Vákuum

Mostanság elég komor és filozofikus jellegű, avagy leíró próza került ki tollam alól, s ha netán vannak emberek, akiknek szokásává vált, hogy elolvassák, amiket firkálok, bizony joggal cöccöghettek magukban. Hogy ejnye. Mi ez a tunyaság? Nekik most sebre gyógyír lesz az elkövetkező pár sor, hisz a társadalmi problémák górcsövébe némi csúfkodás és fröcsögés is kerül. Nem mintha ettől csökkenne a tisztán látás. Egy kis mocsok csak érdekesebbé teszi a tájat.
Tehát.
Egy jó maradi ember a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalomkörével minden bizonnyal úgy van, hogy tudja, hova kell tenni. Oda bizony. Lerágott csont ugyan, de az egyenlősdivel azért ha nem bánják, még foglalkoznék egy picinykét.
A törvény, Isten, egymás előtt mi mind egyenlő emberek vagyunk. Jogilag. Ez az abszolút hierarchiát elutasító társadalmi berendezkedésünk alapja, hisz a szavazatokat valamennyi ember fia leadhatja, s ezzel vélt irányítása alá vonhatja népének sorsát, s az össznemzeti irányelvek alapján egész Ejrópáét is. Ugyanakkor van ennek egy olyan fajta vonzata is, hogy ha már jogilag mindenkit megillet minden, ami a másé is lehet, akkor bizony az anyagi javakra ugyan ezek az egyetemes törvények kell, hogy uralkodjanak. Fontos, hogy bárki meggazdagodhasson, hisz anélkül mégis mit ér az egész? A jogaival még senki nem lakott jól, és az egyenlőség jakuzzijában sem áztatta még senkifia megfáradt tagjait.
Ennek következtében a jogilag egyenlővé tett tömegek semmi másra nem vágynak, mint eltörölni a fizikai, anyagi szegénység fogalmát, emlékét, és gazdaggá kívánják tenni az egész kerek világot.
Hogy ez mekkora parasztvakítás, kérem szépen! És mennyi kulturálisan káros folyadmánya van neki! Abba persze senki nem gondol bele. Lényeg, hogy legyen elég lé, hogy ne kelljen nyomorogni, számolni a pénztárca tartalmát a kassza előtt.
Lehet, hogy a konzervatív beállítottságú olvasók is kissé meg fognak lepődni a következő kijelentésemen, esetleg fejüket méltatlanul ingatják gitár nyakuk tetején jobbra s balra, de szerintem a szegénységre igen is szükség van! Kell, hogy legyenek nyomorban és elszigeteltségben tengődő néprétegek, minden egyes országban, minden vidéken. Kellenek a sáros kis udvarok, nehezen megközelíthető, eldugott vidéki helyek, a makadámutak, a trágyaszagú falvak, rosszindulatú, keserű emberekkel teli puszták, magányos tanyák. Hogy miért? Mert velük teljes a kép. Mert a hierarchiát lehet ugyan tagadni, de igen is szükséges egy ország, egy nép egészséges összetételéhez. Egyszerűen lehetetlen, hogy mindenki jól éljen. Ilyen nincs, csak a szép emlékű mesék végén és az hálivúdi filmekben, ahol győz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését, minden fekete és fehér. És mióta hiszünk a mesékben? Talán túl rég óta.
Kézzel fogható, szabad szemmel is jól látható következményei vannak, ha ez a szegénység kiveszik vagy megritkul egy országban, kontinensen, tájegységen, mindegy, mekkora nagyításban nézzük a dolgokat. Fordítsuk csak tekintetünket egy kissé a fejlett nyugat felé, és nézzük meg alaposan, milyen társadalmi és kulturális deformációkhoz vezet, ha eltüntetik a szegénység nagy részét. Ugyanis régen, a sötét korok közepin a nép nagy része mindenütt nyomorgott. Nyomorgott, és fenn bírt maradni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy oda, ahol ő élt, nem ért el semmi hatás. Vagy csak a minimum, s azt is megválogatták, kiverték belőle az ocsút. Ahol rosszul élnek, oda nem akar menni senki. Elvégre ott legalább annyira szar, mint a helyen, ahol a potenciális emigráns lakik. De ha ott jobb lesz, akkor oda vágyik az ember gyermeke.
S ilyenkor következik a katasztrófa.
A megüresedett puszták népe beözönlik a jobban ellátott falvak felé. Onnan a jónép megindul a fejlettebb városok irányába. Ott nincs elegendő hely, munka, pénz, mert honnan is lenne? A jobb élet ígérete a külvárosi nyomortanyák bűzös viskóiban találja magát egyszer csak, és azon siránkozik, miért is jött erre az átkozott helyre? De vissza sem mehet többé. A helyét elfoglalta valaki más. Bevándorlók, emigránsok, akik hírből úgy tudják, ott jobb, mint náluk, hát jönnek. És ha van egy kis eszük, visszavágynak. A sajátjaik közé.Aztán a pár felkapaszkodott külvárosi szerencsés helyét is elfoglalja egy újabb és még egy és még egy hullám. özönlik a nép, torlódik a nyomor.
Példák? Akad azért pár, még durván bárdolt ismereteim között is: éhínség Írországban, Olaszországban - mindenki megcélozta Amerikát, az ígéret földjét. Ahol a kirekesztés, kultúravesztés és általában egy nyomorban eltengetett élet, vagy a maffiához kötött felemelkedés és hirtelen bukás várta a delikvenseket. Tisztelet a szerencsés kivételeknek, akik nem egy sikátorban ébredtek késsel a hátukban, vagy egy klondike-i aranybányász telep szélén fagytak meg, aranymosótállal a kezükben. Mára mi lett belőle, azt inkább hagyjuk. Ezt a képmutatást szidják már ippeg ölegen.
Franciaország és Anglia régi gyarmatairól ömlik a sok ember az egykori anyaországba, Hollandiát ellepték a gyarmati feketék, Németországban annyi a török, mint szép emlékű Mohács után mifelénk az ország középső tájékán. Miért? Mert ott jó. Oda kell menni! A német nem nyomorog úgy, mint az ázsiai, a Provence-i paraszt nem szegényebb a szenegáli kecskepásztornál. Egyértelmű hát, hogy oda kell mennünk, gyermekeim!
És bizony, London külvárosa is jobb élettel kecsegtet, mint a békásmegyeri lakótelep, úgyhogy ez a hullám tőlünk is megindult, immár sokadszor a fejlett, szép, tiszta és tárt karokkal csak ránk váró nyugati Kánaán felé.
Itt pedig a helyü(n)kön vákuum keletkezik. Amit, ha a híradók képesek lesznek elhitetni a népekkel, hogy nálunk egyáltalán nincs baj, rendben van az ország frizurája, meg fog tölteni a sok balkáni, közel-keleti ésatöbbi népség.
Rasszista volnék újfent, aki viszolyog más országok lakóitól? Nem ez a lényeg, még ha így is volna. Nekem semmi bajom velük - ott, ahol vannak. Mert nem különösebben érdekelnek. Sőt! Ha nem nácziznának le a Ferenciek terén, az se zavarna, hogy ellátogatnak hozzánk, mint egy állatkertbe, szemlélődni. Elvégre mutogatni-valónk az van. Dögivel. De a mi gyökereinkkel mi lesz, ha belefolyik az övék is? Nem a vérünk hígul, az elég kevert így is (aki mutat nekem egy tiszta vérű, amolyan Árpád oldalán belovagoló magyart, esküszöm, körberöhögöm). A kulturális örökségünkben ütött vákuumtól hígul fel az érték.
Nézze meg akárki: ahova nem piszkál bele a környezet, vagy ahol évszázados szűrőrendszeren préselődik át minden információ, mennyivel szebb, tisztább gyémántok csillognak, mint a vasútállomások melletti paneleket díszítő graffiti-k agyondicsért művei között.
Kell a nyomor, kérem szépen! Kellenek a szegény, kilátástalan és elzárt helyek. És - elég nehéz ezt úgy kimondani, hogy ne értse félre az olvasó - kellenek megkeseredett, szenvedő emberek, létminimumon tengődő, szebb életre vágyó, "műveletlen", arctalan senkik. Hogy megmaradhassunk.
Ez teremt olyasmit, ami egyedülálló, csak oda jellemző. A népművelés és a felzárkózás pedig kiírtja, elföldeli, ugyanakkor nem ad semmit, ami garantáltan jobbá tenné az életet. Talán az érettségizettek (majd a diplomások) számának növekedésével kevesebb lett az elégedetlen ember? Egy fenét! Csak annál nagyobb lett az űr, annál mélyebb a vákuum.
A tudatlanságnak és műveletlenségnek nevezett állapotú kultúrrétegekben olyan szintű és mértékű tudásanyag lappang(ott), amit mi, jól informáltak fel se bírunk fogni. El se tudjuk képzelni. A túlélés és életrevalóság ezer fortélya, az abszolút más mértékkel mért tudás kiapadhatatlan és bővizű forrása volt ez az anyagi szempontok szerint szegénységnek hívott valami. És elveszítjük, ha már el nem veszejtettük.
Visszahozni, visszafordítani - sajnos lehetetlen. Túlontúl elszabadultak a lovak. Nincs mit tenni.Csak annyi maradt, hogy érezzük mellkasunkban a vákuumot.

A Menj Kapálni Egyesület második gerillakiállítása

Peca Úr nem kis erőfeszítések árán megvágta idei kiállításunk képanyagát, odalenn látható a végeredmény. 

Többszörös delírium, némi szabadban alkotás, szóviccek és kerékpáros cikázás fenékmagasságban elhelyezett kamerával. Avagy állatkerti séta óvodásokkal.

Egyetlen nap eseményeiből, gyakorlatilag nulla látogatóval (kivéve a gólyalábas embert), és az egyik operatőr (én) rettenetes kameramunkájával is birokra kelve nagy bravúrnak számít így is! 

Csendet a veremben!

Fenn kuporgok a szalmabálák gondosan egymásra halmozott kazlain, bámulva a csillagos égboltot, s halkan hajlítgatom a hangokat az ügyes hosszúfuruglán – nem túl ügyesen. Körbevesz a fetekeség, csend s a nyugalom. De csak: képzeletben. A valóság ennél életszagúbb sajnos, hiába édesíti levegőjét a savanyú istállógőz, a nyári pára szénaillata, s a halott szalma parfümjével kevert, tücsökhangú esti csönd. A város felől kutyaugatás, részeg világfiak otromba ordibálása és szirénaszó rondít a csendbe, pár méterre tőlem minden húsz percben elrobog egy vasúti szerelvény, tömve emberekkel, fával, gabonával vagy kőolajjal. A vonatok közti üres teret pedig az aszfaltúton száguldó zenélő gépszekerek zaja s fénye tölti ki.

Nincs többé csend. Nincs többé magány.

Elvonulni a világtól ebben a nagy zsúfoltságban illúzió csupán, amibe a túlhajszolt, túltartott városlakók hergelik magukat, de valójában nem létezik többé.

Persze relatíve fogalomként is kezelhetjük a kérdést, hisz kinek mit jelent egy-egy fogalom? Csakhogy jelenleg a saját eszmefuttatásom vetem papírra, s jómagam nem vagyok filozófus. Nem gondolkodom más helyett, relatívan, én szubjektív módon ítélem meg a dolgok állását. Egy szemszögből: a sajátoméból.

Na, tessék: máris filozófusként bölcselkedek itt…

Szóval: a falun sem létezik a csend, még ha a város tömény zaj-hegyei után úgy is tűnik. A csecsemőnek minden poén új.

Hiába tetszelgek a falusi paraszt szerepében, ez – sajnos – csak félig igaz. Városban nőttem fel, s életem jó részét jelenleg is ott élem. A szívem húz a falu felé – gyakrabban, mint tehetem.  

Csakhogy a falu is “halad”. Fejlődik! Minden házikó ablakából televízió kereskedelemszagú zaja szüremlik az utcára, a kutyák csaholásával kéz a kézben járják be a települést, csak nagy néha állnak félre, hogy utat engedjenek az elhaladó autóknak.

Tehénbőgés helyett hangosabb és reszelősebb orgánumú traktorok bőgnek a pitvarokon, gépzene szól a faluvégi csárdában – ami inkább a falu közepi presszó, kávézó, vagy kocsma. A benzinkút mellett.

Hol itt a nyugalom? Hol a csend?

Biztos a határban, az erdőn, a mezőn!

Hiú ábránd.

Nincs olyan pont széles e világon, ahová nem nyúlik be a civilizáció suttogó, motyogó, ordibáló zaja. A több ezer hektáros erdőség legeldugottabb völgyébe is behallik a forgalom, vagy ha más nem, a több ezer méter magasan elröppenő gépmadarak sustorgó morajlása.

A végtelen rónaságnak sincs olyan pontja, ahová ne esne hallótávolságon belül egy forgalmas közút, vasúti sínpár.

Nem remek?

Csak éppen csend híján a legfontosabb hangokat nem vagyunk képesek meghallani. Soha nem vesszük észre a növekvő fű majdhogy nem néma suhogását a tavaszi szélben. A rügyet bontogató fák ébredésének ritmusos pattogását. A hangyák menetelését az erdei avaron, s a föld alatt dolgozó vakond szinte hallhatatlan szöszmötölését.

És mindezek tetejébe a bennünk rekedt hangokat sem halljuk meg. Azokat, melyekből dallamok szület(né)nek, szavak formálód(ná)nak. Folyton befolyásolva a zajoktól, hangoktól, melyek körül vesznek minket, csak azok újraformált mását vagyunk képesek visszaböfögni. A belső csendben érlelt dolgok pedig bennünk rekednek, sorvadnak.

…

Ülhetek én akármeddig ennek a kazalnak a hegyibe’, a nyárillatú vidék illúziójának csúcsán, fújhatom a furulyát, még kanász kalapot is húzhatok a tökfejembe, ez sem segít. Nem ugyanaz, nem az igazi. Csak egy ügyes kis utánzat, mert a valódit elfedik a vonatok, autók, s az embereket messzi tájakra békét keresni vivő, fényes testű gépmadarak.

Vitrin

Emlékszem, pár esztendővel ezelőtt történt, ahogy ott üldögéltem azon a szép, gazdagon mintázott kanapén, Németországban, Frankfurt (am Main) közelében egy kis faluban. Abban a háromemeletes házban, amit azok a kitelepített svábok kapartak össze, szó szerint a semmiből, akiknél épp vendégeskedtem egy hétvégére. Fáradtan a fizikai munkától, tizenkilenc évesen, és értetlenül. Éretlenül.

Üldögéltem a kanapén és meredten bámultam azt a népviseletet, amit a Rézi néni hozott magával 1946-ban, mert belefért a húsz kilogrammos csomagba. A sötétkék ruha pedig gombszemeivel visszanézett rám az üvegbörtönből. Hatvan éve nem hordta senki. Kissé megbabonázott a látvány.

Akkor nem tudatosult bennem, mit is látok, mi ez a vitrinbe zárt textília, de úgy hiszem, mostanra kezdem megérteni. Mire emlékeztetett, mi az, amit jelentett nekem?

A múltunkat.  Hisz az egész kulturális örökségünk ott lóg az üveg mögött, hogy csak bámulni tudjuk, de hozzá ne érhessünk. Pecsét ne essék rajta, moly meg ne rágja!

A magyar folklór (nem szeretem ezt a szót) bedobozolva, konzerválva várja látogatóit, szent és sérthetetlen falakkal körülbástyázva szendereg a halott jelenében. Magányosan.

Elődeink házai múzeum-szerepben tetszelegnek a skanzenek (a falumúzeum szebb kifejezés) ódonszagú kerítései mögött, kordon állít meg a döngölt föld padlójú kis szobák ajtajában, hogy a tűzhely hideg testén nehogy csorba essék. Be ne gyújtson senki!

A vasvellák és ökörhámok a falakon csüngenek, a szürkemarha, s a racka simogatásra vár a karámfáknál hízelegve. A pulikat zsűri ítéli meg a külcsín alapján a kutyakiállításon. Birkát se láttak még soha.

S a tánc, a zene? Csak a művelődési házak és városi táncházak színpadain döngetnek deszkát, rezgetnek ablakot, ahelyett, hogy a közszájon forgolódva élnék az élő kultúra életét. Szép dolog, hogy Kodály és Bartók (s utánuk még sokan mások) megmentették nekünk ezt a több százezer dalt és dallamot, csapást és botolást. Jó, hogy betették a vitrinbe, így nem veszett el, szakadt ribancaira. De a kulcsot, azt kinek adták? Ki őrzi? Mert oda kéne adni mindenkinek! A népművelőknél kéne keresni talán? Az iskolákban? Kötve hiszem...Nem, nem kell ösmerni Fiumétől Máramarosig az összes nótát minden egyes magyar gyermeknek, felnőttnek! Ugyan dehogy! Nem kultúrsznobokra és kristályvérű fajmagyarokra akarnék bukkanni bármely sarkon befordulva, bocskaiban, tarsolylemezzel. Mindenki ismerje csak úgy a sajátját, melyik kié. Honnan gyütté? - alapon. Hisz ahány ház…főleg itthon.

Sajnos nem találni a kulcsot, vagy csak nem jó helyen keressük. Nem valószínű, hogy a pátosszal telt jelszavak mögé dugták volna, vagy a politikai hazafiság bendőjébe. És a dallamokat kieresztve, minden egyébbel összevegyítve sem kap majd levegőt, fuldoklik, zihál. Halódik a szövet a multikultúra posványos farvizében. Csakhogy a vitrinben is fogytán a levegő! Mi a megoldás? Na ez egy remek kérdés!

…

Efféléken merengek most is, miközben hazafelé ballagok a platánfák alatt, amik helyett valószínűleg másikak álltak, másfélék és sokkal öregebbek, mikor Fekete István rótta itt az utat, jó száz esztendeje.

Magányos vagyok az üres utcán – bár úgy hiszem, ha zsúfolva lenne emberekkel, ugyanilyen magányos volnék.

A kis parknál (Európa? Azt hiszem…) átvágok, ahol is pár tizenéves füvet szív a köztéri padon. A ruhájuk, mint a new york-i gettóban a feketéké. Beszédük, mint a városszéli putrisor, jellemük első ránézésre is meztelen csiga jellegű, modoruk szárított lepketapló. Ami eleve száraz.

Na tessék, emberek közt még magányosabb lettem!

Úgy amúgy, így elnézve őket felötlik bennem: minket is konzerválnak majd az utókornak? Mit? Kit? Belőlünk ugyan mi kerülne a vitrinbe?