A tisztogató azt mondta, szívesebben lenne ember, minthogy
naphosszat a falakat kelljen nyalogatnia. Szerintem nincs igaza. Úgy értem,
embernek lenni sem kivételes szerencse – már ahogy innen látom. Kicsit
homályosabb a távoli kép, a szemem se a régi, de a lényeg tisztán kivehető.
(...)
A körülöttünk élő négy ember közül az elsőt magunk közt csak
Pokrócnak hívjuk, mert állandóan az ágyban fekszik. Szerintem többet alszik,
mint a másik három együttvéve. A természetére is ráillik a név. A többieket
folyton zrikálja, és ők kitérnek előle, különben mindenkit elsodorna.
A második a két felnőttből a Szellem. Ritkán jár haza, korán
indul el, s későn érkezik, olyankor fáradtan néz be hozzánk, táskás szemei
alatt ernyedt mosoly bujkál, ahogy egy repeta-vacsorát szór az akváriumba. Folyton
dolgozik, aztán mikor megérkezik, csak pár pillanatra ül le, máris siet – ha
jól sejtem a másik három embernek ad enni. A kisebbekkel is foglalkozik, de
sokszor, mire hazaér azok már lefekszenek. Ilyenkor leül mellénk, és könnyek
csurognak a szeméből.
Az Antenna a legkisebb négyük közül. Folyton pörög, beszél,
táncol, ugrál, vagy mindezt egyszerre. Ebihal. Néha nekinyomja orrát az
akváriumnak, ahol a tisztogató dolgozik. Bután festenek, párban az üvegfalra
tapadva. Lehet, az az ostoba hal miatta lenne szívesebben ember? Amúgy kedves
kis lény, titokban szokott nekünk ő is kaját szórni. Pokróc vele jön ki
legjobban, gyakran úgy tűnik, a többiek nem is léteznek számára. Ilyenkor a
Szellem még az átlagnál is szomorúbb.
Negyedik a Szem. Két tavirózsa méretű szemgolyója órákon
keresztül mered ránk, mintha megbűvölnénk, vagy valami hasonló. Ő a hivatalos
és hivatásos gazdánk, kitakarítja a helyet, növényekkel és új jövevényekkel
látja el a közösséget. Ha betegek vagyunk, orvosságot hoz – ami vagy működik,
vagy nem. Eltünteti a halottakat. Az Antennára is ő szokott vigyázni, hisz
legtöbbször kettesben vannak idehaza, és bámulják a tévét.
Ahogy most is. Pokróc két órája lépett le, mikor a kisebbek
hazaértek, súlyosan dagadó táskákkal hátukon. Azóta kettesben játszanak, akár a
gyerekek. Talán, mert azok.
Odakint sötétedik. A mi kis üvegotthonunkon és a tévén kívül
semmi sem világít a lakásban. Ahogy elnézem, fáradnak ezek ketten. Tányérok a
konyhába, irány a fürdő, egymás után. Aztán az ágy. Az Antennácska még átszalad
nálunk is leoltani a fényt. Jó éjszakát!
(...)
Megint kiabálásra ébredek. Mostanában egyre gyakoribb. A
többiek is – dániók, páncélos harcsák, sügérek – tátott szájjal bámulnak
kifelé. Pokróc üvölt a Szellemmel, aki csak sír. Nem értem, mi történt - úgy
látszik, ő se. A kis termetű ember eszelősen forgó szemekkel, habzó szájjal
mászik az arcába. Igazán átrakhatnák a helyünket a másik szobába! Ott legalább
nyugalom van.
A Szellem próbálja csendesíteni, de hiába. A méregzsák
mindinkább belelovalja magát a monológba. Megcsalás? Félrekúrt? Furcsa szavak
egy furcsa szájból. A nagy darakór járvány előtt, még egész friss voltam itt,
pár hétig épp a Pokróc tűnt el, s ahogy a gyerekeknek magyarázó Szellem
szavaiból kivettem: egy másik embernél volt, akire őket lecserélte. Fene tudja,
nálunk ilyenre nincs probléma.
Az ajtófélfánál – bár az már elég messze van, és nem tudom
tisztán kivenni – mintha valami mozogna. A tavirózsa méretű szemek leskelődnek,
majd visszaosonnak a másik szobába. Ezek észre se vették. Bár lehet jobb is
így.
(...)
Sok-sok napja csendes a lakás. Az éjszakai műsor után
lenyugodtak a kedélyek, azóta a megszokott mederben csordogál az élet. Vagyis csordogált
– ma délutánig. Hogy mi történt, nem tudom pontosan, mert a folyosóra nem látunk
rá. De a Szem tehetett valami rossz fát a tűzre, amíg egyedül volt itthon, mert
mikor a Pokróc hazaért egyből nekiesett. Ajtócsapkodás, meg egyéb.
Fel-feltűntek a keret nyújtotta csekély kilátásban, ahogy a földön rángatja,
rugdalja vagy üti éppen. Majd becsapódott a bejárati ajtó, azóta katlannyi
csend ül a lakáson, pedig nem üres.
A Szem itt ül mellettünk, térdeit magához
láncolva védekezik még mindig. A Szellem persze mit se sejt.
Esteledik, és szó sem esik a délutánról. Antennácska a
Pokróccal játszik, mire a nő hazaér már mindhárman ágyban vannak. Ő is elnyúlik
az ágyon, és ez az alattomos véglény úgy karolja át, mintha mi se történt
volna.
(...)
A kardfarkú xifó megszülte 60 utódát, akiknek fel is falta
háromnegyedét, amint elhagyták a testét. A maradék az átokhínárok felett
lebegve várja a holnapot – néha lekap belőlük egyet a sügér. Csak a szokásos.
Bezzeg odakinn!
Csendesebbek az éjszakák, halkabbak a viták. A sértések
mélyebbek, csak suttogva vágódnak a Szellem fejéhez, miután a Pokróc
hajnalonkint hazatéved. Egy marék rongyos papírt csap az asztalra, s mintha
ebből merítené erejét, fanyar pofával szidja párját. Ennél még kishalnak is
jobb lenni. A sügér legalább egyetlen cuppanással végez – a Szellemet apránként
zabálja fel az élet. Lassan, fájdalmasan.
Miután sötétség borul az akváriumra jól látszik, hogy egy
méretes szempár néha megjelenik az ajtóban, majd gyorsan visszavonulót fúj.
Szerencsés a kis Antenna, hogy mélyebben tud aludni nálunk!
(...)
A szerencse azonban forgandó. És véges. Ma véget ért.
Szokás szerint folyt a forgatókönyv: Antenna és a Szem egész
délután ketten voltak a lakásban. De a tévé ma, úgy tűnik, unalmas lehetett, és
a megszokott videokazetták is hidegen hagyták őket. Játékkal ütötték el az
estét; fel-alá rohangáló, viháncoló önfeledtségük minden négyzetcentiméterét
kitöltötte a panelkockának, s valamennyien velük nevettünk volna az akváriumban
– ha tudnánk. Akár egy farsangi mulatság: felvették szüleik ruháját, amikben
évek óta nem járt-kelt ennyi gondtalanság és életöröm. Ártatlan csínyek az
ártatlanság korából.
De a Pokróc korábban ért haza.
Antenna szeme láttára verte össze testvérét. A kislány hiába
toporzékolt, sírt és sikított, a hideg szemüvegek kegyetlenül tükröződtek a
vicsorgó arc hegyén, miközben a fiút rugdalta, ütötte. Ezúttal hiába keresett
menedéket mellettünk a sarokban, hajánál tépte ki onnan apja, hogy
összekulcsolt, felhúzott térdeire fonódó karjai alatt a bordáit vegye célba. De
csak annyira, hogy nyoma ne maradjon. A negyedórás „műsort” elképedt, néma
sikollyal voltunk kénytelenek végignézni.
Miután forrongó vére lecsillapodott a lánya után nyúlt, őt
nyugtatta. Készült az alibi, s addig mesélt, míg Antenna álomba nem sírta
magát, s talán kialudta a rémképeket emlékezetéből, mert reggel semmire sem
emlékezett. Szem se szólt egyetlen szót sem. Nem értem...Mi ütött belé? Szellem
biztos nem tűrné, ha fogalma volna róla, mi történt.
De nem szól. Magával viszi, lehet a sírig. És másnap kitisztítja az
elmocskolódott vizünket. Új növény is kerül a kihaltak helyére.
(...)
Újra csend és béke. Fortyogó magvú, labilis kéreg egy
töredezett családon. Esküszöm, nem értem: hogy akarhat a tisztogató ember
lenni?! Még nézni is rossz. Inkább egyen meg anyám, vagy a sügér, vigyen el az
úszórothadás és kerüljek a WC-be, hogy halvány emléket hátrahagyva tűnjek el
örökre a csatornában! Inkább, mint ez a folyamatos rémálom.
Jobb idebent.
Frissen tekergőző tubifexet szór nekünk a gondos, csipeszt
szorongató kéz. Zabálunk, kétpofára. Pár csepp fertőtlenítő érkezik, hogy
megelőzze a bajt. Kék gyógyfürdőt veszünk, megtisztulunk a parazitáktól.
Lerázzuk a minket rágó véglényeket. Mi megtehetjük. Hol lenne jobb, mint
idebent?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése