(prózai szabad-vers?)
A pirkadat első fényei előtt, a még sejtelmes félhomállyal
karöltve közlekedik a szemétláda. Bokrok mögül ugrik elő, utcalámpák vetett
árnyéka alá bújik, csillagfénybe öltözik, s kikacsint a Hold sötétebb felén,
majd hátát mutatva az őt üldözőknek beleröhög a kelő Nap arcába. Sokan járnak a
nyomában, nyakon csípni egy se tudja. Jellemvonások nélküli, mégis mindig
egyedi, csapongó és kiszámíthatatlan.
Hangszálai egyszerre rezdülnek a fülemüle éjszakai dalával.
A telefonbúgásban és a zárlatos mosógép recsegő halálhörgésében épp úgy
visszaköszön, mint a hajnalban kukorékoló kávéfőző kétségbeesett üvöltésében.
Aki sosem hallotta, az is elsőre megismeri, akár egy régről szakadt ismerős
baritonját. Fülcsigát repesztő kürtszava karácsonyi csengettyű a műszakot
váltó, szellemi munkásosztagoknak.
Vasmarkában elporladnak a gyengék, halálba simogatja az
erőseket, gáncsot vet az álszenteknek, és tükröt tol az önámítók magasan
cipelt, arisztokratikus orrnyergei alá. Száztíz körme alatt ezer év mocska
gyűrődik történelem előtti rétegekbe, örök igazságát nyögték és nyögik halhatatlan
írók, költők, zenészek, s halottnál is hullaszínűbb kohászok, favágók, éttermi
napszámosok. Hétmérföldes csizmája nagy port kavarva oson nesztelen a jeges aszfalton,
sivatagi dűnék járatlan, púphátú teveösvényein, légi-folyosók istenkáromló határmezsgyéjén és zsákfalvakba torkolló, sártól bűnös makadám-utakon. Előtte
mindenki egyenlő. Megkülönböztetett figyelemmel facsarja
mindahányunk szívét.
Levágott körmök szilánkjai tükrözik vissza ezernyi arcát
hamuszürke csikk-bilik fenekén, bokán ragadja a gyanútlanokat padlószőnyegbe
gabalyodott, hátrahagyott hajszálak pókhálójával, hogy emlék-csáprágóival kiszívja a velőt is az
élet értelmét kutató, megfáradt szemek gödrein át a pár grammra taksált,
megfoghatatlan lelkekből. Súlyos terhe tollpihénél könnyebben suhan át a félig
üres pohárból a félig telibe, de az aljukon hiába kutatnak feneketlen
igazságokat a tékozló emberi porhüvelyek: kámforként elillan, s csak harsány,
kárörvendő röhögés csilingel nyomában, mint légüres térben az eltévedt
fénynyaláb. Kacaja tarkón bassza a gyanútlant, akár a kőművesállványról
aláhulló, vétlen cementes vödör.
Alkimista kémikus, aki testpárákkal köt gúzsba, örökös
szögeket ver eget verő koponyák legvaskosabb csontfalába, örökös hegeket karcol
az orrnyereg nyálkahártyáján, hogy soha egyéb kémiai üzenet ne érhessen célt.
Megfoghatatlanságával markol meg, akár egy dallam, íz, még inkább illat, ami olyan mélyen
ragadt az érzékszervekbe, mint ősállatcsordák a folyós fosóhomok halált osztó meszesgödreibe.
Valódi szociopata, passzív-agresszív bűnöző. Akárki
ráismerhet, de amint észrevenné, máris új alakot ölt, s tettenérés híján nincs
bíróság, mely jogosan elítélhetné. Nem bűnös! Tanúk és vádlottak ezrei,
önvádlók milliói mutogatnak rá csontos, görbe ujjaikkal, mérget fröcsögő,
kárhozottul habzó nyáluk ingmellükre csorog; a vádaskodó foltok hétpecsétes tanújelei
hatékony működésének – azonban a kinyújtott ujjak nem egyebek, mint önnön
tükörképük bűnbánó hazugságainak tilalomfái.
Nem számít se éjjel, se nappal, hisz álmok hátán lovagol az
agytekervények szélmalmai közé, Rocinante hátán agyafúrt Don Quijote, Panzája
pedig tovább nyargal a képzelgések szamarán az ébrenlétbe, hogy összeomlásig
űzze az őrlődő malomköveket. Ébredéskor emlékek bolyhos paplanjaként simul a megtört testre, hogy az átvirrasztott éjszakák és egységgé kovácsoló, kiszenvedő hajnalok
félálomban tévelygő erőpróbáival kísértse a huszonötödik órában is álmatlan,
erektől vörös szemeket.
Mindenben jelen van, még sincs a jelenben sehol, hisz a
múltból érkezik, hogy a vétett hibákat hánytorgassa. Néha szebb jövővel kecsegtet, az
elvesztett helyébe pillanatnyi friss vágyakat ültet, majd ismét maga telepszik
vissza a karosszékbe, kiszorítva a mézes madzagot. Újra és újra felszítja a
vágyat, hogy már-már elhiszed. Érzed a forró leheletet a fülcimpádon, a szemed
sarkában mintha ott látnád azt az oldalpillantást, mintha újra az a hang ülne a
füledben, lágyan duruzsolva.
De az éjszakai tévéadás harsány kereskedelemzaja kijózanít.
Üres vagy, mint a lakás, s védtelen. A tükör foncsora mögött magában ott röhög
szilaj megszállottan, értetlen arcodon vigyorog, kárörvendésében nyoma sincs
irigységnek. S a kávéfőző ütemére újraindul a tortúra. A ki nem mondott és meg
nem tett feletti bűnbánat fekete levébe az örökös remény édes cukrát méri, s a
kifürkészhetetlen holnap pasztőrözött tejével hígítja a szívdobogtató koffeint.
S elemészt, nap nap után, míg világ a világ, míg lüktet a vér. És újra. És
újra...
