Boldog lennék, ha tisztán emlékeznék a napra, mikor az a
cafat bebaszta maga mögött a bejárati ajtót. Persze nem saját indíttatásból, én
zavartam el a bús picsába. Csak így,egyszerűen:
- Mire hazajövök, ne legyél itt!
És ennyi volt. Felugrott, magára kapta az első textilt, ami
a keze ügyébe került, aztán elviharzott, akár egy sértett, büszke görög
istennő. Hatásos volt, meg kell hagyni. Az egyik textil ráadásul az én fél pár
fekete zoknim volt. Nem, mintha számítana. Egy zokni a kevés közül, olyan, mint
akármelyik másik a fiókban. Pár nélkül. Bűnös volt az is, mint cinkosok közt a
néma, vagy hogy mondják. Néha kihagy a memóriám...
Túlreagáltam? Ebben sem vagyok biztos. Akkor úgy tűnt,
igazam van. Akkor úgy tűnt, nem az én gyomrom a túlérzékeny, ha nem veszi be az
egyszerű tényt, hogy másokkal is megosztja a pináját. Lehet erre mondani: nem
volt a nevemen, saját tulajdona, azt kezd vele, amit akar. Jogilag sem
tarthatnék igényt azt hiszem más ember vaginájára. De a tények fájdalmas
dolgok, és a körzeti megbízottal közös társbérlet a lába közt aznap hajnalban pont
ilyen fájdalmas ténnyé vált. Ezért mondtam neki...mire hazajövök...
Neki is fájhatott, gondolom. Talán sírt is, de ebben sem
vagyok biztos. Nem láttam tisztán, a zöldhályog és a zöld szemű szörny elmosta
a szemét. Azt a kurva kék szemét. Tényleg...kék...majdnem elfelejtettem.
Öt év. Ezalatt annyi minden történt, hogy szinte bűn ilyen
elharapott, túldramatizált, ripacs színjátékkal megcsonkítani a végét. Azzal,
ahogy lobogott dühödten az a formás, fokhagyma seggéig érő haja...majdnem utána
nyúltam. Majdnem megbántam. Szerencsére a seb, amit a körzeti megbízott faszán
végzett tornamutatványai okoztak rácsapott a kezemre. Így csak néztem ki
értelmetlenül szemüregeimből, mikor meglendült kezében a színehagyott alumínium
kilincs.
Önkéntelen reflex volt, hogy odakaptam. Szándék nélkül, túl
későn, hogy elérjem. Viszont az a kurva
egérszürke, kötött melós pulóver...kilógott az ujjából egy szál. Milliószor le
akartam égetni róla, mindig elmaradt. Erre nem beleakad az ajtózár nyelvébe? Hát
de! Mennyire, hogy beleakad!
Egy órán keresztül igyekeztem lefejteni róla, sikertelenül. Csak
rontottam a helyzeten. Így aztán hagytam a faszra, rohadjon el rajta - azzal
kirongyoltam a csőkonyhába, hogy lezárjam a kávé alatt a gázt. A kotyogósban
elforrt a fele, szinte ihatatlanul keserűre sűrűsödött a cucc - sebaj! Nagyon
passzol az alkalomhoz! Tej és cukor nélkül. Tökéletes kellék, hogy
belekortyolva sajnáljam magam egy percre. Hűdekurvaszínpadias...kijárna egy
atyai pofon.
Odakinn, a korhadó ablakkeret túlfelén még láttam egy
pillanatra, hogy lobog a januári szélben az a formás seggéig érő haja, miközben
eltűnt a sarkon. Stílusos, szinte reklámfilmbe illő a jelenet, azzal az apró
különbséggel, hogy nekem utána kéne futni, valami méregdrága csokoládé dobozát markolva, címkével kifelé persze, hogy aztán könnyes szemmel, megbocsájtó tökéletességben egymás
nyakába boruljunk, aztán évtizedeken át nagyfejű, kékszemű, szőke gyermekeket
nemzzünk nemzetünk épülésére. Ó, nem! A gyárilag undorító, sárga tschibo
coop-os reklámbögrében erre teljesen alkalmatlan. Ahogy én is. Meg a bennem,
fortyogó epe.
Vágókép.
Ó bazmeg, elkéstem! Ívet húzott a bögre a mosogató felé,aztán
szilánkosan csörömpölt egy verset. Felrántottam a melós cipőt, rongyos
télikabátot, és irány a mókuskerék-üzem! A lépcsőházban vettem észre, hogy az
egérszürke matrózpulóverből kilógó gyapjúszál még mindig követ, és mint egy
útkereső keresztespók mögött ősszel az ökörnyál, úszik utánam a levegőben. Oké, majd ha hazajöttem, leégetem róla.
Tényleg. Vagy felgyújtom az egészet. Sok jó emlék nem fűződik hozzá...
Egész nap furcsán
méregetnek a kolegák. Tudják. Talán mindig is tudták. Mármint, hogy Kékszeműt
a körzeti megbízott is kezelgeti. Talán csak én nem tudtam. Talán, mert túl
részeg voltam a testétől. De öt év alatt egyszer sem mondta, hogy unna
mellettem feküdni minden este. Mondjuk azt se mondta soha, hogy bunkó vagyok,
pedig ez is igaz lett volna. Csak a
fogcsikorgatásom viselte nehezen eleinte. Jogosan. Néha én is fölébredek
rá. Viszont reggelente főztem neki kávét - vagy hagytam a sajátomból. Hétvégén
még reggelit is kapott. Nem...ez most nem vezet sehova...talán soha nem
vezetett...
Mégis mi a faszt
bámulnak a többiek? Kinőttek a szarvaim? A homlokomra van rajzolva? Vagy a
fogadószelvényeket váltják be, ki mire tippelt, mikor következik be, aminek
mindenképp be kellett következnie.
Megint paranoid
vagyok. Mindig paranoid vagyok. A hangok is megmondták...
Egy hete állandó
műszakon. Huszonnégy órából huszonnyolc munka, így nincs idő nyalogatni a
sebeket. Szerencsére. Izzadtan, büdösen, leharcoltan és ingerülten egyre
nagyobb faszkalappá kezdek válni, egyre ferdébb szemmel sandít rám a többi
melós. Leszarom...
Napok óta a mókuskerék-üzemben
alszom. Találtam magamnak egy kényelmes odút. A hátsó sikátorban áll egy elhagyott
szalmabála, a kukák mellett. Még az ötvenes években gurította be az üzemkapun
egy művészlelkű elvtárs, aki a lelkesítő csasztuskákat írta, hogy kommunista
szombaton is jókedvvel húzza az igát a hithű proletár. Nem volt sikere. Viszont
ihletre volt szüksége az alkotáshoz, így hozott magának. Különben mit keresne
egy ipari üzemben szalmabála? Semmit. De alig hatvan év múltán újra lett haszna
a szocialista szellemi múzsának. De mit keresek én itt? Semmit. Hatvan év
múlva, talán...
Két hete az üzemben
alszom. A főnökség is ferde szemmel sandít ki az irodaablakon: honnan ez a kétoldali
munkamorál, ami mohaként lepi el a testem? Pedig nem lettem hirtelen felindulásból
sztahanovista, pláne a kétezres évek elején. Csak attól tartok, Kékszemű nem
vette komolyan, amit mondtam, és otthon vár. Inkább úgy teszek, mintha semmi
sem történt volna, attól minden megoldódik. Mint a globális felmelegedés. Vagy
a holokauszt...hmmm...talán tényleg haza kéne menni. Holokauszt? Ó, bazmeg...elrohannak
mellettem, tarkón basznak, aztán röhögnek rajtam a saját metaforáim. Lehet,
hogy két hete nem alszom?
Üres a lakás. Tehát
komolyan vette. Helyes. Bár ettől nem lett jobb. Viszont összecuccolt, mindenét
felpakolta az ekhós szekérre. Az én dolgaimból nem vitt el semmit. Legalább nem
tolvaj. Annyira nem, hogy a fél pár, áruló zokni ott les tüntető
megvetéssel az üres párnán, az ágy üres oldalán. Ettől sem jobb. A távolságot,
mint viselt zoknit...megkapod...Akkor főzzünk egy feketét!
A fürdőszoba előtt, a
koszos linóleumon hasra vágódok abban a rohadt egérszürke gyapjúszálban, ami
mostanra teljesen befonta a lakást. Aztán ott, hason fekve feltűnik, hogy a
koszos linóleum - nem is koszos. Felmosott maga után? Furcsa...
Elmosogatott.
A szárogatón frissen
mosott pólók,nadrágok.
Nagyon furcsa.
Leszaggatom magamról
az elátkozott gyapjúholmit, és kecses ívben kibaszom az ablakon, csak úgy
zörög! A kávéfőző alatt billegő lánghoz tartok egy hosszú gyufát (mikor
gyújtottam alá?), és utána hajítom. Sajnos nem egy olcsó, nyolcvanas évekbeli akciófilm
forgatásán vagyok, nem kap lángra, szimbolikus üstökösként nem éget ki minden
emléket a szubjektív tudatomból, ami az elmúlt negyed óra előtt történt. Ez nem
a VICO filmje. Itt egy vagány beszólás a jóképű főhős szájából nem oldja föl a
rögvalóságot.
A főhős pedig nem
Clint Eastwood. Csak - én.
Hogy baszná meg...Szar ez a film! Kérem vissza
a jegyem!
A gázlángról frissen
lekapott feketét úgy, a kotyogósból magamba lohálom, anyaszült meztelenül
iramodok a hálószobának, miközben káromolom az Istent, kigúvadt szemeim
rátévednek a kétszemélyes ágyra, halkan reccsen valami a fejemben, hátul, a
nyúltagyam táján...aztán gondolom elterülök, mint a rohadt nád.
Jóéjszakát.
Kirúgtak. Erre ébredtem. Meddig fekhettem elnyúlva a
padlószőnyegen? Ez felporszívózott, mielőtt lelépett? Mert egyetlen szálat sem
találok a formás seggéig érő hajából, ami normál esetben pókhálóként szőtte be a
szobát. És az életem.
Talán hetekig aludtam. Vagy órákig. Vagy pár percet. Enyhén
poshadt üzenet várt a hangpostán, biztos, ami biztos egy levelet is
becsúsztattak az ajtó alatt: ha egy mód van rá, ne tegyem be többet a lábam a
mókuskerék-üzem területére. A jussom a bankszámlán figyel, menjek vele, amerre
és ameddig jutok. Legyen így!
Kivirágoztak a fák az ablak alatt. Kitavaszodott? Mikor
Kékszemű elviharzott fél pár zoknimban még vaskos januárt mutatott a naptár, behavazott
járdán fekete lábnyomai mutatták az irányt; a körzeti megbízott szolgálati
lakása felé. Kiestem az időből? Megint?
Valamikor került egy lakótársam. Csinos, fekete Holló. Nem
az a Poe-féle, szofisztikált, kárörvendő novellaszökevény, inkább az a
fajta,aki röhejes gót videoklippekben szokott vonaglani a tenyérbe mászó
frontember lába körül. A lakást viszont szép tisztán, rendben tartotta, míg nem
voltam magamnál. És lecserélte azt az undorító sárga tschibo-t ihatóbbra.
Megpróbáltam elkapni, hogy riadt madárszemébe mondjam: "fasza ez a
kávé!", de mindig odébb repült, riadt képpel rám károgott...talán nem ártott
volna felöltözni, nem segített az összképen a meztelen látványom. Kell egy
textil, ami majd felgyullad, ha kell.
Az orbitális kétajtósban uralkodó szokatlan rend okozta filozófiai
válságot inkább meghagytam a második kávé utáni időkre. Mindig is rühelltem,
hogy az összes szekrényben kell legyen egy hatalmas tükör, ami a fülembe
suttogja alattomosan, mennyire nem úgy áll a ruha, ahogy a reklámok alapján
állnia kellene. A kínos maga az ember.
Feltűnt valami szokatlan a tükörképben. Ami eddig nem volt
ott. Nem koszos az üveg. Nem repedt. Mégis, mint egy vakfolt...vagy
hajszál...vagy...egy egérszürke, összeégett fonál...a mellkasomon. Kitántorogtam
a fürdőbe, tíz körömmel, kefével estem neki, bő vízzel, lidlis szappannal
próbáltam levakarni, tépni ki az írmagját is...de mint Rosinante hátán, fél
szemmel, neki a szélmalomseregnek, épp olyan érzés kerülget a műanyag levendulaillatban: esélytelen. Sancho, guríts
a gazdádnak egy xanaxot!
Pár nap alatt bepókhálóztam a lakást. Önmagammal. Mert én
tekeredtem a bejárati ajtó zárjába, kibogozhatatlanul, nem az a kurva
egérszürke melós pulóver, és most bomlok lefelé, kontroll nélkül. A Holló
idegbetegen vergődött a helyiségek között, a szekrények tetejéről labaszkodta
az üres üvegeket. Szilánkokon tapostam. Deja vu. Csalódottan felnéztem a remegő
madárra:
- Megint ugyanitt tartunk. Ehhez mit szól, hmmm?
- Kár.
- Az, bazmeg...de mekkora...
- Kár.
- Mondj valami újat!
- Kár.
- Ha nem tudsz, inkább fogd be a pofád!
Nem fogta be. Igaza volt. Hiszen csőre van, nem pofája...
Minél jobban igyekszem
leplezni a bomlást, játszani a normális honpolgárt, annál rosszabbul megy.
Annál több a méregető, gyanakvó tekintet. Kerülném az embereket, de nem lehet.
Nincs választás: dolgozni kell, valamit,
gubát tenni az asztalra, nem várhatom el egy madártól, hogy egyedül termelje
ki a bérletet, a kaját, rezsit, dohányt. Sajnos csak alkalmi , részmunkaidős
szarokat tudok felhajtani, ami lófaszra sem elég. Gyorsan kopik a szűk marokkal
osztogatott zseton. Huszadika után a Holló cigijét szívom. Szégyellem, persze,
de az utolsó szálat is kiveszem a dobozból.
Keresztes pók létem
ökörnyálát kerülgetik a nyugdíjasok, lehúzzák fejüket a járókelők, miközben
bele-belegabalyodnak a fél várost behálózó szálaimba, tépik belőlem az anyagot,
viszik, én pedig egyre rohamosabban bomlok lefelé. Bomlok megfelé.
Esténként kevés szó
esik, az is inkább monológ. A madár a folyamatos károgáson kívül nem járul
hozzá a társalgáshoz. A kőbányai világos mellől, foghegyről odavetett
féligazságaimra sanda tekintettel válaszol. Vagy nem ért belőle egy szót sem,
vagy én nem értem a nyelvét. Talán az utóbbi a hihetőbb forgatókönyv. De akkor
ez egy Kaffka-novella, vagy egy szar Adam Sandler adaptáció, középszerű romkom?
Egy madárral társalgó, bekőbányaizott seggfej az átizzadt szoci fotelben - egyiknek
sem lenne hiteles.
Múlnak a hetek,
hónapok. Évek? Mindegy. Mindenesetre már csak bal kézzel markolom a kőbányai
világost. Hova lett a jobb kezem? Mintha sosem létezett volna. Pedig
határozottan emlékszem, hogy volt, jobb kézzel öntöttem a kávét is a bal kézben
tartott coopos bögrébe. Most a Holló önti helyette. Nem jó ez így. Kényelmetlen
ez a lebomlás. Elkopik a jobbik felem.
A madár folyton
belegabalyodik az egérszürke szálakba - ilyenkor sikerül elkapni, hogy
kiszabadítsam, egyébként még mindig menekül előlem. Úgy néz rám, mintha fel
akarnám zabálni, tollastul. Megérdemlem, mikor belép vágja a csőrét. Átlát a
szitán. Tényleg képes lennék felzabálni, nyersen, tollastul. A kávéja mondjuk
még mindig istentelenül finom. És nem kapcsolták ki az áramot, nincs elmaradás,
mióta ő fizeti be a csekkeket. Lehet nem is kell több.
Hallottam a tévében, valami átható pátoszba mártogatott
amcsi nőtől, hogy a depresszió és az önsajnálat elől nem lehet elfutni, mert az
ott ül a mellkasodon, az arcodba bámul, amíg alszol, így rágja be magát a
tudatodba, így ragad bele az éber pillanataidba is. Úgyhogy - elfutottam. Mint
Forrest. El az óceánig, és vissza. Sajnos annak az ostoba elméletnek igaza volt
- és itt nincs happy end, mint abban az ál-realityben.
Mikor éjjelente kinyitottam a szemem tényleg a mellkasomon
térdepelt, bámulta az arcom, közben az egérszürke életfonalamat tépkedte. Sodorgatta
a retkes, repedt körmei között az anyagot, mint csordáját leső cowboy a
cigarettapapírt, miközben azon tanakodik, fejés után melyik tehenet kéne jó
keményen megbasznia.
Nem tudom, meddig futottam. Tényleg az óceánig? Vagy csak
egy fél órát kocogtam a kispark körül? Egyszer megkergettek a kutyák, az
biztos. És az is, hogy visszafelé stoppolnom kellett, mert egyszer csak
elfogyott a lábam. Előbb a jobb, aztán a bal, mintha sosem léteztek volna. Pedig
voltak. Esküdni mernék rá. Kettő. Különben minek lett volna fekete zoknim,
amiben az a cafat kirohanhatott a hóesésbe? Mára viszont teljesen elfogytak, nem érzem őket, holott nyár
van, ez nem Szibéria, úgyhogy kurva élet, hogy nem fagytak le a kisboltba
menet.
Az óceántól hazastoppolni majdhogy nem sportteljesítmény,
viszont ha csak a platánfákig jutottam a kisparkban, nem valami sok. De ki
emlékszik már? Majd a győztesek megírják a történelemkönyvekben. Ambíciónak nem
utolsó. De miért is írnák meg? Azt hiszem, nem csak a végtagjaim kezdenek
lebomlani rólam.
Mikor visszaértem az óceántól a lakás leginkább egy
mesebeli, vagy inkább '50-es évekből szalajtott gagyi sci-fi pókszörnyének
barlangjára hajazott. A Holló a gáztűzhely mellett feküdt, teljesen behálózva,
vádló, kiéhezett szemeket meresztett rám. Lábak nélkül, fókajárásban odakúsztam
hozzá - még így is odavágott a csőrével. Nem volt egyszerű fél kézzel kibogozni
a vergődő testet, közben alaposan bele is csípett az arcomba. Elvette fél
szemem világát - legyen vele boldog! Mikor végre sikerült, kilőtt a nyitott
ablak felé, kitárta szárnyait - istenem, mint egy festmény, mint egy tetovált
bőr! - és elröpült. Próbáltam utána kapni - ismerős rutinmozdulat. Nem
sikerült. Ő pedig húzta magával a szálakat, amik egyre gyorsabban tekeredtek le
rólam...viszi...azóta is. Jó szelet!
Fogyok. Deréktól
lefelé elkoptam egyetlen nap alatt, pedig ki se merek szállni a foszladozó
szocreál fotelből. Legfeljebb az ágyig vergődök el, és vissza.
Azt hiszem, ez itt a
jelen. Mivel hetek óta nem látok, nem tudom pontosan, csak a nap járásából, ahogy
rám vetődik a kitört ablakon át, meg az óraketyegésből sejtem, hogy elkezdődött,
vagy éppen véget ért egy nap. Különben is, annyira befagyott körülöttem az
élet, hogy akár állandónak is vehetem a jelen időt. Mintha nem lett volna múlt,
és nem lenne jövő.
Beszűkült az élettér,
nem mozdulok, nem eszem, nem iszom, csak a cigi maradt meg, azt is úgy
rendelem. Kihozzák. Egész jól megtanultam torzóként tárcsázni, öngyújtót
kezelni. Pénz a levélnyílásba, bedobják a dohánypakkot. Kell ennél több? Jut?
Még éjjelente is
bomlok lefelé, minden reggel kevesebbként ébredek, mint mikor lefeküdtem. Pedig
nem forgolódok, ugyanabban a pózban les rám a reggeli nap, mint amiben a Göncölszekér
bámul az éjszaka közepén...meg a mellkasomon térdeplő...viszik, tekerik lefelé a
szálat. Öngerjedt a folyamat, mint Csernobilban.
Fogy a csont, fogy a
hús, de egész jól megtanultam cigit sodorni. Mint a vak cowboy, akinek csak a
halvány emlékeiben bőg egy tehén, akit az esti fejés után alaposan megbaszott...révedek
az ürességbe, miközben Ray Charles ambícióiról álmodok...doncsjukombekknómóóóór...
Azt hiszem, lassan itt a végszó. Csalok - bővítem, amíg lehet. Egy ujj,három agytekervény, némi kötőszövet, ennyiből kell gazdálkodni. Szerencsére ezzel együtt az emlékeim is kopnak. Nem emlékszem, hogy indult ez az egész. Ki van a fonal túlsó végén? Kik? Egy szín... Ennek nincs semmi értelme. De már késő visszafejteni a kötésmintát. Egyébként sem értek hozzá - csak úgy teszek.
Azt hiszem, lassan itt a végszó. Csalok - bővítem, amíg lehet. Egy ujj,három agytekervény, némi kötőszövet, ennyiből kell gazdálkodni. Szerencsére ezzel együtt az emlékeim is kopnak. Nem emlékszem, hogy indult ez az egész. Ki van a fonal túlsó végén? Kik? Egy szín... Ennek nincs semmi értelme. De már késő visszafejteni a kötésmintát. Egyébként sem értek hozzá - csak úgy teszek.
Tegnap (?)a kitört
ablakon egy levelibéka ugrott a szobába. Csak az illatáról ismertem föl. Évek
óta nem láttam békát, hónapok óta nem hallom a hangját, és egyszer csak
megcsap az illata, ami olyan édes, mint egy női test feromon-felhője, mikor
elnyúlik az összegyűrt lepedőn.
Tehát kék. Most már emlékszem.
Soha semmi más nem fog eszembe jutni egy kurva levelibékáról? Ha szerencsém
van, elfelejtem a színeket is.
Közelebb ugrik, érzem.
Halkan kuruttyol, amikor a lába beleakad az egérszürke szálba. Ó, igen!
Tudom, most mi következik! Ugrani fog! És ha ugrik, vége.
Csak azt sajnálom,
hogy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése