A Jóisten elmerengve üldögélt egy fodros felhő peremén, s a fejét csóválva tekintgetett lefelé az emberekre. Így leskelődhetett vagy száz esztendeje, ha nem több. Csak ő tudná megmondani pontosan, mióta is, hisz senki nem kérte rajta számon az idejét, de a legbátrabb angyalok már-már összesúgtak a háta megett. Mindenesetre elég rég ücsörgött ott, hogy megérjen fejében egy gondolat, elhatározássá legyen az ötlet, s ha ő egyszer elhatároz, bizony cselekszik is azonmód. Intett is hamar egy kis szárnyas, kövér angyalkának (bár akadnak kevésbé szárnyas, még kevésbé kövér angyalok is a háztartásban), hogy ugyan kerülne már egyet odalenn, s hozzon föl őnéki egy embert. A közös többszöröst, az osztót és szorzót, gyököt, s négyzetet. Tehát semmi különöset, csak egy amolyan teljesen átlagosat.
Ugrott is a pufók lény, hisz amit az Úr mond, az még az angyaloknak is szentírás, és azonnal végrehajtandó feladat. Tértében fordultában a föld felett nagy láthatatlanságában morfondírozott, országot világot bejárva, hogyan is kellene választania. Ki lehet az az átlag – mert a telefonkönyvben ilyen néven nem talált senkit sem. Végül arra jutott, hogy mindennek alapja a véletlen, hát ő is erre hagyatkozik, s fölemelkedett irdatlan nagy magasságba, hogy onnan szemét behunyva hulljon alá, s csapódjon a tarka Földre – akárhol. Akit ott talál, azt viszi.
S mit tesz az ég, úgy esett, hogy éppeg Magyarországra sikerült neki zuhannia (ami azért is szerencse, mert ha máshová pottyan, Csádba vagy Argentínába, nem tudnám elmesélni ezt a történetet, hisz az ő nyelvükön nem értek). Szóval ahogy földet ért, kinyújtotta kezeit, s még mindig becsukott szemekkel galléron ragadta a legelső marka ügyébe eső embert. S amint megmarkolta szárnyalt is vele sebesen a mennyek felé, hogy aztán az Isten elébe állítsa szépen.
Ott aztán a Mindenható reánézett a kiválasztottra, s intett a dologtalanná vált pufók kis angyalnak, hogy elkotródhat végre. Majd – bár tudta a nevét – a következőt kérdezte a szerencséstől:
-Hogy hívnak?
-Józsefnek. – válaszolt amaz, megsejtve, ki előtt is ácsorog éppen.
-Tudod-e, hogy kerülsz ide, József?
-Hát, nem igazán. Nagyban ebédeltem..aztán egyszer csak itt vagyok. Talán meghaltam?
-Még nem, maradt időd az élők között, csak kérdezni akartam tőled egyet s mást.
-Huh, akkor jó! Már megijedtem. Este amúgy is meccs lesz, nem lett volna jó előtte bekrepálni, fogadtam a csapatra.
-József – folytatta az Isten zavartalanul –, miért van az, hogy nem bírtok odalenn megelégedni semmivel sem?
-Már a pénzre gondolsz? – tegezte le nagy bátran József az Istent.
-Pénzre, vagyonra, kényelemre, szabadságra, s minden földi javakra.
-Hát tudod, ezek ilyen velünk született dolgok szerintem. Mindig mindenki többet, jobbat akar. Magának, a gyerekeinek. Ez hajtja előre a világot. De hisz tudnod kell, te ültetted a Paradicsomba a tudás fáját! Gondolom ez valami mellékhatás, vagy ilyesmi.
-A tudás fája a tudásszomjat adta nektek. Hogy a szellemeteket akarjátok gyarapítani, s egyre több mindent megismerni, éppen ezért volt oly veszélyes. De ez az elégedetlenségetek, ez más. Száraz, kényelmes ágyban alhattok immár, tető van a fejetek fölött, radiátorok melegítenek bennetek telente, folyóvíz ömlik a csapból, ami nem fertőz, villanyáram könnyíti a munkátokat és gyújt világot a sötétben, televízió, világháló okosít titeket, s szórakoztat…mégis mi kellhet még?
-Nem tudom. Bármi. Egyszerűen meglátok valamit, ami megtetszik, és meg kell szereznem. Ha szomszédnak lesz önjáró fűnyírója, nekem is kell. Ahogy a nagyobb, gyorsabb, újabb kocsi is. Már nem kell vályogot tömnünk, hogy házunk legyen, mint öregapáméknak, ott vannak a kőművesek, meg a tégla. Amúgy is, mindenre van már automata üzem, vagy gyár: akkor meg minek szenvedni a szalámival, kosarakkal, tejföllel, állattal, növénnyel, bármivel is? Meg lehet venni, ami könnyebb és gyorsabb is. Így aztán több jut a saját kényelmünkre.
-Szerinted ennyi elég?
-Persze, hogy nem, sőt! Mindig több és több, jobb és jobb kell. Nem elég a hétköznapi kényelem, minden ember luxusra vágyik, és hogy ne kelljen dolgoznia.
-Nem gondolod, hogy elég felszínes ez így, József?
-Meglehet, de ha lenne pár millióm, azt mondanám: teszek rá!
-És a tudás, a szellem, a tartás? Számít valamit szerinted?
-Arra ott van az iskola. Megtanít mindenre, amit tudni érdemes. Nem elég talán? A többit meg amúgy is az élet hozza, megtanítja, hogy boldoguljon az ember. A legfontosabb, mire is vágyunk igazán, és hogyan szerezzük meg. S amikor megvan, mik az újabb vágyaink. Ehhez kell a legtöbb tudás.
Elkomorodott erre a szóra az Isten:
-Tévúton jártok odalenn, nagyon elvesztetek…Node nincs mit tenni, hát nincs mit tenni! Fáradt vagyok egy újrateremtéshez…
S azzal intett a kis angyalnak, röpítse haza a jövevényt, s így magában maradva ismét visszaült a felhőfodorra, ahonnan nemrég fölkelt, s szomorú tekintettel bámult tovább lefelé a Földre, ahol Ádámjának s Évájának elfajzott sarjadékai élték kuszán rövidke kis életüket. S magában töprengve rájött, hogy ugyan egyre kevesebbeknek van valós hitük őbenne, de neki sincs már túl sok hite az emberekben. Bús orcáján ott játszott a keserűség a csalódással. S ebben a búsulásban látszott csak igazán, mennyire magányos is a Jóisten.
