Mennyi?

Rekedt hangú, koszos szélvihar kergetőzött a sem hónak, sem esőnek nem nevezhető csapadékkal a park fái közt, miközben a haldokló ősz az utolsókat rúgva kapálózott, igyekezve ellenállni a helyére cammogó télnek – hasztalan. Minden évben, minden évszak Don Quijote kíván lenni, nekiszalad óriásainak, ám a szélmalmok épp úgy eltiporják őket minden esztendőben. Várhatnak újabb kilenc hónapot az újjászületésre, a háromhavi tiszavirág-létre.

A kihűlt verandán, egy ütött-kopott karosszékben üldögélt az öregember. Csapzott fürdőköpenyéből kikandikáló feje mereven tekintett előre, a kezében pislákoló cigarettájába néha automatikusan bele-bele szívott. Ahogy homloka ráncai közé a pára cseppeket formált, s üveges szemei bámulták a semmit úgy tűnt, mintha nem is látná a külvilágot. Mintha csak ő egyedül létezne az egész világon, senki más. Mintha csak a fejében élne. S valahogy így is volt tulajdonképpen.

Agyának redői közt, a meszesedés zsákutcáiban fürge, még fiatalos gondolatok cikáztak, próbálva megfejteni életének nagy dilemmáit, sarokpontjait. Űzték az eszét, mindhiába, a zavaros fogalmakat igyekeztek rendszerbe foglalni; anyaggá váltani az anyagtalant. Mérni a mérhetetlent. Megérteni az érthetetlent.

Mennyi? Mégis mennyi leélni egy életet, minden nyűgével, örömével? Hogy mérhetők az emlékek? Mennyi elveszteni őket?

Mérhetjük őket például: darabra? A fényképeink száma, fényérzékeny papírokon sorakozó emlékeink tanúhegyeibe gyűjtve. Filmkockákon sorjázó, beszélő múlt-darabkák. Nem, így nem lehet. És ha több van a kutyánkról, távoli rokonokról, mint amennyi a számunkra fontos ölelésekről, csókokról, születésekről, vagy halálokról? Attól az egyik több lesz, mert szám szerint túlnő a másikon?

De a számok...számokkal minden leírható! Bináris kódokba foglalható minden, képek, hangok, akkor az emlékek is. Tíz gigabájt fotó, ötvenhat megabájt levél. De ha egy adat elveszik, s mi mégis emlékszünk rá, attól megszűnik létezni? Vagy ha mi megyünk el, akkor a memóriában elfoglalt hely marad utánunk...az életünk ott marad talán? Nem. Ez sem jó.

Tudomány...értelem...talán kémia. Az agy termelte toxikus vegyületek színes kavalkádja, hisz az érzelmeink is ebből születnek. A feromonok, ösztrogének, tesztoszteronok bűvköre lengi át minden pórusunkat. Marnak a pillantások, büdösek a szituációk, illatosak a lepedők...ez így csupán mérhetetlen katyvasz. Sehogy sem jó.

Alzheimer doktor, hol késik? Fárasztó az öregség!

Késés...idő! Mi sem egyszerűbb, mert az idő mindent megold. Ugyanakkor másodpercek, melyek órákkal érnek fel, de évek, melyek pillanatok alatt röppennek tova. Túl relatív.

Csattogva nyikorgott egy hintaágy a folyosó végén, amint a szél taszigálta kényelmes magányában.

Nem, a hang sem jó. A szó elszáll. Az üvöltő hibák, a néma közöny, suttogó kiáltások. Decibelben mért szerelem? Hangerőszabályzón átpréselt düh, kiloherzekre osztott fájdalom. Zsákutca. Tovább, tovább! Kell legyen megoldás!

Egyre jobban nekieredt a hóval vegyített eső, s miközben az öregember újabb és újabb cigarettákra gyújtott a rongyosodó fürdőköpönyege apránkint teljesen elázott a féltető alá egyre sűrűbben be-betévedő cseppektől.

Folyadék, űrmérték! A literekben számolható véres verejték, a pár köbcenti, fülledt levegőt átitató, lucskos lehelet, a keserű könnyek hektói. Szubjektív! Tudománytalan!

Nem áll össze. Pattogva hasadnak a hajszálerek az agyban...gyere már, drága trombózis!

A testet öltött szavak, a költők nyelve. Elvégre az érzelmi lét megfogalmazható. Mennyi dráma, vers bizonyítja ékesszólóan! Remek rímekbe szedett emberi sorsok, fájdalmak, szerelmek, emlékek. Mit gondolt a költő? Azt csak ő tudja. Belemagyarázás...nem, nem!

A nyers próza. A tények lapokon sorjázó, örökké élő bizonyítékai, tilalomfák ezer meg ezer fehér papíron. De a szavak, vagy a betűk száma lenne mérvadó? Hisz a kevesebb gyakorta több. A szimbólumoknak nincs mértéke. Nem megfogható. A sikeresség, olvasottság? Ugyan, bestsellerek! Újból csak megfeneklettünk. Gyerünk tovább!

Az utcalámpák csigatempóban éledező fénye halovány gyűrűkben hatolt át a zavaros levegőn, megvilágítva az öregember viharvert arcát. A belső szenvedés, a gondolatainak hiábavalósága, őrlődő, emésztő gyötrelme ült azon.

Kell legyen megoldás! Mindenre van tudományos magyarázat. Ha az atom is mérhető.

Súly! Tömeg! Nehéz idők, könnyű nyári esték. Kilóra vett szeretet, és megfizethetetlen élmények. De hány tonna a halál, ha a lélek huszonegy gramm? Nem, ez sem az.

Hideg, vagy meleg? Fagyos a tekintet, forró a csók, meleg a baráti kézfogás, hűvös az érintés. De akkor hány Celsius egy szeretkezés? Vagy hány Farenheit gyilkolni? Az életnek nincs hőleadó képessége, csak forr, buzog – de mérhetetlenül.

Keménység, sűrűség? Szilárdan folyó, vagy sűrűn híguló az összkép?Görbület, hossz, felület, hektár, pí, cosinus; aránypárokra osztott aránytalan igazságosság, vagy prímekre jellemző privát magány, oszthatatlan osztozás a senkivel...képtelen kémhatással maró gúny, évezredeken át ismétlődő, újraélt gondtalan gondolatok, fizikát hazudtoló, abnormális ütemű üzemi gyorsulás a végpont felé, de ha nem egyenes az élet, csak szakaszos, miért végtelen? Mikor, miért, és főleg mennyi?

Hol marad az infarktus? Mikor lesz már végre vége?

Elég. Elég!

Egy kedves arcú, hófehér ruhába öltözött nővérke lépett ki mögötte az ajtón, s finoman megérintette a vállát. Az öregember kizökkent a gondolatai zavaros hullámveréséből, hálásan felnézett a fiatal nőre, s eldobta az utolsó cigarettát, éppen a lába előtt púposodó kis kupacra. A nővér felsegítette, majd bekísérte az üveges ajtón, melynek koszos ablakát ráccsal sűrítették, ezzel nehezítetve a kilátást. Belépve az ódon falú intézet kellemes hőmérsékletűre fűtött nagy, közös szobájába, a többi rohangáló, hebegő, önmagába zárt figura csak egy pillantásra méltatta őket, majd folytatta ugyanazt a tevékenységet, amivel a pillantás előtt foglalatoskodott.

Állandóság. Az állandóság megnyugtató. Az állandóság jó.

A nővér halkan, lágy hangon szólt az öregemberhez, miközben a saját szobája felé kísérte – mintha csak a saját nagyapjához beszélne:

- Felizgatta magát, bácsi. Tessék bevenni a gyógyszert! Aztán lefekszünk, kialusszuk magunkat. Holnap biztos szebb lesz az idő, majd sétálunk egyet, jó?

Szeretlek, Lipótmező!

Zajlik az,az új évben is!

Újabb szerzeményünk világ elé tárása következik. Valahol a stílus és a panellakó öregek gyalázása közt félúton erre az eredményre jutottunk:

Te ilyen gettógyerek vagy

Te ilyen gettógyerek vagy. Gettóból gettóba jársz, építed a falakat magad köré. 

A családod egy gettó. Keservesen igyekszel megkeresni a munkáddal azt a pénzt, amivel reményt láthatsz arra, hogy valaha is elhagyd a szülői házat. Azt hitted a melóba állás után már nem fognak csesztetni…ó dehogynem, hiszen miért is ne rúgjunk bele verbálisan abba, aki napfényt is csak többnyire az irodaablakon beszűrődve lát. Miért is ne tologassuk vállára saját elromlott életünket és taszítsuk le arcáról az utolsó mosolyt néhány „a helyedben én már…”-ral. Némán sétálunk el egymás mellett és boncolgatjuk, hogy ki-kinek a cserepes virága ebben a feleslegesen nagy házban. Gettó a szobád, gettó a konyha, a fürdő, a wc… válaszfalakkal elszigetelt rezervátumba zárt lelkek. Ne szólj hozzám, ne érj hozzám, hiszen egyedül is nagyobb társaságban vagyok. Begubózol. Csikorog a fogad…azt mondták mosolyogni kell, az jót tesz. Nem tudsz mosolyogni, fáj tőle a szájízed, gunyoros vigyorba fullad. Ők már nem változnak, neked kell. Távolsággal kell kiaknáznod a jobb viszonyt… a ritkásított találkozások majd visszahozzák a szemkontaktust. 

A volt sulid egy gettó. Elakartál menni messze, messze is jutottál. Nem gondoltad volna, hogy ily hamar kell visszajönnöd. S miután évek alatt felvértezted magad a kapcsolati tőke jótékony adottságaival rádöbbensz, hogy ami az egyetem falain belül sugárzó volt, az épületen kívül haldoklik. Egy város ahol boldog a nyomor, nevetve hallhatsz éhen. Kirepül mindenki, kirepülnek a barátok, és velük az évek. Hideg van, emlékeiddel fűthetsz csak…itthon vagy ismét. De van még remény, hisz barátaid egy része dacolva a körülményekkel még ott van, ahol megismerted őket…150 km-re tőled, egy általad kreált gettóban. 

Itthon kell állás után nézned, közel az otthoni gettóhoz. És a szomszéd város irodája tárt karokkal vár. A neon szemez a retináddal, a kollégák mindig ugyanazok, kínunkban nevetünk, és húzzuk össze magunkat, ha felülről jönnek a hírek. Ha kimennél a szabadba egy kicsit, hogy monitor sütötte fejedet némi természetközelibb levegő érje az igazgató dorgáló hangnemet ölt. Négy fal között a kollégákkal, bezárva 8-tól fél ötig. Buszra sietve reggel és este, itt is a faszt szopod tövig. Mit szeretek a munkámban, talán azt, hogy egyáltalán van. És nem hagy el a remény, hogy kitörjek innen, de ez is csak egy gettó. Fáradtan lépkedsz a városban, lekésted a buszod. Tömény magányban töltheted néhány szabad órád. Nem szeretik a búskomor embert, kikerülik. 

De nem tudsz mosolyogni… mert te ilyen gettógyerek vagy.