Van az abszolút holtpont. A mindennek alja, a végső völgy,
hová a delelő nap se lógatja be tétova tappancsait, és soha nem növeszt zöld
füvet a kopár, élettelen talaján. Végső határa a meghunyászkodásnak, fizikai
kimerültségnek, akaratnak, léleknek. Mindennek, ami emberből gyúrta emberré
azt, kit anya szült, akit apa nemzett, tanult a maga kárán, s néha a másén is
talán. Oda tartok éppen, gyalogszerrel.
Hat nap óta folyamatos munkában talál a hajnal, első ködét
már a fűrész sergő lánca kavarja, bódultan fodrozódik a fáradtan darabos mozdulatainktól,
s a kelő nap laposan rohangáló fényei hosszú árnyékunk mozdulataival játszanak
a mohalepte fenyőtörzsek között. Mintha egymással bújócskáznának, önfeledten,
gondtalan gyerekek módjára.
Egy részről persze felsóhajtok reggelente, mikor kinézek az
ablakon. A csüggedés mellett az alagút vége csillog előttem, mikor a tiszta
égboltra tekintek az opálos üvegen át. Az első (és késő délutánig egyetlen)
kávé melege nagy nehezen keresztülveri a meggémberedett ujjak hajszálerein a
sűrűsödő vért, hogy ki ne ejtsem a bögrét; csak legyen elég gyomrom leerőltetni
azt az istenverte toast-kenyeret. Hetek óta mást sem ettem, mint ezt a
fűrészpor ízű semmit, közte egy szelet felvágottnak csúfolt valamivel. Persze
ezzel nem csak én vagyok így, hanem valamennyien. Muszáj, nehéz az a fene ette
masina!
De fogy az erdő, fogynak a napok! Nincs több semmittevés,
kényszerleállás, csak termelünk, termelünk, mintha tőlünk forogna a széles világ,
mintha csak a mi munkánk gyümölcséből épülne a palaszürke Bajorország, s
melegedne a pirospozsgás bajor nép.
Markoljuk a gépeket, suvasztjuk őket a kopott furgonba, a benzineskannák
telt vidámsága locsog mellettük, s a szapik, rönkfordítók, lapátok várják
zörögve a munkakezdést. Ahogy a vacogó fogú, korgó gyomrú csontkollekciók
megtört szembogarai.
Egész nap sikonyálnak a motorok, zuhognak a haldokló
törzs-testek. Persze a hibák is gyülekeznek, s megtoroltatnak, mint azt egy
rendes hibától el is várja az ember. A vágások már nem egyenesek, a tuskók
magasabbak a kelleténél, és bizony a centi is csal. Vagy a szemem. Már én sem
tudom sokszor eldönteni. Majd eltelik ez a nap is, csak menjünk, menjünk!
El is telt. Aztán a végén kivonszoljuk magunkat az
erdőszélen várakozó kocsihoz, beszórjuk az ürességtől elnémult benzines kannákat, a fáradhatatlanul csacsogó, buzgó szerszámokat, s porhüvelyünk olcsó
képmását is bedobjuk valahogy a ragadós ülésekre. A szállásig tartó húsz perces
úton csupán a gyantaszagú nadrágok párolgó fülledtsége mutatja: van élet az
anyósülés mögötti vidéken is!
Még egy kis benzinben tocsogás a kamrában, amíg megpucoljuk
a német gépipar remekeit, aztán erőtlenül elnyúlok a ház előtti füves udvaron,
amihez a hazafelé tartó iskolás kislányok kacagása szolgáltatja a
háttérmuzsikát. Nincs is szebb, mint mikor záróakkordként csupa szív
kisgyerekek röhögik ki az embert!
Másnap: vasárnap. Az Úr napja, ahogy errefelé is
megtisztelik, s mint az közismert, a teremtési vesződségek után Ő is fogta
magát, és beintett a világnak a hetedik napon, kulcsra zárta ajtaját, kilincsén
a ne zavarjanak táblával. Lett volna favágó!
Mert a reggel ismét kinn ér minket az ébredezésében reszkető
erdőn. Rakjuk halomba a tegnap megtermelt anyagot. Legalább csend van, békesség,
sehol egy fűrész. Tilos is ma dolgozni. Ha erre jár valaki, megbújunk a bokrok
között. Aztán húzkodjuk tovább a több
mázsás rönköket, az izzadtság folyamokban ömlik végig vörösre gyúlt bőrömön,
karjaimba már csak hálni jár a lélek. Derekam derekasan hasogat. A lábaimat nem
vagyok képes megérteni: nyolc kilóval kevesebbet kell csupán elviselniük
magukon, kopott a súlyomból rendesen, noha nem volt olyan rettentő az a
hetvenegy kiló sem. És mégis meg-megrogynak, csuklanak a térdek, imbolyognak a
bokák. Hülyék ezek?
Az egyik négy méteres rönk (és önmagam) vonszolása közben
aztán össze is akadnak, én pedig arccal bezuhanok a fenyőágak közé. Puha
fenyőtűk simogatják karcosra arcomat, illatukkal elzsibbasztják érzékeimet, s
elfeledtetik, miért is vagyok itt. Ha már egyszer eltaknyoltam előveszek egy
cigarettát, és kényelmes nászágyamon, oldalamon újdonsült arámmal, a Szerencsétlenséggel
boldogan elpöfékelem.
Jó érzés a gyantaszagú zöldben feküdni mozdulatlanul, apró
bogaraktól körülvéve, tudatlan mozdulatlanságban. S innen lentről egész másként
látszik minden. Elértem az alját, a világ valagán heverészek, édes
esélytelenséggel vigyorgok a jövőbe, mintha már nem számítana, fölkelek-e valaha
innen. Idelenn nem jelentek semmit, hisz ugyanolyan kis féreg vagyok, mint a
köröttem serénykedő ízeltlábú kis jószágok. Rám keményedett lelkem
kitinpáncélként véd meg mindentől, s hátamon fekve kapálózhatok, míg újra
talpra küzdöm magam, hogy aztán ugyanolyan céltalanul bolyongjak, mint annak
előtte. Savanyú avar ez a világ, rothadó növényi részek rétegződő szőnyege, s
benne ott furakszom én is, mint annyian rajtam kívül.
Akkor miért ne kelnék föl? Miért ne kepesztenék tovább? Hisz
úgyis mindegy. A mélyponton annyira lényegtelen minden, hogy akár folytathatom
is.
Úgy is teszek. Talpra állok, gondosan elnyomom a dekket, s
értelmetlen bár, de leporolom a nadrágom, ami a gyantás tenyeremtől, ha ugyan
lehetséges, még egy fokkal mocskosabb lett, mint előtte volt. Aztán: eriszd
neki! – húzom tovább a rönköt. Odacsúsztatom a többi mellé, indulok a
következőért; körbe-körbe. Tanyázom még párat persze, s aztán föl is
tápászkodom szépen.
Mert ezért vagyunk, mi farontó cincérbogarak idelenn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése