Na idevigyázz!

Tudod, sosem felejtem el, mikor ’46-ban megjött a biztos, hogy két napunk van, és visznek minket Németországba. Álltunk apámmal az udvaron, és könny futott a szemembe, de apám rám förmedt, bezavart az istállóba, aszongya: „A lovakat attól még meg kell etetni. Nem hallod, hogy az üres jászlat rágják? A könnyeiddel ugyan egy se lakik jól.”

De láttam, hogy neki is megnyirkosodtak a szemei.

Harmadnapra virradóra jöttek is a karszalagosok, kidobolták, hogy név szerint kiknek kell gyülekezni a pályaudvaron, legfeljebb ötven kilós csomagokkal. Ötven kiló. Ennyi volt, amit egy élet munkájából magunkkal vihettünk.

Persze tudtuk már előre, hogy mi is megyünk. Mennünk kell. Apám folkszbundos volt. Tudod, mit jelent ez? Persze, hogy tudod.

Nekem fogalmam se volt. Illetve csak annyit tudtam, hogy apámék összejárnak a többi svábbal, az állatorvossal, az egyik tanárnővel, meg néhány olyan paraszttal, mint mi, az olvasókörben német irodalommal foglalkozni, vagy beszélgetni, vagy hogy mondják. Fogalmam se volt, hogy mi ebben a bűn. Miért kell ezért elmennünk, itt hagyni a házunkat. Mert nekik ugyan semmi közük nem volt Hitlerhez, vagy a német hadsereghez. Még a malacainkat is elvitték, haragudott érte apám akkor. Aszonta: „Én dolgoztam velük, én etettem, vagy a wermacht? Akkor mié’ ők eszik, s nem mi?” Ugyan mi közünk volt nekünk az egészhez? Falusi parasztok voltunk, se több, se kevesebb.

Emlékszem, hogy siratta anyám a többi asszonyokkal együtt, mikor Mózsi bácsit, az öreg zsidó boltost meglátta összeverve, lesoványodva. A második szomszédunkban lakott annakelőtte, még a Kapinyáéktól vették meg a boltot a bakterház mellett. ’44-ben vitték el őket, családostul. Samu, a nagyobbik gyerekük iskolatársam volt, irigyeltük is mindig, hogy vasárnap nem kell misére járniuk az öccsével, hanem egész délelőtt játszhatnak a réten, meg fürödhetnek a Kaposban, mi meg ott kellett üljünk a templomban. Kéthetenkint, mert felváltva volt a magyaroknak meg nekünk a mise. Mindig is így volt. Aztán egyszer sárga csillaggal a mellyin jött oskolába egyik reggel; eleinte nagyon megbámultuk, azt hittük, indiánost akar játszani talán. Már, hogy ő lesz a seriff, mint a Karl May könyvekben. De szomorú volt, azt mesélte, apját elverték a katonák, a boltból elvittek mindent, és nem beszélgethetünk vagy játszhatunk vele. Persze ugyanúgy játszottunk tovább.

Mózsi bácsit visszahozták egyszer az SS-esek (akkor siratták meg anyámék), hogy az elásott vagyont adja elő. Hallottam, amint apámék a szomszédokkal beszélik este a fészerben. Egy részét meg is mutatta. De se a gyerekeket, a pajtásainkat, se a Mózsi bácsit eztán nem láttuk többet. Ott maradtak valahol.

Szóval aszonták, apám bűnös volt, mert folkszbundos lett, az olvasókör miatt. Így aztán nekiindultunk reggel a vasútra vezető útnak. Apám vezette a lovakat a szekér előtt, mi mögötte kullogtunk, anyám öcsémmel a karján, én leghátul. Mikor lepakoltuk a holminkat, apám hazaküldött a lovakkal, a Csillaggal és Betyárral, őket nem vihettük. Bementünk a kapun, ezen itt, amit a kert végében látsz, elhoztam magammal ’95-ben. Szóval beértünk az udvarra, lekötöttem a fogatot, aztán bevezettem a lovakat az istállóba, leszerszámoztam a két pejt...Csillag és Betyár...sose felejtem el a nevük. Hogy szerettem őket! A szomszédból Iván bácsi ott volt velem, segített, én pedig a lovak nyakába borultam, és zokogtam. Iván bácsi vígasztalt, s azt mondta: „Péterke!” csak így szólított mindig „Nézd csak! Gyere!” s átmentünk hozzájuk „Ideakasztom a szerszámokat a szögre. Vigyázok rájuk, hogy meglegyen, ugyanitt fognak várni, majd mikor visszajöttök.”

Elbúcsúztunk, és visszaindultam az állomásra. Sose találkoztam vele többet, de tudod, mikor először hazalátogattunk, elmentünk hozzájuk, s a fia előadta a szerszámokat. Megőrizték. Ki is hoztam magammal Németországba. Nagyon rendes emberek voltak.

Na elég az hozzá, hogy három napig ott álltunk bevagonírozva, s nem indultunk, csak nem akartak vinni bennünket. Éhesek voltunk már, s fáztunk is piszkosul, mert már november eleje volt akkor. A szőlőhegy aljában lakó asszonyok hordtak nekünk forró levest, meg egy kis héjában főtt krumplit. Minden nap eljöttek. Aztán minekutána csak elindult a szerelvény, nem is ettünk mást a marhavagonokban Németországig. Csak az otthoni levest.

Itt kinn aztán a többi németek valahogy nem láttak szívesen. Senki se szerette, ahogy beszéltünk, sokszor megszóltak érte. Hiszen svábul beszéltünk. Kurdi svábul.

Később kosztért meg egy pokrócért az istállóban álltam be egy családhoz, ennyiért dolgoztam, szóval a lakhatásért meg az ételért. Lovászgyerek lettem, de örültem neki. Nagyon szerettem a lovakat. Annak a családnak a gyerekei itt élnek a szomszéd faluba, ismerem őket jól, mert kis iskolások voltak, mikor hozzájuk kerültem. Néha meglátogatjuk őket a Lizivel.

Aztán persze lett jobban fizető munkám is, nagy sokára, s apámékkal összeszedtük magunkat; később elvettem a Lizkát, ő is falunkbéli volt, kislány volt még a kitelepítéskor. A gyerekeket is felneveltük szépen. Rengeteget dolgoztunk, nyarakon át szamócáztunk a munka mellett, hogy legyen valamivel több pénzünk. Tudod milyen ez, a nagyapádék ugyanezt csinyálták otthon. Szépen éltünk, szépen élünk. Így látogathattuk meg sok-sok év múltán a falut.

Amikor csak tudtunk, mentünk hozzátok, amikor már lehetett. Vagyis szabadott. Mikor először engedtek be minket Magyarországra, ’75-ben, apámat is el akartam hozni. De apám aszonta: „Engem megcsaltak, engem becsaptak. Én többet nem megyek oda.” Elég nyakas ember volt, azt hiszem.

De hallod...nem is tudom, hogy mondjam...nehéz dolgok ezek. Hát idevigyázz! Tizenhat éves voltam, amikor kihoztak bennünket. Eltelt több mint hatvan év, amit itt leéltünk, és jól éltünk. Szeretünk itt. Láttuk, nagyapádék mennyit küzdenek otthon, s hívtuk őket, költözzenek ki. Könnyebb lesz, mondtam nekik, de nem akartak.

És bizony, hatvan éve...ennyi ideje már, hogy elhagytam Magyarországot, ahol éltem tizenhat éves koromig. De ez alatt a hatvan év alatt tudod, nem volt egyetlen nap sem, mikor ne hiányzott volna a hazám...

Az öreg innen nem tudta tovább mesélni a történetet, elcsuklott a hangja, sírva fakadt, és csak zokogott hosszú percekig. Svábként, Németországban ez a nyolcvan éves ember a hazáját siratta.

Tökéletes magyarsággal beszélt, még mindig a kurdi tájszólással. Úgy, ahogy megtanulta az anyanyelvét.

Én sem voltam képes szólani semmit. És úgy hiszem, ennél többet nem is lehet erről elmondani. Emellett a nagy szavak, a pátosz, bő lére eresztett hangzatos beszédek mit sem jelentenek. Eltörpül az őszinteség egyszerűsége mellett, meghasonlik a valóság tükrében, álszent fecsegés, színpadias üresség marad hátra belőle csupán.

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. Szerintem ilyen a hazaszeretet is. Ezt csak érezni lehet. S amikor az ember szemtől-szembe találja magát vele, csak ül, szólni sem bír, csak beleiszik az almaboros pohárba, s csendben elgondolkodik, mi dolgok bújnak meg a szavak mögött, s számot vet magával.