Fenn kuporgok a szalmabálák
gondosan egymásra halmozott kazlain, bámulva a csillagos égboltot, s halkan
hajlítgatom a hangokat az ügyes hosszúfuruglán – nem túl ügyesen. Körbevesz a
fetekeség, csend s a nyugalom. De csak: képzeletben. A valóság ennél életszagúbb
sajnos, hiába édesíti levegőjét a savanyú istállógőz, a nyári pára szénaillata,
s a halott szalma parfümjével kevert, tücsökhangú esti csönd. A város felől
kutyaugatás, részeg világfiak otromba ordibálása és szirénaszó rondít a
csendbe, pár méterre tőlem minden húsz percben elrobog egy vasúti szerelvény,
tömve emberekkel, fával, gabonával vagy kőolajjal. A vonatok közti üres teret
pedig az aszfaltúton száguldó zenélő gépszekerek zaja s fénye tölti ki.
Nincs többé csend. Nincs többé
magány.
Elvonulni a világtól ebben a nagy
zsúfoltságban illúzió csupán, amibe a túlhajszolt, túltartott városlakók
hergelik magukat, de valójában nem létezik többé.
Persze relatíve fogalomként is
kezelhetjük a kérdést, hisz kinek mit jelent egy-egy fogalom? Csakhogy jelenleg
a saját eszmefuttatásom vetem papírra, s jómagam nem vagyok filozófus. Nem
gondolkodom más helyett, relatívan, én szubjektív módon ítélem meg a dolgok
állását. Egy szemszögből: a sajátoméból.
Na, tessék: máris filozófusként
bölcselkedek itt…
Szóval: a falun sem létezik a
csend, még ha a város tömény zaj-hegyei után úgy is tűnik. A csecsemőnek minden
poén új.
Hiába tetszelgek a falusi paraszt
szerepében, ez – sajnos – csak félig igaz. Városban nőttem fel, s életem jó
részét jelenleg is ott élem. A szívem húz a falu felé – gyakrabban, mint
tehetem.
Csakhogy a falu is “halad”.
Fejlődik! Minden házikó ablakából televízió kereskedelemszagú zaja szüremlik az
utcára, a kutyák csaholásával kéz a kézben járják be a települést, csak nagy
néha állnak félre, hogy utat engedjenek az elhaladó autóknak.
Tehénbőgés helyett hangosabb és
reszelősebb orgánumú traktorok bőgnek a pitvarokon, gépzene szól a faluvégi
csárdában – ami inkább a falu közepi presszó, kávézó, vagy kocsma. A benzinkút
mellett.
Hol itt a nyugalom? Hol a csend?
Biztos a határban, az erdőn, a
mezőn!
Hiú ábránd.
Nincs olyan pont széles e
világon, ahová nem nyúlik be a civilizáció suttogó, motyogó, ordibáló zaja. A
több ezer hektáros erdőség legeldugottabb völgyébe is behallik a forgalom, vagy
ha más nem, a több ezer méter magasan elröppenő gépmadarak sustorgó morajlása.
A végtelen rónaságnak sincs olyan
pontja, ahová ne esne hallótávolságon belül egy forgalmas közút, vasúti sínpár.
Nem remek?
Csak éppen csend híján a
legfontosabb hangokat nem vagyunk képesek meghallani. Soha nem vesszük észre a
növekvő fű majdhogy nem néma suhogását a tavaszi szélben. A rügyet bontogató
fák ébredésének ritmusos pattogását. A hangyák menetelését az erdei avaron, s a
föld alatt dolgozó vakond szinte hallhatatlan szöszmötölését.
És mindezek tetejébe a bennünk
rekedt hangokat sem halljuk meg. Azokat, melyekből dallamok szület(né)nek, szavak
formálód(ná)nak. Folyton befolyásolva a zajoktól, hangoktól, melyek körül
vesznek minket, csak azok újraformált mását vagyunk képesek visszaböfögni. A
belső csendben érlelt dolgok pedig bennünk rekednek, sorvadnak.
…
Ülhetek én akármeddig ennek a
kazalnak a hegyibe’, a nyárillatú vidék illúziójának csúcsán, fújhatom a
furulyát, még kanász kalapot is húzhatok a tökfejembe, ez sem segít. Nem
ugyanaz, nem az igazi. Csak egy ügyes kis utánzat, mert a valódit elfedik a vonatok,
autók, s az embereket messzi tájakra békét keresni vivő, fényes testű
gépmadarak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése