Tarkamosás

Mi a teendőnk, ha ruháink elpiszkolódnak, s röstelljük már fölvenni őket, ha nem merünk kilépni a koszos nyakú ingben, foltos nadrágban az utcára? Igen egyszerű a megoldás, hála a technikai haladásnak: összeszedjük a mocskos ruhadarabokat, s bepakoljuk őket korszerű mosógépünkbe, hogy visszatértükkor megtisztulva örvendhessünk újfent a viselésük okozta élvezetnek. Nosza! Olvassuk csak el a használati utasítást, miként is kell nekifogni a folyamatnak! Hisz mosni mégis csak szükséges – már nincs miben elmenjek fröccsözni a cimborákkal.

Először is: nem mindegy, mit mivel pakolunk egybe. Mert bizony a helytelen keverés komoly kalamajkához vezethet. A fehér darabokat külön, s a tarkákat szintúgy. Érdekes. Ha a fehér ingek, gatyák közé bekeveredne egy fekete ruhadarab, a kioldódó színanyagai megfestenék a hótiszta anyagot, s hordhatatlan vacakká válna. Épp így a sárga, s a piros, ésatöbbi. Ha nem kívánunk rózsaszín alsónadrágban flangálni, ne tegyünk piros színű melegítőfölsőt a fehér mosásba!

A sárga színű textíliák vegyítése szintén veszélyes lehet, ha a fehérekhez kerül, a magasabb hőfokon végzett mosás megfakítja színeit, míg a többi ruhadarab halványsárga árnyalatot vesz föl, mintha egy májbeteg, erős dohányossal néznénk farkasszemet.

Ez is felettébb érdekfeszítő: nem mindegy, hogy melyik anyagokat mossuk éppen. Külön a textilt, a pamutot, a műszálat és a selymet. A pamut és a selyem nagyon érzékeny, csak alacsony hőfokon mosható, a textil mosásánál megengedett a magas hőmérséklet – fehér ruhadarabok esetén, a tarkákat alacsonyabb fokon kell mosni, nehogy veszítsenek a színükből – míg a műszál a közepes hőmérsékletet kívánja.

Elég összetett problémakör ez, bizony, de mit nekem? A nők is könnyedén megoldják, miért ne menne?

Valamennyi instrukció figyelembevételével berakok egy adagot, gondosan kimérem a mosószer és az öblítő mennyiségét, s elindítom a normál programot. Ne akarjunk elsőre túl sokat, fő az egyszerűség, legyen csak normál az a program!

Miközben várakozom, van időm leülni, s elmélkedni kicsit. Megsedrem a gondolkodó-cigarettám, a jó tejeskávé illatos gőzébe temetkezve fújom a füstöt, s messzire kalandozom. Vagy mégsem olyan messzire?

Elvégre mi, emberek is olyanok vagyunk itt a Földön, mint a ruhák a mosógépben. Megannyi különböző színű és anyagú rongy, ami pörög-forog egy fekete dobozban. Akkor viszont az sem mindegy, minket hogyan kevernek össze, nem?

Ha a sok fehér közé bevegyül a fekete, az bizony egyiküknek sem jó. A fehérek átveszik a fekete szín – egy részét. Elszürkülnek. A feketék, nem bírva a hőmérsékletet, engednek a színükből, s megfakulva folytatják tovább földi pályafutásukat – tehát megszürkülnek. A sárgák, egyéb tarkák szintúgy. Ha vegyítjük őket, mind elhagyja a maga csodás árnyalatait, s összeolvadva egy harmadik, negyedik színt alkot, egységet, mely a változatos kavalkádhoz viszonyítva unalmas és egyhangú. És még csak nem is szép.

Ha a különböző anyagokat vegyítjük (lásd: mint az emberek, férfiak, nők, gyermekek), hasonló bajok következhetnek belőle. A műszál megolvad, a pamut összemegy, a textil kinyúlik, a selyem elvásik (lásd: gyerekes felnőtt férfiak, emancipált nők, felnőttként kezelt, neveletlen kölkök). Nem szabad egyszerűen mindent egy dobba hajigálni, s egységesen kezelni, hisz különbözőek vagyunk, megvan a magunk helye, identitása, s a kezelésünk módja. Ha nem eszerint járunk el, bizony idő előtt elhasználódunk, s hordhatatlanná válunk.

Jó lenne az nekünk? – merül fel bennem a gondolat, miközben nagyot kortyolok a frissítő kávéból, s eleresztek egy jóképű füstkarikát a nehéz téli levegőbe. Dehogy lenne! Hiszen ha mindannyiunkat egy közös üstben kavargatnának, a végén a sok tarka ruhanemű helyett nem kapna mást a mosónő, Földanyánk, mint egy nagy, barna masszát, ami visszavonhatatlanul a szemétben végezné be sorsát.

Tehát válogatni kell, elkülönítve, hogy minden egyes darab megőrizhesse a maga arculatját!

De még mielőtt kopaszra nyírt koponyájú, gyógycipős felebarátaim éljenezve vállukra kapnának, s körbehordoznának, mint élő transzparensét a fajelméletnek, szeretnék valamit leszögezni: én a kultúrákról beszélek, s nem a genetikáról. Hisz egy nép elsősorban a kultúrájától az, ami, nem pedig az öröklésmenet lineáris rendszere okán. Tisztavérű angol-e talán bárki is ma Britanniában? Nem. S mi sem Árpád vérétől maradtunk ezer évig egységes nemzet. A nyelv és a kultúra tesz minket azzá, akik vagyunk. És bizony a mongol sztyeppék felől magunkkal hozott örökségünkre nem volt semmi károsabb hatással, mint a németektől átvett árja identitás. Nehezen hiszik el, kedves karlengetők? Pedig igaz!

A magyar gyűjtőnép, mint a hun vagy a tatár: megannyi apró törzs és nemzetség összefonódása egy nyelv égisze alatt, a saját, egymáshoz némiképp hasonló, de mégis más-más kultúrájában maradva (lásd: kunok, besenyők, avarok, ésatöbbi.). Erre megjelennek István behívott germánjai, és összemosva őket eltörlik valamennyit. Na nem egyik napról a másikra, hisz nem adja könnyen magát a makacs, de pár száz év alatt sikerül. A végén megalkotják, iskolában oktatják a finn rokoni kapcsolatokat, s már el is szakadtunk gyökereinktől. Árjákká váltunk, így mikor a megcsonkított ország segítségért kiált nem nehéz szimpátiát ébreszteni a (szocialista!) nemzetiséget hangoztató Német Birodalommal és a hírös osztrák festőpalántával. Felsőbbrendű faj vagyunk – ki ne akarná ezt hallani? Kinek ne simogatná a lelkét, ha többnek mondanák másoknál? Főleg az egyszerű (tehát ostobább), úgy nevezett elnyomott néprétegben. Na ugye!

De ezek nem mi vagyunk. Úgyhogy ezúton kérném, hogy hagyjuk ki az élő transzparens szerepét, s a körbehordozást. Nem igénylem.

Manapság pedig éppen ez folyik, csak pepitában. A nyugat-majmoló, egyenjogúságról szónokló egységpártiak és nagynemzeti fajvédők küzdenek a lelkünkért, mindeközben mi a saját gyökereinket sem ismerjük – rég elvesztettük őket a két tűz között hánykolódva. Jelszavaktól kábán, izmusokban fürdőzve.

A felsőbbrendű faj: maga az ember. Az anyag. Nem számít a szín, nem számít az összetétel. Mehet mindenki egyetlen mosásba, s a vége – mint már említettem volt – nem leszen más, mint egy ocsmány, seszínű rongykupac. Ha a sárga textíliák nem akarnak összekerülni a kék műszállal vagy a fehér lepedőkkel: rasszisták! Ha a szürke pamut garbó fél a fekete farmertól, mert tönkre mehet: rasszista! Ha a fekete zokni nem akar a fehér pamutingek közé keveredni, mert a magas hőmérsékleten kifakulna: rasszista (bár, ha őszinték akarunk lenni, a nagy általánosság azt mutatja: ha bármely szín – főleg, amelyik sokan van – tartani kívánja identitását, az inkább hős, s csak a fehérek sajátja ez a titulus)!

Így a legegyszerűbb, rásütni ezt a mindenre használható, univerzális szót, amitől mindenki retteg, és beáll a sorba, fejest ugrik a szennyesbe.

Egyszerűbb is egyszerre mosni mindent, hisz a sok macerától csak elfárad az ember feje, és amúgy is rengeteg időt vesz igénybe.

Még szerencse, hogy közben elfogyott a kávém, s a cigarettám is a körmömre égett, különben nem venném észre, hogy a centrifugálás már a végére jár, lassan leengedi a gép az elhasznált vizet, s hozzáfoghatok a teregetéshez. Elnyomom a dekket, a kávésbögrét a mosogatóba teszem, vizet engedek rá, nehogy beleszáradjon a cukor, s a mosókonyha felé veszem az irányt. Lejárt a program, kinyithatom végre a gépet. A fene enné meg...az egyik fekete zokni belekeveredett valahogy a fehér ingek közé, némelyik egészen szürkés árnyalatú lett. A lábravaló persze használhatatlan, ki kell dobni. Az ingeket pedig várja egy újabb óra a mosógépben, ezúttal fehérítővel. Programozás, 90ºC, fehérítő, mosószer, öblítő, igen, mehet (ilyenkor irigylem gyermekkorom hősét, Tarzant – azaz Johnny Weissmüllert – az egy szál ágyékkötőért)!

Ha elsőre nem ment hibátlanul, majd most! Gyakorlat teszi a mestert.

A ridegpásztor esete T. Máriával

Cselekmény:

Bitang meleg napnak ígérkezett ez is, mint az elmúlt két hétben valamennyi. Ráadásul késlekedett az üdítő nyári zápor is, valahogy nem akaródzott neki megérkeznie. Kiszámíthatatlan egy nőszemély (mert bizonyosan fehérnép, ha neme van!) ez az időjárás! S bizony a makacs aszály fikarcnyit sem kívánkozott engedni a kánikulából, hiába hitegették a jónépet az időjósok.

Ilyen időben bizony nem egy népünnepély hosszabb gyalogtúrára vetemedni a tűző napon. Szereplőnk, a pásztor azonban, dacolva az elemekkel, éppen ezt az embert próbáló forrósággal átitatott napot (legyen csürtörtök) választotta, hogy bebattyogjon a városba feladni leveleit. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Imrének. Pásztor Imre. 

Közjáték:

Mitől volt ő épp rideg, ha már pásztor? Egyszerű, s a karosszékben ernyedten henyélők kedviért ki is fejtem pár szóban: a lágypásztor reggel kihajt, legeltet, nap végén az istállóba behajt, s a saját házában (a régi időkben az uradalmak cselédszállásain) aluszik az éjszaka. A ridegpásztor tavasztól őszig kinn jár a jószággal, a szabadban él, legfeljebb hevenyészett, rögtönzött pásztorkunyhóban hajtja álomra fejét, de legtöbbször csak a szabad ég alatt, tűz mellett. 

Ennyit az oktatásról, vissza a történethez!

Tehát: az sem véletlen, hogy épp csütörtökön (?) szánta el magát a kapcsolattartás ezen formáját gyakorolni Imre, ugyanis csak ezen a napon volt délután is nyitva a postahivatal. A hét többi napján rendszerint ebédszünettel ért véget a munka az ott dolgozó kisasszonyoknak (bár ez a megnevezés, mint lejjebb láthatják vajmi kevéssé állja meg már a helyét rájuk nézve).

Nos, mivel pedig napközben csak a kora délutáni órákban van ideje elszakadni a jószág mellől, a déli itatás utáni egy kis időre rá lehetett bízni a szürkéket a bojtárokra is, így a héten ez az egyetlen időpont volt alkalmas levelezésre. Márpedig a rokonokkal szót váltani csak ekképpen lehetséges, s a régi barátok is így tudatnak magukról; esküvők, temetések, születések, halálok hírei, csakis papíroson jutnak ki a pusztába. Most bizonyosan sok modernizmushoz szokott szemben felcsillan az értelem kötekedő szikrája: na és a mobiltelefon? Az interurbán közvetlenség napjaiban a levegő annyi információtól terhes, a mobilnet is teljesen hétköznapi dolognak számít, s már a legszegényebb háztartásoknak is szerves alkotóeleme minimum egy számítógép, notebook, vagy laptop, az okosnál okosabb telefon. Akkor hogy-hogy Imre postára jár? Levelezik a XXI. században! Kérem szépen: ki látott már szürkemarhát? Aki látott, az biztosan észrevette (s aki nem, az is el tudja képzelni), hogy annak a testén bizony sehol nem található egyetlenegy konnektor sem! A pulikon, komondorokon szintúgy. De még a fűszálak közé bújtatva sem lelhetnénk áramra, akárhogy kutatjuk. Márpedig villany nélkül ezek a csodák, bizony, működésképtelenek. Következésképpen: marad a posta, a papír, a toll. Mellesleg, mégis miről beszélgetne minden nap az emberekkel? Másokat nem érdekel Imre élete, a napjai egyhangúsága, ahogy őt sem izgatja a mozgalmas nagyvilág. Ez éppen így jó. De az illem kedvéért, vagy ha nagyon elunja magát néha levelet vált az ismerősökkel. Ahogy félbe maradt történetünk is erről szól.

Tehát: a legnagyobb déli hőségben, megizzadva a hosszú úton, kitikkadva, s meglehetősen porlepett állapotban lépett be Imre az épület ajtaján keresztül a légkondicionált helységbe. Odabenn az állandó 22 ºC világában a szokásos petyhüdt pangás volt tetten érhető, mindössze egyetlen kisnyugdíjas készült otthagyni havi járandóságának tetemes részét, néhány sárga fecni hátán küldve vissza a bankókat állambácsi zsebeibe. Egy cigányasszony, oldalán újdonsült, háta megett régebben sült purdéival állt a „Csomagfelvétel” feliratú ablaknál, süteményt küldött az urának Recskre: 980 Ft plusz 180 Ft ajánlva, osztva 3 év letöltendővel, plusz 2 fellebbezés, az annyi mint 1 év 2 hónap jó magaviseletért. Sebaj!

Miután a forró aszfaltgőz odakozmált rántás-szagú gőzei után tüdejét kitisztítandó mélyet szippantott a freongőztől nehézkes, áthatóan hűvös levegőből Imre a törhetetlen plexiüveg felé vetette lépteinek irányát, mely fölött a „Levélfelvétel” felirat hirdette az ablak mögötti tevékenység fajtáját.

-Jó napot kívánok! – köszöntötte illedelmesen a postai alkalmazottat.

-Ühhüm... – így a válasz.

A rézvörös és a platinaszőke közt ingázó árnyalatú hajzuhatag alól egy ötvenes, szoláriumtól aszalt képű vénkisasszony unott, táskáktól bárgyú szeme nézett vissza rá – kis névtáblácskája tanúsága szerint Tóth Mária.

Imre az ablak alján vágott félkör alakú likba csúsztatta a megcímzett borítékot.

-Ajánlott? Elsőbbségi?

-Nem, csak úgy simán szeretném.

S íme, itt kezdődik a konfliktus! Tudniillik Imrea egy régi barátjának írt, akivel még együtt katonáskodtak, s mint régi katonacimborák rendszeresen leveleztek egymással, évente legalább háromszor, legtöbbször humoros anekdotákat cserélve, vaskos tréfákat osztva meg a másikkal. S mint ilyen leveleknél általában, a megszólítástól a búcsúszavakig megmaradt ez a fajta sajátos stílus. Lásd: a címzett neve Imre alá az alábbi szavakat biggyesztette: XY Úrnak saját kezibe.

Az ablak mögött hömpölygő háját lengető naccsága felöltötte ünnep- és vasárnapi felháborodott arckifejezését:

-Hmm...saját kezibe? – kérdezte élces hangon.

-Igen.

-Nos, akkor itt egy ajánlott szelvény, ezt ki kell tölteni, és még száznyolcvan forint lesz a bélyegen felül.

-Tessék? – nézett vissza Imre kissé megütődve.

-Mondom! Ajánlottnak minősül, ezért kérek még száznyolcvan forintot, és a szelvényt töltse ki! – hadarta a sziklaszirt-szerű, túlontúl rúzsos száj, mely körül a rosszindulat árkai szabályos rendezett egységet alkottak, mint valami kínai rizsföld öntözőrendszere, s a műkörmökben végződő kéz kilökte a levelet az ablak latti kis nyíláson. 

-Már elnézést, – kezdte Imre kissé zavartan – de ez csak egy szófordulat. egy vicc.

S ekkor mint a Vezúv, mely Pompeit készül maga alá temetni, vagy mint bivalycsorda, amint épp oroszlánt készül agyontaposni fortyant, bőgött fel a némber a fülkében:

  - Vicc?! Háhh! Mit képzel, maga bunkó? A Postán mi ilyennel nem viccelődünk! A címzés szabályait be kell tartani! Szóval vagy kihúzom, hogy „saját kezibe”, vagy kérek száznyolcvan forintot, és egy kitöltött ajánlott szelvényt”! – s még dohogott tovább kolleganőinek, miszerint ezek a hülyék viszik majd a sírba, meg hasonló nyalánkságok, Imre füle hallatára.

Ő első meglepetésében nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Bár igazán jól esne, és a két, szépen elhelyezett pofon bizony nem ártana ennek a perszónának, sőt! Azonban a plexi védőfal biztos bástyája mögött hepciáskodó, helyzetéből adódóan bátor nőszemélyt elérni sajnos nem lehetséges, s ugyanakkor attól még a levele sem érné el célját. De a vére bizony forrt erősen: egy ilyen liba, aki a befizetett adókból kapja a fizetést! Ez beszél vele ilyen hangon! Az össz-konfortban pácolt, elkényeztetett jó nénikéje, az! De megpróbált erőt venni magán, s csak összeszorított fogai közül préselte ki a visszafojtott indulatait:

- Akkor csak húzza ki! Picsa!

Sarkon fordult, s döngő léptekkel távozott a postahivatalból. Búcsúzóul még bevágta maga mögött az ajtót, hogy az üveg ripityomra törött, s szétterült a világos metlakin, ezzel utat engedve a befelé nyomakodó kánikulának. Döbbent tekintetek kísérték útját, de nem foglalkozott velük.

Utózönge:

A levél? Nem érkezett meg a címzetthez.

Imre ettől kezdve másik városba járt a postára. Csak két órával hosszabb séta, ami igazán semmiség egy embernek, aki egész nap talpal. Fő a nyugalom! Kinek kell a háborúság valami ostoba, kicsinyes, maréknyi hatalmával kérkedő hivatalnokkal?

S a rezezett hajzatú, ráncos, hájas postás néni? Nos, ő már egy másik világban kezeli a küldeményeket, nyálazza a bélyegeket. Autóbalesetben elhunyt. Nem adott elsőbbséget egy keresztben haladó kamionnak. Az arrogancia csak a törhetetlen üveg mögött védhette meg, a saját, semmiből összevakart királyságában. Odakünn, legnagyobb sajnálatára, s a temetkezési vállalat nagy örömére ez nem működött.

S ennyi. Erkölcsi tanulság? Levonható. Akinek nem esik le, annak nem segíthetek.

Na idevigyázz!

Tudod, sosem felejtem el, mikor ’46-ban megjött a biztos, hogy két napunk van, és visznek minket Németországba. Álltunk apámmal az udvaron, és könny futott a szemembe, de apám rám förmedt, bezavart az istállóba, aszongya: „A lovakat attól még meg kell etetni. Nem hallod, hogy az üres jászlat rágják? A könnyeiddel ugyan egy se lakik jól.”

De láttam, hogy neki is megnyirkosodtak a szemei.

Harmadnapra virradóra jöttek is a karszalagosok, kidobolták, hogy név szerint kiknek kell gyülekezni a pályaudvaron, legfeljebb ötven kilós csomagokkal. Ötven kiló. Ennyi volt, amit egy élet munkájából magunkkal vihettünk.

Persze tudtuk már előre, hogy mi is megyünk. Mennünk kell. Apám folkszbundos volt. Tudod, mit jelent ez? Persze, hogy tudod.

Nekem fogalmam se volt. Illetve csak annyit tudtam, hogy apámék összejárnak a többi svábbal, az állatorvossal, az egyik tanárnővel, meg néhány olyan paraszttal, mint mi, az olvasókörben német irodalommal foglalkozni, vagy beszélgetni, vagy hogy mondják. Fogalmam se volt, hogy mi ebben a bűn. Miért kell ezért elmennünk, itt hagyni a házunkat. Mert nekik ugyan semmi közük nem volt Hitlerhez, vagy a német hadsereghez. Még a malacainkat is elvitték, haragudott érte apám akkor. Aszonta: „Én dolgoztam velük, én etettem, vagy a wermacht? Akkor mié’ ők eszik, s nem mi?” Ugyan mi közünk volt nekünk az egészhez? Falusi parasztok voltunk, se több, se kevesebb.

Emlékszem, hogy siratta anyám a többi asszonyokkal együtt, mikor Mózsi bácsit, az öreg zsidó boltost meglátta összeverve, lesoványodva. A második szomszédunkban lakott annakelőtte, még a Kapinyáéktól vették meg a boltot a bakterház mellett. ’44-ben vitték el őket, családostul. Samu, a nagyobbik gyerekük iskolatársam volt, irigyeltük is mindig, hogy vasárnap nem kell misére járniuk az öccsével, hanem egész délelőtt játszhatnak a réten, meg fürödhetnek a Kaposban, mi meg ott kellett üljünk a templomban. Kéthetenkint, mert felváltva volt a magyaroknak meg nekünk a mise. Mindig is így volt. Aztán egyszer sárga csillaggal a mellyin jött oskolába egyik reggel; eleinte nagyon megbámultuk, azt hittük, indiánost akar játszani talán. Már, hogy ő lesz a seriff, mint a Karl May könyvekben. De szomorú volt, azt mesélte, apját elverték a katonák, a boltból elvittek mindent, és nem beszélgethetünk vagy játszhatunk vele. Persze ugyanúgy játszottunk tovább.

Mózsi bácsit visszahozták egyszer az SS-esek (akkor siratták meg anyámék), hogy az elásott vagyont adja elő. Hallottam, amint apámék a szomszédokkal beszélik este a fészerben. Egy részét meg is mutatta. De se a gyerekeket, a pajtásainkat, se a Mózsi bácsit eztán nem láttuk többet. Ott maradtak valahol.

Szóval aszonták, apám bűnös volt, mert folkszbundos lett, az olvasókör miatt. Így aztán nekiindultunk reggel a vasútra vezető útnak. Apám vezette a lovakat a szekér előtt, mi mögötte kullogtunk, anyám öcsémmel a karján, én leghátul. Mikor lepakoltuk a holminkat, apám hazaküldött a lovakkal, a Csillaggal és Betyárral, őket nem vihettük. Bementünk a kapun, ezen itt, amit a kert végében látsz, elhoztam magammal ’95-ben. Szóval beértünk az udvarra, lekötöttem a fogatot, aztán bevezettem a lovakat az istállóba, leszerszámoztam a két pejt...Csillag és Betyár...sose felejtem el a nevük. Hogy szerettem őket! A szomszédból Iván bácsi ott volt velem, segített, én pedig a lovak nyakába borultam, és zokogtam. Iván bácsi vígasztalt, s azt mondta: „Péterke!” csak így szólított mindig „Nézd csak! Gyere!” s átmentünk hozzájuk „Ideakasztom a szerszámokat a szögre. Vigyázok rájuk, hogy meglegyen, ugyanitt fognak várni, majd mikor visszajöttök.”

Elbúcsúztunk, és visszaindultam az állomásra. Sose találkoztam vele többet, de tudod, mikor először hazalátogattunk, elmentünk hozzájuk, s a fia előadta a szerszámokat. Megőrizték. Ki is hoztam magammal Németországba. Nagyon rendes emberek voltak.

Na elég az hozzá, hogy három napig ott álltunk bevagonírozva, s nem indultunk, csak nem akartak vinni bennünket. Éhesek voltunk már, s fáztunk is piszkosul, mert már november eleje volt akkor. A szőlőhegy aljában lakó asszonyok hordtak nekünk forró levest, meg egy kis héjában főtt krumplit. Minden nap eljöttek. Aztán minekutána csak elindult a szerelvény, nem is ettünk mást a marhavagonokban Németországig. Csak az otthoni levest.

Itt kinn aztán a többi németek valahogy nem láttak szívesen. Senki se szerette, ahogy beszéltünk, sokszor megszóltak érte. Hiszen svábul beszéltünk. Kurdi svábul.

Később kosztért meg egy pokrócért az istállóban álltam be egy családhoz, ennyiért dolgoztam, szóval a lakhatásért meg az ételért. Lovászgyerek lettem, de örültem neki. Nagyon szerettem a lovakat. Annak a családnak a gyerekei itt élnek a szomszéd faluba, ismerem őket jól, mert kis iskolások voltak, mikor hozzájuk kerültem. Néha meglátogatjuk őket a Lizivel.

Aztán persze lett jobban fizető munkám is, nagy sokára, s apámékkal összeszedtük magunkat; később elvettem a Lizkát, ő is falunkbéli volt, kislány volt még a kitelepítéskor. A gyerekeket is felneveltük szépen. Rengeteget dolgoztunk, nyarakon át szamócáztunk a munka mellett, hogy legyen valamivel több pénzünk. Tudod milyen ez, a nagyapádék ugyanezt csinyálták otthon. Szépen éltünk, szépen élünk. Így látogathattuk meg sok-sok év múltán a falut.

Amikor csak tudtunk, mentünk hozzátok, amikor már lehetett. Vagyis szabadott. Mikor először engedtek be minket Magyarországra, ’75-ben, apámat is el akartam hozni. De apám aszonta: „Engem megcsaltak, engem becsaptak. Én többet nem megyek oda.” Elég nyakas ember volt, azt hiszem.

De hallod...nem is tudom, hogy mondjam...nehéz dolgok ezek. Hát idevigyázz! Tizenhat éves voltam, amikor kihoztak bennünket. Eltelt több mint hatvan év, amit itt leéltünk, és jól éltünk. Szeretünk itt. Láttuk, nagyapádék mennyit küzdenek otthon, s hívtuk őket, költözzenek ki. Könnyebb lesz, mondtam nekik, de nem akartak.

És bizony, hatvan éve...ennyi ideje már, hogy elhagytam Magyarországot, ahol éltem tizenhat éves koromig. De ez alatt a hatvan év alatt tudod, nem volt egyetlen nap sem, mikor ne hiányzott volna a hazám...

Az öreg innen nem tudta tovább mesélni a történetet, elcsuklott a hangja, sírva fakadt, és csak zokogott hosszú percekig. Svábként, Németországban ez a nyolcvan éves ember a hazáját siratta.

Tökéletes magyarsággal beszélt, még mindig a kurdi tájszólással. Úgy, ahogy megtanulta az anyanyelvét.

Én sem voltam képes szólani semmit. És úgy hiszem, ennél többet nem is lehet erről elmondani. Emellett a nagy szavak, a pátosz, bő lére eresztett hangzatos beszédek mit sem jelentenek. Eltörpül az őszinteség egyszerűsége mellett, meghasonlik a valóság tükrében, álszent fecsegés, színpadias üresség marad hátra belőle csupán.

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. Szerintem ilyen a hazaszeretet is. Ezt csak érezni lehet. S amikor az ember szemtől-szembe találja magát vele, csak ül, szólni sem bír, csak beleiszik az almaboros pohárba, s csendben elgondolkodik, mi dolgok bújnak meg a szavak mögött, s számot vet magával.

Úgy szép az élet, harmadjára

Imhol a következő alkotásunk. Az emberi egyenjogúság és elfogadás nevében:

Tényfeltáró értekezés a népzene sallangmentes, egyszerű nemzetmegtartó erejének létjogosultságáról

Van neki.

Jófej

Én mindent megértek. Tényleg, kezem a szívemre teszem, s nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy átérzem, és megértem: minden antipátiát, ellenszenvet és undort, amit az emberek a politikusaink, képviselőink iránt éreznek, miközben azok életeket áraznak – általában le. De! (ez a kedvenc szavam, olyan fordulatot sejtető! Nemde? De bizony!)

Van egy kisebbfajta logikai bukfenc, vagy inkább elméletbéli téveszme eme kérdéskörben. Tudniillik nem kell őket szeretni. Egyáltalában nem, sőt! Egyszerűen azért, mert nem erre a célra vannak ők kitalálva, tartva, ha úgy tetszik, kitartva kérem.

Kiábrándító? Elhiszem, megértem, viszont nincs mit tenni.

Ugyanis a politikus, mint olyan, egy teljesen külön, emberiségtől elfajzott állatfaj. Neki más céljai, szavai és gondolatai vannak (már ha ez utóbbiak vannak neki egyáltalán), mint nekünk, közembereknek. Ez a „szakma” így van kreálva, erre születni kell, beletanulni, és ekképpen élni. Ha az ember fia nem politikus nem értheti meg, s főleg nem szeretheti. Hiszen más, alapvetően különböző értékrend.

A bolhát sem szeretjük, mert csíp, viszket, élősködik. A jégesőt sem tartjuk jó ismerőseink közt számon, mert csak kárt okoz, leveri a veteményt, elpusztítja a jó bornak szánt szőlőt. Sőt, a faluvégi cigányt se fogadjuk bizalmunkba, hisz mosolyogva beszél, miközben háta mögött rejti kedvenc kotlósunkat, s fürkésző szemei folyvást hulladékvas után kutatnak a hátsó udvaron, padláson. De ezek a dolgok is léteznek, elviseljük őket, teszemazt, mint szükséges rosszat. A bolha is jó valamire, ha másért nem, a gyerekeket szórakoztató bolhacirkuszért (bár nem ez létezésének fő célja, nagy valószínűség szerint). A jégeső utáni megújulás is elengedhetetlen időről időre, ahogy a szavannák tűzvészei után is frissebben buzog az élet. Ki kell szenvedni hátrányait, rengeteg munka az újjáépítés, de kikerülhetetlen. Régen az erdei putrik lakóit is okkal viseltük, hisz fel lehetett pofozni, ha lopott, de ugyanakkor vályogot vetett házainkhoz, kivájta a mosóteknőt, megfonta a kosarat.

A politikus kérem, mint megtűrt lény az azért van, hogy átlássa és elintézze a modern világ minden fölös bajával járó, azt maga után vonszoló megannyi belföldi és nemzetközi ostobaságot, amihez mi nem értünk – hál’istennek!  Nem azért, hogy jófej legyen. Nem a szeretetünkért ül ott. Csak értünk. Érdekeket kell képviseljen, megmerülnie a bürokrácia és hivatali élet bűzlő, ragadós mocsarában, így aztán jelleme is afféle mocsári csiga formára alakul. Érthetetlenül beszél, külföldi szavakkal tűzdelt mondókája zagyva katyvasz csupán, értelem nélkül; személyisége is lenéző és arrogáns. De megbocsátjuk neki, mert cserébe ő foglalkozik a hozzá hasonlóakkal, a fajtársaival. A modernizmus torz-szülötteivel. És meg is teszi nap, mint nap mindazt, amitől nekünk minden valószínűség szerint kifordulna a gyomrunk, s sárgászöld színben tündöklő epét okádnánk heteken keresztül. Tetteinek súlya van, mondatait árgus szemmel lesik, folytonosan meg kell felelnie mindenkinek. Ezért fizetik. És jól megfizetik, úgyhogy sajnálni sem kell - önválasztott - sorsát. Már egy külön faj, belterjes gondolkodással és beltenyészett szaporodási szokásokkal. Így is van ez rendjén. A suszter és a kaptafa.

Azaz (a „de” helyett)! Így volna ez rendjén, viszont már megváltozott a folyásirány,kiléptek medrükből a bevált szerepek. És ez bizony elég nagy baj. Mert ahogy a teknyővájó nem váj teknőt, csak lop, amiért még nem, hogy fölképelni sem lehet, de még félnivalónk is van az őt óvó törvény kezétől, úgy a politikus sem az, aminek szánták. Ő jófej akar lenni, kérem! Bratyizik, haverkodik, jópofizik, és még a dolgát sem végzi. Olyan dolgokba fog, amikhez nem ért: médiaszerepel, köz-szórakoztat. Táncol és kolbászt tölt. Horgászik, a néppel, együtt. Tömeges megmozdulásokon hatalmas színpadokra áll, teátrumi babérokra tör, lelkesítően szaval, szívmelengetően szónokol, monologizál, és győzköd. Közben fogpasztareklám-mosolyával kábít, harmonikus testszagának parfümös levegőjével ostoba proli szíveket rabol; nyugdíjast, gyermeket, családapát, édesanyát. Eközben parlamenti széke árván porosodik, törvényjavaslatainak szánt papírjai kongó fehérségben hevernek pókhálós íróasztalfiókjában. Nincs ideje, hogy megtegye azon kötelezettségeit, amikért busásan meg van fizetve. S mivel nem végzi a dolgát, gyakorlatilag túl van fizetve. Mert persze a felelősséget sem vállalja, csak hárítja - professzionális szinten. És szabados világnézetekre hivatkozva tetteinek következményei sincsenek: trágárkodhat, paráználkodhat, lophat, csalhat, hazudhat. A lényeg, hogy harminc öles plakátokról szórhassa bájvigyorát az őt eltartó népének. Hogy egy megnyerő ember képét nyújthassa a nagyvilágnak. Ez számít csupán, a propaganda, a látszat, különben a kisnyugdíjas, a főiskolás nem őrá fog voksolni áprilisban. Imádkozzál és dolgozzál – ígérjél és mosolyogjál!

Azonban (ismét a „de” helyett) nem csak az ő hibája ám, kérem! Mi tettük ilyenné. Mi sulykoltuk bele, hogy váljon szerethetővé, azzal, hogy folyton a hazugságnak, a külcsínnek dőltünk, hajoltunk, mint a szélben ringó kalász. Így aztán a képviselő úr idomult a körülményekhez, s neandervölgyi rokonaival ellentétben fenn bírt maradni egy kicsavartan létező valóságban is. Innen már csak egy tyúklépés, és máris átvette az irányítást, mert ráeszmélt: neki így jobb, mintha dolgoznia kellene azért a (nagyon is busás) összegért. Egyszerűbb jópofizni. Arról nem beszélve, mennyivel kellemesebb!

De ez nem maradhat ám örökké így, ezt ne tessenek elfelejteni, kérem! Egyik oldalon se! Hogy személyesen is megszólítsam a fent említett feleket (a tegezésért előre is bocsánat):

Fiam, öcsém, kislányom! Drága mamák és papák! Uraim, hölgyeim! Nem az a lényeg, hogy a képviselő úr mennyire kellemes társaság, vagy hány havi nyugdíjat ígér az év végére. Nem számít, hogy laza, frankó, zsír, vagy mittudomén mennyire jófej faszi. Ezek csupán ügyes, szemek kiszúrására alkalmas jellemvonások, de lópikulát sem érnek. Maguk fizetik, fizették, illetve ti fogjátok fizetni őket, akkor ne azzal foglalkozzanak/tok, mennyire szimpatikus a feje, milyen csinos az öltönye, vagy divatos a frizurája. Hanem, hogy dolgozik-e? Ellenszenves görény? Büdös a szája? Veri a kutyáját? Ki a gyászt érdekel, ha teszi dolgát. És ennyi.

Drága miniszter elvtárs, úr, polgártárs, bajtárs, ésatöbbi! Magácska meg jobb lesz, ha leszokik az ingyenélő látszattevékenységekről! Pillanatnyilag elhiszem, hogy nem esnek rosszul az elsikkasztott milliók, a fürdőmedence és a luxusautó, nem beszélve a hatalom mámorító érzéséről. De (!) magácskának is lesz, esetleg már van is gyermeke, unokája. Mit akar rájuk hagyni? Egy szeméttelepet? Ha a maga idejében még valahogy sikerül is összetartani ezt a szarfészket efféle ál-intézkedésekkel, amiket az elmúlt (jóegynéhány, számolatlanul halmozódó) évtizedekben tákoltak, építgettek, azért egy generáció múlva biztosra vehetik, hogy ránk dől. És agyonnyom mindenkit, a maguk becses, öröklött medencében lubickoló szaporulatával egyetemben. Őket ki fogja eltartani? A papa mosolygós plakátjai? A fehér arany műfogsor a hagyatékból? Vagy tán a nép? Nem valószínű.

Úgyhogy lassan be kellene fejezni a haverkodást, és tegye végre mindenki kicsit azt, ami a dolga! Vagy inkább hagyjuk a fenébe, és irány az ősközösség! Vagy feudalizmus. Teljesen mindegy. Úgy érzem, ennél jobb lenne akármi. Ez a demokratikus bolhacirkusz kezd erősen viszketni.