Torinoi lepedék V.

Circus Minimus

Örülök, hogy nem csaptam fel színésznek. Nem, mintha valaha felmerült volna a gondolat, taszít maga a felvetés is, de hát Istenem! Kőműves és WC-pucoló sem szerepelt a tervek között, mégis megesett. A most fennforgó esetet azonban igyekszem valamilyen úton-módon elodázni. Ehhez kellene felcsapnom alkalmi amatőr színésznek. A rosseb enné meg, sose gondoltam volna, hogy ezt valaha kimondom, de jobb volna most a szeméttelepen lenni! 

Aljas szándékok vezette, undok egy szerep, ami megfekszi a jóérzésű ember gyomrát. Bár lehet, hogy a mértéktelenül fogyasztott méregerős kávé is rátesz egy lapáttal a fekélyre.

Olybá tűnik egy kevéske szerencse is csapódott az oldalamhoz, hisz a leánkák elmondása szerint délután kettő előtt nem mehetünk a házhoz, ugyanis a szülők csak aztán indulnak valami rokonlátogatóba. Még jó, hogy nem akarnak bemutatni! Az lenne csak az igazán szép műsor!

Elképzeltem a jól szituált szülői gárdát, barátokkal felvértezett csevegésben pancsolva, ahogy betoppanunk a hőn szeretett gyermekük és nem kevésbé kedvelt barátnőjének oldalán: egy cafatokban lógó agyú, szanaszét szívott, tengeri csillag értelmi szintjén lebegő dél-olasz, és egy gyanúsan hallgatag, másnapossággal vegyes sörszagot árasztó straniero – azaz külföldi. Minden édesanya és édesapa álma! Magamban hatalmasat röhögtem az elképzelt szituáción, amint Ippo-val letámadjuk a bárszekrényt, a hátunk mögött kérdő, feddő pillantások cserélnek gazdát, suttogott félmondatok tudatják a gyermekekkel az elnéző, de szigorú dorgálást. A baráti kör eközben hallgatagon, kínosan mosolyog. Ezért a pillanatért mondjuk simán megérné! Azért mégse bántam, hogy nem jött össze.

Maradt a városban ide-oda verődő, időhúzó lófrálás. Itt egy szendvics, ott egy sör. Gyermeteg szójátékok röpködtek az időközben megérkezett napsütésben. Mennyire gyermetegek? Szabad-fordításban így hangzott: „fejezd be a megkezdett szót: coca- … -cola…-ina”. Kokakóla vagy kokain, vágták rá a választ, kinek mi alapon. Biztos a Sebhelyesarcú is rengeteget törte a fejét, mielőtt belevágott volna az üzletbe.

Egy idő után kezdett még laposabbá válni az andalító semmittevés, mintha az előjáték mindenkinek kellemetlenül hosszúra nyúlna. Már-már dörzsölt a szituáció, kezdett kipirosodni, s vakarózni támadt kedvem. Találjatok már ki valamit, az Istenért!

S lőn! A szebbik leány kirukkolt a nagy ötlettel, miszerint nem messze akad egy folyamatos üzemű vursli, amolyan letelepedett búcsú. Nem láttam még effélét, hajtott is a kíváncsiság – s az átmeneti, időhúzó egérút puszta ígérete.

Felkerekedtünk hát, s bevágtuk magunkat a palaszürke, huszonéves kis Renault clio hátsó ülésére – a hölgyek meg előre. Alig negyedórányi kocsikázás után (mialatt sikerült majdnem bealudnom) meg is érkeztünk az orbitális méretű nyilvános parkolóba. A betonplacc végében ott állt az irdatlan csarnoképület, Circus felirattal a bejárat fölött, ahol a váltakozó irányú forgalomban türelmetlen apukák és még türelmetlenebb gyermekek vívták közelharcukat, ha jól értettem a vattacukor megvásárlása körül kialakult hadiállapotban. Mialatt pár méterrel odább a sápatag, bazilikakilincs méretű orral felszerelt anyukák kedélyesen trécseltek, mi másról, mint a – valószínűleg hasonló formavilágot mutató – barátnőik viselt dolgairól. Megcsalások, ifjú szeretők, idős, ám pénzes szeretők, kertészlegények és ráncfelvarrások. Sekélyesebb már nem is lehetne! Szex és Torino, élőben. Nosza, irány a Circus-belső!

Mintha hazarepültem volna, egy falusi búcsúba, annyi különbséggel, hogy cigányok helyett divatosan öltözött, harsány digók álltak a standoknál. Valószínű délről jöttek. Talán a szórakoztatóipar remekműveiből összehányt repertoár némiképp nagyobb skálán mozgott, mint odahaza, és nem az átkosból maradt ketyerék forogtak, pörögtek, világítottak és okádtak gyomorforgató muzsikát, de a cél, a lényeg, a módszer ugyanaz. Kísérteties azonosság.

Ringlispíl, karikadobálás, céllövölde – igaz, vízipisztollyal -, és szellemvasút. Akkor hová lett Bástya elvtárs arcképe?

Ippo kocsonyás szemei felcsillantak a pénzéhes pódiumok és körhinták láttán, s gyermeki vigyorral vetette magát egyenest a dolgok sűrűjébe. A céllövöldében eredmény nélkül hagyott egy húszast – a tarka plüssnyuszi továbbra is gazdájára várva bámulta távolodó alakzatunk hátsó fertályát. Tíz lépésen belül újra állj-t parancsolt a kalandvágy, ahol is kis műanyag karikákat kellett dobálni a körbe forgó polcokon álló hasábokra, hogy a tetejükön trónoló nyeremény birtokosává váljék az ember. Barátom minden áron szeretett volna egy tíz euróra taksáló órát magának, mert úgy nézett ki, mintha tízszer annyiba kerülne, ezért el is hajigált bő harminc eurónyi karikát - sikertelenül. A pontedera-i feketéktől egy ötösért kapott volna ugyan ilyet. Egy újabb bankóért azonban lejjebb szállította igényeit, ami annyit tett, hogy a közelebbi, kisebb (tehát még ócskább nyereményt tartó) hasábokat vette célba. Így vált egy aprócska, egyszemélyes adagokra szabott fritőz büszke tulajdonosává. Nyakába aggatta a dobozt, majd tovább álltunk. Nagy szerencsénkre alig hat-nyolc lépés távolságban egy majd’ ugyanilyen sergő micsoda állta utunkat. Újabb összeg került eltékozlásra, ezúttal némi hamisított parfüm érdekében, ami aztán egy tenyérnyi kis hajszárítóvá változott, vigaszdíj szerepben. Sorolhatnám napestig, miként jutottunk el a terem hátulsó felébe, de inkább kihagyom. Elég az hozzá, hogy mire a körhinták erdejébe értünk, cimborám egy alapos műgonddal felcicomázott karácsonyfára hajazott a számtalan ráaggatott nyereménytárgytól.

Mindeközben sokadik Moretti-m is teljesen kifakult, s mivel kezdett oldódni bennem az első sokk okozta tikkadtság-érzés, gyorsan újabb adag maláta után néztem. Utolsó mentsváram az idő múlásával a delírium reménye maradt. Mire visszaértem az aprócska büfés standtól, a triumvirátus már egy hatalmas körhinta ide-oda vergődő, pörgő-forgó székeiben foglalt helyet, a lányok sikongattak a gyönyörtől (vagy a hányingertől), Ippo pedig közönyösen bámulta a mellette elsuhanó, véges tájat. A belső világa valószínűleg éppen jobban lekötötte, mint a körülötte zajló élet. Drága jó ópiátok! A menet véget ért, leszédelegtek a fröccsöntött kosárkákból, s belehuppantunk egy dodzsem szivacsos üléseibe. Sörrel a kezemben kijelentettem, hogy nem vezetek ittasan, s a kormányt átadom Ippo-nak, aki ezt örömmel el is vállalta. Nincsenek hasonló elvei. Faltól falig, kocsitól kocsiig zötykölődtünk vagy négy percig, egy apukát is majdnem sikerült kiborítani a dodzsemből, ötéves-forma kisfiával együtt, amiből kevéske anyázás is kialakult – de a söröm nem löttyent ki.

Elrángattam üvöltöző cimborámat a dühös szülőktől biztos távolságba, így sikerült kikötni a szellemvasút mellett. Ezek hárman mindjárt fel is pattantak a járműre, én anyagi okokra hivatkozva inkább kihagytam. Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt hozzá – nekik meg semmi közük nem volt a kedvemhez. Így tűnt a legegyszerűbbnek. És a sörök halmozódó maligánja kezdett antiszociálissá tenni. Azért a legijesztőbb részen készült fényképek, amiket egy monitoron tekinthetett meg a nagyérdemű, elég viccesek voltak. A leányok visító ábrázata után a kocsiban egyedül üldögélő Ippo fatömb arccal bámult maga elé, szemmel láthatóan fel sem fogva, hogy neki most illene megijednie.

Még szerencse, hogy elértük a terem végét, mert nem maradt több pénzünk, ötletünk – és kedvem. Elbeszélgettem ugyan egy pár percet ezzel a Rémmel, a négy liter parfüm és öt centi vakolat alatt nagyon kedves lény. De bűn ronda. Nagy ívben tettem már az egészre!A sörök csapásán haladva kellően elzsibbadtam, és pattogtak a hajszálerek a hektoliter kávé nyomán. Csak a drogmámorból fel-felbukkanó lakótársam folytonos zargatása és győzködése kényszerré sűrítették az amúgy egyszerű kis helyzetet. Pedig mennyire semmi értelme, jelentőssége ennek az egésznek! Akkor meg minek a nyomás, minek a sok fölös duruzsolás? Lehet, az olasz néplélekben van a kulcs, ezért nem értem. Vagy a hormonok és az ópium egyvelege teszi. Mindegy, csak hagyjuk már itt ezt a digó búcsút, mert a diszkó-körhinta kezd az idegeimre menni!

A sztyeppe méretű parkolóban közben megsűrűsödtek a kikötött gépszekerek, győztük megtalálni a kis Renault-t. Visszasüppedtünk a rég nem látott ülésekbe, s nekivetettük magunkat az útnak – jómagam csukott szemmel.

Merengésemből Ippo kiabálására riadok, de hirtelen nem értem meg minden szavát, az agresszió megint előcsalta a dialektust. Aztán tisztul a kép: kedves barátnéja bejelentette, hogy nem megyünk sehova –együtt –, neki meg a Rémnek dolga van. Ötig ráérnek. Négy múlt pár perccel. Meglepett a hír, mitagadás.

Cimborámat még inkább. A legkülönfélébb, szépen csengő szitkokat csapkodta a lány fejéhez, majd egyre jobban beletüzesedve a sofőrülést kezdte rángatni – itt egy kicsit felszökött bennem az adrenalin – teli torokból üvöltözve, hogy azonnal álljunk meg. Mert a büdös puttana így kibaszott vele, négyszáz kilométer a semmiért, rohadjanak meg, nem maradunk, megyünk vissza a francba, Pisa-ba.

A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy zavartan állok a kocsi mellett, négysávos út szélén, miközben Ippo egyre távolodó karácsonyfa alakját nézem. Ennyi az egész? Legyen. Mit volt mit tenni, elköszöntem a lányoktól, és a begőzölt calabrese után loholtam.

- Hová megyünk?

- A vasútállomásra.

- Van róla fogalmad, merre van?

- Azt hiszem. De előbb bemegyünk egy sörre abba a bárba. A fasz kivan a kurvákkal!

Szép zárógondolat egy csodás nap után.

De hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Több dolog történt ma, mint az elmúlt három hétben összesen. Azt hiszem ebben az érzésben része lehet az egész napos szűrögetésnek. Húha, akkor el ne múljon! Ki kell tartson ez a kedv, messze fekszik Toscana. Hol az a bár? Örömkarikákat füstölök, miközben átlábalok a négysávos túlfelére. Édes-savanyú virginia, mutasd az utat! Mi a mai ajánlat? Moretti csapolt. Na ilyet se ittam még. Itt az alkalom…

Magyarabb a magyarnál

Piszok nehezen írom ezt a cikkecskét, összeakadnak a szavak, apró darabonkint körvonalazódik csak a teljes kép. A szempontok egymáshoz verődnek, ős-káoszba taszítják a mondanivalót, és súlyos fejfájásban csúcsosodnak gyötrődő tanácstalansággá. Melyik kezemet harapjam, és hogy tegyem föl a csizmát az asztalra? Mert a szára magyar kontra magyar tudattal, nemzeti és kollektív emberi értékek szajkózásával, érzelmekkel bokán ragadó hatásvadászattal van kitömve. És vékony jégen lépked. Minden félreérthető és félremagyarázható – nem mellesleg divatos is félreérteni és magyarázni ezen kérdéseket. Szívesebben beszélnek mellé, vagy hallgatnak az emberek. Az alábbiakban igyekszem ezt elkerülni.

Legegyszerűbb az elején kezdeni, a mások által már „megénekelt” szegletével. A nemzeti rockzene ezerszer kifigurázott világát, s a köré épült – Pozsonyi urat idézve – „szittya biznisz” rendszerét jól ismerjük. Nem számít újsütetű jelenségnek, remekül bevált, évtizedek óta működő recept szerint fődögél a jó magyar sparhelten, kiváló magyar lábosban, magyar alapanyagokból, külföldi ízekkel bolondítva. Trottyos rock & roll akkordokat tologató, érzelmes produkció, az Aurórát is pironkodásra késztető gitárszólókkal tűzdelt, népdalátdolgozásokat rettentő otromba módon okádó közhelyhalmaz (személyes kedvencem a műfajban rendszeresen alkalmazott, általában bűn rossz, fejhangú női vokál, dalolászás). Gyakorlatilag ez a modern operett – népi köntösbe bújtatott, városi hazafiság.

A németek oldalán pálcát törő, elpuhult nemesség jelmondatait és a Horthy-érát átmentő hangulat nagyon távol állnak egy, a világra természetes szemmel néző embertől. Mű és színpadias melldöngetés, melynek láttán még egy ’48-as időből ideszabadult paraszt is hümmögve vonná magasba szemöldökét, majd legyintene egy egészségeset a nesze semmi nagy szavak hallatán.

Sebaj! Mint azt említettem: megszoktuk. Akik szeretik, azoknak biztos nagyon jó. És különben is: nagyon rendes, becsületes emberek is állnak a közönségük soraiban – valóban irónia nélkül mondom ezt. Ízlés dolgában fölösleges vitázni, nem egyezhet minden barátunkkal a véleményünk, pláne nem „művészeti” kérdésekben. Micsoda unalomhoz vezetne! Belegondolni is rossz.

A jelenség azonban életre hívott egy, nevezzük így: ellenpólust. Egy másik magyarság-hullámot. A liberális propaganda kikérte magának a nemzeti érzelemmel operáló jobboldaltól, hogy kisajátítsa a magyarság életérzést. S megszülte az internacionális magyar-tudatot, a mindenkit elfogadó és befogadó nemzetiességet.

Prototípusként egyértelműen az Oláh Ibolya számára írt Magyarország című megaslágert tekinthetjük (egy francia és egy geszti tollából, egyenest a jónép fülébe). És máris előkerült a hányós zacskó! Egyik oldalon példáztak, másikon pálcát törtek felette, s az olaj a tűzre effektus elharapódzott.

„Én ne lennék magyar?” – kérdezte az MSZP szimpatizáns kisfiú. „Dehogynem! Hatásvadászatból jeles. Leülhetsz!”

Hál’istennek véget ért ez az időszak! – gondolja a naiv olvasó, pedig jobban átitatja hétköznapjainkat, mint sejtenénk.

Még ennek előtte ugyanis a Bëlga nevezetű kis formáció (sose szerettem őket, bármilyen vicces és szarkasztikus, akkor is szaros rapzene) létrehozta a nemzeti hip-hop kultúrát. Azonos című szerzeményük egy fricska, szatíra, poén – volt. Nem lehetett, nem kellett komolyan venni, legfeljebb vigyorogni rajta (lásd még: Anyátok – Kossuth, vagy Burzsoá nyugdíjasok – Gegen nárcisz). Csakhogy a saját kis kultúrkörük nagyon is komolyan vette (ez önmagában is ironikus), így alkotva meg a magyar rap műfaját, vagy nemzeti hip-hopot, ahogy magukat nevezik. Én nem nevezném műfajnak, de rájuk hagyom. Nem vitázom, hisz nem ismerjük, és nem is érdekeljük egymást különösebben.

Ez nem más, mint szittya-biznisz felsőfokon, liberálisoknak! A nemzeties érzéseket már nem csak hogy kikérik maguknak, nekik jár alapon, de ki is sajátítják. Mostantól ők a Valódi magyarok. Szájbarágó, kultúrákat egybe olvasztó, multi-kulti patrióták. Kedvencem köztük is a Fankadeli (Dankafeli?) néven ismertté vált fiatalember, mint a keményen odamondó, intelligens rapper. Az új nemzeti ikon. Suhancos? Könyörgöm! Attól, mert belekever az istenadta némi lassú magyarost, népdalból vett éneket, és hatvanszor elhangzik két perc alatt a magyar szó, még ugyanúgy hip-hop. Fekete gettózene a tengeren túlról, mocsokban született, urbán-nyomor szubkultúra. Másról beszél, másként adja elő? Hagyjuk, gyerekek! Mellesleg, nem tudom, feltűnt-e nékik, hogy ugyan azt a receptet használják, mint a nemzeti rock gyűlölt fasisztái. Ugyan olyan gusztustalanok, mint a Kárpátia Hidegen fújnak…-feldolgozása. Ne legyek már ennyire naiv! Persze, hogy tudják.

Ebbe a miliőbe toppant be a Petőfi rádió. A nagy kedvenc. Az alternatívok nem hoznak elég pénzt fiúk, fogjunk magunknak pár rappert! Még egy vevőréteg nem árthat. S megszületett a Pilvaker. Abszolút kasszasiker, hisz az általános isiből jól ismert verseket „fordítják le” a mai fiatalok nyelvére. Látszik is a különbség. A modern költészet, a ma irodalma: slam poetry!…vagy mi a tőgy…hát köszönöm szépen! Suttyó – a legrosszabb értelemben. Nem az egészséges bunkó, hanem az intellektuelt játszó gyökér. Kiforgat, átformál, értéktelenné alacsonyít, lehúzza a maga szintjére, ahol a többi kis pondróval fetreng a saját mocskában, hogy azok is megértsék. Gyönyörű kultúrmisszió.

Majd ezen hullámot ötvözve a Oláh-féle liberális tarka magyar jelenséggel tucat-számra születnek az opusok. Majka és Körtisz nevű komája Magyar vagyok szerzeménye iskolapéldaként járhat a sor elején. Határok, nemek és színek nélküli nemzeti érzés és „előbb ember aztán magyar”-áhítat. Hisz ez már petíció, politikai kinyilatkoztatás, nem is művészet – szól a sajtóvisszhang. Mintha ettől többet érne. Túlmagyarkodni egymást, ez azért újdonság, nem?

„Az egyenlőség nevében kirekesztjük a gyűlölködőket! Mi magyarabbak vagyunk!” – mutogatnak ujjal az ujjal mutogatókra.

Megszabott kliséket feszegetnek, így szabnak határt a határtalan gondolkodásnak, ismételten a bevált recept szerint. Ez egy igazán jól fizető, barátságos gyűlölet. Izmusokra izmusokkal felelni mellesleg elég trehány és ocsmány szokás. Ha az egyetemes szeretet nevében akarunk felkötni valakit, mert gyűlölködik, az pedig egyenesen képmutatás. Röhej.

Közben persze egymásra is pfujjognak, melyikük a nagyobb seggnyaló, kinek a „dalait” hány millióan hallgatják, s kihúzott, egyenes derékkal döngetik a mellüket, melyikük is a nagyobb egyéniség. Egy hatalmas, gőzölgő, egomán kupac szar.

Innen egy aprócska tyúklépés csupán irományom kiindulópontja, amiért végső soron úgy döntöttem, végigküzdöm magam a szennyvíztengeren. A zene gyógyító ereje.

Nyitókép: egy kilencéves, fogyatékos (bocsánat, ez sértő...fogyatékkal élő…ó jajj, meg fognak kövezni!) kissrác énekli Ránky György ’48-as népdalra írt műdalának hazafias sorait. Szép, tiszta hangon, s az erre fogékonyak meg is könnyezik. Hatásos. Nincs is ezzel semmi gond. Egy tolókocsis, vak kölyök énekel. Aztán érkezik a nagyzenekar, komolyzenei kíséret, operaénekesek, és kissé változik a kép. Kezdődik a vadászat. Végül megérkeznek a nagy öregek, a rockopera, Benkő és Török Ádám, valami Aczél Tamás, és ömlik a nyál. Gitárszóló, szemlehunyás, átható távolba nézések, libabőr. És keserű szájíz. A hatásvadászok tökéletes munkája, ahol nem az a fontos már, hogy a kölyök is ott van, hanem hogy ott állnak mögötte a nagyok. Fiúk, nem vagytok ti pofátlanok?

De lássuk, utána olvastam a gyereknek! Kóti Jánoska, sokgyerekes család, szokásos bulvár tálalás. Ha nagy lesz, dobos szeretne lenni egy zenekarban. Gyerek még, szíve joga. Tűzoltó lehet, s katona, vadakat terelő juhász. Az oviban a dadus már felfedezte, milyen tehetséges. Ez természetes, a dadusok már csak ilyenek. Majd érkezett Aczél úr (aki még mindig nem tudom, ki a rosseb), meg a jazz-haverock (ó, Istenem!), hogy felfedezzék.

„…kézzel foghatóan bebizonyította a zene gyógyító erejét…” – nyilatkozta a számomra ismeretlen ember. Ezért mögé raktak egy csomó zenészt, nagy nevet, és azóta hurcibálják a nagyvilágban, amitől nagyon boldog. Igen. Boldog. De nem ettől nem fog tudni járni, és nem lát egy fikarcnyival sem többet. A zene nem gyógyít, „csak” boldogabbá tette. Könyörgöm, ez nem elég?! Minek ez a patetikus hányinger? Amúgy ha odahaza, a fogyatékos intézetben meg a környékén, falunapokon énekelne, pár száz fős közönség előtt, ugyanilyen boldoggá tenné, mint a tízezres tömeget vonzó fesztiváljaitok.

Az a nagy büdös helyzet fiúk, ez nektek jó és kifizetődő. Hogy odaállhattok mellé, a rivaldafény peremén nektek is jut egy kisebb fénynyaláb, éppen annyi, hogy az arcotok felismerhető legyen. Jól mutat a Zene Gyógyító Ereje fesztiválon, mint a Nemadomfel fogyatékosokból álló zenekara. Akik mellett szintén pózolhat egy-két ikon. A rokkantak örülnek, hogy egy Lovasival énekelhetnek. És Horváth Csárli is lerakja a whiskey-s üveget arra a pár órára. Sőt, van még följebb! A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium Sikernapjának díszei lehetnek. Ahol Arnold „a Terminátor-kormányzó” Schwarzenegger mesél a sikereiről, Schobert Norbi és csodálkozó szemű párja osztják az ételt, és néhány nagyvállalkozó is a gazdagságának titkairól mesél a nagyérdeműnek – persze az eltűnt vetélytársak és eltört karok, kitépett fogak nem szerepelnek a listán. Mi mutatna jól egy ilyen napon, ha nem a tolókocsis, értelmi sérült banda, aki a Piramissal karöltve szórakoztatja a publikumot? Ez maga A Siker, kérem szépen!

S hogy ez miként kapcsolódik az eddig leírtakhoz, a magyar kontra magyar kérdéskörhöz? Azon túl persze, hogy az aktuális  kormánypolitika (mint minden időben) pofátlanul a maga céljaira használja azt a nagyon hatásos képet, amint egy rokkant kölyök énekel.

A válasz a reakciókban rejlik. A videó nagy ismertségre tett szert, több százezren nézték meg. A meghatottság kifolyt a monitoromon keresztül, annyit ömlengtek róla a népek. Aztán következett a túlmagyarkodlak effektus.

„Ilyenkor érzem igazán milyen jó magyarnak lenni! Köszönöm!”

Aki szerint ez a produkció nem szívet tépő, lélekbe markoló, hazafias csoda, az nem magyar – hangzik el sok-sok alkalommal. A másik oldal kontráz, miszerint a kilencéveseknek biztos jó itthon, majd ha felnő, nem lesz ilyen boldog (az igazat megvallva nem értettem az összefüggést). És így tovább.

Véget nem érő sorokban csépeli egymást a fehérmagyar-tarkamagyar tábor, valahol a Nacionalista és az Internacionalista utca sarkán, az Egyenlőség köz és a Kirekesztés tér közelében. Szájtépés a semmiről. Egy üzleti fogásra épített parázs vita, ami csak arra jó, hogy lefoglalja a népeket. Ne foglalkozzanak a valódi gondjaikkal, hanem egy jól felépített körben csapkodják egymás faszával a csalánt. Ez a zászlóban mért identitás és a szimbólumrombolás csürhéjének újabb találkozási pontja, ahol a levegőben kapálózó szájhősök megmutathatják, melyikük a jobb magyar. Aztán persze újfent nem történik semmi. Eltelik pár év, Kóti Janikára alig emlékeznek páran, mert lesz egy újabb találkozási pont, ahol lehet hadonászni és mellet döngetni. Elvégre a vándorcirkusz nem állhat meg, csak mert néhány artista kidől a sorból. A lényeg maga a cirkusz, nem a fellépők.

Nagyjából ez lenne a csizma az asztalon. Még most is csak a peremét kapartam meg a gránittömbnek, elnagyoltak maradtak a formák. Joggal kérdezheti bárki, hogy akkor én melyik oldalon állok, mert választani bizony ha nem is kötelező, de erősen ajánlott. A föld szélén. A fák alatt. A kezemben valami szerszám, készülök a dolgomra. Nincs se kedvem, se időm szájhősködni, emberkedni, mellet döngetni. A kirakatot pedig meghagyom azoknak, akik oda vágynak. Megérdemlik.

Új lemez született!!

Hölgyeim és uraim!
Nagy büszkeséggel tárjuk Önök elé 6 új dallal második Menj Kapálni lemezünket a Félküllőst. Ez a hanganyag az előzőhöz hasonlóan nem rádióbarát felfogás szerint készült, nem slágergyárosok vagyunk, csupán szeretünk zenélni.
Tisztában vagyunk vele, hogy manapság egy ilyen 20 perces anyagot pár másodperc unottan végigpörgetni, de kérem ne tegyék, ne legyenek türelmetlenek mi sem voltunk azok, 6 hónapot áldoztunk rá. A korábbi Menj Kapálni rajongók se lepődjenek meg ha a Náspángolóhoz képest némileg mást kapnak. Igyekeztünk tovább szélesíteni a punkműfajt így hoztunk létre bizarr egyvelegeket. A korongon megtalálható egy nintendo-s chipzene, s mellette egy Les Claypool játékát tisztelő szerzemény, ahogy egy pszichedelikus meghasonlás, vagy egy giallo homage, amit elborult noise követ, és végül még tangózni is sikerült. A lemezkoncepció szerint a tisztességes ember sokszor nem képes előrébb jutni és ezért függésbe menekül, amelytől meghasonul és mégis rossz útra téved, netán egy szép napon gumifalak közt találja magát.
Mindegyik szám teljesen más és mégis igyekszik egészet alkotni; nem háttérzaj. Szokják meg :)
Árvai Levente (aRosseb) és Halász Gergely (Peca)

Letölthető a Hudini Records bandcamp oldaláról.