Cselekmény:
Bitang meleg napnak ígérkezett ez is, mint az elmúlt két
hétben valamennyi. Ráadásul késlekedett az üdítő nyári zápor is, valahogy nem
akaródzott neki megérkeznie. Kiszámíthatatlan egy nőszemély (mert bizonyosan
fehérnép, ha neme van!) ez az időjárás! S bizony a makacs aszály fikarcnyit sem
kívánkozott engedni a kánikulából, hiába hitegették a jónépet az időjósok.
Ilyen időben bizony nem egy népünnepély hosszabb
gyalogtúrára vetemedni a tűző napon. Szereplőnk, a pásztor azonban, dacolva az
elemekkel, éppen ezt az embert próbáló forrósággal átitatott napot (legyen
csürtörtök) választotta, hogy bebattyogjon a városba feladni leveleit. Az
egyszerűség kedvéért nevezzük Imrének. Pásztor Imre.
Közjáték:
Mitől volt ő épp rideg, ha
már pásztor? Egyszerű, s a karosszékben ernyedten henyélők kedviért ki is
fejtem pár szóban: a lágypásztor reggel kihajt, legeltet, nap végén az
istállóba behajt, s a saját házában (a régi időkben az uradalmak
cselédszállásain) aluszik az éjszaka. A ridegpásztor tavasztól őszig kinn jár a
jószággal, a szabadban él, legfeljebb hevenyészett, rögtönzött pásztorkunyhóban
hajtja álomra fejét, de legtöbbször csak a szabad ég alatt, tűz mellett.
Ennyit
az oktatásról, vissza a történethez!
Tehát: az sem véletlen, hogy épp csütörtökön (?) szánta el
magát a kapcsolattartás ezen formáját gyakorolni Imre, ugyanis csak ezen a
napon volt délután is nyitva a postahivatal. A hét többi napján rendszerint
ebédszünettel ért véget a munka az ott dolgozó kisasszonyoknak (bár ez a
megnevezés, mint lejjebb láthatják vajmi kevéssé állja meg már a helyét rájuk
nézve).
Nos, mivel pedig napközben csak a kora délutáni órákban van
ideje elszakadni a jószág mellől, a déli itatás utáni egy kis időre rá lehetett
bízni a szürkéket a bojtárokra is, így a héten ez az egyetlen időpont volt
alkalmas levelezésre. Márpedig a rokonokkal szót váltani csak ekképpen
lehetséges, s a régi barátok is így tudatnak magukról; esküvők, temetések,
születések, halálok hírei, csakis papíroson jutnak ki a pusztába. Most
bizonyosan sok modernizmushoz szokott szemben felcsillan az értelem kötekedő szikrája:
na és a mobiltelefon? Az interurbán közvetlenség napjaiban a levegő annyi
információtól terhes, a mobilnet is teljesen hétköznapi dolognak számít, s már
a legszegényebb háztartásoknak is szerves alkotóeleme minimum egy számítógép,
notebook, vagy laptop, az okosnál okosabb telefon. Akkor hogy-hogy Imre postára
jár? Levelezik a XXI. században! Kérem szépen: ki látott már szürkemarhát? Aki
látott, az biztosan észrevette (s aki nem, az is el tudja képzelni), hogy annak
a testén bizony sehol nem található egyetlenegy konnektor sem! A pulikon,
komondorokon szintúgy. De még a fűszálak közé bújtatva sem lelhetnénk áramra,
akárhogy kutatjuk. Márpedig villany nélkül ezek a csodák, bizony,
működésképtelenek. Következésképpen: marad a posta, a papír, a toll. Mellesleg,
mégis miről beszélgetne minden nap az emberekkel? Másokat nem érdekel Imre
élete, a napjai egyhangúsága, ahogy őt sem izgatja a mozgalmas nagyvilág. Ez
éppen így jó. De az illem kedvéért, vagy ha nagyon elunja magát néha levelet
vált az ismerősökkel. Ahogy félbe maradt történetünk is erről szól.
Tehát: a legnagyobb déli hőségben, megizzadva a hosszú úton,
kitikkadva, s meglehetősen porlepett állapotban lépett be Imre az épület
ajtaján keresztül a légkondicionált helységbe. Odabenn az állandó 22 ºC
világában a szokásos petyhüdt pangás volt tetten érhető, mindössze egyetlen
kisnyugdíjas készült otthagyni havi járandóságának tetemes részét, néhány sárga
fecni hátán küldve vissza a bankókat állambácsi zsebeibe. Egy cigányasszony,
oldalán újdonsült, háta megett régebben sült purdéival állt a „Csomagfelvétel”
feliratú ablaknál, süteményt küldött az urának Recskre: 980 Ft plusz 180 Ft ajánlva, osztva 3 év
letöltendővel, plusz 2 fellebbezés, az annyi mint 1 év 2 hónap jó
magaviseletért. Sebaj!
Miután a forró aszfaltgőz odakozmált rántás-szagú gőzei után
tüdejét kitisztítandó mélyet szippantott a freongőztől nehézkes, áthatóan hűvös levegőből
Imre a törhetetlen plexiüveg felé vetette lépteinek irányát, mely fölött a
„Levélfelvétel” felirat hirdette az ablak mögötti tevékenység fajtáját.
-Jó napot kívánok! – köszöntötte illedelmesen a postai
alkalmazottat.
-Ühhüm... – így a válasz.
A rézvörös és a platinaszőke közt ingázó árnyalatú
hajzuhatag alól egy ötvenes, szoláriumtól aszalt képű vénkisasszony unott,
táskáktól bárgyú szeme nézett vissza rá – kis névtáblácskája tanúsága szerint
Tóth Mária.
Imre az ablak alján vágott félkör alakú likba csúsztatta a
megcímzett borítékot.
-Ajánlott? Elsőbbségi?
-Nem, csak úgy simán szeretném.
S íme, itt kezdődik a konfliktus! Tudniillik Imrea egy régi
barátjának írt, akivel még együtt katonáskodtak, s mint régi katonacimborák
rendszeresen leveleztek egymással, évente legalább háromszor, legtöbbször
humoros anekdotákat cserélve, vaskos tréfákat osztva meg a másikkal. S mint
ilyen leveleknél általában, a megszólítástól a búcsúszavakig megmaradt ez a
fajta sajátos stílus. Lásd: a címzett neve Imre alá az alábbi szavakat
biggyesztette: XY Úrnak saját kezibe.
Az ablak mögött hömpölygő háját lengető naccsága felöltötte
ünnep- és vasárnapi felháborodott arckifejezését:
-Hmm...saját kezibe? – kérdezte élces hangon.
-Igen.
-Nos, akkor itt egy ajánlott szelvény, ezt ki kell tölteni,
és még száznyolcvan forint lesz a bélyegen felül.
-Tessék? – nézett vissza Imre kissé megütődve.
-Mondom! Ajánlottnak minősül, ezért kérek még
száznyolcvan forintot, és a szelvényt töltse ki! – hadarta a sziklaszirt-szerű,
túlontúl rúzsos száj, mely körül a rosszindulat árkai szabályos rendezett
egységet alkottak, mint valami kínai rizsföld öntözőrendszere, s a műkörmökben
végződő kéz kilökte a levelet az ablak latti kis nyíláson.
-Már elnézést, – kezdte Imre kissé zavartan – de ez csak
egy szófordulat. egy vicc.
S ekkor mint a Vezúv, mely Pompeit készül maga alá temetni,
vagy mint bivalycsorda, amint épp oroszlánt készül agyontaposni fortyant,
bőgött fel a némber a fülkében:
- Vicc?! Háhh! Mit képzel, maga bunkó? A Postán mi ilyennel
nem viccelődünk! A címzés szabályait be kell tartani! Szóval vagy kihúzom, hogy
„saját kezibe”, vagy kérek száznyolcvan forintot, és egy kitöltött ajánlott
szelvényt”! – s még dohogott tovább kolleganőinek, miszerint ezek a hülyék
viszik majd a sírba, meg hasonló nyalánkságok, Imre füle hallatára.
Ő első meglepetésében nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Bár
igazán jól esne, és a két, szépen elhelyezett pofon bizony nem ártana ennek a
perszónának, sőt! Azonban a plexi védőfal biztos bástyája mögött hepciáskodó,
helyzetéből adódóan bátor nőszemélyt elérni sajnos nem lehetséges, s ugyanakkor
attól még a levele sem érné el célját. De a vére bizony forrt erősen: egy ilyen
liba, aki a befizetett adókból kapja a fizetést! Ez beszél vele ilyen hangon! Az
össz-konfortban pácolt, elkényeztetett jó nénikéje, az! De megpróbált erőt
venni magán, s csak összeszorított fogai közül préselte ki a visszafojtott
indulatait:
- Akkor csak húzza ki! Picsa!
Sarkon fordult, s döngő léptekkel távozott a
postahivatalból. Búcsúzóul még bevágta maga mögött az ajtót, hogy az üveg
ripityomra törött, s szétterült a világos metlakin, ezzel utat engedve a befelé
nyomakodó kánikulának. Döbbent tekintetek kísérték útját, de nem foglalkozott velük.
Utózönge:
A levél? Nem érkezett meg a címzetthez.
Imre ettől kezdve másik városba járt a postára. Csak két
órával hosszabb séta, ami igazán semmiség egy embernek, aki egész nap talpal.
Fő a nyugalom! Kinek kell a háborúság valami ostoba, kicsinyes, maréknyi
hatalmával kérkedő hivatalnokkal?
S a rezezett hajzatú, ráncos, hájas postás néni? Nos, ő már
egy másik világban kezeli a küldeményeket, nyálazza a bélyegeket.
Autóbalesetben elhunyt. Nem adott elsőbbséget egy keresztben haladó kamionnak.
Az arrogancia csak a törhetetlen üveg mögött védhette meg, a saját, semmiből összevakart
királyságában. Odakünn, legnagyobb sajnálatára, s a temetkezési vállalat nagy
örömére ez nem működött.
S ennyi. Erkölcsi tanulság? Levonható. Akinek nem esik le,
annak nem segíthetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése