Mintha már...

Avagy a hívatlan vendég

Tudom, hogy jönni fog. Mindig beállít hozzám ezeken a szürke, unalmasnak is alig nevezhető estéken. Soha nem hívom, soha nem szól előre, mégis tudom, mikor fog érkezni, s meg is jön, minden alkalommal, hajszálpontosan. Nagy néha kissé megkésve.

Igazándiból nem nagyon emlékszem, hogyan, s mikor ismertem meg. Meg egyáltalán: miért? Nem kedvelem (ahogy a franciákat általában), s ő se engem (ahogy senkit sem, általában). Mégis összejárunk, csak úgy; talán csupán a megszokás kedviért.

És tudom, hogy ma is eljön. Üldögélek a kopottasan foszladozó, ósdi fotelban, s csak bámulok ki a fejem sötétjéből a szoba félhomályába. A polcról a gépmadárfészekben ülő drótpacsirta villogtatja rám fémesen éles szemeit – de nem dalol. Inkább csak kábító festékszagot áraszt kályhaezüst-szín trónjáról; én festettem le nemrég, úgyhogy nem lep meg. Megüli a fejemet ez a tömény kemikália, s a cigarettafüst ködében a tudat módosulásának elmosódott körvonalai adják a kontúrtalan éleslátás aláfestő zenéjét. Nem andalító melódia, nem ringat és nem harmonikus. Valami zakatoló ritmus csak, a halántékban lüktető vér ütemére rángó kántálás. Azt hiszem, kezdek tényleg bekábulni. Ki kellene nyitni az ablakot...

Jöhetne már ez a francia! Ez a Pierre. Hogy a fene essen belé! Nincs más hátra, mint előre: szóval irány a hűtőszekrény! Gondosan bekészített sört elő, nehogy már ne igyon az ökör magában, egy ilyen alak miatt.

S láss csodát! A hangulatosan szisszenő nyitányra befut Pierre. Kurtán köszönünk egymásnak, rövid, de erőteljes kézfogás, majd ledobja divatos kabátját, de a cipőjét persze nem. Semmi gond, öregem, nyugodtan! Meg se kell kérdezni. Sáros? Ugyan! Nem számít! Huppanj le, szolgáld ki magad, persze, ott a sör, meg a bontó!

Mondanom sem kell persze, gépies rutinnal cselekszik, ismeri a járást. Végigcaplat a lakáson, lucskos lábaival egészséges nyomokat hagyva parkettán, járólapon, s az ócska szőnyegen is. Rendben van, hogy nincsenek értékes dolgaim, de azért na. Mindegy, teszek rá.

Hozza a bontott sört, s becsüccsen a szomszédos fotelba. Már kitöltöttem két rövidet, amíg a lakást igyekezett még jobban összemocskolni, úgyhogy lökhetjük is a gallér mögé. Egészség! Salute! Jó ez a szilva...

Néhány kortyintás után persze apránként nekilátunk a társalgásnak is. Csak semmi lelkendezés, hátcsapkodó anekdotázás! Arra itt nincs semmi szükség. Újraélünk pár régi emléket, ennyi. Zömmel persze az enyéimet, esetleg közöseket.

Emlékszel, mikor...?

És amikor ott abban a kis utcában...?

Ó, és a velencei sikátorok közt...

Persze, hogy emlékszem, Pierre. Mindenre emlékszem, talán túl sok mindenre is. De ne csak hangok töltsék ki fölöslegesen fogait léckerítését, és zsibbasszák azt a csücsöri szádat! Bonts nekem is!

Röpköd a boldog ifjúság felhőtlen fátyla mondatról mondatra, a múlt értékesen csillogó emlékeit húzzuk ki nehezedő fejünk gondterhes fiókjaiból, s a fájó hiányérzetet keverve alkohollal nyeljük az idő keserű könnyeit, kétcentenként, sörrel kísérve. Száll a rege, pohárról pohárra.

Az erdei tisztás...

Éjjel a városban...

Hajnalban a kertek alatt...

Már egy-két szó elég, hogy tudjam, mire gondol. Nem kell kimondania sem, úgyhogy egyre kevesebbet beszélünk, így aztán a tettek mezejét apránként süppedős alkoholmocsárrá sikerül varázsolni. Mit nekem elsivatagosodás?!

Menjünk, Pierre! Szorít a szoba, fojtogat ez a levegő, mozdulnának a tagjaim. Vegyük nyakunkba a várost!

Úgyhogy bőrkabát, doc’ martens, s irány a külvilág. Persze ennek a szemtelennek nem kellett cipőt húzni, úgyhogy már a kapuban cigarettázik türelmetlenül, mire kiérek a lakásból. Hogy-hogy hol voltam eddig? Hát bezárkóztam. Tudod, bármilyen hihetetlen, mifelénk lopnak is.

Nekiindulunk, s csak rójuk a köröket, visz a lábunk kis utcákon át, amiket már láttam, ezerszer és még egyszer. S bármerre kanyarodunk is, tudom, hogy hátsó szándék van mögötte. Mert persze ő vezet. Jobban ismeri a várost, mint én, pedig, ellentétben vele, itt élek.

Már szavakra sincs szükség. Csak jelentőségteljesen rám pillant szeme sunyi sarkából, s már értek mindent. Ismerem már valamennyi sandításának értelmét, a mögöttük búvó szavakat, az alattomos utalásokat. A fájó emlékeket. Szurkál a szemével az aljas.

Hagyjuk, Pierre! Értem én. Ez az a sarok, igen. A játszótérre is emlékszem, és a többire is. Hagyjuk a célzásokat, találatokat! Igyunk valahol még egyet, egy utolsót! Az útravaló sör már amúgy is kifakult. Messzire hajítom a kongó üveget, ami a betonnak ütődve atomjaira hullik. Ahogy apránként én is.

Alkalmasnak tetsző becsületsüllyesztőre lelünk végre. Nagyvonalúan előreenged a kricsmi ajtajában. Odabenn csupa alkohol áztatta, mocsaras tekintet fogad. Kiégett életek vörös szemű maradványai, elévült tervek pultnak támasztott hasonmásai. Két sört kérnék szépen!

Lehuppanok az egyik szocreál asztal melletti székre, kortyolgatom a sört, amíg Pierrre-re várok. Futja a tiszteletköreit. Mindenkinek odaköszön, mindenkit ismer, ha más nem, hát látásból. Na szép. Úgy amúgy nem bánom, hogy hanyagol kicsit, eléggé túltöltődtem belőle mára. Kimerültem. Úgyhogy belehúzok: nagyokat kortyolok a hidegnek nagy jóindulattal sem mondható kőbányaiból, mielőbb legyen már vége az estének. Bocsánat, hajnalnak...

Ő meg csak egyre beszélget ezzel-azzal, vált pár szót az összes töltelékkel. Néha ugyan felém sandít, de látja ő is, hogy nem igénylem a társaságát, nyugodtan elmerülhet önnön dicsfényében. Nem, mintha annyira rajongana érte a törzsközönség, de az apró siker, is siker, az ismertség így is ismertség.

Hála a vasszorgalomnak fakó immár ez az üveg is, úgyhogy szintén fakó arcom a kijárat felé irányítom, megcélzom az ajtót, s nekiindulok a hazafelének.

Nem köszönünk el egymástól, teljesen fölösleges. Előbb-utóbb úgyis beesik majd újra, s éppen ott fogjuk folytatni, ahol ma éjjel abbahagytuk. Ehhez semmi szükség a formalitásokra köztünk. Tudjuk, amit tudni érdemes.

Majd látjuk egymást, Pierre. Adieu, monsieur DejaVu...

Dekk

Napfényes Toscana

Két napja itthon ülök, füstös kis hónapos szobámban, ha úgy tetszik: albérletemben, egy rózsaszínű ház emeletén, mert szakadatlan esik az eső. Azt hiszem, ezt hívják kényszer szabadnapnak kertész nyelven; nem tartozik a kedvenceim közé. Napfényes Itália ide, vagy oda, az eső a földteke ezen szegletében is valami szomorú hangulatot hordoz a hátán, s szórja cseppenként a sétafikáló emberek feje búbjára, ahonnan egyenest agyuk velejébe szivárog, s keserűségével mérgezi gondolataikat. Legalábbis ez az őszi eső ilyen. Nem úgy, mint a tavaszi, frissítő, életet sarjadni buzdító felhőszakadás, sem, mint a nyári, frissítő zápor, ami felüdülést hoz a tikkasztó kánikulában. Az őszi eső áztat, napokon át elsötétíti a világot, mocsárrá változtatja a lehullott avarszőnyeget. Bizony, még idelenn, a mediterráneum kellős közepiben, a ferde pózna honában, a történelmi Pisa-ban is ekképpen ténykedik az őszi eső, a novemberi hangulatfelelős.

Furcsa, mert bár a kényszerű pihenőért nem vagyok oda (inkább keresnék pénzt, mert enni is kell, ugye), az őszi esőt mégis szeretem.

Csak egyetlen gondom van ezen az amúgy hangulatos hosszúhétvégén. Tudniillik nincs egy gramm dohányom se’. Se dohányra való dohányom – hogy a szójáték jogával éljek.

A fizetésig sajnálatosan van még legalább három nap hátra, addig ki kell húzni valahogy. Bár elméletileg van még vagy tizenöt euró a számlámon, amiből be tudnék vásárolni mindent, s még füstölnivalóra is futná, azonban az itteni bank-automaták szeretetteljes sajátossága, hogy húsz eurónál kisebb összeget nem áll módjukban kiadni. Remek! Ugyan nem lóg ki a hátsó felem, azért mégis. Mint a majmok az állatkertben: hiába nyújtogatnak nekik banánt a látogatók, a korlát úgy van odaépítve a ketrec elé, hogy az ínyencfalat a majomkéznek elérhetetlen legyen. Ugyanígy kaparászhatok jómagam is a bank előtti gépnél a levegőben, mégsem jutok a pénzemhez. Áldott technika! Csodás haladás! Elavult készpénz! Isten hozott, szebb jövendő!

Ma még nem gyújtottam rá. Aki dohányzik, s ráadásul élvezetből, nem csupán hiánykényszerből, az tudja, milyen nehéz fél napig nélkülözni a bűnös élvezetet – különösen a semmittevés sivatagának dűnéin. Aki nem dohányzik, nos, az megtarthatja drágalátós véleményét magának, vastagon teszek rá!

Tehát: nincs más hátra, le kell aljasodni. Mint anno, szépemlékű ifjúságom idején, mikor egy jól sikerült koncert utáni delírium ködében vizslaszerű állapotban kutattuk végig a komlói buszmegálló környékét, pár – frissen begyűjtött – cimborával néhány jóképű dekk reményében, s elégedett arccal füstöltük el sziszifuszi munkánk jól megérdemelt eredményét. Nos, mivel az eső továbbra is ronggyá áztatja az utcán a hányavetin eltékozolt, méretesebb csikkeket, s mivel már nem vagyok felelőtlen, tizenhat éves kamasz, így tisztában vagyok a herpesz, TBC, és egyéb cseppfertőző betegségek veszélyeivel, így a saját házam táját túrom fel némi nikotinéhség-csillapító után. Elvégre, mikor van, az ember könnyebben pazarolja, s ilyenkor, mikor nincs, jól jönnek ezek a könnyelműen tékozló napok.

Munkára: csikkes konzervdobozt elő! Kiborítom tartalmát egy széthajtogatott reklámújságra, extra szűz olívaolajok gusztusos fényképeit elfedve a hamuval, s gyöngytyúk módján kapkodom ki a kövér dekkeket a tövig szívott társaik közül. Szerencsére elég rég nem kellett ehhez a módszerhez folyamodnom, így jó egynéhány használható dohányrúd-maradvány kerül terítékre kis régészeti gyorstalpalómnak köszönhetően. Bár az egész hétvégére ez még így is nagy valószínűség szerint édes kevésnek fog bizonyulni. Mielőbb igyekszem a tettek mezejére lépni, hogy orvosoljam ezt a gondot, de előbb elszívok egyet a frissen szedett, újrahasznosítás szellemében született szerzemények közül. Elég rövidke darabok, óvatosan kell rápirítani a boldogabbik végükre – még így is sikerül megpörkölnöm (amúgy nagyon is gyér) arcszőrzetemet, épp az orrom alatt; valahogy így képzelem a nyomor szagát.

Na de irány a tettek mezeje, különben éhkoppon marad a feketedő tüdő! Bekapcsolok valami zenét, az majd serkentőleg hat eltompult hangulatomra. Igen, azt hiszem a Fall – Grotesque lemeze épp megfelel a helyzetnek, mondhatni: stílusos. Átkutatom valamennyi ruhám összes létező zsebét, a fiókokat, ágy alját, párnahuzatot, minden négyzetcentiméterét négy fal közti, szegényes bérlemény-birodalmamnak. Valamiért – ki tudja, mi lehet az oka? – Móricz Zsigmond jut eszembe. Sikerül is összevakarnom nagyon apró kis szeletkékben, csinos érmécskék formájában kettő egész eurót és harminc centet. Szép eredmény, de sajnos nem elegendő. A legolcsóbb cigaretta (szintén automatából, hogy újfent a technikai haladásnak örülhessek!) kettő euró negyven cent, a tíz szálas Lucky Strike. Hurrá! Már pedig egy fityinggel sincs többem kettő harmincnál.

Marad a kölcsön. Leslattyogok Ippo nevezetű lakótársam szobájába. Ő egy meglehetősen erős droghasználó, amúgy jóravaló fiú, Calabria szülötte, ami odalenn a csizma rüsztjén foglal helyet, úgy kilencszáz kilométerre, délre. Becsületes neve Ippolito Turco, ami magyarra fordítva is legalább ennyire hangzatos: Török Hippolit. Szóval benézek hozzá, s szerencsémre épp nem párzik üvöltve egyik kancácskájával sem, s aránylag tiszta tekintettel néz rám marihuána illatával átitatott ágyáról. Kérdem, van-e számomra tíz centje? Ugyanis egy szál cigim sincs. Persze! Dohány nem kell? Nem, mintha nem bíznék benne, de nem szívesen kérek belőle (csak egy csipetet, egy cigarettára valót), neki se’ nagyon van mit a tejeskávéba aprítania.

De félre a morális válsággal! Öröm, s boldogság, megvan az összeg, tehát uccu, felkapom a doc marten’s-t, bőrkabát, irány az ázott külvilág, s az áldott automata, mely 7,62 mm átmérőjű koporsószegekkel látja el a kiéhezett, fáradt külföldieket!

Alig negyed órás séta után ott is vagyok, belegörgetem a csengő kis érméket a hosszúkás nyílásba, s kéjesen hallgatom, ahogy a nylonfóliával borított kartondobozka puha koppanással a kiadónyílás aljára érkezik. Kiveszem a jól megérdemelt jutalmamat, s sugárzó mosollyal intek búcsút a XX. század eme műremekének, s a Tabacchi feliratot hordozó, több száz éves épületnek.

Elsétálok az Arno partjáig, s a szatírokkal övezett park fái közt bontogatom a dobozt, kiveszem az első szálat, bekapom az aktív szenet sosem látott szűrővel ellátott, barnás-narancs végét, s a tömörített dohány kikandikáló szemébe engedem az öngyújtó pislákoló lángját. Ahogy beleszívok, felizzik a nikotin s a kátrány illatos elegye, túlvilági gyönyört gyújt a lehangolt időjárástól összegyűrt utcakép sötétjében. Nem, mintha sóvárognék utána. Nem, mintha nem bírnám ki az adag halál nélkül. Nem, mintha drog volna számomra (bár elméletileg ugye az). Egyszerűen – jól esik. Kiböjtöltem. Megérdemlem. Külhonba szakadt hazánkfia állapotomban elég kevés az öröm, s ezek egyike a dohányzás élvezete.

Ebben az elégedett eufóriában sétálgatok, s lassacskán hazafelé veszem az irányt. Félig szívott cigarettám vígan lóbálódzik a számban, mikor a Cisanello sarkára érek. Felfigyelek egy furcsa figurára. Csöves. Nem meglepő látvány, errefelé is akad belőlük jócskán, bár a legtöbb nem kéreget, hanem árul valamit – főleg a feketék. Általában esernyőt, napszemüveget, vagy bőrövet. Esetleg valami faragott kis talizmánt. Ilyenkor azonban ezek mind eltűnnek. Esőben nem árul egyik sem, ezért is lepődöm meg kissé a kolduson. Széles karimájú, Krokodildándit idéző kalapban, katonai zubbonyban üldögél egy ezeréves márványlépcsőn, bal karja alatt csapzottan szürke (vagy csak koszos) kutyájával. Előtte egy átázott kartonlap, rajta ákombákom betűkkel, filccel odavésett felirat, mely magyarul ekképpen hangzik: az első ferrarimra gyűjtök. Majd’ kiköpöm nevettemben féltett fél cigarettámat, annyira megörülök ennek a poénnak. Odalépek hozzá, köszönök, s beszélgetünk pár percet. Mondom neki, mennyire tetszik a kiírása. Na igen, nincs kedve leszólítani embereket, mondja, s megunta a tengerparton az ócskaságok árusítását. Így egyszerűbb. Meg jobb is – mondom neki. Közli velem, hogy úgy amúgy fogorvos, valahonnan Boszniából települt ide, a zavargások idején. Munkát persze nem talál, így, jobb híján, ebből él. Kacatokat árult, most meg üldögél. Sebaj, jól érzi magát! De, ha már így elbeszélgettünk: nincs-e mégis egy kis apróm, ha már ennyire megtetszett a humora. Hát, barátom, sajnos egy megveszekedett buznyák nélkül találtál rám éppen, úgyhogy nem szolgálhatok ilyen földi örömökkel, mint a pénz. Akkor egy cigivel meg tudom e toldani a napját, mert biz’ az is elfogyott neki. Persze, szívesen. Tessék, itt van két szál! Megért ennyit. Grazie! Non fa niente! Ciao – Ciao!

Olyan kevés az ilyenfajta öröm errefelé, az egyedüllét peremén, hogy egy ilyen figura, egy ekkora nevetés megéri a két szál cigarettát, amit rááldoztam.

Egyébként is, majd szépen felhasítom a Lucky-kat, kisodorgatom belőlünk a dohányt, s szépen megsodrom, csinos kis csavart cigiket gyártok belőlük. Egy szál kiad kettőt is. Az elég lesz pár napig.

Isten hozta a sárgaházunkban!

Urbán tömegiszony-rémálom, gyújtogatóknak és haladó skizofréneknek:

Egy meg egy

Konrád doktor jegyzeteiből

Az emberi elme különös megnyilvánulásainak, furcsa elváltozásainak vizsgálatával töltött hosszú-hosszú évek alatt igen sok rendkívüli anomáliával találtam szembe magamat. S a rendkívüliséget ezen esetekben bátran használhatjuk a szó értelmének legszélesebb spektrumában. Később megláthatják, mire is gondoltam.

Rájuk találni pedig – szerintem – nem kevésbé izgalmas, mint felfedezni akár egy új állatfajt.. Sőt! Ha élhetek a gyanúpörrel – még sokkalta megrázóbb is annál. Hisz egy mikroszkopikus papucsállatkát felfedezni lehet-e akkora érzelmi töltettel bíró dolog, mint az emberi agy sötét, nyirkos sikátoraiban előugró – mondjuk így – teremtményekkel való szembesülés. Kötve hiszem.

S különös tekintettel gondolok ezalatt a hasadt, kettős, úgynevezett skizofrén személyiségekre, egyénekre. Egyéneik fejlődése, ellentmondásos létük megannyi kérdést vet föl az agykutatás területén, izgalmas problémákkal szembesítik az őket megismerő tudóst – vagy bárki mást.

Hogy ne csak a levegőben dobálózzam a fontosságukat illető jelzőkkel vegyünk inkább néhány példát,esetet, személyt, akiket a munkám során volt alkalmam megfigyelni, behatóbban vizsgálni.

A nevektől ezúttal szeretnék eltekinteni – a családok, s a személyiségi jogok védelmében.

I. számú ápolt:

Ötvenes éveinek közepén járó férfi. Átlagos testalkatú, küllemű. Első számú személyisége egy középiskolai matematikatanár. Ebben az állapotában papírlapokat szorongatva a hóna alatt járkál a közös helyiségekben föl-alá (pl.: ebédlőben, foglalkoztatóban), s fennhangon beszél a különböző matematikai tételekről, furfangos egyenletekkel szórakoztatja betegtársait és az ápolószemélyzetet. Másik személyisége segédkőműves – azaz culáger. Az építőkockákat hordozza naphosszat a terem két vége közt s a bútorokból zsaluzatot épít. Érdekes módon a matematikatanár olvasószemüveget hord, míg a kőművesnek erre nincs szüksége, sőt, gyakorlatilag analfabéta. Ellenben folytonosan sört kíván, míg a tanár anti-alkoholista.

Idekerülése előtt vegyészmérnökként dolgozott egy bőrcserző üzemben.

II. számú ápolt:

Harmincas évei elején járó, fiatal férfi. Enyhén túlsúlyos, feltűnően kancsal. Egyes számú személyiségére nézve bróker. Rendszeresen próbál befektetéseket ajánlgatni – az ebédjével és a gyógyszereivel kapcsolatban. Spagettiből készít ügyes oszlopdiagramokat a várható hozamok bemutatására. Másik énje meghasonlott emberjogi aktivista (mellesleg vagy tíz esztendővel idősebb a valós koránál). Fejből idézi Nelson Mandela-t és Ernesto Guevara-t, míg a bróker még csak hírből sem ismeri őket. Zsírkrétával rajzolt anarchista szórólapokat ragasztgat a kórtermek és egyéb helyiségek falaira.

Egy főiskolán volt gondnok és portás.

III. számú ápolt:

Ötvenes évei végén járó nő. Sovány testalkatú, sápatag, erősen őszül. Első egyénisége többgyermekes családanya, serény háziasszony. A konyhán rendszeresen segít a dolgozóknak, rendmániás, folytonosan takarít, port töröl. Látogatási napokon minden alkalommal várja – nem létező – gyermekeit. Második énje meggyőződéses feminista, férfigyűlölő, és meddő. Trehány, koszos, gyári munkás. Jellemzően a személyiségváltások alkalmával leszaggatja magáról a másik ruhadarabjait – ilyenkor erős gyógyszerezésre van szükség a dührohamai kivédésére.

Prostituált volt, akit egy kliense félholtra vert, s a kórházban már ilyen állapotban tért magához.

IV. számú ápolt:

Hetven év körüli, idős férfi. Bal szemét valószínűleg gyermekkorában vesztette el, himlő következtében. Jobb lábára sánta, szintén születési rendellenességből fakadóan. Első személyisége nyugalmazott katonatiszt, volt légiós ezredes, illetve NATO-tiszt. Állítása szerint a délszláv konfliktusok idején több tucat embert ölt meg, néhányat a puszta kezével. Tökéletes beszél szerb-horvátul. Másik személyisége francia békeharcos, ha úgy tetszik: hippi. Kizárólag francia nyelven beszél, Marseille-környéki tájszólásban. Pacifista, vegetáriánus. 

Az iratai alapján lengyel vendégmunkás volt, a komlói szénbányában dolgozott vájárként.

V. számú ápolt:

Negyven év körüli férfi, erős testalkatú, feje tetején és homlokán erősen kopaszodó. Első számú személyisége agresszív, erősen rasszista, antiszemita. Magát nemzetiszocialista beállítottságúnak vallja. Fajvédő beszédeket tart, s frenológiai tanokat hangoztat. Másik énje ortodox zsidó. Héberül imádkozik, napjai nagy részét a Tóra tanulmányozásával tölti.

A megyei kórházból szállították intézetünkbe, mikor a körülmetélési műtétje után az első személy ébredt fel hamarabb, s dührohamot kapott.

Lakásán a rendőrség antik dreidel-gyűjteményt és második világháborús ereklyéket talált. Református lelkészként dolgozott a külvárosban.

VI. számú ápolt:

Húszas évei vége felé járó, fiatal férfi. Különös ismertetőjegyei nincsenek.

A korábban bemutatott páciensekkel ellentétben nem mutat ideológiailag ennyire differenciált képet az elmeállapota, személyiségei némiképp hasonlóak is egymáshoz – az első pályakezdő építészmérnök, a másik magángazdálkodó. Ellenben a jellemei annál inkább elválnak egymástól, köztük tátongó szakadék feszül.

Míg az első végtelenül optimista alkat, pozitív világszemléletű, életerős figura, addig a kettes számú megkeseredett, cinikus, és a végletekig pesszimista. Egyéniségváltásai rendkívül gyakoriak, pillanatok alatt cserélgeti őket. A korábban félig telinek nevezett poharat például másodpercekkel később több, mint félig üres méregpohárnak nevezi. Míg az első személyisége a gyógyszereket mosolyogva beveszi, s megköszöni, addig a másik – pár perc múlva – szitkozódva öklendezi ki őket a mosdóban.

Külön érdekessége ennek az ápoltnak, hogy egyéniségei mintha ismernék egymást, tudnának a másik létezéséről. Az első gyakran sajnálkozva emlegeti a pesszimista, keserű ismerősét – jól jellemezve a kettes számú ént. Míg a második gyakran megvetően nyilatkozik az elsőről, fennhangon korholja annak ostoba optimizmusát.

Ezen betegünk előélete ismeretlen, agy talponállóból szállította be a rendőrség, delíriumos állapotban a kijózanítóba, s onnan egyenesen hozzánk került.

S ez csupán néhány példa, a legkülönösebb eseteinkből. Kívánatosnak tartanám a betegek további megfigyelését, egyénenkénti kezelés megállapítását. Továbbá, mint azt korábban is javasoltam, szükség lenne a kiváltó okok és okozatok összefüggéseinek behatóbb tanulmányozására, megértésük érdekében. Így talán esélyünk nyílik egy nagy lépést tenni az emberi elme döcögős macskakövein, s közelebb kerülhetünk a problémák hatásos kezeléséhez. S talán nem túl merész vágyamnak adok hangot azzal, ha megkockáztatom: kellőéppen megismerve, megértve ezen összefüggéseket kilátásaink lehetnek ezek lehetséges megelőzésére is.

Íródott XY Elmegyógyintézet, valamilyen év egyik hónapjának szerdai napján.

Dr. Boldogh Konrád, ügyeletes főorvos

Felülvizsgálati zárójelentés:

Nevezett N.I. ápolt aktív tagja az intézménynek, betegtársaival jó kapcsolatot tart fenn. Agresszió jeleit nem mutatja, problémát a személyzetnek sem okoz.

Ugyanakkor kényszerképzetei miatt, mely szerint ő az intézet főorvosa, Dr. Boldogh Konrád, s torzult, valóságtól elrugaszkodott világszemlélete nem teszi lehetővé, hogy az intézményt elhagyja. További megfigyelése és gyógyszeres kezelése javallott.