Piszok nehezen írom ezt a cikkecskét, összeakadnak a szavak, apró darabonkint körvonalazódik csak a teljes kép. A szempontok egymáshoz verődnek, ős-káoszba taszítják a mondanivalót, és súlyos fejfájásban csúcsosodnak gyötrődő tanácstalansággá. Melyik kezemet harapjam, és hogy tegyem föl a csizmát az asztalra? Mert a szára magyar kontra magyar tudattal, nemzeti és kollektív emberi értékek szajkózásával, érzelmekkel bokán ragadó hatásvadászattal van kitömve. És vékony jégen lépked. Minden félreérthető és félremagyarázható – nem mellesleg divatos is félreérteni és magyarázni ezen kérdéseket. Szívesebben beszélnek mellé, vagy hallgatnak az emberek. Az alábbiakban igyekszem ezt elkerülni.
Legegyszerűbb az elején kezdeni, a mások által már „megénekelt” szegletével. A nemzeti rockzene ezerszer kifigurázott világát, s a köré épült – Pozsonyi urat idézve – „szittya biznisz” rendszerét jól ismerjük. Nem számít újsütetű jelenségnek, remekül bevált, évtizedek óta működő recept szerint fődögél a jó magyar sparhelten, kiváló magyar lábosban, magyar alapanyagokból, külföldi ízekkel bolondítva. Trottyos rock & roll akkordokat tologató, érzelmes produkció, az Aurórát is pironkodásra késztető gitárszólókkal tűzdelt, népdalátdolgozásokat rettentő otromba módon okádó közhelyhalmaz (személyes kedvencem a műfajban rendszeresen alkalmazott, általában bűn rossz, fejhangú női vokál, dalolászás). Gyakorlatilag ez a modern operett – népi köntösbe bújtatott, városi hazafiság.
A németek oldalán pálcát törő, elpuhult nemesség jelmondatait és a Horthy-érát átmentő hangulat nagyon távol állnak egy, a világra természetes szemmel néző embertől. Mű és színpadias melldöngetés, melynek láttán még egy ’48-as időből ideszabadult paraszt is hümmögve vonná magasba szemöldökét, majd legyintene egy egészségeset a nesze semmi nagy szavak hallatán.
Sebaj! Mint azt említettem: megszoktuk. Akik szeretik, azoknak biztos nagyon jó. És különben is: nagyon rendes, becsületes emberek is állnak a közönségük soraiban – valóban irónia nélkül mondom ezt. Ízlés dolgában fölösleges vitázni, nem egyezhet minden barátunkkal a véleményünk, pláne nem „művészeti” kérdésekben. Micsoda unalomhoz vezetne! Belegondolni is rossz.
A jelenség azonban életre hívott egy, nevezzük így: ellenpólust. Egy másik magyarság-hullámot. A liberális propaganda kikérte magának a nemzeti érzelemmel operáló jobboldaltól, hogy kisajátítsa a magyarság életérzést. S megszülte az internacionális magyar-tudatot, a mindenkit elfogadó és befogadó nemzetiességet.
Prototípusként egyértelműen az Oláh Ibolya számára írt Magyarország című megaslágert tekinthetjük (egy francia és egy geszti tollából, egyenest a jónép fülébe). És máris előkerült a hányós zacskó! Egyik oldalon példáztak, másikon pálcát törtek felette, s az olaj a tűzre effektus elharapódzott.
„Én ne lennék magyar?” – kérdezte az MSZP szimpatizáns kisfiú. „Dehogynem! Hatásvadászatból jeles. Leülhetsz!”
Hál’istennek véget ért ez az időszak! – gondolja a naiv olvasó, pedig jobban átitatja hétköznapjainkat, mint sejtenénk.
Még ennek előtte ugyanis a Bëlga nevezetű kis formáció (sose szerettem őket, bármilyen vicces és szarkasztikus, akkor is szaros rapzene) létrehozta a nemzeti hip-hop kultúrát. Azonos című szerzeményük egy fricska, szatíra, poén – volt. Nem lehetett, nem kellett komolyan venni, legfeljebb vigyorogni rajta (lásd még: Anyátok – Kossuth, vagy Burzsoá nyugdíjasok – Gegen nárcisz). Csakhogy a saját kis kultúrkörük nagyon is komolyan vette (ez önmagában is ironikus), így alkotva meg a magyar rap műfaját, vagy nemzeti hip-hopot, ahogy magukat nevezik. Én nem nevezném műfajnak, de rájuk hagyom. Nem vitázom, hisz nem ismerjük, és nem is érdekeljük egymást különösebben.
Ez nem más, mint szittya-biznisz felsőfokon, liberálisoknak! A nemzeties érzéseket már nem csak hogy kikérik maguknak, nekik jár alapon, de ki is sajátítják. Mostantól ők a Valódi magyarok. Szájbarágó, kultúrákat egybe olvasztó, multi-kulti patrióták. Kedvencem köztük is a Fankadeli (Dankafeli?) néven ismertté vált fiatalember, mint a keményen odamondó, intelligens rapper. Az új nemzeti ikon. Suhancos? Könyörgöm! Attól, mert belekever az istenadta némi lassú magyarost, népdalból vett éneket, és hatvanszor elhangzik két perc alatt a magyar szó, még ugyanúgy hip-hop. Fekete gettózene a tengeren túlról, mocsokban született, urbán-nyomor szubkultúra. Másról beszél, másként adja elő? Hagyjuk, gyerekek! Mellesleg, nem tudom, feltűnt-e nékik, hogy ugyan azt a receptet használják, mint a nemzeti rock gyűlölt fasisztái. Ugyan olyan gusztustalanok, mint a Kárpátia Hidegen fújnak…-feldolgozása. Ne legyek már ennyire naiv! Persze, hogy tudják.
Ebbe a miliőbe toppant be a Petőfi rádió. A nagy kedvenc. Az alternatívok nem hoznak elég pénzt fiúk, fogjunk magunknak pár rappert! Még egy vevőréteg nem árthat. S megszületett a Pilvaker. Abszolút kasszasiker, hisz az általános isiből jól ismert verseket „fordítják le” a mai fiatalok nyelvére. Látszik is a különbség. A modern költészet, a ma irodalma: slam poetry!…vagy mi a tőgy…hát köszönöm szépen! Suttyó – a legrosszabb értelemben. Nem az egészséges bunkó, hanem az intellektuelt játszó gyökér. Kiforgat, átformál, értéktelenné alacsonyít, lehúzza a maga szintjére, ahol a többi kis pondróval fetreng a saját mocskában, hogy azok is megértsék. Gyönyörű kultúrmisszió.
Majd ezen hullámot ötvözve a Oláh-féle liberális tarka magyar jelenséggel tucat-számra születnek az opusok. Majka és Körtisz nevű komája Magyar vagyok szerzeménye iskolapéldaként járhat a sor elején. Határok, nemek és színek nélküli nemzeti érzés és „előbb ember aztán magyar”-áhítat. Hisz ez már petíció, politikai kinyilatkoztatás, nem is művészet – szól a sajtóvisszhang. Mintha ettől többet érne. Túlmagyarkodni egymást, ez azért újdonság, nem?
„Az egyenlőség nevében kirekesztjük a gyűlölködőket! Mi magyarabbak vagyunk!” – mutogatnak ujjal az ujjal mutogatókra.
Megszabott kliséket feszegetnek, így szabnak határt a határtalan gondolkodásnak, ismételten a bevált recept szerint. Ez egy igazán jól fizető, barátságos gyűlölet. Izmusokra izmusokkal felelni mellesleg elég trehány és ocsmány szokás. Ha az egyetemes szeretet nevében akarunk felkötni valakit, mert gyűlölködik, az pedig egyenesen képmutatás. Röhej.
Közben persze egymásra is pfujjognak, melyikük a nagyobb seggnyaló, kinek a „dalait” hány millióan hallgatják, s kihúzott, egyenes derékkal döngetik a mellüket, melyikük is a nagyobb egyéniség. Egy hatalmas, gőzölgő, egomán kupac szar.
Innen egy aprócska tyúklépés csupán irományom kiindulópontja, amiért végső soron úgy döntöttem, végigküzdöm magam a szennyvíztengeren. A zene gyógyító ereje.
Nyitókép: egy kilencéves, fogyatékos (bocsánat, ez sértő...fogyatékkal élő…ó jajj, meg fognak kövezni!) kissrác énekli Ránky György ’48-as népdalra írt műdalának hazafias sorait. Szép, tiszta hangon, s az erre fogékonyak meg is könnyezik. Hatásos. Nincs is ezzel semmi gond. Egy tolókocsis, vak kölyök énekel. Aztán érkezik a nagyzenekar, komolyzenei kíséret, operaénekesek, és kissé változik a kép. Kezdődik a vadászat. Végül megérkeznek a nagy öregek, a rockopera, Benkő és Török Ádám, valami Aczél Tamás, és ömlik a nyál. Gitárszóló, szemlehunyás, átható távolba nézések, libabőr. És keserű szájíz. A hatásvadászok tökéletes munkája, ahol nem az a fontos már, hogy a kölyök is ott van, hanem hogy ott állnak mögötte a nagyok. Fiúk, nem vagytok ti pofátlanok?
De lássuk, utána olvastam a gyereknek! Kóti Jánoska, sokgyerekes család, szokásos bulvár tálalás. Ha nagy lesz, dobos szeretne lenni egy zenekarban. Gyerek még, szíve joga. Tűzoltó lehet, s katona, vadakat terelő juhász. Az oviban a dadus már felfedezte, milyen tehetséges. Ez természetes, a dadusok már csak ilyenek. Majd érkezett Aczél úr (aki még mindig nem tudom, ki a rosseb), meg a jazz-haverock (ó, Istenem!), hogy felfedezzék.
„…kézzel foghatóan bebizonyította a zene gyógyító erejét…” – nyilatkozta a számomra ismeretlen ember. Ezért mögé raktak egy csomó zenészt, nagy nevet, és azóta hurcibálják a nagyvilágban, amitől nagyon boldog. Igen. Boldog. De nem ettől nem fog tudni járni, és nem lát egy fikarcnyival sem többet. A zene nem gyógyít, „csak” boldogabbá tette. Könyörgöm, ez nem elég?! Minek ez a patetikus hányinger? Amúgy ha odahaza, a fogyatékos intézetben meg a környékén, falunapokon énekelne, pár száz fős közönség előtt, ugyanilyen boldoggá tenné, mint a tízezres tömeget vonzó fesztiváljaitok.
Az a nagy büdös helyzet fiúk, ez nektek jó és kifizetődő. Hogy odaállhattok mellé, a rivaldafény peremén nektek is jut egy kisebb fénynyaláb, éppen annyi, hogy az arcotok felismerhető legyen. Jól mutat a Zene Gyógyító Ereje fesztiválon, mint a Nemadomfel fogyatékosokból álló zenekara. Akik mellett szintén pózolhat egy-két ikon. A rokkantak örülnek, hogy egy Lovasival énekelhetnek. És Horváth Csárli is lerakja a whiskey-s üveget arra a pár órára. Sőt, van még följebb! A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium Sikernapjának díszei lehetnek. Ahol Arnold „a Terminátor-kormányzó” Schwarzenegger mesél a sikereiről, Schobert Norbi és csodálkozó szemű párja osztják az ételt, és néhány nagyvállalkozó is a gazdagságának titkairól mesél a nagyérdeműnek – persze az eltűnt vetélytársak és eltört karok, kitépett fogak nem szerepelnek a listán. Mi mutatna jól egy ilyen napon, ha nem a tolókocsis, értelmi sérült banda, aki a Piramissal karöltve szórakoztatja a publikumot? Ez maga A Siker, kérem szépen!
S hogy ez miként kapcsolódik az eddig leírtakhoz, a magyar kontra magyar kérdéskörhöz? Azon túl persze, hogy az aktuális kormánypolitika (mint minden időben) pofátlanul a maga céljaira használja azt a nagyon hatásos képet, amint egy rokkant kölyök énekel.
A válasz a reakciókban rejlik. A videó nagy ismertségre tett szert, több százezren nézték meg. A meghatottság kifolyt a monitoromon keresztül, annyit ömlengtek róla a népek. Aztán következett a túlmagyarkodlak effektus.
„Ilyenkor érzem igazán milyen jó magyarnak lenni! Köszönöm!”
Aki szerint ez a produkció nem szívet tépő, lélekbe markoló, hazafias csoda, az nem magyar – hangzik el sok-sok alkalommal. A másik oldal kontráz, miszerint a kilencéveseknek biztos jó itthon, majd ha felnő, nem lesz ilyen boldog (az igazat megvallva nem értettem az összefüggést). És így tovább.
Véget nem érő sorokban csépeli egymást a fehérmagyar-tarkamagyar tábor, valahol a Nacionalista és az Internacionalista utca sarkán, az Egyenlőség köz és a Kirekesztés tér közelében. Szájtépés a semmiről. Egy üzleti fogásra épített parázs vita, ami csak arra jó, hogy lefoglalja a népeket. Ne foglalkozzanak a valódi gondjaikkal, hanem egy jól felépített körben csapkodják egymás faszával a csalánt. Ez a zászlóban mért identitás és a szimbólumrombolás csürhéjének újabb találkozási pontja, ahol a levegőben kapálózó szájhősök megmutathatják, melyikük a jobb magyar. Aztán persze újfent nem történik semmi. Eltelik pár év, Kóti Janikára alig emlékeznek páran, mert lesz egy újabb találkozási pont, ahol lehet hadonászni és mellet döngetni. Elvégre a vándorcirkusz nem állhat meg, csak mert néhány artista kidől a sorból. A lényeg maga a cirkusz, nem a fellépők.
Nagyjából ez lenne a csizma az asztalon. Még most is csak a peremét kapartam meg a gránittömbnek, elnagyoltak maradtak a formák. Joggal kérdezheti bárki, hogy akkor én melyik oldalon állok, mert választani bizony ha nem is kötelező, de erősen ajánlott. A föld szélén. A fák alatt. A kezemben valami szerszám, készülök a dolgomra. Nincs se kedvem, se időm szájhősködni, emberkedni, mellet döngetni. A kirakatot pedig meghagyom azoknak, akik oda vágynak. Megérdemlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése