Alma a Platón

Megint sikerült lekésni a buszt. Elrobogó füstcsomóin át a tükörben vigyorgó sofőrnek középső ujjat emelek, legközelebb is emlékezzen rám. A következő járatig van három órám. Fenéket! Szombat van, más menetrend, ami azt jelenti, nem megy semmi hazafelé; sem semerre. Nem tudom, bánkódjak-e miatta, vagy csak örüljek az „elmaradottság” szülte, lassabb életnek.

Tizenöt kilométerre kellene eljussak, az idő enyhe, majdnem kellemes – az október eleji vénasszonyok nyarát éljük – nem jövök zavarba, nekivágok gyalog. Ha egyik ismeretlen, távoli ősöm képes volt Dél-Baranyából Budára elgyalogolni, hogy megreklamálja az új adótörvényt, s közben elkoptatni négy pár fapapucsot, akkor talán én se halok bele. Talpaltam már messzibbre is.

Az aszfalt menti kavicson csoszogó bakancsaim orrára meredve rovom az utat, szám sarkán gondtalanul táncol a cigaretta. Füstje ködös gondolatokat bodorít az agyamba, melyek az ősz párás levegőjével kúsznak be az orrnyergemen keresztül fejembe, majd a fülemen fütyülve távoznak. Vagy csak a sípolás jelzi: megint elvesztettem egy frekvenciát, amit soha nem hallok többé. A korral járó süketülés köszönget nekem?

Viszont a rám dudáló teherautó kürtjét tisztán meghallom. Hüvelykujjam is elfelejtem égnek bökni, úgy meglep a révedésbe hasító hang. A kocsi lelassít, majd nem messze előttem megáll. Kéretlen fuvarral köszön rám a szerencse.

- Merre megy? – szegezi nekem a kérdést az oldalablak.

- Csak ide, a szomszéd faluba.

- Akkor ugorjon fel hátra, a ládák között van hely! A fejét ne dugja ki, egy órája még ott álltak a rendőrök a sorompónál! Drága lenne.

- Köszönöm! – vakkantom oda a hálát, s már pattanok is a platóra. Kényelmes fészket rakok az almás ládák közé a fölöslegessé vált pulóverből. Zökken a jármű, forognak a kerekek.

A szerpentin távolodó kanyarulatait követve lötyög fejem a nyakamon, s igyekeznem se kell, hogy ne gondoljak semmire. A légüres semmi elborítja az agyam, hogy csak a visszatekeredő menetszél-fodrokat érezzem, amint az arcomba csapnak. Felnyúlok a ládába egy pirosan kacsintó alma után. A gyümölcs a gyengém, remélem nem veszik zokon az utasfülkében.

De nem tudok beleharapni. Csak forgatom a tökéletesen érett kis növényi húst, ami szinte megszólal a koszos kezemben. Az alma nem csak mosolyog. Beszél is.

- Látod? Én magam vagyok: az élet. Nem vagyok valóság, csak egy hamis gyümölcs. Tudatlanok rám ragasztották, mások adták a nevem. Valójában egy virág termőtestéből lettem, a vacok vált új élet hordozójává. Mintha az anyaméhe lennék.

Bennem ülnek magvaim: az értelem maga. Csak azután szökkenhet szárba, miután az enyészet engem elemésztett. Rothadó tetemem szüli meg az értelem talaját, amit az utánam következők magasztalnak. Holott életemben egyszerű táplálék lehetek az egyszerieknek, míg célomat egy se érti; puszta létem nem egyéb, mint marcangolható falatok, amik a trágyadombon végzik. Viszont magvaimból itt nőhet ki a valódi értelem – ezért nem bánom a sorsom.

Száram a családfámhoz kapcsol, majd elszárad, s elszakad. Köldökzsinór az eredethez, ami addig óv és köt magához, amíg kész nem állok továbbadni a hozott tudományt. Le kell hát hullani. Nem esek messze a fámtól – ezt mindenki tudja. Mások visznek. Olyan messze visznek, hogy nem találhatok többé vissza. Ahol helyem lenne, nem maradhatok, de csak a kényszer tesz vándorrá. Hiába mondom: hagyj! Ne vegyél föl! Nem hallgat meg senki. S én is csak akkor jövök rá, mikor már késő, hogy mégis ott kellett volna elrohadni.

Testemet férgek rágták, mert a férgeknek ez a dolga. De a sebek köré kemény burkot vonok, hogy nehezebben pusztítsanak. Tokba zárom a kárt, így óvom a még épen maradt darabjaim. Ez az idő, és a feledés. E nélkül már életemben halott és terméketlen lennék. Legyőznének a nehézségek, bajok és rossz emlékek. De az anyatermészet bölcs, megtehetem, hogy elzárom a férgeim.

Vágj ketté, s meglátod: csak önmagamhoz illek tökéletesen! Mert valójában nem egy vagyok, hanem két fél alkotta egész. Hogy beteljesedjek, akár egy életen át keresem a másik felem. Gyakran sohase találom, vagy akár – újra elvesztem. Mert az egész is törékeny, akármikor darabjaira hullhat.

Látod? Semmivel sem vagyok tökéletesebb, vagy jobb, mint te. Ahogy kevesebb sem. Ha különlegesnek gondolsz, nagyon tévedsz. Hisz belőlem is csak almafák lesznek, s ezek ágain is almák fognak teremni, míg világ a világ – vagy ha úgy hozza a sors: semmi.

De épp úgy tévút, ha csak egynek látsz az egyforma tömegben. Hasonló lehetek, értékesebb, vagy értéktelenebb a többinél. Sebeim sem ugyanazok, mint a másé, héjam erősebb, vagy gyengébb, érésem és rothadásom lassabb, vagy gyorsabb. Ez tesz különbözővé – még ha olyan nagyon egyformának is látszom. Csak a végem ugyanaz, mint akárkié: a pusztulás. Legfeljebb majd visszaemlékszel rám, miután elrágtál, és maradékom a szemétdombra hajítod...

A síneken döccenő autó kiránt a révületből. Még egyet harapok a kezemben tartott gyümölcsből, hogy egy falat se vesszen kárba, majd a folyócska hídja mentén a parti fűbe hajítom a csutkát. Talán termékeny talajt fog, kis almafa nő belőle, amiről egyszer gyerekek szedhetik a pirosló életet.