(a természetrajzi levéltár anyagából)
Drága Édesanyám!
Örömmel vettem leveledet, megkönnyeztem minden szavát! Megható, hogy még ilyen messziről is eszedben tartasz, és tudd: érzem a szeretetet, érzem a melegséget, mely Tőled, s az édes szülőföld felől árad.
Sajnos nem egyszerű a sorsunk ideát a testvérekkel, drága mama. Tudom, legutóbb azt írtam, minden rendben, s nagyszerűen érezzük magunkat, ám be kell valljam, kissé tódítottam. Színeztem a szürkét, halványítottam a fekete fellegeket. Talán inkább kissé elsumákoltam az apróságokat, amik azóta a fejünkre nőttek. Mert időközben világossá vált, bőrünkön érezzük, hogy nem is olyan aprók ezek a nehézségek.
Az igaz, hogy az étkezésünk kielégítő, ami a mennyiséget illeti. Ebben hiba nincs is. Az a bökkenő, hogy errefelé csak emberek vannak, semmiféle állattal nem találkoztunk hetek óta. Egyedül a Sára mesélte, hogy összefutottak valami yorkshire terrierrel, vagy mivel, de a szavai után nem lehetett valami kiadós falat. Ketten alig laktak jól belőle. Attól tartok, ez az egyhangú étrend nem tesz jót nekem. A szomszéd levélen is van már két beteg, s a másik bokor felől is járványos rémhírek terjengnek. Remélem csak bulvár az egész, mindenesetre nem érzem valami fényesen magamat én sem. Vitaminhiányom lehet, vagy valami hasonló. A helyiek is olyan sápatagok, mert hiába van étvágyuk, és esznek is eleget, de mosolyt még egyikük szívókáján se láttam táncolni. Tegnapelőtt például beleittam valami furcsa szagú ember vérébe, s az íze is olyan különös volt, majdnem visszaköptem. Aztán mintha leszakadt volna az ég, szédültem, győztem elrepülni a bérlakásig, reggel pedig minden idegdúcom ki akart ugrani a helyéről, a szemeimnek meg legalább a fele homályos volt és égett. Azt mondják, alkoholmérgezésem volt, ami nem tudom, mi lehet, de állítólag elég gyakori errefelé. Majd megszokod! – mondták a régebb óta itt lakó kuzinok.
Amúgy el lehet viselni ezt a kosztot, távol álljon tőlem, hogy panaszkodni kezdjek! Tudom, ti odahaza alig juttok ennivalóhoz, de most úgy érzem, bármit megadnék egy kis kecske-, vagy marhavérért!
Ez a kisebbik gondunk az új hazánkban. Nem is annyira gond, mint kellemetlenség. Ami azonban letaglózóbb volt, az a helyiek, az őslakosok ellenszenve, amiben részesültünk megérkezésünkkor. Úton-útfélen megjegyzéseket tesznek a külsőnkre, szidják az élősködő anyánkat (mintha az ő anyjuk nem ugyanolyan vérszívó rovar lenne, mint a mienk).
Már a legelső nap, mikor kikeveredtünk az afrikai meleg szelek sodrásából, és lepihentünk egy fagyalbokor levelének fonákján, izgatottan zizegve, szárnyainkat nyújtogatva nézelődtünk, hozzánk röppent néhány helyi érdekeltségű szúnyogpalánta, és lökdösődtek, köpködtek, szurkáltak, hogy minek jöttünk mi ide. Nekik is alig jut ennivaló – mondták -, szűkös a hely, minden nyamvadt hajszálérre jutnak húszan, nincs itt szükség még a hozzánk hasonló, mediterrán élősdiekre is. Az a szóbeszéd járja, hogy tavaly néhány cecelegyet agyonvertek a böglyök a városszéli réten. Igyekszünk elkerülni őket, szteroiddal telített marhákon nevelődött, tagbaszakadt népség, ellenszenves és mocskos nemzetsége a rovarvilágnak. Hidd el, drága mama, még rosszabbak, mint otthon!
Aztán az albérlet, vagy minek is nevezzem ezt a koszfészket. Egy közpark szélén ütöttünk tanyát, ahova esténként sok fiatal, zsenge és tisztavérű kiskölyök látogat, gyorséttermen hizlalt szüleivel karöltve. Könnyű prédák a magunk fajta, fürge feketéken edződött bozótlakóknak – még ha nem is olyan ízletes, vagy egészséges. De annyian vagyunk egy helyre zsúfolódva, hogy a potrohunk egymás szájszervébe lóg. Nincs egy perc nyugta se a szúnyog fiának (azaz lányának). Minden nyavalyás fűszálra jut vagy húsz éhező, nem beszélve a tömött fürtökben megrakott lombokról, ahol vegyesen lakik a helyben született, a bevándorló, és még a többi rovarral is meg kell küzdeniük a helyekért. Kabócák, katicák, mind-mind olyan tömegben rajzanak, mintha legalábbis hektárszámra teremne errefelé a fa meg bokor. Pedig alig van pár tucat belőlük. Mit tehet ilyenkor bárki? Elvégre nem alhatunk a betonon!
Lehet, hogy most ijesztő a kép, amit lefestettem neked, talán túlontúl rémületes is. Ne haragudj, ha soraim elkeserítettek, nagyon röstellem, de meg kell értsd, anyám, nehéz ideát, az idegenben. Rengeteg, nehezen megszokható furcsasággal kell megküzdenünk nap, mint nap. Tudom, azt ígértem, ha kifeküdtük a jó helyet, üzenek értetek, de most azt kell mondjam, ne gyertek! Nem tudnád megszokni ezt a vidéket. Állítólag hideg idők is jönnek pár héten belül, valami novembernek nevezett időszak következik, aztán elvileg havazni is fog…furcsa, hisz a kilimandzsárói rokonok is beszéltek a hóról anno, de ők olyan magasan laknak, itt meg alig vagyunk feljebb a tenger szintjénél, mint odahaza voltunk. Nem megy a fejembe. A gépjárművek kipufogó gázai lehet megkavarták már az érzékeimet. Most is valami hatalmas repülő szerkezet köröz itt fölöttünk, és esik az eső. Furcsa szaga van, és felhő sincs az égen, nem is értem a dolgot.
Szóval jobban teszitek, anyám, ha otthon maradtok, tudom, nem könnyű, de nem bírnád ki a körülményeket…most is egyre nehezebben lélegzem. A papír is kezd elmosódni, és émelyeg a gyomrom. Be is fejezem a levélírást inkább.
Csókoltatom az otthon maradtakat, az egész családot, különösen a húgaimat! Vigyázzatok magatokra, és ha tehetem, adok hírt még magamról, addig is…
…ezen a ponton a levél megszakadt, mellette rovarirtótól görcsbe merevedett lábakkal heverő moszkitó. Összetett szemében még megcsillan a távolodó permetező repülőgép fémtestének körvonala, s utolsó leheletének halk neszezése elvegyül a motorok zúgásával, s haldokló társai ízelt lábainak utolsó rúgásaival…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése