Ámokfutás

(avagy egy nylonzacskó kálváriája a halálig vezető ösvényen)

A vaníliás puszedli csörgő csomagolása árván hullt alá a neveletlen óvodás kislány maszatos kezecskéjéből. Fülsiketítően sikoltott a halálfélelemtől, megdermedt a novemberi szél fagyos leheletétől. De nem maradt ideje földet érni; a légáram felkapta, s messze repítette.

Rövidke élete során, mely az olvasztóüstben kezdődött, a csomagolóanyag-üzemben öltött testet, s a puszedli-gyárban telt meg értelemmel mindig többre vágyott, mint amennyire a marketing osztály dizájner fiatalemberei és hölgyei szánták. Többre, mint amit egy puszedlis zacskó kívánhat az életétől. A sors szeszélyéből megadatott, hogy a történetünkben szereplő darab többre vigye. Már ahogy vesszük.

A fagyos szél sebesen röpítette keresztül a parkolón, ahol a nyugati autók feje fölött nézett farkasszemet vad és bizarr jövendőjével. A négysávos út széléhez érve meg akart állni, de hiába ellenkezett, nem bírt a huzat ellenében mozogni. A lendülettől nekiütődött egy, a városon keresztülhaladó kamion szélvédőjének. A sofőr, a hirtelen fellépő kilátás-megvonás miatt nem vette észre a járdáról elé szaladó kutyát. Illetve csak nagy sokára pillantotta meg, mikor már késő volt. Elrántotta a kormányt, de az eb már menthetetlennek bizonyult. Testének martaléka vörösre festette az amúgy egyhangú aszfaltburkolatot. A kamion pedig csikorgó fékekkel rohant fel a járdára, a gyalogosok verebekként rebbentek szét előtte, néhányan sikerrel, mások kevésbé szerencsésen dekorálták akaratlanul a jármű dísztelen karosszériáját. Az pedig porrá zúzta egy zsúfolt lámpabolt kirakatát. A mentők öt perc alatt kint voltak a helyszínen, a hullaszállítóknak negyed órára volt szüksége. Akadt dolguk bőven.

Ám a puszedlis zacskó mindezt már nem látta. Rémülten lapult meg egy, a reptérre tartó taxi kerékdobjában, ahová a kavarodásban fellépő légörvények száműzték. Lelke mélyén remélte, hogy senki sem látta, mit tett.

A taxi sietve robogott tova úticélja felé. Amint befordult a reptéri parkolóba a fékezés nehézkedési ereje elmozdította helyéből a zacskót, aki a fékpofa alá szorult, ezzel megakadályozva azt feladata végrehajtásában. A megállíthatatlan kocsi belevágódott egy ott veszteglő turistabusz hátuljába. Lángok csaptak ki a motorházfedő alól, és sebesen közeledtek a lyukas benzintank felé. A tragédia elkerülhetetlen volt, a robbanás hatalmas. Négy halott, tizenhat sebesült.

A megpörkölődött puszedlis zacskó bűntudatosan szállt a lökéshullám hátán, s rémülten várta, mi jöhet még. A felszállásra váró repülőgépek felé tartva szorongása egyre erősödött. Beröppent egy boeing szabadon tátongó tankoló-nyílásán, mert a hányaveti reptéri alkalmazott nem zárta be elég gyorsan a gép feltöltése után.

A repülő éppen hogy elhagyta a kifutópályát, mikor a piros lámpák kigyulladtak. Baj van a kerozin-ellátással! Késő. Lángokban állt már hármas motor. A gép óriási zajjal csapódott a földbe. Teljes katasztrófa. Százöt halott.

A puszedlis zacskó a túlvilágon bűntudatosan ölelgette a számára kiutalt hetven szüzet; mentegetőzni próbált, mondván ő nem is hithű muzulmán.

8 nap alatt 8 cm

Az élet nagy igazságai közé tartozik – már ha az értesüléseim nem csalnak –, hogy mindenkinek más az,ami fárasztó. Más, ami undorító, gyomorforgató. Vegyünk egy példát: akár szart lapátolok óraszám, vagy nehéz tárgyakat cipelek messzire, esetleg öt-hat órát is dolgozom egy rajzon, szövegen, mikor mi, mégsem érzem úgy a nap végéig, hogy ez nekem elviselhetetlen volna. Elfáradok persze, meg minden, de jól esik. Bezzeg mikor odáig jutok, hogy kinyitom elektronikus levelesládám egyből elkap a csömör! Megragadja a bokám, és hányingert kelt bennem az egész univerzum iránt. Pedig az néhány ujjmozdulat, semmi több; és mégis!

Mindenki ismeri a spam fogalmát, ugye? Perszehogy. Jellemző. Bezzeg, ha a szalámit kéne megfüstölni, mindenki állna bambán, míg a drága hús megromlik! Na mindegy, ez egy másik hőbörgésre tartozik.

Szóval: jönnek ezek a fránya levelek. És miről szól tízből nyolc? Hogy akarok-e nagyobb falloszt, vagy csöcsöket. Melleket igen, akarok, csak nem magamnak. De hagyjanak már!

Mire jó ez kérem? Mi az oka, hogy mindenki méteres hímtaggal kell rohangáljon dolgai után a nagyvilágban? Egész biztos kell ez nekünk? Nekem ziher, hogy nem.

Az a büdös, mocskos szexuális forradalom; az az oka mindennek! Amiatt zaklat engem az ország valamennyi plasztikai sebésze (meg a jó pénz reményében persze)! Az női egyenjogúság, meg a szeretkezz, ne háborúzz! Ha nem lett volna az a sok marhaság, most minél nagyobb tűzerejű, kaliberű fegyvereket akarnának rám sózni, nem bantu-méretű hímtagot. Nem tudom, ki hogy van vele, de üdítőbb lenne a nap végén puskák prospektusaival farkasszemet nézni, mint a pornóipar eme remekeivel. Legalábbis nekem, személy szerint nem fakaszt mosolyt arcomon egy rám kacsintó pöcs.

Egyébként nem tűnik furcsának ez az egész? Már úgy globálisan. Összefüggéseiben. Vajh miért korcsosul az emberi faj egyre mélyebb szintre, miért nő meg a testi hibások száma, billen a gnómok felé a mérleg? Van persze része benne a pészmékernek, az inkubátornak, ésatöbbi. De szerintem ez is odaállhat nyugodtan a sorba. A plasztikai sebészet.  Lehet, hogy magánvélemény, de mit tegyek? Van ilyenem.

A változatosság kedviért jöjjön egy frázis a szokásosból: hogy volt ez régen? Vagy: hogy van most is a „primitívebb” népek közt? Párt az erősebb választ. Méghozzá milyet?  Olyant, aki alkalmas a legéleterősebb utódokat nemzeni/szülni neki (matriarchális, illetve patriarchális beállítottságúak válasszák ki a számukra jobban tetszőt). Mert így maradhat fenn a faj, a gének, biztosított a további generációk léte. Még az istentagadó Darwin elméletei is az átöröklésen alapulnak. A mai világtól ő is dús szakállát tépdesné kínjában.

Ugyanis, ha már meg lehet oldani a testi hibák látható megjelenésének elkendőzését, akkor minden rendben! Egy nyúlszájú, kacskalábú, púpos, szeplős falubolondja is válhat szívtipró Adonisszá. Pénzkérdés, semmi több. A mellek nélkül lófráló, kisebbségi komplexusoktól megkínzott, keskenyszájú leánykák pillanatok alatt vénuszi keblekhez és húsos ajkakhoz juthatnak, csak össze kell spórolni rá az összeget. Vagy apu fizeti. 

De a génjeikben benne van, kérem! Ott lappang a púp, ott lapul a szeplő, bujdosik a nyúlszáj; és ott is a kamaszkorba érve még mindig melletlen leánygyermekek születése van megírva! Bizony! Bármilyen hihetetlen, természet anyánkat nem olyan egyszerű átverni! Se szilikonnal, se zsírjuknak a seggükből ajkaikba történő átcsoportosításával!

Mellékesen ez a pénisznagyobbítás, meg a mellplasztika (erről majd talán máskor) amúgy még ezen belül is nekem a cseresznyének számít a hab tetején. Mert egy hegy méretű hímtag tulajdonosa már nem is akar tetszeni. A látszatra sem ad. Nem kell vennie a fáradtságot sem, hogy szépnek tűnjön. Minek? Elég az, ha méteres kolbász himbálódzik a nadrágszárban! Lehet annak tulajdonosa rossz futó, gyenge a kislabda-hajításban, sőt, a matematikai ismeretei is elég, ha csak amolyan foghíjasak. Mert ott van neki harminc centi puszta gyönyörűség.

Mindez a szexuális forradalom későn lecsapódott, káros mellékterméke. A pornó-generációk kibúvója bármi társadalmilag hasznos tevékenység alól. Elvégre a holdig nyúló erekcióval nem kell dolgozni, csak dugni. Így is megél belőle szépen az ember. Meg vagyunk áldva vele, mondhatom!

Így zárójelben hozzáteszem, ha a szarvasmarhát ezek szerint az elvek szerint tenyésztenék, nem ennénk mást, csak bikacsököt. Úgy bizony! Nem lenne se ízletes hátszín, nyálcsordító comb, csak egy fasz. Hatalmas, bikához méltó. Gazdája valószínűleg nyomna vagy száz kilót (hatszáz helyett), és három lába volna (négy helyett). De amit alátenyésztett a gazda! Szerencsére vannak még a szexuál-forradalmároktól mentes csücskei is az életnek.

Egészen biztos vagyok benne, hogy most sokan (főleg, akiknek nem tetszenek a fentebb leírtak) azt gondolják: önértékelési gondjaim vannak, esetleg a saját házam ég, azért fröcsög itt a nyálam dühömben. Ki kell, hogy ábrándítsam őket. Egyrészt: bármilyen hihetetlen, szerintem nem tartozik az ilyesmi senki másra – kivéve persze a tulajdonossal egy ágyban tartózkodó hölgyet (ki-ki maga dönti el, szám szerint hány leánnyal kívánja megosztani testi adottságait). Másrészt: el tetszettek siklani a lényeg fölött! A mondókám nem elsősorban személyes indíttatású (leszámítva azt a sok hülye levelet, amiktől begurultam). Ugyanakkor, ha szükségem lenne ilyen műtétre, csak spórolnék egy kicsit, és lássatok csodát: Belső-Ázsia méretű faszom lóbálhatnám a lengedező tavaszi szélben! Hagyjuk már!

Ja, majd elfelejtettem! A végén szeretném kérdéssel zárni ezt a kis eszmefuttatást. Lányok (főleg őnekik szólna ez az egész)! Biztos, hogy ez kell nektek (elnézést a tegezésért)? Elhiszitek, hogy csupán egy drága pénzen vásárolt, harmincas húsdarab jó apává tesz egy amúgy testi hibás, ötvenkilós, szeplőkkel túlzsúfolt képű kisfiút? Megfelelő társ egy életre a fogatlan, kopasz, elmebeteg szomszéd, csak azért, mert térdig ér neki? Kell nektek egy, a drogfüggő gazdája ocsmány, kelésekkel borított teste alatt himbálózó, félméteres néger farok? Megéri ezt sulykolni a másik nem agyába, hogy csak az a fontos? Anyukátok vajon mit mondana?

Nem hiszem, hogy férfiként kéne gondolkodnotok, mert Ti húzzátok a rövidebbet (még ha hosszabbnak is tűnik).

Erről ennyit. Nekem pedig nem marad más most, hogy kidühöngtem magam, mint hogy türelmet gyakoroljak, és törölgessem ezeket a szutyok leveleket. Piszkosul unom, elhihetik!

Menj Kapálni 2. fejezet

Habár egy ideje már az interneten leledzik második közös szerzeményünk Levente úr valamiért nem tudta beágyazni eme videót eddig a blogra. Így jómagam bocsátom közszemlére ezt a darabot. Egyre hangosabbak a kapák.

Bűntudat

(mikrodráma pár tollvonásban)

Helyszín: hálószóba. Az eseményekhez mérten túlzottan rendezett, meghitt. Rokonok fényképei, családi emlékek a falakon és az éjjeliszekrényen. Enyhe vermut- és vörösborgőz a levegőben.

Idő: napsütéses. Kora reggel, vagy délelőtt. Talán vasárnap.

Szereplők: férfi és nő. Ha bibliai akarna lenni a mű: József és Mária. De nem akar.

Cselekmény:

A férfi percek óta zavartan babrált a barackszínű ágyhuzat szélével, már-már annak rojtosodása fenyegetett. Tudta, hogy neki kellene először szólani, aminek a huzat is nagy hasznát látta volna. A nő az ellenkező

irányba fordította tekintetét, szemei ide-oda ugráltak, s a szája szélét harapdálta; tehát mindkettejükről lerítt, hogy van mit szégyellniük az előző éjszaka eseményeiből.

Végre a férfi elszánta magát, hogy megtörje a kínos csendet, ezzel megkegyelmezve az ágyruha állapotának:

-         Reggelizünk? – ostoba kérdés, de a semminél több.

-         Nem vagyok éhes. Azért ehetsz nélkülem is.

Itt holtpontra jutott társalgás ilyetén módja. Ez újból veszélyeztette az ágyneműt, de szerencsére a férfi elszánta magát, hogy a lényegre térjen:

-         Most mihez kezdjünk? – még egy ostoba kérdés, de legalább elhangzott.

-         Fogalmam sincs. Szerinted?

-         Nekem van valakim, szóval...

-         Nekem is van.

Két perc néma csönd. A megcsalt felek – akik nem voltak jelen – szereplőink képzeletében szigorú arccal, szemöldökráncolva öltöttek testet. Nem maradt más hátra, mint hogy a férfi újfent megszólaljon:

-         Szerintem jobb lenne, ha elfelejtenénk ezt az egészet. Túl sokat ittunk.

-         Én is úgy vélem. Meg se történt.

-         Örülök, hogy így gondolod. Akkor mindenki a maga útján?

-         Igen. Így lesz a legjobb.

Mindketten fellélegeztek, s egymásra néztek, ma reggel először. Innentől gördülékenyebben folytak a dolgok, könnyebben csusszantak ki a szavak fogaik léckerítésén. A férfi csevegéshez hasonló hangnemben törte meg az immár higgadtan zsongó csendet:

-         Azért jól éreztem magam. Hát Te?

-         Én is. – mosolyodott el a nő – Megbántad?

-         Dehogy! Ez egyszer belefért.

-         Szerintem is. Csak kiderülnie nem szabad!

-         Semmiképp! Szétmegy a fejem...

-         Mondtam, hogy nem kellene a második üveg bor. Soha nem bírtad az italt.

-         Igaz. Eszel velem? Kell valami, mert kilyukad a gyomrom.

-         Jól van, akkor hozz egy pirítóst!

A férfi reggelivel megpakolt tárcákkal tért vissza. Evés közben folytatódott a csevej:

-         Holnap melyikünk megy a gyerekekért? – kérdezte a férfi.

-         Én. Utána felviszem őket a szüleidhez. Anyád hetek óta rágja a fülem, hogy sose látja az unokákat.

-         Jól van, nekem amúgy is sokáig benn kell maradnom.

-         Ne hamukázz! Hozzá mész délután, nem?

-         De. Csak még ki kell találnom, ma miért nem értem oda.

-         Majd kitalálsz valamit. Nekem is hihetően hazudtál régen.

-         Ahogy te is.

-         Köszönöm. Csak ne nézz félre! Mindig félrenézel, ha hazudsz.

-         Tudom, már leszoktam róla. Csak ki ne derüljön...

-         Én hallgatok, ha te is.

A nő fölkelt, összeszedegette széthajigált holmiját, s öltözködni kezdett. Amint lépett kifelé a szobából a férfi még utána szólt:

-         Ne felejts el tejet venni! És a kávé is fogytán van!

Vége

Jó napot kívánok...

-Mondd csak, eszel te rendesen?

-Hogy mondja, kérem?

-Azt kérdeztem: eszel-e rendesen? Olyan sovány vagy, mint egy sápkóros etióp.

-Mi ez a hangnem, kérem? És mi köze bárminek a testsúlyomhoz?

K. Ernő, kilencven esztendős, felső-ivánfai lakos megrökönyödve nézett át három dioptriás szemüvegén. Megélt már egynéhány dolgot, de erre nem számított, hogy így beszéljenek vele élete alkonyán. Ráadásul éppen itt. Sértett önérzetét visszafojtva próbálta megőrizni hidegvérét. Az orvosa eltiltotta az izgalmaktól.

-Ne játszd már a fejed! Mit gondolsz, téged talán maga az anyakirálynő pottyantott ki? Az aranyozott lyukán, mi?! Nézzenek oda!

-Már elnézést, de én semmi rosszat nem akartam. Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmét, hogy nem járja így beszélni egy idős emberrel.

-Nem járja...háh! Felhívni...azt a mindenit! Te mondd, nem elitiskolát jártál véletlenül? Talán egyetemet is nem?

-Ami azt illeti, kérem, de igen. A Műszaki Egyetemen végeztem építőmérnökként 1952-ben.

-Ó, hogy oda ne rohanjak! Az is valami? Erre vered a nyálad?

-Ezt nem értem kérem.

-Nem érti? Hallod ezt Jani? Nem érti. Egyetem, de magyarul nem ért.

K. Ernő bal karja enyhén zsibbadni kezdett, miközben a sportosztály melletti barkács-részlegen halkan felzokogott egy sokat látott betonkeverő.

-És mondd csak, minek is zaklatsz te engem a kérdéseiddel? Éppen most.

-Csak információt szerettem volna kérni Öntől, uram.

-Információt! Hát ez fantasztikus! Ebédidő kellős közepén. Na jó, amíg megeszem a hamburgerem, addig elnyökögheted, mi a frászért jöttél ide.

K. Ernő karjában a zsibbadás enyhén erősödött, s a sport-részleg mintha kissé homályosabban körvonalazódott volna, mint pár perccel korábban. A kerékpáralkatrészek halkan összesúgtak a második sor harmadik polcán.

-Kérem, én az unokámnak szeretnék horgászfelszerelést vásárolni. Jövő hét kedden lesz a nyolcadik születésnapja, és gondoltam ez jó meglepetés lenne neki.

-Emlékszel ilyen kérdésre?

-Hogyan kérem?

-Azt kérdeztem: emlékszel-e ilyen kérdésre?

-Milyen kérdésre?

-Hogy milyen alkalomból vagy itt. Vagy, hogy kinek vásárolsz. Lakcímedet, cipőméretedet nem akarod megadni? Annyit kérdeztem csak, hogy mi a frászt akarsz. Diktafonra mondjam neked?

-Elnézést, uram.

-Spongyát rá! Szóval horgászcucc, mi?

K. Ernő karja már kibírhatatlanul sajgott, s alig érzékelte a külvilágot. Szíve egyre hevesebben vert, mintha első randevújára készülne, s a verejték sós vizű patakokban csörgedezett lefelé ráncainak mélyre faragott katlanjaiban. A legfelső polcról kíváncsi kajakok tekintettek le rá aggódó érdeklődéssel.

-Igen kérem, horgászfelszerelést szeretnék vásárolni.

-Na gyere utánam! Megnézzük, mink van számodra.

-Köszönöm szépen!

-Siess már, nem érek rá egész nap! Mit dülöngélsz? Be vagy nyomva, mi? Na szép! Hogy mindig ki kell fogjam ezeket a részeges vén trottyokat!

-Bocsánat, csak nem érzem jól magam.

-Én se érezném, ha ennyit vedeltem volna, mint te! Persze az én adómból könnyen vagytok ti, nyuggerek.

-Bocsánat...

K. Ernő már nem bírt ellenkezni. Csendes megadással szedte a lábait a polc-sorok között, ahol a hegymászókampók és hevederek szánakozó tekintettel néztek utána. A távolból, valahonnan a kertész osztály felől vágott virágok halk zokogását hozta a légkondicionáló keltette huzat hűvös fuvallata.

-Na itt van. Jó lesz?

-Nem tudom, nem értek hozzá, kérem. Ezért bátorkodtam Önhöz fordulni.

-Bátorkodtál, mi? Jó lesz, és kész. Nekem dolgom van, nem érek rá. A kölyköd, vagy mid meg úgyis csak négy éves, neki mindegy.

-Nyolc.

K. Ernő még egy utolsót rugaszkodva megpróbált visszavágni, az igazáért kiállni. De magára maradt, s egy szál egyedül képtelen volt a harcra. Csupán a csillagcsavarhúzók álltak ki mellette részvéttel teljes némaságban.

-Tök mindegy. Akkor fogd, aztán arra van a kassza! Köszönjük, hogy nálunk vásároltál!

-Én köszönöm...a viszontlátásra!

-Szevasz.

K. Ernő apróra méretezett, imbolygó lépteivel elbotorkált a pénztárak irányába. Karját már nem érezte, s csak vakon találgatta maga előtt az utat. De végül, nagy nehezen sikerült megtalálnia a kassza pultját, s felraknia a szalagra a horgászfelszerelést. A barátságtalan pénztáros-kisasszony arcán üldögélő fanyar megvetést már észre sem vette. A mellette álló polcról néhány szigetelőszalag tekercs dugta ki kíváncsi arcát; láthatatlan könnyek gördültek ki nem létező szemük sarkaiból.

-Ennyi?

-Igen, kérem.

-Akkor az tizenegyezer-kilencszázkilencven lesz.

-Rendben. Máris adom.

-Kártya vagy készpénz?

-Készpénz.

K. Ernő sok küszködés árán előkotorta a tárcáját, melyben az ajándékra szánt összeg lapult. Odatett három ötezres bankjegyet az asztalra. A pénztárgép sokat sejtetően, mélyen felsóhajtott.

-Nincs kisebb?

-Sajnálom, de csak ekkora címlet van nálam.

-Jellemző. Idejöttök nyugdíj után ötösökkel, mi meg szopjuk egész nap, mert nincs aprótok.

-Bocsánatot kérek.

-Jó. Mindegy. Na, akkor az annyi, mint tizenhárom, meg négy és öt. Haladjunk, mert feltartod a sort!

-Köszönöm szépen. A viszontlátásra!

K. Ernő elindult, de már alig bírta vonszolni magát. A fotocellás ajtó udvariasan kinyílt előtte, s részvéttel teljes hangon elköszönt:

-A viszontlátásra! Köszönjük, hogy minket választott!

-A viszontlátásra!

K. Ernő már csak ennyit bírt kinyögni, azt se tudta már kinek beszél. Amint átért az ajtón holtan esett össze, s ernyedten nyúlt el a vörös és szürke színben pompázó térkövek időtálló, formatervezett felszínén. Markában görcsösen szorította még a horgászbot nyelét, s üveges szemeit az oldalt elhelyezett sparheltek lábának szegezte. Azok egy siratóének gyászos dallamát dúdolták némán, miközben a fekete lepelbe burkolózott jómodor odalépett K. Ernőhöz. Szelíden kézen fogta, s magával vitte a lelkét; az utolsót, aki ismerte őt.