(történeket a semmiről II.)
Beleolvadok a klíma nélküli kocsi ülésébe, mire a piros lámpát zöldre imádkozom. Irány a Balaton! Csak hogy a lábfejemen sajgó hegek miatt a partra szorulva érezzem, mennyire fasza a víz... Mindegy, ez sehova nem vezet, meg amúgy se számít.
Ó, és még anyámhoz is be kell ugranom! Megígértem. Csoda, hogy mindenhonnan elkések? De bemegyek, mert épp Jegyzőasszony haját szoborja kormányablak-kompatibilisre, akit csak ritkán van szerencsém látni, mióta messzire költözött. És rohadtul szórakoztató jelenség, akinek a világ összes szava a szájában lakik, amiket nem rest mind egy szálig kimondani. Szerintem körlégzéssel beszél.
Mire belépek a fodrászatba nagyban csattog az olló, áramlik a szóözön. Eskü, Pepin bácsi reinkarnációja ez a nő! Nyúltagyig reszel a dohányban pácolt hang:
- A hivatalban hozzám tartoznak az elveszett és kóbor állatok is. Még jó, hogy az emberek nem... na mindegy. Ezért volt egy érdekes beszélgetésem a helyi állatvédő csajjal, aki a menhelyet is vezeti. Szóval mondom neki, hogy eltűnt ez a bizonyos eb, megkeresett minket az aggódó állampolgár, és a tolmácsolásomban az ő segítségére is igény volna az ügyben. Elég lassan fogta föl, miről beszélek, aztán megkért, írjam körül neki az állatot, hogy is nézne ki valójában. Én meg a szomorú gazditól csak valami homályos fotót kaptam a jószágról, nem túl előnyös, teleszart zokni pozitúrában, úgyhogy előadtam a benyomásaimat. Miszerint inkább fekete, mint barna, cserébe meglehetősen stoki-szerű. Talán nem annyira kerek, inkább hengeres, de a méretarány stimmel. Nem volt nálam stopper, nem akarok hazudni, de a csaj szerintem egy percen keresztül hallgatott a telefonban. Meg vannak áldva velem, mi?
Hát meg!
Nagy nehezen sikerül szóhoz jutnom a Jegyzőasszony szóáradatában beállt pillanatnyi szünetben, úgyhogy gyorsan megkérdem muterkát, mi újság náluk, a tinédzser-világban? Édesanyám, mint rendes, sok éve elvált asszony éli a gondtalan 16 évesek hétköznapjait; hála az égnek! Megérdemelten szórakozik. Kiböjtölte apám mellett, meg kell hagyni...
Meséli, hogy tegnap Orfűn voltak, és milyen szép, meg minden - talán az is elhangzott, mi célból mentek, de aranyhal memóriám üzembiztosan kiköpi három másodpercen belül az információt. Lehet csak azért mentek, hogy ott legyenek. Mert ott jó.
- Olyan lángost ettünk! - lelkendezik - Én még ilyen finom lángost soha nem ettem. A legjobb...
- Jajj, anyukám, ez már legalább a harmadik "legjobb" ebben a hónapban. Lassan kifogy a kvóta!
- Akkor nem is kérsz?
- Miért? Hoztál?
- Persze...
- Ó, köszönöm!
- Na, ugye!
Hogy lett igaza, mikor nem is vitáztunk? Ezt csak ő tudja...
Még egy gyors cigi, aztán visszaülök a gyümölcsaszalóba, sok még a kilométer. Olvadozik az aszfaltfolyó, lehet hajóval kellett volna jönni. Mindenesetre az éhség ügyesebben evez nálam, mert Böhönye környékén utol ér, hogy a gyomorszájamba könyököljön. Rányúlok az egekig magasztalt lángosra.
Egy napos, madárlátta, nylonzacskóban érlelt, kétféle tejtermékkel szórt cucc... mi baj lehet?
Fél kézzel tépkedem az olajtól szottyós papírt, csúszik a kormány, kit érdekel? Mint egy bögre langyos libazsír! Nincs is jobb ennél a kánikulától izzó fémkasztniban.
Kettőt kaptam?! Halleluja, testvérek! De miért ilyen kicsik?
Baszd meg... ebbe bele van harapva... Drága anyukám! Elhoztad nekem a megrágott lángos-maradékod? Egyem a szívedet! Na mindegy. Fél kézzel az arcomba gyűröm az egészet. Meg kell hagyni, tényleg fasza. Lilahagyma is van rajta! Le se nyeltem az elsőt, miközben már a második papírját marcangolom.
Ne már... ez is meg van rágva? Meg. Hát ez remek! Kattognak a fogaskerekek... Columbo üzemmód bekapcsol: nem valószínű, hogy muterka kettőbe is beleállt volna, ha egyel sem bírt el. És egyformák, tehát nem azért, hogy kétfajtát is megkóstoljon... akkor mégis ki ette a másik fél lángost? John Wayne? Remélem...
De mit szépítsem - így is megettem. De meg ám! Beharaptam az egészet, John Wayne nyálával együtt.
Mit lehet tenni? Éhes voltam.
És a Rio Bravo mégis csak klasszikus!
