Torinoi lepedék VI.

Forza Juve!

Fontos szabály, ha Olaszországba vet minket a sors, hogy megfelelő helyismerettel rendelkezzünk egyes régiók, városok felfedezése közben. A reneszánsz és antik művészetek fellegvárában ez alatt eldugott zugokban meghúzódó múzeumokra, szobrokra, zarándokhelyekre gondolna egyből a tapasztalatlan turista. Csakhogy a legfontosabb tudnivaló: az olaszok erősen lokálpatrióták. A legvéresebb szájú baloldali átlag-talján is mellét döngeti, ha a szülőhelyéről esik szó. S mint azt a világsajtóból jól tudjuk, ennek egy fokkal radikálisabb formája a futballszurkoló. Lokálpatriotizmusa városrészekre is korlátozódhat, darabokra szaggatva a települést – akár szó szerint. Ezért rendkívül fontos a helyismeret!

Persze mikor egy drogtól átszervezett idegpályákkal szaladgáló, heves vérmérsékletű calabriai rohan előttünk a járdán, teleaggatva értéktelen kacatokkal, akár egy agyament zsibárus, elég nehéz a helyismereti szabályokra koncentrálni. Pláne, ha ez a calabriai a lakótársunk, akivel négyszáz kilométert kell még vonatoznunk Toszkánáig. Mellékesen a betépett digót épp felültette egy veszedelmes szemekkel operáló, tüzes formába öntött némber, így az agya épen maradt szeglete sem képes egyetlen racionális gondolatot előpréselni a barázdák mélyéről.

Így szép az élet. Ha zajlik. Nemde?

Csak nagysokára vettem észre, hogy valami zavar van az éterben. Hogy furcsán merednek ránk a járókelők szembogarai. Utánunk fordult valamennyi tekintet; eleinte a vásáros mivoltunknak tulajdonítottam a dolgot. Én is megnéztem volna két hason-forma lényt a helyükben. Azonban a napi huszadik kávé elfogyasztására kiszemelt café-ban megvilágosodásom támadt, s az idősödő pincérnővel folytatott párbeszéd égő csipkebokorként világította be az előttünk álló, veszélyes útszakaszt. Ugyanis beléptünkkor Ippo a sanda tekintet viszonzása képpen összefolyó szavakkal és akadozó nyelvcsapásokkal az alábbi magyarázathullámot zúdította a ráncokba merítkezett kiszolgáló személyzetnek:

-   Nem vagyok szurkoló, csak szimpatizáns. Calabria-ból jöttem, nem vagyok siciliano.

-   Rendben, mit kértek? – érkezett a kétkedő válasz.

-   Két kávét és két dobozos sört.

-   Dobozos sört csak a szomszédban tudtok venni. – és egyre méregetett, mint Caligula lova a karosszéket.

Beértük a feketével. Közben szemem megakadt lakótársamon, s mint akit tarkón vágtak, a felismerés egyből a kisagyamba szökött: a vursliban nyert Palermo sál díszelgett a nyakában. Egy futballsál. Ember, eszeden vagy?! Juventus-honban csámborgunk fél délután, te meg egy gyűlölt szicíliai csapat sálját hordod.

Ebben a szent pillanatban értelmet nyertek az imént elhangzott mondatok is: nem vagyok szurkoló. Meccsnap van! Istenem, add, hogy ne itthon játsszon a Juve…a helyiség televízióján azonban kiábrándító válaszok villogtak. Juventus – Palermo, nemsoká véget is ér. Hát ez fantasztikus!

Megsürgettem kissé Ippo-t, mehetnénk már a vasút irányába. Nem értette az aggodalmam, pedig egyszerű alapokon nyugodott: dél-olasszal, Palermo címkébe burkoltan, a Juve-meccs napján Torinoban…mit nem lehet ezen érteni? Azért sikerült lendületbe hoznom elkocsonyásodott tagjait.

A járdán viszonylag egyenes vonalban, nagyobb akadályok és megtorpanások nélkül haladtunk - reményeink szerint - a vasútra, de valami nagyobb emlékművel is beértük volna, ahol támpontnak kitett „itt áll ön”-térképek alapján könnyedén megtalálhatjuk úti célunkat. Azért csak nagy nehézségek árán tudtam cimborámat lebeszélni arról az elhagyott gurulós bőröndről, ami egy kapualjból kacsintgatott rá, szerinte azt morzézva: vigyél haza! Egyetlen érvem azonban hatékonynak bizonyult. Már tele van minden testrészed cuccokkal, én pedig nem cipelem. Azért szegénykém arca elkámpicsorodott a veszteségen.

A zebránál, piros lámpa előtt ácsingózva egyszer csak begurult elénk egy carabinieri feliratú Alfa Romeo. Aki nem tudná, ők az egyszerű állami rendőrségtől egyel keményebb hatóság. Amolyan fél-katonai, militáris állami szerv. Magyarul olyanok, akikkel nem érdemes baszakodni, mert leverik a veséd. Erre azon kapom Ippo-t, hogy megindul az autó felé, s elkezd magyarázni a szúrós tekintetű henteseknek: ő nem drukker, nyugalom, nem akar balhét csapni, a vonatra megyünk, és így tovább. A lámpánk eközben zöldre váltott, így el tudtam rángatni a carabinieriktől ezt a szerencsétlent, s jól le is gorombítottam:

   - Nem a sál miatt bámulták meg, te barom, hanem mert a pirosnál előttük csámborogtál, ráadásul a vásáros cigányok hozzád képest szegényesen vannak felszerelve áruval.

Persze nem hitt nekem. Mázli, hogy a zsaruk nem vették komolyabban a helyzetet. Meghosszabbíthatta volna a vakációt egy kósza drogteszt is.

Szerencsésen elértünk egy több diadalívből álló monstrumhoz, ami alatt átnézve egy soksávos út üressége ásított a pofámba. A reá függesztett tábla tanúsága szerint jó irányba sikerült haladnunk, a vasútállomás két sarokra van ide.

Egyszerre gyanús zajokat hallottam kiszűrődni a boltív oszlopai közül. Kötve hiszem, hogy a római légió szellemei kísértenének az esti órák csöndjében. Akkor mi ez? Ahogy kikukkantottam a vaskos kőrakás mellől az imént még elhagyott, szélesen ásító útra, vagy ötven fekete-fehér csíkos mezt viselő, ordítozó figurát láttam közeledni, tesztoszteronfürdő utáni felbőszült gerjedelemben lubickolva. Ennek a fele sem tréfa! Ezek nem zebrák! Juve-szurkolók!

Nyakon ragadtam Ippot, s csak ennyit hadartam a fülébe:

   - Ezeknek nem magyarázkodsz, cseszd meg! Futunk!

S még mielőtt észrevettek volna, süllyedő hajónkat patkányok módjára hagytuk magunk mögött, s két sarokkal odébb, látótávolságon kívül tüdőnk szenes darabkáit köpködve dőltünk neki az állomásépület kosz-rágta falának.

Az adrenalintól kissé még viszketős ujjbegyekkel formálgattam nyomorult modern-szoborhoz hasonlóvá csipetnyi dohányom, s a sercenő gyufa hangja elvegyült a fokozatosan lassuló szívverésem kongó zörejével. Jó kis túra volt ez, bassza meg! A vigyort sem bírom leerőltetni a képemről.

Hozzám lép egy csöves: van-e számára is egy cigim? Nézek Ippo-ra: esélytelen, megint repül a fólián. Várjál koma, mindjárt megcsinálom neked! Vagy tudod mit? Szívd el ezt! Majd sodrok másikat magamnak. Most már ráérek.