint
nem messze akad egy folyamatos üzemű vursli, amolyan letelepedett búcsú. Nem
láttam még effélét, hajtott is a kíváncsiság – s az átmeneti, időhúzó egérút
puszta ígérete.
Felkerekedtünk hát, s bevágtuk magunkat a palaszürke,
huszonéves kis Renault clio hátsó ülésére – a hölgyek meg előre. Alig
negyedórányi kocsikázás után (mialatt sikerült majdnem bealudnom) meg is
érkeztünk az orbitális méretű nyilvános parkolóba. A betonplacc végében ott
állt az irdatlan csarnoképület, Circus felirattal a bejárat fölött, ahol a
váltakozó irányú forgalomban türelmetlen apukák és még türelmetlenebb gyermekek
vívták közelharcukat, ha jól értettem a vattacukor megvásárlása körül kialakult
hadiállapotban. Mialatt pár méterrel odább a sápatag, bazilikakilincs méretű orral felszerelt
anyukák kedélyesen trécseltek, mi másról, mint a –
valószínűleg hasonló formavilágot mutató – barátnőik viselt dolgairól.
Megcsalások, ifjú szeretők, idős, ám pénzes szeretők, kertészlegények és ráncfelvarrások.
Sekélyesebb már nem is lehetne! Szex és Torino, élőben. Nosza, irány a
Circus-belső!
Mintha hazarepültem volna, egy falusi búcsúba, annyi
különbséggel, hogy cigányok helyett divatosan öltözött, harsány digók álltak a standoknál. Valószínű délről jöttek. Talán a
szórakoztatóipar remekműveiből összehányt repertoár némiképp nagyobb skálán
mozgott, mint odahaza, és nem az átkosból maradt ketyerék forogtak, pörögtek,
világítottak és okádtak gyomorforgató muzsikát, de a cél, a lényeg, a módszer
ugyanaz. Kísérteties azonosság.
Ringlispíl, karikadobálás, céllövölde – igaz,
vízipisztollyal -, és szellemvasút. Akkor hová lett Bástya elvtárs arcképe?
Ippo kocsonyás szemei felcsillantak a pénzéhes pódiumok és
körhinták láttán, s gyermeki vigyorral vetette magát egyenest a dolgok
sűrűjébe. A céllövöldében eredmény nélkül hagyott egy húszast – a tarka plüssnyuszi
továbbra is gazdájára várva bámulta távolodó alakzatunk hátsó fertályát. Tíz
lépésen belül újra állj-t parancsolt a kalandvágy, ahol is kis műanyag
karikákat kellett dobálni a körbe forgó polcokon álló hasábokra, hogy a
tetejükön trónoló nyeremény birtokosává váljék az ember. Barátom minden áron
szeretett volna egy tíz euróra taksáló órát magának, mert úgy nézett ki, mintha
tízszer annyiba kerülne, ezért el is hajigált bő harminc eurónyi karikát - sikertelenül. A pontedera-i feketéktől egy ötösért kapott volna ugyan ilyet. Egy újabb bankóért azonban lejjebb szállította igényeit, ami
annyit tett, hogy a közelebbi, kisebb (tehát még ócskább nyereményt tartó)
hasábokat vette célba. Így vált egy aprócska, egyszemélyes adagokra szabott
fritőz büszke tulajdonosává. Nyakába aggatta a dobozt, majd tovább álltunk.
Nagy szerencsénkre alig hat-nyolc lépés távolságban egy majd’ ugyanilyen sergő
micsoda állta utunkat. Újabb összeg került eltékozlásra, ezúttal némi
hamisított parfüm érdekében, ami aztán egy tenyérnyi kis hajszárítóvá
változott, vigaszdíj szerepben. Sorolhatnám napestig, miként jutottunk el a
terem hátulsó felébe, de inkább kihagyom. Elég az hozzá, hogy mire a körhinták
erdejébe értünk, cimborám egy alapos műgonddal felcicomázott karácsonyfára
hajazott a számtalan ráaggatott nyereménytárgytól.
Mindeközben sokadik Moretti-m is teljesen kifakult, s mivel
kezdett oldódni bennem az első sokk okozta tikkadtság-érzés, gyorsan újabb adag
maláta után néztem. Utolsó mentsváram az idő múlásával a delírium reménye
maradt. Mire visszaértem az aprócska büfés standtól, a triumvirátus már egy
hatalmas körhinta ide-oda vergődő, pörgő-forgó székeiben foglalt helyet, a
lányok sikongattak a gyönyörtől (vagy a hányingertől), Ippo pedig közönyösen
bámulta a mellette elsuhanó, véges tájat. A belső világa valószínűleg éppen
jobban lekötötte, mint a körülötte zajló élet. Drága jó ópiátok! A menet
véget ért, leszédelegtek a fröccsöntött kosárkákból, s belehuppantunk egy
dodzsem szivacsos üléseibe. Sörrel a kezemben kijelentettem, hogy nem vezetek
ittasan, s a kormányt átadom Ippo-nak, aki ezt örömmel el is vállalta. Nincsenek
hasonló elvei. Faltól falig, kocsitól kocsiig zötykölődtünk vagy négy percig,
egy apukát is majdnem sikerült kiborítani a dodzsemből, ötéves-forma kisfiával
együtt, amiből kevéske anyázás is kialakult – de a söröm nem löttyent ki.
Elrángattam üvöltöző cimborámat a dühös szülőktől biztos
távolságba, így sikerült kikötni a szellemvasút mellett. Ezek hárman mindjárt
fel is pattantak a járműre, én anyagi okokra hivatkozva inkább kihagytam. Az
igazat megvallva semmi kedvem nem volt hozzá – nekik meg semmi közük nem volt a
kedvemhez. Így tűnt a legegyszerűbbnek. És a sörök halmozódó maligánja kezdett
antiszociálissá tenni. Azért a legijesztőbb részen készült fényképek, amiket
egy monitoron tekinthetett meg a nagyérdemű, elég viccesek voltak. A leányok
visító ábrázata után a kocsiban egyedül üldögélő Ippo fatömb arccal bámult maga
elé, szemmel láthatóan fel sem fogva, hogy neki most illene megijednie.
Még szerencse, hogy elértük a terem végét, mert nem maradt
több pénzünk, ötletünk – és kedvem. Elbeszélgettem ugyan egy pár percet ezzel a
Rémmel, a négy liter parfüm és öt centi vakolat alatt nagyon kedves lény. De
bűn ronda. Nagy ívben tettem már az egészre!A sörök csapásán haladva kellően elzsibbadtam, és pattogtak a hajszálerek a hektoliter kávé nyomán. Csak a
drogmámorból fel-felbukkanó lakótársam folytonos zargatása és győzködése
kényszerré sűrítették az amúgy egyszerű kis helyzetet. Pedig mennyire semmi
értelme, jelentőssége ennek az egésznek! Akkor meg minek a nyomás, minek a sok
fölös duruzsolás? Lehet, az olasz néplélekben van a kulcs, ezért nem értem.
Vagy a hormonok és az ópium egyvelege teszi. Mindegy, csak hagyjuk már itt ezt
a digó búcsút, mert a diszkó-körhinta kezd az idegeimre menni!
A sztyeppe méretű parkolóban közben megsűrűsödtek a kikötött
gépszekerek, győztük megtalálni a kis Renault-t. Visszasüppedtünk a rég nem
látott ülésekbe, s nekivetettük magunkat az útnak – jómagam csukott szemmel.
Merengésemből Ippo kiabálására riadok, de hirtelen nem értem
meg minden szavát, az agresszió megint előcsalta a dialektust. Aztán tisztul a
kép: kedves barátnéja bejelentette, hogy nem megyünk sehova –együtt –, neki meg
a Rémnek dolga van. Ötig ráérnek. Négy múlt pár perccel. Meglepett a hír,
mitagadás.
Cimborámat még inkább. A legkülönfélébb, szépen csengő
szitkokat csapkodta a lány fejéhez, majd egyre jobban beletüzesedve a
sofőrülést kezdte rángatni – itt egy kicsit felszökött bennem az adrenalin – teli
torokból üvöltözve, hogy azonnal álljunk meg. Mert a büdös puttana így
kibaszott vele, négyszáz kilométer a semmiért, rohadjanak meg, nem maradunk, megyünk vissza a francba, Pisa-ba.
A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy zavartan
állok a kocsi mellett, négysávos út szélén, miközben Ippo egyre távolodó
karácsonyfa alakját nézem. Ennyi az egész? Legyen. Mit volt mit tenni, elköszöntem a lányoktól, és a
begőzölt calabrese után loholtam.
- Hová megyünk?
- A vasútállomásra.
- Van róla fogalmad, merre van?
- Azt hiszem. De előbb bemegyünk egy sörre abba a bárba.
A fasz kivan a kurvákkal!
Szép zárógondolat egy csodás nap után.
De hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Több dolog történt
ma, mint az elmúlt három hétben összesen. Azt hiszem ebben az érzésben része
lehet az egész napos szűrögetésnek. Húha, akkor el ne múljon! Ki kell tartson
ez a kedv, messze fekszik Toscana. Hol az a bár? Örömkarikákat füstölök, miközben
átlábalok a négysávos túlfelére. Édes-savanyú virginia, mutasd az utat! Mi a
mai ajánlat? Moretti csapolt. Na ilyet se ittam még. Itt az alkalom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése