Képeslapok IV.

A teraszajtó mögött eltűnő, kopaszodó ősz homlok ismerős csoszogása felszaggatta a rég elnyomott, már-már gyógyultnak hitt sebeket. Pedig titkon azt remélte, ezek a maró emlékmorzsák összeaszódnak szép lassan agya eldugott kamrapolcain, amíg az aggkori demencia ki nem fejti áldásos hatását, és örökre fel nem oldódnak Dr. Alzheimer boszorkánykonyhájában. Nem jött be, bassza meg!
Mikor idefelé jövet belépett a lépcsőházba, és megcsapta az ismerős, hipóban fürösztött, betonfalakba szorult szocializmus szaga, gyanakodnia kellett volna. Mégis váratlanul érte a löket. A kopottra csúszkált korlát, a divatjamúlt mintájú cementlapok lecserélődtek ugyan, az ajtók is újak - de az összkép, a hatás változatlan. Pont, mint a tárolóból leskelődő csótányok. Poldi bácsi alakja csak feltette az i-re a pontot.
Újra nyolc éves. Vagy hét. Vagy tizenegy. Édes mindegy. Évekig tartott az a kurva várakozás. Végtelen órák a hideg kövön ülve, szemben a liftajtóval. Hatodik emelet. 
Átkarolja a rövidnadrág alatt összekoccanó, lehorzsolt térdeit, vagy összekulcsolja kezeit a csúszós anorák virsliszerű szárain, miközben áthűl lábfején a szörcsögő hótaposó - ez is mindegy. A végtelen várakozásban minden pillanat újra és újra csak ugyanaz, a tél, a nyár, a por vagy az eső mit sem változtat a néma liftajtón. Fölötte a számláló folyton dolgozik.
Földszint. 
Hetedik emelet. 
Tizedik emelet.
Megáll a harmadikon - ismét földszint.
Csak a hatodikra nem jön senki. 
Télen hamar rásötétedett a lépcsőház, nagyritkán valaki felkattintotta a villanyt, de csak pillanatnyi reménysugárnak volt elég, a várakozás sötét masszája magába zárta, miközben térdeire támasztott homlokkal mint egy csikket, elnyomta az álom a lépcsőn. 
Kattan a lámpa.
Földszint.
Egy...kettő...három-négy-öt...megáll. Ennyi. De mégsem! Hat...
Nyílik az ajtó.
Márta néni és Poldi bácsi. Már nem is kérdezik, miért ül itt, behívják magukhoz. Eleinte megkérdezték. Most már csak felveszik az iskolatáskát, és intenek, hogy jöjjön. Mozgása vert sereg, de nem sír. Már azt sem. A kulcsos gyerekek nem sírnak. Főleg, ha kulcsuk sincsen.
-Ettél már?
-M-m-még nem...
Már a gondolatai is dadognak. Fasza...
Vajas kenyér, virsli, esetleg egy szelet, vasárnapi ebédről maradt rántott hús, a sütőben melegítve. Nem szól, hogy jobbszereti hidegen, mert nem illene. Ezt még a nagymama verte belé. "Ha adnak valamit fiam, ne kritizáld!" Ezért a borsófőzelékben talált zsizsiket is óvatosan, feltűnés nélkül pöccintette a muskátlik közé.
Pedig a rántott hús úgy az igazi: zsemle közé passzírozva, savanyú uborka-karikákkal és mustárral. Könnyen lehet, hogy nem finomabb, mint megmelegítve, de ez valahogy arra a néhány ritka nyaralásra emlékeztette, amikor még hárman voltak. A kezdő családmodell. Apa, anya, gyerek. A tökéletességhez kellett volna egy testvér. Az anyja nem így látta. Még egy gyerek helyett még egy férfit akart. Vagy inkább többet. A második férj csak úgy fennmaradt a rostán. Úristen, ha Zoli bácsi volt a búzaszem, milyen lehetett az ocsú...
Kényelmes volt Márta néniék kanapéján. És volt színes tévéjük! Persze éjjel már csak olyan műsort adtak, amit ő nem értett. De színes volt! Színesebbet álmodott a képektől. 
Márta néni halkan csörömpölt az edényekkel a konyhában, Poldi bácsi pedig kisurrant a nyikorgó erkélyajtón elszívni egy szűrő nélküli symphoniát. Csukott szemmel is tudta a forgatókönyvet. Állandóság. Nyugalom. 
Csak a dörömbölés érkezett mindig máskor. Anyja borízű hangja kettévágta a nyugalmat "Hol a gyerek?" Megmarkolta a nikotintól ragacsos kezet, s maga elé bámult, miközben a lakkozott körmök között a kulcs a zárat kereste, majd fogmosás és fürdés nélkül igyekezett mielőbb a szobája felé. Állandóság.
Anyja rendszerint még aludt, mikor megcsinálta magának a reggeli kakaót, harapott egy szelet vajas kenyeret és bepakolta az iskolatáskát. Magára vette a szandált, hótaposót, sárcipőt...anorákot, rövidnadrágot, kopott vászonnadrágot...édes mindegy. Egyazon pillanat, csak a díszlet változik.
Soha nem ment le a lifttel. Áruló, ami sosem nyílik ki a hatodik emeleten...kopog a cementlapon a cipőtalp...nem...valaki az ablakon kopogtat...hogy?
A körmére égő cigaretta téríti magához. Ez nem a lépcsőház. Aszott múmiaarc néz rá az üvegajtóból, és valamit integet. A szája is mozog közben. Szerencsére nem lehet hallani. 
De nincs mese, vissza kell merülni a molyirtó szagba...Megérkezik az ügyvéd is lassan. Elmúlt egy óra. Osztozkodni kell. Kinyitja az erkélyajtót...nagy levegő!

Képeslapok III.

A zsebkendőnyi tömeg végre oszlani látszik. Kihasználva a pillanatnyi levegőt kisurran az erkélyre, hogy rágyújtson – persze megint a kocsiban maradt az a rohadt öngyújtó! Felforgatja a másfél négyzetméternyi, levegőbe biggyesztett beton-négyszöget, de egy árva gyufaszál nem sok, annyit sem sikerült találni. Hol vannak ilyenkor a fagyhalálra váró kislányok, tonnányi gyufával a zsebükben? Andersent is ott egye meg a fene…

Miközben a szomszéd erkély felé kacsintgat, derékig kinyúlva a harmadik emelet alatt húzódó mélység fölé, megnyílik mögötte az ajtó:

-Szia, apa, én indulok...

-Jól van…üdvözlöm anyádat…bár…

-Megmondom neki.

-Inkább ne! Csak veszekedés lenne belőle.

-Nem hiszem. Már nem olyan.

-Akkor rád bízom. Ahogy gondolod. Nincs véletlenül tüzed?

-Nem dohányzom, apa.

-Kár. Mikor szoktál le?

-Soha nem cigiztem.

-Jó neked.

-Neked is az lenne, ha letennéd.

-Letettem.

-Látom, mennyire sikerült.

-Nem baj. Anyámnak már nem árulhat be senki. – villan fel ajkain a réges-rég félretett, szénfekete humor.

-Nagyon vicces vagy... Inkább tényleg megyek. Vigyázz magadra, apa!

-Úgy lesz. Te is vigyázz magadra, kislányom! – úgy tűnik, a humorát is az anyjától örökölte. A búcsúzás is kissé kínosan hűvös, két lépés távolság, összefont karok...

Nyílik a szomszéd erkély ajtaja, gyorsan megpördül, ismét derékig nyúlik a tátongó mélység fölé – ne haragudjon, nem tudna véletlenül tüzet adni? Az ismerős, őszülve kopaszodó  homlok igent bólint, átnyújtja az öngyújtót, amin pucér, csöcsös asszony tárja a világ szeme elé legfőbb tehetségét. Lobban a tűz, gomolyog a pécsi dohánytermék. Nekidől a stabil betonkorlátnak, felszabadult sóhajtással csúszik mélyre a nikotin. A szomszéd tipródik magában, látszik, ahogy kikívánkozik belőle is valami részvét-féle, de mivel, a dögkeselyűkkel ellentétben, ő tényleg ismerte az anyját, nem tudja, hogy álljon neki. Bátorítólag rámosolyog, hátha megtörik a jég.

-Ejj, de gyorsan elment az öreglány! - szólal meg végre a szintén füstöt eregető, ráncos vénember.

-El bizony, Poldi bácsi.

-Pedig azt hittem, mindnyájunkat túl fog élni, olyan szívós volt anyád...tudj'isten, sose jöttünk ki vele. Szegény Mártám is, mennyit veszekedett a zaj miatt, Zolival éjszakákat átdorbézoltak, az a rengeteg ember...meg, hogy téged is itthagyott naphosszat, mikor...de csak fecsegek itt össze-vissza! Ne haragudj rám, Öcsike! És pont ma...

-Semmi baj, Poldi bácsi, nem haragszom, én is tudom jól, milyen volt anyám. Nem volt egyszerű vele, maguknak sem lehetett könnyű mellette az élet. 

-Pedig apádat nagyon szerettük!

-Ő is magukat...

-Áldott jó ember volt. Ezért is haragudtam a Klárira, mikor annyiszor...de megint csak jár a pofám!

-Kimondhatja nyugodtan. Félrekefélt. Fűvel-fával csalta apámat.

-Nem akartam ezt így, épp most...

-De én igen. Látja, Poldi bácsi, anyám annyira nem csinált belőle titkot, hogy már kisgyerek koromban tudtam. És apám is tudta. - mélyre szívja a sűrű cigarettát, szájpadlásán szétáramlik az emlékezés, s vele karöltve kopik a szánalmas, felszínre erőltetett gyász - Meg az egész lakótelep. Hiszen itt vedeltek a ház alatti kocsmában, fényes nappal, mikor jöttem haza az iskolából, néha láttam őket, ahogy a kirakatban enyelegnek, miközben fater dolgozott. És az osztálytársaim is mind tudták...meg a tanáraim...

-Jézusom, Öcsike...

-Bizony, Poldi bácsi. Az osztályfőnökömmel ki is kezdett. Ott ültem a folyosón, fogadóóra után, vártam, hogy induljunk haza. És résnyire nyitva volt a terem ajtaja...még azzal sem foglalkozott, hogy én meg ne lássam...Szóval semmi baj, nyugodtan kimondhatja, bármit is gondolt. Azok ott benn úgysem mondanak róla semmi igazat. Semmi olyat, amit M-m-maga is tud, m-m-meg én is. - bassza meg, pedig évek óta nem jött elő a dadogás - M-m-még a lányom sem ismerte úgy anyámat. Talán jobb is így.

-És hogy van?

-Halott.

-Nem anyád, te gyerek! - vigyorog rá füstölgő orrlyukakkal az öreg...végre valaki értékeli a fekete humort - A lányod hogy van?

-Őszintén? Fogalmam sincs. Havonta egyszer beszélünk, de az a-a-anyja teljesen elvadította tőlem. Bejött, amitől tartottam a válás után. Hogy ha nem lesz velem eleget, túlságosan az anyjára fog ütni.

Úrrá kéne lenni ezen a rohadt dadogáson! Tíz év logopédiára rohangálás és négy év a sarlatán pszichológus méregdrága, barna bőrkanapéján elég kellett volna legyen, hogy végleg megszabaduljon tőle. Erre nincs valami garancia, kártérítés, sikertelenség jogcímén? 

Az SZTK minimálbéren tartott doktorait nem okolhatja, de a..na...mi is volt a neve...Dr. Hogyishívjákot...? Képtelen visszaidézni a nevét. Nem, mintha fontos lenne, pláne mivel jó munkát sem végzett. 

Eddig azt hitte, csak a párterápia nem jött össze az agyturkásznak - bizonyítékul ott a válás. De még a beszédhibát sem sikerült gyökerestül kipusztítania. Fel kéne írni a rendelője előtt arra a bosszantóan ízléses hirdetőtáblájára valami lejárató szöveget. Alkoholos filccel. De semmi frappáns nem jut az eszébe.

-És te hogy vagy, Öcsike? - zökkenti ki a kérdés a pszichológus körül támadt örvényből. - Rég nem láttunk errefelé.

-Semmi különös, Poldi bácsi. Tudja, hogy van ez. Munka, munka, munka. Amióta anyám bekerült az otthonba, nem szívesen jöttem inkább ide. Ne vegye magára...

-Dehogy veszem!  De azért majd nézz körül alaposan, az az idegen nő, aki hetente járogatott ide, szerintem meglovasított néhány dolgot a lakásból!

-Legyen vele boldog! Nekem semmi nem kell innen. Szó szerint semmi.

-Nem úgy van az, fiam! - nahát, eddig fel sem tűnt, hogy apján kívül csak az öreg Leó szólította fiamnak - Ami jár az jár! Márpedig megszenvedtél érte, bárhogy is nézem...

-Épp azért. Itt minden dologhoz csak a szenvedés és sok liter visszanyelt hányinger tapad. Eladom, aztán legyen benne boldog, aki tud. Ha magának kell valami, csak szóljon, viheti!

-Nem kell nekem se semmi, fiam. Erre a kis időre...

-Ne mondjon ilyeneket, maga nem olyan, mint a halni készülő vénemberek.

-De öreg vagyok, ezt nyugodtan mondhatom. Márpedig az öregek néha meg-meg szoktak halni egy picit.

-Jogos...

-Na, nekem elfogyott a napi cigarettám...az orvos azt mondta, öt-hat szálat nyugodtan elszívhatok, nem lesz semmi bajom tőle. Annyit fel bír dolgozni a szervezet. Csak ne reklámozzam - mosolyog hamiskásan - Ez volt a mai ötödik. Vigyázz magadra, Öcsike, aztán ha erre jársz...

-Benézek mindenképp.

-Na szervusz, fiam.