Mintha már...

Avagy a hívatlan vendég

Tudom, hogy jönni fog. Mindig beállít hozzám ezeken a szürke, unalmasnak is alig nevezhető estéken. Soha nem hívom, soha nem szól előre, mégis tudom, mikor fog érkezni, s meg is jön, minden alkalommal, hajszálpontosan. Nagy néha kissé megkésve.

Igazándiból nem nagyon emlékszem, hogyan, s mikor ismertem meg. Meg egyáltalán: miért? Nem kedvelem (ahogy a franciákat általában), s ő se engem (ahogy senkit sem, általában). Mégis összejárunk, csak úgy; talán csupán a megszokás kedviért.

És tudom, hogy ma is eljön. Üldögélek a kopottasan foszladozó, ósdi fotelban, s csak bámulok ki a fejem sötétjéből a szoba félhomályába. A polcról a gépmadárfészekben ülő drótpacsirta villogtatja rám fémesen éles szemeit – de nem dalol. Inkább csak kábító festékszagot áraszt kályhaezüst-szín trónjáról; én festettem le nemrég, úgyhogy nem lep meg. Megüli a fejemet ez a tömény kemikália, s a cigarettafüst ködében a tudat módosulásának elmosódott körvonalai adják a kontúrtalan éleslátás aláfestő zenéjét. Nem andalító melódia, nem ringat és nem harmonikus. Valami zakatoló ritmus csak, a halántékban lüktető vér ütemére rángó kántálás. Azt hiszem, kezdek tényleg bekábulni. Ki kellene nyitni az ablakot...

Jöhetne már ez a francia! Ez a Pierre. Hogy a fene essen belé! Nincs más hátra, mint előre: szóval irány a hűtőszekrény! Gondosan bekészített sört elő, nehogy már ne igyon az ökör magában, egy ilyen alak miatt.

S láss csodát! A hangulatosan szisszenő nyitányra befut Pierre. Kurtán köszönünk egymásnak, rövid, de erőteljes kézfogás, majd ledobja divatos kabátját, de a cipőjét persze nem. Semmi gond, öregem, nyugodtan! Meg se kell kérdezni. Sáros? Ugyan! Nem számít! Huppanj le, szolgáld ki magad, persze, ott a sör, meg a bontó!

Mondanom sem kell persze, gépies rutinnal cselekszik, ismeri a járást. Végigcaplat a lakáson, lucskos lábaival egészséges nyomokat hagyva parkettán, járólapon, s az ócska szőnyegen is. Rendben van, hogy nincsenek értékes dolgaim, de azért na. Mindegy, teszek rá.

Hozza a bontott sört, s becsüccsen a szomszédos fotelba. Már kitöltöttem két rövidet, amíg a lakást igyekezett még jobban összemocskolni, úgyhogy lökhetjük is a gallér mögé. Egészség! Salute! Jó ez a szilva...

Néhány kortyintás után persze apránként nekilátunk a társalgásnak is. Csak semmi lelkendezés, hátcsapkodó anekdotázás! Arra itt nincs semmi szükség. Újraélünk pár régi emléket, ennyi. Zömmel persze az enyéimet, esetleg közöseket.

Emlékszel, mikor...?

És amikor ott abban a kis utcában...?

Ó, és a velencei sikátorok közt...

Persze, hogy emlékszem, Pierre. Mindenre emlékszem, talán túl sok mindenre is. De ne csak hangok töltsék ki fölöslegesen fogait léckerítését, és zsibbasszák azt a csücsöri szádat! Bonts nekem is!

Röpköd a boldog ifjúság felhőtlen fátyla mondatról mondatra, a múlt értékesen csillogó emlékeit húzzuk ki nehezedő fejünk gondterhes fiókjaiból, s a fájó hiányérzetet keverve alkohollal nyeljük az idő keserű könnyeit, kétcentenként, sörrel kísérve. Száll a rege, pohárról pohárra.

Az erdei tisztás...

Éjjel a városban...

Hajnalban a kertek alatt...

Már egy-két szó elég, hogy tudjam, mire gondol. Nem kell kimondania sem, úgyhogy egyre kevesebbet beszélünk, így aztán a tettek mezejét apránként süppedős alkoholmocsárrá sikerül varázsolni. Mit nekem elsivatagosodás?!

Menjünk, Pierre! Szorít a szoba, fojtogat ez a levegő, mozdulnának a tagjaim. Vegyük nyakunkba a várost!

Úgyhogy bőrkabát, doc’ martens, s irány a külvilág. Persze ennek a szemtelennek nem kellett cipőt húzni, úgyhogy már a kapuban cigarettázik türelmetlenül, mire kiérek a lakásból. Hogy-hogy hol voltam eddig? Hát bezárkóztam. Tudod, bármilyen hihetetlen, mifelénk lopnak is.

Nekiindulunk, s csak rójuk a köröket, visz a lábunk kis utcákon át, amiket már láttam, ezerszer és még egyszer. S bármerre kanyarodunk is, tudom, hogy hátsó szándék van mögötte. Mert persze ő vezet. Jobban ismeri a várost, mint én, pedig, ellentétben vele, itt élek.

Már szavakra sincs szükség. Csak jelentőségteljesen rám pillant szeme sunyi sarkából, s már értek mindent. Ismerem már valamennyi sandításának értelmét, a mögöttük búvó szavakat, az alattomos utalásokat. A fájó emlékeket. Szurkál a szemével az aljas.

Hagyjuk, Pierre! Értem én. Ez az a sarok, igen. A játszótérre is emlékszem, és a többire is. Hagyjuk a célzásokat, találatokat! Igyunk valahol még egyet, egy utolsót! Az útravaló sör már amúgy is kifakult. Messzire hajítom a kongó üveget, ami a betonnak ütődve atomjaira hullik. Ahogy apránként én is.

Alkalmasnak tetsző becsületsüllyesztőre lelünk végre. Nagyvonalúan előreenged a kricsmi ajtajában. Odabenn csupa alkohol áztatta, mocsaras tekintet fogad. Kiégett életek vörös szemű maradványai, elévült tervek pultnak támasztott hasonmásai. Két sört kérnék szépen!

Lehuppanok az egyik szocreál asztal melletti székre, kortyolgatom a sört, amíg Pierrre-re várok. Futja a tiszteletköreit. Mindenkinek odaköszön, mindenkit ismer, ha más nem, hát látásból. Na szép. Úgy amúgy nem bánom, hogy hanyagol kicsit, eléggé túltöltődtem belőle mára. Kimerültem. Úgyhogy belehúzok: nagyokat kortyolok a hidegnek nagy jóindulattal sem mondható kőbányaiból, mielőbb legyen már vége az estének. Bocsánat, hajnalnak...

Ő meg csak egyre beszélget ezzel-azzal, vált pár szót az összes töltelékkel. Néha ugyan felém sandít, de látja ő is, hogy nem igénylem a társaságát, nyugodtan elmerülhet önnön dicsfényében. Nem, mintha annyira rajongana érte a törzsközönség, de az apró siker, is siker, az ismertség így is ismertség.

Hála a vasszorgalomnak fakó immár ez az üveg is, úgyhogy szintén fakó arcom a kijárat felé irányítom, megcélzom az ajtót, s nekiindulok a hazafelének.

Nem köszönünk el egymástól, teljesen fölösleges. Előbb-utóbb úgyis beesik majd újra, s éppen ott fogjuk folytatni, ahol ma éjjel abbahagytuk. Ehhez semmi szükség a formalitásokra köztünk. Tudjuk, amit tudni érdemes.

Majd látjuk egymást, Pierre. Adieu, monsieur DejaVu...