(mikrodráma négy felvonásban, nagyterpeszben)
-Mi a panasza? – szegezte kérdését az orvos a nőnek, miközben fényesre sterilizált szerszámaival a fülében kezdett turkálni.
-Igazából nem tudom, hogy is mondjam, doktor úr. Annyira furcsa…
-Azért csak próbálja meg, kérem, elég sokan várnak odakinn!
-Pár hete kezdődött. Szóval, folyton hangokat hallok.
-Nos, akkor nem segíthetek. Ez a fül-orr gégészet, a pszichiátriai szárnyat az épület túloldalán találja.
-De nem őrültem meg, doktor úr! Énekszót hallok! És zenét!
-Most is?
-Nem, csak néha. Pár napig, aztán elmúlik egy időre.
-Mint már említettem: a másik épületszárnyban tessék próbálkozni!
-A férjem is panaszkodik…
-Na látja! Akkor, ha más nincs…
-Mármint a zenére. Ő is hallja. Szerinte belőlem jön.
-Ez valóban érdekes jelenség. De sajnos nem tudok segíteni. A hallójárataiban nem észleltem semmi elváltozást, úgyhogy kénytelen vagyok másik kollegát ajánlani a gondjaira.
-Akkor köszönöm, doktor úr…
-A nővér átveszi a borítékot, viszontlátásra!
-Viszontlátásra!
(…)
Novákné csalódott arccal hagyta el a rendelőt, s betette maga mögött a hófehérre mázolt ajtót. Már vagy egy hete szenvedett (megint) az álmatlanságtól, s a munkahelyén sem bírt koncentrálni a folytonos zeneszótól. Persze, hogy épp ma reggel maradt abba, mikor végre rászánta magát, hogy felkeressen egy orvost! Nem elég, hogy a küszöbét rágcsáló klimaxtól amúgy is megkeseredtek napjai, még ez is! A férjét se meri özel engedni magához azóta, hisz mi lesz, ha épp a legrosszabb pillanatban csendül fel az a rohadt dallam…
Úgy érezte, lassan tényleg megbolondul – ha még nem ment el teljesen az esze.
Kilépett a kórház omladozó épületéből, arcát jólesően simította végig a májusi nap meleg fénye, s az aranyat érő eső illata csiklandozta orrának üregeit. Szép ez a délelőtt, és végre csönd van! Elsétált a buszmegállóig, s leült a háromfalú üvegkalitkába. Egyedül volt, elvégre hétköznap van, mindenki dolgozik, ő is épp oda igyekezett. Vissza a munkahelyére, mert csak a délelőttjét vette ki.
Jó tíz perc is elmúlt, mire megérkezett a helyközi. Üresen persze. Fölszállás, jegyváltás, s a hátsó ajtó mellé sorakozás. Régi berögződés ez már nála, hogy mindig ott kell üljön, még abból az időből, mikor naponta járt be dolgozni busszal a városba. Így nem kellett sokat tülekednie a leszálláskor.
Repült mellette a szelíd dombvidék, csíkokra szabdalta a tájat a sebesség, s már-már elbambult, mikor…jajj ne! Mintha valaki dudorászna a fülében.
Kezdődik!
A sofőr is hátra-hátra pillant, ezek szerint ő is hallja!
(…)
A régi TSZ-irodában működő helyi takarékszövetkezet (szintén TSZ, mintha mi sem történt volna!) szépen kimeszelt irodahelyiségeiben nyomott hangulat ólálkodott már hónapok óta. Egyetlen lakója – nem számítva a részmunkaidőben itt szorgoskodó segédkönyvelő Zsuzsikát – Novák Ernőné, született Pataki Klára zilált és szétszórt fejjel kísértett rosszkedvű, hazajáró szellem módján a faltól falig magányban. Bosszús arccal mászkált föl s alá, az iratokat ős-ellenégként kezelte, csapkodta, senkihez nem volt egy jó szava sem. Egyszerűen leírva: olyan volt, mint az ért kelés.
Ezt még furcsábbá tette, hogy amerre csak elhaladt vidám énekszó kísérte lépteit. Mozdulatain dallamok táncoltak, csodás hangok és életvidám hangulat lengte be lélegzetvételeikor a körötte sűrűsödő levegőt is. Csak ő maga volt komor kőszikla.
Zsuzsika kínjában és félelmében azt se tudta, hogyan szóljon hozzá. De muszáj volt:
-Klárika, nem láttad a Kovácsék elszámoló lapját?
-Nem.
-Csak mert…
-Nem láttam! Elsőre nem volt világos? (s felcsendült a dal…illatos a pinám! Ó, Tereskova!)
-Bocsánat…
És Zsuzsika elvonult pityeregni a szolgálati mosdóba.
(…)
-Klári! Hozzál be egy sört! Kezdődik a film.
-Jövök.
-Ja, várj, még reklám!
-Nem baj, itt a söröd. Meg sós perec.
-Ugye ma tudunk nyugodtan tévézni?!
-Nem tudom…
-Csak mert nincs kedvem megint a dalolászásodat hallgatni, miközben megy a film.
-Nem tehetek róla, tudod jól.
-Hasbeszélő.
-Nem a hasamból jön.
-Akkor honnan?
-Hagyj békén!
-Mindig ez van…hagyj békén…jóvanna! Csak ülj kicsit odébb! Nehogy mégis megszólalj.
A készülékben eközben egymás farába érve csapkodtak a termékek, mikor is egy tamponreklám kellős közepén felcsendült a dal…a beszélő henger énekszólója alatt kikerekedtek Novák Ernő, nyugalmazott mozdonyvezető szemei:
-Ez az a hang!
-Ernő…
-Megismerem! A pinád dalol!
-Ernő!
-A rohadt életbe! A pinád énekel egyfolytában?!
-Ernő, nem tudom, mi van velem – fakad sírva Novákné.
-Mi van veled? Az van, hogy dalos pacsirta nőtt a lábad közé!
-És mit csináljak, Ernő? Nem tudok mit kezdeni vele! (Klára már zokogott)
-Majd én megmondom! Bevarrom a pofáját!
-Ernő, ne csináld! (Klára hisztérikusan visított férje elborult szemeibe nézve)
De Novák Ernő, nyugalmazott mozdonyvezető a tettek embere volt, s indult is a zsákvarró tűt előkeríteni a fiókos szekrényből. Novák Ernőné (született Pataki Klára) reszketve kuporgott a kanapén, vállai rázkódtak a zokogástól, a tévéből pedig az esti film főcíme világított. Az asszony lábai közül harsány, vidám énekszó harsogott a lidérces estébe:
-A BŐRÖM IS BOLDOG!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése