Felforr az aszfaltjárda a talpam alatt, rám rohad a
vászoning. Délibábot kergetek a Dráva-síkon, mikor szembetalálkozunk. Meglepetésemben
köszönni is elfelejtek - pont olyan,mint mikor utoljára láttam - mikor kiröpült
a fehérre mázolt ablakon.
Ha időben észreveszem, biztos kitérek előle, mintha nem
láttam volna, beállok az egyik korhadó félben lévő faoszlop árnyékába és
eljátszom, hogy elmélyülten figyelek a műsorra, ami amúgy egyértelműen kurvára
nem érdekel. Olyan szar a zene, hogy el se lehet bújni mögé. Azt hiszem, ez már
amúgy sem opció.
- Szia - köszön rá néma sziluettemre, erre én lányos
zavaromban erősen túljátszom a spicces hanglejtést... csak tudnám minek...
- Ssssziiia... - torz vigyor-szerű , amúgy kedves mosolynak
szánt grimasz, izzadt tenyér. Gratulálok, hülyegyerek! Ezek után automatikusak
a nagy büdös semmi körül csoportosuló,kínos körmondatok. Mintha két vén
matematikatanár az időjárásról diskurálna az iskolai dohányzón. Ha lenne még
olyan.
- Hhhhogy vagy?
- Jól, köszi... és nálad mi újság?
- Munka, tudod...
- Ja, itt is... tavaly megvettük, azóta...
- Ilyen árak mellett...
- Na igen...
- Később...?
- Nem tudom, talán, de legközelebb...
- Igen, legközelebb...
Eközben fejben mindketten csak szabadulni vágyunk a
rókacsapdából, kétségbeesetten rángatjuk a lábunkat; én már azon vagyok, hogy
lerágom a sajátom maradékát, csak legyen vége ennek a beszélgetésnek - és az a
legközelebb lehetőleg soha ne jöjjön el! Szerencsére felsír a gyerek - talán
titkon belerúgott picit a babakocsiba. Vagy én voltam? Ha igen, akkor sem
szégyellem, a cél szentesíti az eszközt.
Balra el, nekidőlök a korhadt fenyőoszlopnak, közben ismerős
arcok vonulnak előttem, váltunk pár
szót, nyomják kezembe a dobozosokat, miközben még hat a csapolt - de jó, hogy a
töményt félretoltam! De jó, hogy nem bírom a tempót! Egy rókázásból visszatérő,
ismeretlen tarajos lánynak passzolom le a bontatlan Heinekent, üvegszemmel makog
valamit, orrba ver a friss hányás avas gyomorszaga - el is hajtom a faszra, mielőtt a sajátja
mellé az enyémből is kap egy adagod az Exploited pólóra - örülj annak a vörös
csillagos szarnak egy kicsit odébb! Beléd még fér. Belém nem hiányzik.
Belőlem nem ez hiányzik.
Belőlem a hiány hiányzik.
Betámadom a pissoirt, bokáig húgyban támasztom homlokkal az
ötven éves csempeburkolatot - anno még dugni is volt gusztusom ilyen
gusztustalan helyen. Na jó, akkor még javában tomboltak a hormonok, minden áron
fajfenntartani vágytam. Akkor még elhittem, hogy lehet belőlem jó szerető. Vagy
jó apa. Faszság, nem? Nem derült ki. Szerencsére mindig húztam gumit. Többen is
megtehették volna.
A kézmosó fölött mélyen a szemembe nézek. Torzít a tükör?
Nem valószínű.
Inkább én változtam.
Bezzeg Ő nem.
ŐK soha nem változnak. Mármint az összkép. Persze akad, ami
terebélyesedik, ami megereszkedik, van, ami mélyül, de az egész egyben nézve -
ugyanaz. Változatlan változók. Mi a csoda, ha nem ez?
Fertőtlen tenyerem a retkes nadrágba törlöm, kávéért
indulok. Az talán egyben tart, míg el nem múlik a sok dobozos komló, meg ez
a lidérces álom, ez az egy rugóra járó
imamalom a fejemben. Pont, mint a búcsús pónik a kantáron, körbe-körbe
kitaposott ösvény az életük, egyetlen pont körül. Mondjuk ők nem tehetnek
róla... én tehetnék ellene... maholnap negyven leszel, fiam, szedd már össze
magad!
Persze megint belebotlok - egy búcsúcsók közepén. Túl kicsi
ez a város. Amúgy jól áll neki a gyűrű. A gyerek is. Az orrom vakargatva
korhadt fenyőoszlop után kutatok - hol vannak, amikor szükség lenne rájuk?
Tulajdonképpen nem tudom, miért vagyok zavarban. Rég volt. Nem
fáj. Nem bánt. Nem hiányzik. Akkor? Mindegy, sziszeg a kávégép.
Amíg várom a csigalassú kiszolgálást épp mellettem szabadul
egy hely, így hová is állhatna, ha nem ide? Most komolyan: valami hollywoodi seggfej
rendezi ezt a mozit? Mi ez, egy 90-es évek tinisorozat meghasonlott, középosztálybeli,
koravén gyermekekkel? Melrose place, made in Dél-Dunántúl?
Én szólalok meg először- teszek egy lapáttal a kazánra, ha
már égnie kell, égjen rendesen!
- Csak így, egyedül?
- Aha, altatás idő.
- És kihagyod?
- Kimenőn vagyok. XY jön (valami random név, faszom se
emlékszik, ki az, faszomat se érdekli), rég nem találkoztunk, neki kettő van...
-Ja, mesélte a Hogyishívják. Tök jó...
Na, ez egyre jobb lesz. Már ott tartunk, hogy tök jó... Borzasztó...
Nesze semmi szófosás. Rosszabb, mint az első kör volt. Bármire ráhúzható,
üreges fejű szócsavarok.
Félreülünk egy padra amíg XY-ra vár, nekem ugyan nem
kötelező, de minek kéne menekülnöm? Talán nem marjuk halálra egymást. Már rég
megtehettük volna. Rágyújtok, ő természetesen leszokott. Mindenki leszokik.
Átveszi a stafétát:
- Neked nincs? - mintha nem tudná...
- Nincs. Mielőtt rákérdezel: nem is tervezek.
- Bocs, nem akartam...
- Semmi gond. Nincs ebben semmi titok.
- Jó, hát még bármi lehet, sosem késő.
Itt akad el bennem a korty. Pont tőle, ekkora közhelyes
marhaságot...kicsit csalódtam. Hörgőre rántok egy füstpamacsot, tompítson a
válaszon.
- De igen, késő. Réges-rég késő. - a mondat végén, mint egy
öreg traktot, kiengedem a füstöt.
- Hülyeség.
- Te is tudod, hogy nem. Már akkor késő lett volna.
Miközben kimondom, talán először nézek egyenesen a szemébe.
Azonnal meg is bánom a mondatot. Úgy hat, mint egy romlott hús szagú, ócska
mentegetőzés, pedig mindketten tudjuk: nem ezen múlt.
Rendezem a sorokat, megsodrom a következőt, mielőtt ez
leégne, egymásról gyújtok, mint a kerékkopogtatók műszak után a restiben. Szúrkál
a szemével, látom, valami még mindig bassza a csőrét. Szándékosan nem kérdezek
rá, pedig viszonylag pontosan sejtem, mi az. Ez a szuperképességem. Olvasni
mások fejében, amikor nincs tétje. Amikor már mindegy. Amikor már semmi közöm
hozzájuk.
- Komolyan gondoltad?
- Mit? - szégyellem, de játszom a hülyét. Aljas húzás, még
tőlem is.
- Tudod, miről beszélek. - még szép, hogy átlát a szitán.
- Igen, komolyan.
- Miért lett volna késő? Akkor...
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád!
- Nos?
- Akkor voltam annyi, mint te most.
- És? Látod...működik.
- Látom, de ez nem ugyanaz. Ne értsd félre...
- Nem értem félre.
- Az még nem biztos...szóval szerintem már akkor túl sérült
áru voltam.
- Rossz duma - mosolyog, bár nem túl őszintén.
- Tudom...de baszki...nézz magadra! Nézz rám! Egy érett nő
meg egy öregember a sörpadon.
- Ennyivel nem vagy öregebb,már bocs...
- Nem. Én nem az életkorra gondolok, hanem hogy hiába
változtál, mégsem változtál...nem is fizikailag, belül...szóval az összkép...
Értetlenül néz, nem csodálom. Képtelen vagyok összerakni egy
épkézláb mondatba. Pedig a pissoirban még olyan logikusnak tűnt, bassza meg! Két
dobozossal korábban abba kellett volna hagyni...vagy ebbe a magyarázkodásba
bele se kezdeni.
- És ezt mégis mikor matekoztad ki?
- Hugyozás közben...
- Na, pont úgy is hangzik!
- Miért? Igazából 20-25 évesen volt a csúcs. Maradandó
sérülések, törések nélkül, néhány felszíni horzsolással, kiheverhető
karcolásokkal...Aztán már csak lefelé tartunk. Tapasztaltabbak lettünk?
Érettebbek? Igen. Csak nem jókor. Mármint egymásnak. Itt vagy te most..mennyi?
Huszoniksz,még nem harminc. Arra sem
emlékszem, milyen volt. Pedig alig telt el azóta tíz év! De elkorhadtam, mint ez
a kurva fenyőoszlop. És már akkor rég túl voltam a legjobb éveimen, amikor Te
elkezdted...Ezért aztán nem tudtam olyat adni, mert már rég nem volt meg...rossz
időzítés...
Bassza meg, mintha egy Dawson és a haverok epizódot
néznék...ki beszél így? Én biztos nem. Túlméretezett mélységekkel megtűzdelt,
papírszagú nagymonológ a főhőstől, miközben az egykori nagy szemekkel
bámul...rettenetes...Vegyük úgy, mintha meg se történt volna! Mélyet szívok a
cigibe, és elkushadok inkább.
- Ez még így is hülyeség. - nem bírja ki...
- Nem gondolnám. Az élet engem igazolt. - megint aljas
vagyok. Színpadias szemforgatással felel, de feltűnően a gyűrűjére meredek.
Észreveszi.
- Gratulálok!
Jogos a szemrehányó hangsúly.
- Nem így értettem
- Akkor hogy?
- Nem számít, igazam van-e vagy sem. Az számít, hogy a
helyeden vagy, és ehhez az is kellett, hogy ne én legyek a...
Bassza meg, ide nem kellett volna eljutni...ó, fogd már be a
pofád! Szerencsére megmenti a helyzetet.
- Túl sokat ittál, faszságokat beszélsz. - és mosolyog. Már
el is felejtettem, milyen jól áll neki, amikor káromkodik.
- Talán, bár már tisztulok. Le van szarva. A lényeg: boldog
vagy?
- Igen.
- Látod, a többi nem fontos.
- És te?
- Az se fontos. Nekem jó, ahogy van. Akárhogy...
- Hazudós.
- És kicsit mártír. És sajnálom, hogy... szóval sajnálom.
Tudom, sokszor bocsánatot kértem már...
- Tőlem nem.
- Gondolatban...
- Azzal sokra megyek.
- Tudom... és ezt is sajnálom. Meg, hogy bezárkóztam, és nem
kaptál kulcsot. És bántottalak.
- Nem bántottál.
- De igen.
- Talán kicsit.
- Biztosan. Azért mert nem volt szándékos nem jelenti, hogy
jó voltam hozzád.
- Hagyd a mártír pózt! - ellenem fordítja, ügyes.
- Ezek csak tények.
- De ugye már nem...?
- Nem - vágom rá kicsit túl gyorsan, de talán nem hazudok.
Legalábbis a szemébe tudom mondani.
Szerencsére XY is befut, menti a helyzetet - még most sem
emlékszem rá, pedig elvileg ismerem.
Elköszönünk, semmi búcsú puszi, az mégis mire lenne jó? Nem
nézek utána - az mégis mire lenne jó? Ő sem néz vissza, tudom. Nem szokott.
Belebámulok a buborékos ásványvízbe. Hogy került a kezembe?
Indulnék, de hasra esem az összegabalyodott időben és nem
tudok többet fölkelni. Valaki a vállamhoz ér. Házigazdám félrészeg arca bámul a
pofámba. Már majdnem elfelejtettem, hogy vendég vagyok.
- Itt ácsorogtál egész éjjel? Húzzunk a faszba!
Támasztom a korhadt fenyőoszlopot. Mégis elbújtam volna
időben? Gombóccá gyűrődik bokámon a párhuzamos dimenzió. A büfé zárva. Kezemben
füstöl a bagó, kopik a nép. Alig tántorog pár részeg tini tujától tujáig, meg néhány
hatvanas, farmermellényes "motoros" osztja egymásnak az észt a régi
időkről, ifi-parkról, Eddáról...
Lerúgom az időhurkot: tényleg húzzunk a faszba!
A kivilágítatlan ösvényen egymásnak adogatjuk a dekket, csak
a talpunk csoszog a kavicson.
- Én már leléptem volna előbb is de ez a barom egész este
ott dühöngött az exe miatt, nem lehetett otthagyni - törik meg végül a csend,
meséli a közös ismerős egyszemélyes műsorát, amit lenyomott, mielőtt vizenyős
szemekkel elviharzott volna.
- A hülye - motyogok magam elé - Ekkora cirkuszt emiatt... csak
mert felbukkan egy ex... kinek nem?
- Láttad?
- Kit? - játszom kicsit az értetlent ebben a másik, valós
dimenzióban is.
- Tudod...
- Ja! Persze...
- Miért nem mentél oda?
- Minek mentem volna? A családdal volt.
- Hát... - nyújtja vigyorogva az utolsó centit a füstszűrő
szagú cigiből - mondjuk mondhattad volna, hogy szép gyerek, de ilyet én is
csináltam volna neked.
Hangosan felröhögök, aztán az utolsó slukk alatt körmömre
égő csikket a hátam mögé pöckölöm, bele a száraz avarba. És miközben tovább
állunk szép csöndben porrá égnek mögöttünk a korhadt fenyőoszlopok, s velük együtt az egész másik dimenzió. Mintha soha nem is
léteztek volna.