Valami eltörött. Végérvényesen és ijesztően. Nem is értem, pedig úgy
tűnik, magam törtem össze. Mégis értetlen arccal bámulom a kupacnyi szilánkot,
amiből az életem kirakósát próbálom folyamatosan összerakosgatni – nyűgös sikertelenséggel.
Talán az a legijesztőbb az egészben, mikor az ember
meghökkenve hallgatja saját szájából a saját döntéseit. Mintha valaki egész más
ejtené ki a szavakat – és mégsem. Aztán pár pillanat, és realizálódik a
kimondott szó. Elfoszlik és nem hagy maga után mást, csak a kicsorbult teret,
az elfüstölt múlt torz hátralékát. Mi volt ez az egész? Miért?
És fogalmam sincs. Csak sejtéseim maradtak, de a
bizonyosság elpárolgott a sokévi verejtékkel együtt, amit itt hordozok a
csatakosra izzadt munkástrikón, gyűrött, kopott cipőm bélésében, és egyre
meredekebb agyvelőm ellenszenves lankáin.
Voltak valaha céljaim? Vagy csak a gyerekes vágyak,
amikhez igyekeztem harminc körömmel ragaszkodni, de a harmincegyedik és
harminckettedik köröm letépte őket a vasmarkú ábrándokról, hogy két ujjal
visszanyomkodjon folyton a rideg valóság önsorsrontó mocsarába? Ha jól sejtem,
valahogy így lehet. De megérteni így is képtelen vagyok. Sem azt a kölyköt, aki
valaha voltam, se ezt a mostani fél-lényt, aki maradt belőle. Hogy a rossebbe ne
rémítene meg a dolog?!
Persze mindennek a szürreális szimbolikának konkrét
és valós okai vannak, amik sokkal egyszerűbbek és érthetőbbek. A konyhanyelvet
pár pillanatra félrepakolom, hogy neve legyen a dolognak. Tehát: adott egy
álom. Mert nevezzük álomnak azt a képet, amit az ember gyerekfejjel a jövőjéről
elképzel. A gyerek megálmodja, mit is szeretne egy életen át csinálni. Kap egy
mintát, és belehelyezi magát. Elles egy életvitelt, amiről úgy hiszi, neki a
legmegfelelőbb, és igyekszik abba a csapába terelni élete folyamát, olyan
döntéseket hoz, hogy legkésőbb a férfikor küszöbén elérjen abba a bizonyos Valhallába,
beteljesedjen az álom. Lásd: iskola, egyetem, gondolkodásmód, barátok.
Aztán a legritkább esetben ér révbe. Leggyakrabban
millió mellékúton tévelyeg, kényszerpályáról kényszerpályára röpíti a „sors”,
vagy inkább a folyamatosan kényszerből hozott döntéseinek láncolata. És az álom
egyre távolibb, szürreálisabb lesz, mintha valóban csak a benne lakó gyerek
vágyott volna rá. Kezdi újra felépíteni önmagát, az évek alatt rárakódó
tapasztalatok, kétségek és bukások romjain, míg lesz belőle egy gyarló emberi
lény. Amire az a kisgyerek, ha az idősíkokat össze lehetne ereszteni, mint a
kutyaviadalok véresszájú ebeit, valószínűleg rá sem ismerne. Ez lennék én? Az
kizárt! Soha!
És mégis. Hiszen, ha nem is minden lélegzettel, de
minden pofonnal változik az ember. Mint a mintázott agyag. Gödröket képez, ha
megver az élet, mélyebbet, sekélyt, mikor hogy, s gyűrődéseket simít el minden
simogatás. A végeredmény pedig épp ellenkezője az ógörög szobor-ideáknak. A
tökéletlen tökéletessé formálásának. Mert pont, hogy a szűzi, éretlen
tökéletességre pakolt valóság teszi tökéletlenné, érdes-durva gyarló esendővé a
végeredményt. Az élet súlya – mondja a közszáj, proletár szakkifejezéssel.
És akkor hirtelen, a semmiből megtörténik, amire a
realitásokban nevelkedett elme soha nem is mert gondolni: az Esély. Nem egy
nagy, világmegváltó, kolosszális kitörés, mint a lottó ötös, vagy öröklött
grófság. Sokkal kisebb, viszont álomszerű. Pontosabban épp az az Álom. A
gyerekkori. A legfontosabb, a kerékcsapás, amire elvileg mindig is vágyott,
amit tizensok éve dédelget. Felkínálkozik neki, széttett lábakkal, akár a hőn
áhított, meghódíthatatlan nő. Itt van, meg lehet hágni! Nosza, tetejébe! De a
feltüzelt, kamaszos vágy nincs sehol.
És ez az ezerszer meggyűrt, felismerhetetlenre
formázott agyagtömb kiejti azt a szót, amit soha nem gondolt volna, hogy ebben
a szent pillanatban elhagyja a száját. Nem.
Nem.
Ki ez az ember, aki
ilyet tesz? Aki ezen a lélektani mérföldkövön, a fordulóponton az ellenkező
irányba indul. Ki ez az élettelen húscafat, aki nemet mond önmagának, a
legrégibb énjének, a legszentebb vágyainak? Kivé lett, mivé vált az ember,
akiről azt hittem, tudom kicsoda? Hogy mondhatok nemet? Hogy tagadhatom meg
önmagam?
Nálam jobban senki nem
csodálkozhat el ezen. Nálam kevésbé senki sem értheti.
Szemétre vetettem a
saját álmaim, mert már nem az enyémek. Ezek szerint réges-rég elvesztettem
őket, valahol a tengernyi hullámvölgyben elszakadtak tőlem, anélkül, hogy
észrevettem volna. Mindvégig úgy hittem, itt vannak velem, a szívem alatt
hordozom, abban a kis zsebben, amit nem üríthet ki semmi vész, nem szaggathat
le a legsúlyosabb teher, erre tessék. Kisül, hogy üres a zseb – talán az ing
sem ugyanaz.
Akkor mégis mi maradt?
Ha már ez sincs meg, mi maradt a gyerekből, akiből ezt a repedező torzót
formálta az idő, ez a könyörtelen szobrász? Egy üres papírlap, amire most
kellene vésni az első mondatot? Újra formátlan agyagtömb, ami új célokra vár?
Tényleg nem tudom. Mint
mondtam volt: nincsenek bizonyosságaim. Nincsenek válaszaim. Csak egyre több és
több kérdés, tornyokba gyűrődő kétség. Meg a sejtés.
A sejtés, miszerint
vagy akkor néztem rossz irányba, tereltem a rossz mederbe mindent, ami
meghatároz, vagy most. Vagy a gyerekben lakó ember volt egész más, mint amit a
ringató álom maga elé vetített, vagy az ébredezés nyűgében elhasznált ember vét
végzetes hibát, mikor távoli idegennek látja a benne lakó gyereket, annak
valamennyi ábrándjával egyetemben.
Az álom szertefoszlott,
a szájíz kávé és sör nélkül is keserű, a kilátás pedig ugyanolyan homályos,
mintha őszi ködök ülnének az ablakban, nem a tavaszi nagytakarítás virágot
termő tisztasága. Maradnak a szilánkok, a csodálkozásban csorgó nyál, és a
kétkedő hümmögés.
Te, ott, a foncsor
peremén, azzal a pofonra ingerlő böszmeséggel az arcodon! Mégis ki a rosseb
vagy?
