Vitrin

Emlékszem, pár esztendővel ezelőtt történt, ahogy ott üldögéltem azon a szép, gazdagon mintázott kanapén, Németországban, Frankfurt (am Main) közelében egy kis faluban. Abban a háromemeletes házban, amit azok a kitelepített svábok kapartak össze, szó szerint a semmiből, akiknél épp vendégeskedtem egy hétvégére. Fáradtan a fizikai munkától, tizenkilenc évesen, és értetlenül. Éretlenül.

Üldögéltem a kanapén és meredten bámultam azt a népviseletet, amit a Rézi néni hozott magával 1946-ban, mert belefért a húsz kilogrammos csomagba. A sötétkék ruha pedig gombszemeivel visszanézett rám az üvegbörtönből. Hatvan éve nem hordta senki. Kissé megbabonázott a látvány.

Akkor nem tudatosult bennem, mit is látok, mi ez a vitrinbe zárt textília, de úgy hiszem, mostanra kezdem megérteni. Mire emlékeztetett, mi az, amit jelentett nekem?

A múltunkat.  Hisz az egész kulturális örökségünk ott lóg az üveg mögött, hogy csak bámulni tudjuk, de hozzá ne érhessünk. Pecsét ne essék rajta, moly meg ne rágja!

A magyar folklór (nem szeretem ezt a szót) bedobozolva, konzerválva várja látogatóit, szent és sérthetetlen falakkal körülbástyázva szendereg a halott jelenében. Magányosan.

Elődeink házai múzeum-szerepben tetszelegnek a skanzenek (a falumúzeum szebb kifejezés) ódonszagú kerítései mögött, kordon állít meg a döngölt föld padlójú kis szobák ajtajában, hogy a tűzhely hideg testén nehogy csorba essék. Be ne gyújtson senki!

A vasvellák és ökörhámok a falakon csüngenek, a szürkemarha, s a racka simogatásra vár a karámfáknál hízelegve. A pulikat zsűri ítéli meg a külcsín alapján a kutyakiállításon. Birkát se láttak még soha.

S a tánc, a zene? Csak a művelődési házak és városi táncházak színpadain döngetnek deszkát, rezgetnek ablakot, ahelyett, hogy a közszájon forgolódva élnék az élő kultúra életét. Szép dolog, hogy Kodály és Bartók (s utánuk még sokan mások) megmentették nekünk ezt a több százezer dalt és dallamot, csapást és botolást. Jó, hogy betették a vitrinbe, így nem veszett el, szakadt ribancaira. De a kulcsot, azt kinek adták? Ki őrzi? Mert oda kéne adni mindenkinek! A népművelőknél kéne keresni talán? Az iskolákban? Kötve hiszem...Nem, nem kell ösmerni Fiumétől Máramarosig az összes nótát minden egyes magyar gyermeknek, felnőttnek! Ugyan dehogy! Nem kultúrsznobokra és kristályvérű fajmagyarokra akarnék bukkanni bármely sarkon befordulva, bocskaiban, tarsolylemezzel. Mindenki ismerje csak úgy a sajátját, melyik kié. Honnan gyütté? - alapon. Hisz ahány ház…főleg itthon.

Sajnos nem találni a kulcsot, vagy csak nem jó helyen keressük. Nem valószínű, hogy a pátosszal telt jelszavak mögé dugták volna, vagy a politikai hazafiság bendőjébe. És a dallamokat kieresztve, minden egyébbel összevegyítve sem kap majd levegőt, fuldoklik, zihál. Halódik a szövet a multikultúra posványos farvizében. Csakhogy a vitrinben is fogytán a levegő! Mi a megoldás? Na ez egy remek kérdés!

…

Efféléken merengek most is, miközben hazafelé ballagok a platánfák alatt, amik helyett valószínűleg másikak álltak, másfélék és sokkal öregebbek, mikor Fekete István rótta itt az utat, jó száz esztendeje.

Magányos vagyok az üres utcán – bár úgy hiszem, ha zsúfolva lenne emberekkel, ugyanilyen magányos volnék.

A kis parknál (Európa? Azt hiszem…) átvágok, ahol is pár tizenéves füvet szív a köztéri padon. A ruhájuk, mint a new york-i gettóban a feketéké. Beszédük, mint a városszéli putrisor, jellemük első ránézésre is meztelen csiga jellegű, modoruk szárított lepketapló. Ami eleve száraz.

Na tessék, emberek közt még magányosabb lettem!

Úgy amúgy, így elnézve őket felötlik bennem: minket is konzerválnak majd az utókornak? Mit? Kit? Belőlünk ugyan mi kerülne a vitrinbe?