Hazajáró szellem

Rám köszönt, mint régi ismerős, ha illedelmes kényszerből odaszól, nehogy szájára vegye a falu. Régi iskolák régi berögződései csikorogtak szúette porcelánfogai közt, karöltve a sovány ebéd ragaszkodó cafrangjaival. Szemei rosszallóan méregettek a pult mellől, karvaly ujjai ráfonódtak az üzembiztos fröccsöspohár üvegtestére, gigája mozdulatlanul eresztette át a rosszízű lőrét, hogy a gyomornedvek mielőbb elpostázhassák agyának a hőn áhított mámort.

Fogalmam sincs, mi baja velem az öreg Apáthynak, elvégre ismerem, amióta…tulajdonképpen mindig is ismertem. Ez így nem igaz persze, hiszen a gyerekkorban látott arcok szerencsésen kikoptak a fejemből. Ahogy az óvó nénit is ismertem, valamikor, de ha szembe jönne velem a járdán, fogalmam se lenne, hogy anno az ő szigorú tekintete kísérte a kötelező délutáni álmaim. Éber álmaim.

Talán úgy a legpontosabb, ha azt mondom, nem emlékszem olyan időkre, amikor nem ismertem az öreget. És azóta pontosan ugyanúgy néz ki, minden ránca,minden ősz hajszála, viseltes szövetnadrágba bújtatott visszeres lábai, több évezredes hieroglifa állandóságával állnak az időben, sziklaszilárdan rogyadozva.

Úgy rémlik, régebben jobb viszonyban voltunk. A komorsága mögül kidugta fejét valami nagyszülős huncutság, cinkos összekacsintás. Mesélt az öregek monoton, remegő beszédével, szavainak nosztalgia-ízét napokig böfögte vissza az agyam, rágtam, nyeltem, emésztettem minden történetét, aztán…aztán elkopott. Farzsebembe rejtett harapófogómmal kellett kirángatnom belőle a szót, kérdéseim hegyláncaira így is csak kunhalmokkal válaszolgatott, mintha elunta volna a beszéded. Mit lehet tenni? Az ember hagyja, hadd menjen.

Tavaly azt hittem, meg is halt a vénember – hónapokig színét se lehetett látni, pedig korábban óramű pontossággal bukkant fel lelőhelyein, akár a hűséges kőszénkockák a tárnában, proli-kabátban kísértett, néma szénport-leheletével fűtötte maga körül a kihűlt világmindenség talpalatnyi porcikáit. Kocsmaszaga, ez a hűséges eb folyvást vele járt, néha borízű csaholással jelezte a vénember közeledtét, máskor csendben megkushadt a poshadt szájban, hogy onnan ugorjon elő, egyből orron harapva a gyanútlant. Aztán egyszer csak pernyemódra kámforrá vált, s ugyanígy szállt le a semmiből, egyik napról a másikra, ott termett a ritkás embertömegben a betonon, szatyrában szeletelt szalámi, félkilós kenyér, vöröses színű pet-palack.

Akkor beszéltem vele utoljára – fél éve is megvan. Meglepetésemben elfelejtettem, hogy elfajzott a viszonyunk, mi sem történt arckifejezéssel hozzá léptem, s mosolyogva kérdeztem:

- Hát maga merre járt, András bá’? Már azt hittem, elvitte az ördög!

Szúrós szemmel utasította el a bizalmaskodó hangnemet, megvető fintorral köpte elém a választ, hogy ki se tudtam volna kerülni, mindenképp bele kellett lépjek, beleragadjak, mint egy hitehagyott őszi légy a ragacsos papírsírba.

- Mit érdekel az téged? Törődj a magad dolgával, kisfiam, ahogy szoktad! Hagyj nekem békét!

Azzal otthagyott, tátott szájjal és ostobán, mintha most csodálkoznék rá arra a bizonyos újkapura. Borjú szemem bőgött még egy hosszút, értetlenül, a kárvallottak marha-hangján, majd követtem a keresetlen tanácsot, inkább békét hagytam neki. Azt se’ vártam meg, hogy eltűnjön az ízületes térdek kényszerétől tipegő járásával, sarkon perdültem, hogy enyém lehessen a nagy kilépő. Kicsinyes önzőség, tudom. Mit lehet tenni? A gyarló csak gyarló marad.

Azóta csak köszönünk egymásnak. Félszavakkal.

’Stét.

’Gyisten.

Ennyire futja. Ezt is csak a gyerekes sértődöttséggel átitatott hangon tudjuk kierőszakolni magunkból, nehéz szülés még ez a félszó is, szinte császármetszésért üvölt. Mit számít? Ami elmúlt, elmúlt – tartja a közhiedelem.

Hisz rég elmúltak a nyár esőtlen, szellőtlenül semmittevő délutánjai, lehullott napraforgók koponyáit karóba tűzte az álszent szeptember, szorgosan vedli elhasznált idei gúnyáját az avarszagú október, s a halottlátó november is itt kísért a temetőkapuban, hajnali fagyok kemény szavától őszül a táj, korábban kelnek a csillagok, s hosszabb műszakot visz a nyakát tekergető bagoly. Odakinn minden változik, csak ez a foghíjas vénember marad ugyanolyan kiállhatatlan és ellenszenves, állandó és dühítően időtlen. Makacs anyagból faragták, meg kell hagyni. Talán a falra festett ördög sem bír vele, azért kísérti még mindig az élőket – és azért kísért engem is; méreget, mint egy pénzéhes szabó a szűz vásznat.

Elfordulok, nem állhatom ezt az egérszürke rosszindulatot, amit hályogos szemeiből olvasok – moly eszi a nyitott könyvet, öregapám! Csukja be a fedelet, vagy mindnyájunkat megrágnak a férgei!

Belefolyok inkább a világfejtők hegyméretű szavaiba. Alkoholbogarak és pinceászkák, penészes maradványai egy elkoptatott nemzedéknek. Műtrágyából bűvölt szeszek kitüntetései és hétpecsétes kiszólások csillognak a munkászubbonyaikon, nikotinrágta bajszuk sárgán keretezi vértelen ajkaikat, ahogy tekervényes körmondatokkal igyekeznek kibogozni, hol is romlott el ez a büdös, mocskos, rothadó világ. A megoldást mind jobban tudja, mint a másik. Az igazság ott figyel mindegyikük mellényzsebében, ölelgeti a tömött fecskecigarettát, kapaszkodik, nehogy leessen, mert a padlón hömpölygő fröccs, hubertusz, kevert és ecetes nyál tengerébe biztos belefulladna. Egymást licitálják túl, a hangosabbnál mindig az utolsó szó, aki aztán elégedetten kidagadó erekkel nyakán és szemében dől a törött támlájú széknek, s hanyattában még elköszön a diákkori szerelemtől – aki hiába volt egy büdös kurva, azért az ivóban minden ribanc megérdemel egy tangóharmonikával kísért misét.

Unottan forgolódok, ezerszer hallottam már minden szót, féligazságot, elpárolgott az újdonság varázsa, és különben is, a sok részeget ki bírja józanul? Szemem sarkából vetek egy kósza félpillantást a pult felé, de a vén karvaly ott figyel, élesített bomba ketyegése lengi körbe, úgyhogy lemondok az újabb pohárról. Ha az öreg nem is tántorítana el a rég áhított tántorgástól, a mellette kushadó vénasszony végképp elveszi a kedvem. Anima néni epe-ízű monológja nagyon nem hiányzik, és szemmel láthatóan jól összemelegedtek. Homlokuk szinte összeér, úgy pusmognak egymásnak, testet öltő leheletük aurája összefonódó kalács, amerre tekereg, ott lehorgasztja fejét a legbátrabb kaktusz is. Két, egymásnak teremtett rosszindulat-kupac; megérdemlik a párjuk.

Rosszkedvűen tárom ki a kocsmaajtót, szinte orrba gyűr a párás hideg, szemembe könnyet csal az északi szél, ez a messziről jött hamiskártyás. Legalább tudom, hogy működnek még a mirigyek. Hazafelé megugat minden kerítés mögé lapuló házőrző, léckerítésig bátor korcs. Kóbor macskákkal osztozik a sorson a magányos gyalogos, a csordahangulat elől bezzeg ólba bújnak ezek a vérmes ebek! De kit érdekel? Teszi dolgát. Teszem én is.

Mögöttem halk tipegés zaja veri az ütemet, duplákat kontráz minden lépésemre, meglassúdok hát, lássam, ki ez a nyomkereső. Az utcalámpa májbajos fényében feltűnik a vén Apáthy zuzmós sziluettje, ritkás haja körül fodrozódik az őszi köd, de lehet, hogy csak a sűrű cigarettafüst jár előtte egy lépéssel. Igyekszik utolérni, hagyom hát, talán kisül, mit akar. De a vajúdó szavak nem bújnak elő könnyen, és az a néhány fröccs sem képes csodát tenni, úgyhogy mikor beér rosszalló némaságot lövelli felém, várja, hogy elinduljak, s mikor megteszem, csak hallgatagon velem tart. Bassza kő, hadd jöjjön! A kapuban sem tágít, mielőtt betenném magam mögött a rozoga tákolmányt, már benn is terem. Akkor, gondolom, be akar jönni. Csak tessék, te agg bunkó, rajtam ne múljon a csatabárd, vermeljük el némán!

Felkapcsolom a konyhai villanyt, zizegve kel életre az olcsó körte, sápadt szegénységre kacsint minden kiköpködött nyalábja, kopott asztallap, csorba bögrék, repedezett, színehagyott tányérok – de a mosogatatlan edények sem segítenek az összképen. Az öreg körbenéz, mintha csak otthon lenne, kihúz magának egy széket, közelebb húzza a hamust, és belenyomja a szűrőig szívott dekket. Nem pazarol, meg kell hagyni. Morzsányi dohány sem volt a rigóban. Elé tolok egy poharat, alágyújtok a kávénak, csendben lessük, amíg gőzt nem ereszt, és kettőbe osztom a fekete löttyöt. Mintha biccentett volna, hogy megköszönje. Az is valami. Haladunk.

Egyhelyben topogva. Nem esik ki a szó, szorosan fogja a fogaink léckerítése, hiába nem tudom, mi baja az öregnek, bennem is dolgozik a kisiskolás sértődöttség, a hülyék kiváltsága, úgyhogy vonallá préselt ajkakkal tartom benn a kezdés jogát. Fogyóban a fekete lé, fakul mindkét foltos vizespohár, de csak nem akaródzik felszakadni a csönd sűrű tüdőváladéka. Fürkésszük egymást, mint két kóbormacska, púpos háttal, magunkban fújtatva. Ki az okos? Ki a szamár?

Körülményes mozdulattal elővakar zsebéből némi szikkadt, használtszagú dohányt, foltos papírból mezítlábas cigarettát sodor belőle, s a tüdején átszúrt füstöt arcomba fújja. Nem ugrok a provokációra, ennyi önuralmat sikerült harmincegynehány év alatt felcsipegetni, verébmódra, szemenként a soványan termő erények ocsújából.

- Azt hiszed, most nekiállok kioktatni? – ugrik ki hirtelen száján a nem várt fordulat.

- Talán nem?

- Nem. Csak kíváncsi voltam.

- Mégis mire? – nézek rá értetlenül.

- Hogy változott-e valami. De ahogy elnézem, minden olyan, mint annakelőtte.

Ostoba képet vághatok, úgy is érzem magam. Sose volt még nálam az öreg, ha jól emlékszem. Ő is tisztán látja a tanácstalanságot, még olvasni sem kell tudni hozzá, gyerekeknek szánt képeskönyv az arcom, egyszerű dallamokat játszanak rajta a mimikai izmok.

- Ez volt a házam. Mielőtt…

- Mielőtt mi?

- Az nem fontos. Csak kíváncsi voltam. De minden úgy van, ahogy hagytam. Még a pókra is ráismerek a sarokban. Hibajavítóval festettem meg két lábát. Ott fehérlik most is.

Felnézek a poros pókhálóra, és valóban ott ül az őszlábú vén gerinctelen, fázós legyekre vár, éhező nyolc szeme kusza ritmust kopog. Még így sem értem. Elfogy a türelem, haragoszöld rosszindulatot bökök a vén karvaly beesett mellkasának, hátha beszakad, vagy ő magát nyeli el végre a föld.

- De mit akar? Nem is beszél velem hónapok óta, kerülget, mint a macska a forró kását. Jó, ha egy fél köszönésre futja magától. Ma is azzal a vén riheronggyal pusmogott egész este, közben meg engem sasolt. – már a nyálam is fröcsög, emelkedik a hangerő, önmagát gerjeszti a semmiből jött dühroham – Erre megjelenik, mint egy kísértet, kilép a ködből, hívatlanul idejön, elszürcsöli a kávét, eregeti a büdös bagót, és nem szól egy kurva szót sem. Hát aztán, ha a maga háza volt? Tán baj? Örüljön, hogy nem dűlt össze! – még mindig nem felel, csak füstöt fújva félmosolyog – Mondja már, az Isten szerelmére, mi a faszt akar?!

Elnyomja a dekket, gondosan szétpasszírozza az utolsó parázsmorzsákat is, nehézkesen feltápászkodik, majd az ajtó felé indul. Képes, és itt hagy.

- Szólaljon már meg, basszameg! Magába mártom ezt a kést, ha a kilincshez mer nyúlni! – forr fel bennem a harag. Tenyerem már a csorba, rozsdás szerszám nyelén izzad, tettre készen parancsra vár.

Félmosolya egészre vált, és leereszkedően megkönyörül pattanásig feszült, táncoslábú idegeimen. Mondatai lereszelik harapós metszőfogaim, rozsdás hangja mérgezi bennem a kihűlt vért.

- Ez a te bajod. Soha nem a jó kérdést teszed fel. Millió van belőle, be nem áll a szád, csak nem jó felé keresgetsz. Unlak, fiú, az a helyzet. Mit gondolsz, miért kerüllek? Ha még egy vén pókot sem bírsz kisöpörni a sarokból, nem lehet rajtad segíteni. – Azzal megfogja a kilincset, lassan felkattan a zárnyelv, nyikorogva kitárul az olajozatlan ajtó. Még egy szóra azért visszafordul. – Próbálj meg jól kérdezni. Mielőtt neked is megőszül az orrodban a szőr.

Otthagy, mint Szentpál az oláhokat. Mit akart ezzel? Nem hagyhatom ennyiben, felpattanok, kirontok a fakereten, de csak az üres őszi estébe bámulok, mohalepte, görbe alakját elnyelte a fagyot ígérő üresség.

Fázós hidegleléssel húzom be magam mögött az ajtót, s jobb híján én is elrágódok egy árva cigivégen. Hamu potyog sáros cipőmre, onnan bámul fel rám; azt lesi, milyen értetlen képet vágok még mindig. Inkább a holnapra hagyom a megoldás kulcsát, ott rohadjon a zárt ajtó!

Álmatlan éjszakát zombiként tántorgó nap követ. A műszakvégi dudaszóval kiesnek kezemből a szerszámok. Kizárt, hogy eljussak hazáig koffein nélkül. Betérek a kocsmába, a reggel óta fröccsinfúzión lóbálózó tompa arcok közé, és kérek egy feketét. Minden nélkül. Semmivel. Egy fél fokot kanyarít azért az életképességi mutatón, talán nem esem össze. És jól esik, ahogy a forró kávé leégeti az üzemi konyha ragaszkodó, közhelyes ízeit a nyelvemről. Azért belül még mindig emészt a tegnap. Mi a rossebet akart az öreg Apáthy?

- Te, Feri! – szólok oda a szocreál poharakat rendezgető kocsmárosnak – az öreg nem jött vissza tegnap? Nem mondott semmit?

- Milyen öreg? – néz rám félig felvont szemöldökének gyanakvása alól.

- András bá’. Velem együtt indult el az este. Aztán…de mindegy. Szóval nem jött vissza?

- Itt nem volt.

- És nem hallottad, előtte mit beszélt a vén szajhával az öreg?

- Nem. Mármint, egyáltalán nem volt itt tegnap.

- Dehogynem! Mondom, hogy utánam jött ki.

- Egyedül mentél haza. Egész este ott motyogtál magadban a sarokban, aztán köszönés nélkül elhúztál éjféltájt. A füzetedet itt is hagytad, oda tettem a fogas alatti polcra.

- Hogy…egyedül…? És magamban…

- Eeeeggen. Motyorásztál össze-vissza, meg firkálgattál a füzetbe, aztán elrohantál, mint aki kísértetet látott. Pedig itt csak egy pohárral kaptál.

Nem értem. Összeszedem a polcra hajított, rongyos kockásfüzetet, átfutok az értelmetlennek tűnő szavakon, amik nem magyaráznak meg semmit. Akkor ki? Vagy mi? Egyáltalán, mit és hogy? Vagy ezek sem a jó kérdések? Biztos nem, mert nem potyog az égből kegyes válasz egyikre sem.

Felhörpölöm a bambulásban meglangyosodott maradék fekete keserűséget, kierőszakolok magamból valami köszönésfélét, és a kopott rézkilincs segedelmével nekitámadok a zavaros külvilágnak. Lábam nyomán a tegnapi eső visszhangja cuppog, kárörvendő csimbókok ragadnak a talpamra, s ahogy nehezednek a léptek, arányosan kopik az út is haza. Haza. Hova? Ez lenne a kérdés? Vagy a miért? A minek? A ki? A kihez?

Válasz nélkül rovom a maradék sárcsíkot, szám sarkán kiserken a vér, ahogy öntudatlanul rágom magam – szó szerint. A pókot ki kell söpörni a sarokból. Csak ez a biztos.

De mivel?